Új történet!

Sziasztok!
Eltelt egy kis idő, de belekezdtem az új történetembe.
Remélem tetszeni fog majd!
Egyenlőre egy kis ízelítőt olvashattok, egy egészen kis részletet, ami remélem felcsigázza az érdeklődéseteket!:D
Az első fejezet megjelenése valamikor július elején várható!
Történet címe:
Ments meg!
Megcsináltam a történet oldalát, nézzétek meg!!!
http://ments-meg.blogspot.com/

Melanie, Sophie és Emma testvérek. Az édesanyjuk meghalt, így Melanie-ra hárult a feladat, hogy magához vegye húgait.
Mindent megtesz, hogy sikerüljön továbblépniük, új város, új suli, új emberek. Emma, a legfiatalabb, a családban az összetartó kapocs. Sophie és Melanie között rengeteg ellentét áll. Rajtuk múlik, hogy le tudják-e győzni, és rajuk talál-e
a szerelem.

"Daniel letérdelt elém, kezeit a fotel karfájára rakta és felém hajolt.
- Ne mondd ezt! Nem csinálhatod... Nem teheted ezt! Nem engedem, hogy itt hagyj! - vadul zihált, szemöldökét dühösen ráncolta, szemeiből viszont csak a mérhetetlen kétségbeesés tükröződött.
- Nincs már sok időnk, nem akarom elvesztegetni! - kezemet az arcára simítottam.
- Nem! - fejét az ölembe hajtva átöleltem, ringatóztunk, és csendesen, hangtalanul könnyeztünk."

Remélem tetszett!

Epilógus

Epilógus


- Most le kell tennem, Isabel! Majd később elmeséled, gyere át hozzánk! – belecsúsztattam a zsebembe a mobilt, és az én életem értelméhez fordultam. – Mi a baj, drágám? – simítottam végig az arcán.
A parkban sétáltunk, délután gyönyörűen sütött a nap, igyekeztünk kiélvezni. Chris érdeklődve figyelt meg mindet a babakocsiból, és néha nagyon próbált nekem mondani valamit.
Christopher nagyon jó baba volt, az estéket majdnem végig aludta, egyszer vagy kétszer kellett csak felkelni hozzá.

Kellan lefekvés előtt mindig mesélt neki, és amikor hazajött, az volt az első, hogy Christ kereste.
A járókáját nappaliban helyeztük el, a dolgomat végeztem, addig ő elvolt, hadonászott, gügyögött, a játékaival játszott. Amikor Kellan belépett az ajtón egyenesen a járókájához ment, kikapta onnan, és kezdetét vette a nagy érzelgős jelenet. Kellan pörgette-forgatta, néha földobálta, Chris pedig hangosan magyarázott neki, mire Kellan is rákezdte a mesélést. Az egész olyan volt, mintha mind a ketten elmesélték volna egymásnak, hogyan telt a napjuk. Ezt követően elindultak megkeresni engem.

A kórházban másnap szinte állandóan jött valaki látogatóba. Kellan behozta a fényképezőgépet és rengeteg képet készített rólunk. Apa rögtön babusgatni kezdte az unokáját, Isabel pedig csak rövid időre szakadt el Carlos mellől.
Kellan családja is eljött, és meg is telt velük a szoba. Eljött Kellan anyja és apja, a húga és az egyik bátyja meg öccse.
Mind nagyon kedvesek voltak, főleg Kellan szülei. Bár nem Chris volt az egyetlen unokájuk, mégis, nagyon izgatottak voltak.
Ahogy figyeltem Kellan anyukáját, Susant, kezében Chrisszel, fájdalmasan belémhasított a gondolat, hogy az én anyám, már nem tarthatja kezében az unokáját, és Kellant sem ismerhette meg, annak sem lehetet a részese, ahogyan családot alapítottunk Kellannal.
De ezeket a gondolatokat gyorsan ki is vertem a fejemből, és minden energiámat a fiamnak szenteltem.

Amikor hazaengedtek minket a kórházból Kellan kivett két hét szabadságot. Ketten kialakítottunk egy napirendet, amit könnyű volt tartani. A két hét elteltével Kellan fokozatosan kezdett el visszatérni a munkába, hogy minél többet lehessen itthon velünk.
Habár itt volt Christopher, Kellan és én, igyekeztünk egymással is eleget törődni. Imádtam azokat a késő délutánokat, amikor csak kettesben voltunk. De a legnagyobb örömmel mégis az töltött el, amikor Kellan és Chris együtt voltak. Egyszer sikerült elkapnom a fényképezőgéppel egy olyan pillanatot, amikor Kellan és miniatűr mása egymásra néz. Kellan csodálattal, és elképesztő melegséggel, a fia pedig csodálkozva, és egy hatalmas mosollyal az arcán, amit általában az apjának tartogat. Ez a kép azóta Kellan pénztárájában, a nappali falán és a mi hálónkban is megtalálható.

Élveztem minden együtt töltött pillanatot, és boldogan vártam az elkövetkezendőket.
Lehajoltam és felvettem Chris maciját, ami út közben kiesett a babakocsiból, és leporoltam.
Ismerős kutyaugatás hallottam a hátam mögül, és mosolyogva fordultam meg.
Életem másik értelme futott felénk Kolával.
Amikor odaért hangosan zihált.
- Már azt hittem, soha nem érlek utol benneteket! – csókolt meg Kellan. – Most végeztem, gondoltam utánatok jövök.
Élvezettel figyeltem, ahogyan a szívem, mint mindig, és remélem még jó sokáig, őrült kalapálásba kezd, és elönt a forróság. Valószínűleg ő a legszexibb apuka, akit valaha láttam, és csak az enyém.
Mosolyogva karolta át a derekam.
- Indulhatunk tovább? – kérdezte, miközben nem állta meg, hogy egy rövid időre, ki ne vegye a kocsiból Christ, és magához ne szorítsa.
- Mehetünk.
Mehetünk, már bármire készen állok, hiszen újra rendbe jött az életem, és ajándékba kaptam hozzá a két legfontosabb embert a világon.

VÉGE!

46. Fejezet

46. Fejezet


Kellan rohamtempóban vágta be a magát az autóba, és tolatott ki a garázsból. Megállt előttem, kipattant, majd besegített, és ő is beült.
- Kellan, nyugi, nincs semmi baj! Nem kell annyira sietni, még nem fáj, talán csak egy kicsit!
Rám nézett, de a gázpedálról nem vette lejjebb a lábát. Száguldottunk egyenesen a kórházba.
- Kellan, nyugodj meg! Jól vagyok, minden rendben. Az előbb talán egy kicsit bepánikoltam, de az azt hiszem, Carlos miatt volt.
Rám villantotta a szemét, és csodálkozva nézett rám. Alaposan végignézett rajtam, majd a szeme ismét az arcomon állapodott meg.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül.
Összezavarodva nézett rám.
- Semmi, csak amikor… amikor Monicát hoztam be szülni, akkor ő teljesen máshogy viselkedett. Látszott, hogy fáj neki, folyamatosan sürgetett, és szinte megállás nélkül káromkodott.
Ó, erre nem gondoltam. De hülye vagyok! Hiszen Kellannak nem ez az első szülése. Hogyan is felejthettem el! Akkor ezért viselkedett olyan furcsán!
- Azt hiszem, nem is kellett volna meglepődnöm rajta, hogy te más vagy! – mondta, és én hálás voltam a szavaiért, valahogy jól estek.
Gyorsan odaértünk a kórházba, és Kellan megint segített kiszállni, majd hangosan szitkozódni kezdett.
- Mi a baj? – mentem oda hozzá.
- Otthon hagytam a táskádat! Sajnálom!
- Mindegy, majd hazamész érte, amíg a szülőszobában leszek!
- Ne kezdd te is! – förmedt rám.
- Mit? – kérdeztem csodálkozva.
Látszott, hogy ideges és feszült, összehúzta a szemét, és felém emelte az ujját.
- Monica is ugyan ezt csinálta! Ő sem engedett be a szülőszobába! De most nem fogok engedni! Be fogok veled menni, nem akarom ugyan azt végigcsinálni, mint vele! Nem fogok fél napig a folyosón ülni és mászkálni idegesen, mint egy idióta! Bemegyek veled és kész! – mondta határozottan.
Én csak erőtlenül bólintottam, mert elkezdődött az első fájás. A kezeimet ökölbe szorítottam, a körmeim belevájódtak a tenyerembe. Éreztem, hogy összegörnyedek, de próbáltam tartani magam.
Tényleg kezdődik…
Kellan megfogta a karom és bevezetett a kórházba. A recepciónál egy ismerős arc, Tom állt.
- Hello! Adja a papírokat – nyújtotta a kezét Kellan beletörődően. – A mennyasszonyom szülni fog!
Tom elvigyorodott, és hiába éreztem úgy magam, hogy mindjárt szétszakadok, én is elmosolyodtam.
- Tessék – adta oda őket -, máris hívom az orvost! – Kellan megfogta őket és félrehúzott.
- Ezeket majd én kitöltöm, hívom apádat, és elhozom a táskádat, de nagyon sietek, és utána bejövök hozzád! Rendben? Nagyon vigyázz magadra! – magához húzott, és homlokon csókolt, majd elviharzott.
Miközben néztem, ahogy távolodik, megsimogattam a hasam.
- Remélem, hamar kibújsz onnan Christopher! Már nagyon várunk, és engem megkímélnél egy csomó fájdalomtól! Apu is örülne, ha hamar előbújnál, már nagyon várunk! – suttogtam neki.
Remélem, hallgat rám, és hamar vége lesz. Nem szeretnék túl sokat szenvedni.
- Ms. Mason? – szólított meg az orvosom. – Kérem, üljön bele! – mutatott a tolószékbe.
Betoltak a liftbe és felmentünk a harmadikra. Az ajtó előtt, nagy betűkkel volt kiírva, SZÜLÉSZET. Nagyot nyeltem miközben betoltak a folyosóra. Miközben egymás után hagytuk el az ajtókat, ismét rám tört egy fájás.
Szörnyű volt, már most azt kívántam, vagy bújjon ki most, vagy maradjon bent örökre.
Végül betoltak egy üres vizsgálószobába, ahol az orvos segített fölfeküdni a vizsgálóasztalra. Megmérte a vérnyomásomat, majd azt, hogy milyen sűrűn jönnek a fájások.
Megállapította, hogy negyedóránként, ilyenkor az mondta, vegyek mély lélegzeteket, ahogy a terhes tornán is tanultam.
Bejött egy nővér, és segített átöltözni, valami kórházi hálóingszerű vacakba, amit már most utáltam.
Amikor a fájások átlag ötpercenként jöttek, a nővér elment szólni az orvosnak, és betoltak a szülőszobába.
Kellan még nem volt sehol. Amit nem is bántam, nem szerettem volna, ha ilyen helyzetben lát. Elképzeltem, hogy nézhezek ki, és utána azon imádkoztam, bárcsak Kellan azután érne ide, amikor én már túlvagyok ezen.
Az arcom tiszta vörös lehetett, és úgy izzadtam, mint egy ló, a hajam padig szintén átnedvesedett és az arcomra tapadt.
De hát, hogy nézzek ki? Elvégre, szülök!
Bejött az orvos, és behajolt a lábaim közé.
- Nagyon jó, szépen ki van tágulva, amikor szólok, nyomjon erősen! – utasított.
A fájások olyan erősek lettek és olyan gyakran jöttek, hogy úgy éreztem szétszakadok.
- Ó, csak jöjjön már ki! Szedje már ki valahogyan! – kiabáltam az orvosra pont egy fájás kellős közepén. Az orvos viszont hozzá lehetett szokva, hiszen már évek óta ezt csinálja, és a szeme sem rebbent a kiabálásomra.
- Nagyon jól csinálja! Nyomjon, most! – én pedig nyomtam, de annyira fájt, hogy közben felszakadt belőlem egy hangos kiáltás.
Kellan éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen.
Megtorpant az ajtóban, és úgy nézett ki, mint aki odafagyott. Szemeit le sem vette rólam, és láttam, hogy megdöbben.
Ekkor egy újabb fájás következett és kínomban kicsordultak a könnyeim.
- Nem bírom már sokáig! Csináljon valamit! – könyörögtem.
Kellan odasietett hozzám, és letérdelt mellém. Kezeinket összekulcsoltuk, és egy újabb görcsnél az ingébe temettem az arcom, és meg erősebben szorítottuk egymás kezét.
- Mindjárt vége! Nagyon jól csinálja, már látom a lábát! Már nem kell sok!
Kellannal egymásra néztünk, és elmerültem a szemeiben, az erőt adott, a következő nyomáshoz.
- Nagyon jó, mindjárt kint van teljesen! Amikor szólok, nyomjon még egyet! – szememet le sem vettem Kellanról. – Most!
A kín már annyira elviselhetetlen lett, és olyan erősen próbáltam nyomni, hogy félig ülő helyzetbe tornáztam magam.
- Kint van! Sikerült! – kiáltotta az orvos, én pedig megkönnyebbülten zuhantam vissza. A szobát gyereksírás hangja töltötte be.
Kellan kisimította az arcomból a hajamat.
- Nagyon ügyes voltál!
Pár perccel később az orvos a kezembe adta életem legszebb és legnagyobb csodáját.
- Isten hozott, Christopher! – suttogtuk egyszerre Kellannal.
Később áttoltak minket egy másik szobába, és Christ mellém fektették, hogy megetessem. Egyáltalán nem bántam, hogy Kellan után kapta a nevét, hiszen a vak is látta, hogy tiszta Lutz.
A haja szőkésbarna volt, és sűrű, a szeme, ami a legjobban elbűvölt, akárcsak az apjáé, gyönyörű kék, olyan kék, mint az ég vagy a tenger. Az egész baba olyan kicsi volt, hogy alig mertem jobban megszorítani.
Miután megetettem, erőt vett rajtam a fáradtság, és mély álomba zuhantam.
Amikor felébredtem, a szobában ott volt Kellan is és a kezében tartotta a fiát, a fiunkat. Furcsa, de különösen jó érzés volt Kellan kezében látni Christ.
- Jól mutattok együtt – mondtam halkan.
- Felébredtél? Jól vagy? – állta fel óvatosan kezében a babával.
- Igen, és ő?
- Ő is, teljesen, nagyon nyugodt baba!
- Carlos hogy van? – jutott eszembe.
- Jól, semmi belső sérülése nem lett, még csak el sem tört semmije, pár zúzódása van. Isabel folyamatosan ott van mellette.
- Akkor jó, szerencséje volt!
Kellan felém nyújtotta Christophert, és pedig örömmel vettem ismét a karjaimba. Mind a ketten nagy csodálkozó szemekkel meredtünk egymásra.
- Az orvosok azt mondják, hatalmas szerencséje volt, hogy tompítani tudta valahogyan az esést, különben sokkal nagyobb baj is történhetett volna. Jól jött, hogy testőr, és gyakorlott az esésekben. Bukfencezve érkezett a földre, így csak a nyaka fáj nagyon. Szerencsés véletlen volt.
- Szerencsés véletlen… - sóhajtottam boldogan, miközben Kellan lehajolt, és átölelt minket.

45.Fejezet

45. Fejezet


Öt hónappal később…

Mindjárt leszakad a derekam. Úgy éreztem, mintha mindenem fájna. Ez az utolsó hónap a legrosszabb. Szerintem úgy néztem ki, mint egy nagy hordó.
De már csak pár dolgot kell a helyére tennem, aztán végre pihenhetek…

Elkezdtük átépíteni a gyerekszobát, lehetőleg úgy, hogy később is elég nagy legyen majd neki.
Elmentünk egy bútorboltba, kiválasztottuk a szekrényeket, pelenkázót, kiságyat. Nem mindig értettünk egyet, de Kellan általában engedett nekem.
Egy valamiben azonban nagyon nehéz dolgunk volt, nehezen egyeztünk meg. Sehogyan sem tudtuk eldönteni, hogy milyen színű legyen a szoba, ugyanis eddig egyik ultrahangos vizsgálaton sem tudták megmondani, hogy milyen nemű lesz a baba.
Mindig olyan pózban volt, hogy nem látszott.
Ezért többen úgy gondolták, hogy kislány lesz, mivel ilyen szégyenlős.
Amikor valaki ezt mondta, próbáltam elnyomni magamban azt a kellemetlen érzést, ami elöntött.
Magamnak sem szívesen vallottam be, de nem szerettem volna, ha lány lesz. Talán azért, mert Monica babája is kislány. Nem szerettem volna, ha mindenki összehasonlítgassa őket.
Én kisfiút szerettem volna. Kellant hiába kérdeztem, ő mindig azt mondta, neki mindegy milyen lesz, biztosan gyönyörű és okos, mint én, de szerintem, csak nem akart érzékeny pontra tapintani, nem akart megbántani.

Túl sokáig nem halogathattuk a szoba kifestését, mert a bútorok nemsokára megérkeztek, és nem tudtuk volna hova elpakolni őket addig.
Végül megállapodtunk, hogy halvány almazöld lesz a szoba. Az se nem túl fiús se nem túl lányos.

A festés hamar készen lett, nekem csak a szagával volt bajom, állandóan hányingerem lett tőle. Miután megszáradt, Carlos és Jeff segített Kellannak összeszerelni a bútorokat, ami néha nem ment túl könnyen.
Amíg a fiúk ebben a szakaszban tartottak, én általában elmentem vásárolni. Kellet egy csomó minden.
Először megvettem a szőnyegeket és a függönyöket a szobába, amik színben mentek a szoba színéhez. Aztán jöhetett a többi holmi, játékok, képek.
Mikor mindent megvettem, már csak arra várt minden, hogy berendezzem. A legközelebbi ultrahangos vizsgálat előtt a kocsiban Kellan folyamatosan beszélt a hasamhoz, megpróbálta rábeszélni a babát, hogy mutassa végre meg magát.

A vizsgálatot végző hölgy, mosolyogva fogadott minket, a vizsgálatok alkalmával már többször kellemesen elbeszélgettünk egymással. Ő is kíváncsi volt, vajon ma kiderül-e a nagy rejtély.
A vizsgálatot végző idősebb nőt Marthának hívták. Fölfeküdtem az ágyra és levettem a felsőmet. A krém, amit a hasamra nyomott hideg volt, és libabőrös lettem tőle.
- Na, lássuk! – rányomta a hasamra az a kis valamit, aminek soha sem tudom a nevét, és figyelmesen nézte a monitort.
Kellan megfogta a kezemet, az ágy mellett állt és ő is a monitort figyelte.
- Ó! – nyögött fel Martha.
Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul, és kitört rajtam a pánik. Valami baj van? Valami történt a babával? A félelem átjárta az egész testemet.
Kellan erősen megszorította a kezemet, és feszülten nézte a képernyőt, hátha észreveszi, mi a baj.
- Mi a baj? – kérdeztem elszorult torokkal.
Martha felénk fordult, és az arcán egy hatalmas mosoly terült szét. Hallottam, ahogy Kellan kiengedte megkönnyebbülten felsóhajtott, én viszont még mindig ideges voltam.
- Úgy látszik, nem lett igazam! – közölte – Kisfiú! – mondta nevetve.
A fejemet rögtön a monitor felé fordítottam, és próbáltam kivenni a kisfiunkat.
- Látják? Az ott a két lába, és most szerencsére nem háttal van, és nem is valami furcsa pózban, így tisztán ki lehet venni. – az ujjával mutatta a két lábat és a helyet, ami alapján meg kellett volna látnom… de szégyen nem szégyen, én nem láttam semmit.
Kellan hangja azonban büszke volt, amikor megszólalt.
- Kisfiú! Sejtettem, hogy fiú lesz! Szóval nyertem!
- Igen, igazad lett! – olyan meghatott voltam, hogy kihallatszott a hangomon is. – Örülsz neki? – reméltem, hogy ő is olyan boldog, mint én.
Hazafelé a kórházból mindkettőnk arcán levakarhatatlan boldog mosoly terült szét. Kellan vezetés közben állandóan a combomat simogatta, és egy-egy piros lámpánál nem bírta ki, hogy meg ne csókoljon.
Megkönnyebbültem, hogy megoldódott még egy gond, hogy mi legyen a neve. Sokat gondolkoztunk már neveken, de igazából olyat, ami tényleg nagyon tetszene, nem találtunk eddig. Most legalább leszűkült a kör, elég, ha csak a fiú neveken gondolkozunk.

Amikor hazaértünk én rögtön apát és Isabelt hívtam, elújságoltam nekik a nagy hírt, közben a hallottam, ahogy Kellan közli a fiúkkal, pontosabban Jeffel, hogy vesztett.
Amikor letettem, Jeff rögtön elém állt, és lehajolt hogy egyvonalban legyen a hasammal. Eleinte furcsák voltak az ilyen és ehhez hasonló dolgok, de egy idő után hozzászoktam. Állandóan meg akarták fogni a hasamat, vagy beszéltek a hasamhoz. Nem is ez volt a baj, hanem, hogy néha bevásárlás közben az idegenek is ezt akarták. Ilyenkor jött jól, hogy ott van mellettem Carlos és Jeff.
- Kishaver, ha kibújtál, még számolunk ezért! Elvesztettem miattad a fogadást, bíztam benne, hogy lány leszel! De sebaj, így legalább majd be tudunk avatni a fiús dolgokba, azokhoz mégiscsak jobban értek, mint a babákhoz, meg a többi lányos dologhoz.
Emlékszem, hogy akkor este, Kellan alig akart elengedni, amikor lefeküdtünk szorosan a mellkasához ölelt, és valami meglepőt dünnyögött a fülembe, amire eddig nem is gondoltam.

- Szerintem, már most is hallja, hogy miket mondunk neki! A kórház előtt megkértem, mutassa meg magát, és látod! Szóval, szerintem mindent megért.
Annyira ésszerűnek tűnt, amit mondott, és egy csomó mindent olvastam is már erről, meg hallottam, hogy nem is tudom, miért lepődtem meg amikor Kellan mondta.
- Igen, és ezek szerint, lesz egy törpe Kellanunk! – nyomtam csókot az arcára, és egy ötlet kezdett megfogalmazódni bennem. – Mit szólnál, ha…
- Igen?
- Ha rólad neveznénk el!
- Hát, nem is tudom… Zavaró lenne, ha őt is Kellannak hívnánk, furcsa lenne. Nekem. Szerintem inkább válasszunk másik nevet – éreztem a zavart a hangjában.
- Én nem pont a Kellanra gondoltam, hanem a középső nevedre! Christopher! Szerintem szép név, becézni is lehet és… - elakadtam, nekem annyira tetszett az ötlet is és a név is, hogy belebetegedtem volna, ha Kellan nem ért velem egyet.
Ránéztem az arcára, a szemében azonban csak büszke csillogást láttam.
- Hát, a Christopher nekem is tetszik! Megtisztelő, hogy úgy gondolod, rólam kapja a nevét. De biztosan hogy így gondolod?
- Teljesen! Christopher Lutz, Christopher Lutz – ismételgettem, ízlelgettem, és egyre jobban tetszett. – Szerintem tökéletes! Főleg, ha olyan lesz, mint az apukája!
Ahogy ránéztem Kellan arcára, láttam, hogy nagy boldog.
Mosolyogva emlékeztem vissza erre.
Éppen a ruhákat teregettem ki, amikor arra figyeltem föl, hogy Carlos elrohan a folyosón.
A fiúk éppen a gyerekszobában szerelték az ablakot, illetve szúnyoghálót az ablakra. Nem tudtam, mi üthetett Carlosba, kíváncsian indultam utána. Kiszalad az ajtón egyenesen be a garázsba, fölkapta a létrát, és átrohant vele az egész kerten, egyenesen a ház másik feléig, nekitámasztotta a létrát a falnak, és fölmászott rá.
Én elhűlve figyeltem a jelenetet, ráadásul elég vicces volt, ahogy végigrohangászott a kerten a létrával a kezében.

- Mi történt? Mit csináltok? – kiabáltam föl a tetőre.
Carlos azonban nem törődött velem.
- Merre felé esett? – kiabált be az ablakon.
- Lefelé! –érkezett a válasz. – Mégis merre eshetett volna?
- Jó, csak azért kérdezem, mert nem látom sehol…
Szóval valami kiesett a tetőn. De vajon mi?
Carlos óvatosan följebb mászott a tetőn, ami azon a részen elég meredek volt, majd hirtelen fölkapott valamit.
- Megvan! – emelte föl azt a kis valamit a kezében. Ha jól láttam csavarhúzó volt.
- Szia, Kyra! Mit csináltok?- kérdezte a hátam mögött egy hang.
- Isabel, szia! Kellanék a gyerekszobába szerelik fel a szúnyoghálót, de a csavarhúzó kiesett a tetőre…
Isabel mosolyogva nézett a tetőre.
- Ezek szerint szerelésben nem az igaziak? – elnevette magát – Szia, Carlos! – kiabált föl neki integetve.
Mikor Isabel ijedten felkiáltott, én is a tetőre kaptam a tekintetem. Carlos, valószínűleg Isabel hangjára, hátrafordult és megcsúszott. A csavarhúzó kiesett a kezéből, ő pedig egyre csak csúszott lefelé.
- Kellan, segítsetek! Jöjjön már valaki! – kiabáltam hangosan.
De késő volt, Carlos nem tudott megkapaszkodni az ereszben, és hangos puffanással leesett a tetőről.
Isabel rögtön odarohant hozzá, én azonban moccanni sem mertem, hatalmasra nyílt szemekkel meredtem a lábam elé.
Elfolyt a magzatvíz.

- Kellan! – kiabáltam kétségbeesetten.
A fiúk akkor értek le, és Jeff rohant Carloshoz, Kellan azonban csak állt és dermedten nézett hol rám, hol Carlosra.
Hallottam, ahogy Isabel folyamatosan beszél Carloshoz, és, amit jó jelnek tekintettem, Carlos hangját is hallottam.
Most azonban nemcsak Carlos miatt, de nagyban hozzájárult az is, kezdett eluralkodni rajtam a pánik.
- Kellan, be kell vinned a kórházba!

44. Fejezet

Sziasztok!
Közeledünk a történet végéhez, ezért szeretném, ha mindenki minél több kommentel lepne meg! Továbbá, ha nem olyan nagy kérés, légyszí szavazzatok a neon-on a Kellan poszterre, Ti nem szeretnétek még egy posztert róla?
Köszönöm, és jó olvasást!

44. Fejezet

Lehetséges, hogy valaki szánt szándékkal elkövet valamilyen szörnyűséget, és utána megbánja?
Én elképzelhetőnek tartom, de ebben az esetben erősen kételkedtem benne.
Alex egész vallomása erről szólt.

A gyomrom egy merő görcs volt, miközben figyeltem, ahogyan Alex odasétál a tanúk padjához, majd leül.
Szemeit először rám emelte, én pedig rögtön elkaptam róla a tekintetem. Kellan mellettem ült, és megszorította a kezem.
Ő már túl volt a kihallgatáson, Mr. Dominic feltette a kérdéseit, amire Kellan simán válaszolt, majd jött Alex ügyvédje is, ő belekérdezett elég sok dologba részletesen, de Kellan itt is ügyesen helytállt.

Én azért Kellan kihallgatását kicsit nyugodtabban ültem végig, mivel, engem majdnem már a legelején meghallgattak.
Azt hittem minden egyes mondatom után, hogy ki kell szaladnom a mosdóba hányni.
Szerencsére aztán kibírtam, de Alex ügyvédje, úgy tűnt, a végtelenségig fog faggatni.
Minden egyes kérdését kitekerten, bonyolultan tette fel.
Nem igazán tudom, helyesen válaszoltam-e, vagy, hogy mennyire voltam meggyőző. Csak küzdöttem az ellen, hogy újra és újra el kelljen képzelnem a történteket.
Borzalmas volt, valószínűleg én is így festhettem, mert Kellan és Mr. Dominic is aggódva figyelt.

Így utólag viszont remélem, hogy helyesen idéztem fel mindent, mert Alex vallomása kétségeket ébresztett bennem.

A bíró felszólította, hogy mesélje el a történteket a saját szemszögéből.

- Kyrával alaposan összevesztünk a kórházban, miután visszajött a barátja, elég sok mindent a fejéhez vágtam, mire ő elküldött. Nagyon dühös voltam, és bár éreztem, hogy Kyra szakítani akar velem, úgy éreztem, hogy van még esélyem – keserűen felnevetett és Kellanra fintorgott -, bátorításként felhajtottam pár pohárral, és kocsiba ültem. Út közben elhatároztam, hogy bocsánatot kérek Kyrától, és talán újra kezdhetjük. Viszont, mire odaértem hozzá, már megártott az alkohol. Vannak részletek, amikre nem emlékszem pontosan… Amikor Kyra végre ajtót nyitott, azt mondta, menjek el, nem akart beengedni. Belöktem az ajtót, és aztán Kyra után indultam, aki egyre csak hátrált előlem. Nem igazán emlékszem, ezután mi történt, csak, hogy Kyra kiszabadult a karjaimból és a telefonhoz szaladt… - lenézett maga elé, és a tekintete bűnbánó volt, mintha tényleg sajnálná – én utána vetettem magam, és kitéptem a kezéből a telefont, aztán azt hiszem, beütötte a fejét a falba, és elájult, én pedig odacipeltem a kanapéra. Akkor tért magához, amikor én megpróbáltam vele… közösülni.


Kellan teste megfeszült mellettem, és a kezei ökölbe szorultak. Nyugtatólag rátettem a kezemet az övére, és simogattam, hogy megnyugodjon, mert nem akartam, hogy valami őrültséget tegyen.

- Elkezdett sikoltozni, ami felidegesített, ezért lefogtam, és durvább lettem vele. Azt hiszem teljesen eluralkodott rajtam az alkohol. Nem bírtam megállni, befejeztem, amit elkezdtem. Ekkor történt, azt hiszem, amikor berontott Kellan és mi összeverekedtünk. Illetve ő összevert engem, és mire magamhoz tértem, már ott voltak a rendőrök. Amikor magamhoz tértem, és utána is, iszonyú düh volt bennem. Amikor kijózanodtam, rádöbbentem, mit tettem, és megpróbáltam Kyrával beszélni. De nem igazán akart meghallgatni, és amikor láttam, hogy még mindig együtt vannak olyan pokoli kínt és dühöt éreztem, amit még soha. Utáltam Kyrát, amiért dobott engem, Kellant, mert nem értettem, ő miben jobb nálam, és az egész helyzetet, mert miattuk börtönbe kerülhetek, és tönkre tehetik az életemet! – itt egy pillanatra föleszmélt, mert túlságosan is magával ragadták az érzései, és fölnézett. Az ügyvédje, mintha, alig észrevehetően megrázta volna a fejét, aztán Alex rám nézett ismét, és a szemében még mindig dühöt láttam. Ijedten bújtam közelebb Kellanhoz.

- De azóta eltelt pár hónap, és lenyugodtam. Rájöttem, hogy nem ők a hibásak, sikerült feldolgoznom. Remélem Kyrának is, mert ha tehetném, és visszapörgethetném az időt, nem tenném meg újra! De akkor részeg voltam és nem bírtam uralkodni magamon… Sajnálom! – nézett a szemembe. A hideg rázott tőle, és elárasztott a düh.
Hogy képes magát így megjátszani? Úgy tesz, mintha sajnálná az egészet, közben pedig ugyanúgy gyűlöl engem és Kellant is! Aljas szemét féreg! Méghogy sajnálja!
Úgy csinál, mintha az egész az alkohol hibája volna! Arra építette fel az egész beszédét, amikor bántott, azoknál a részeknél, azt mondta, azt hiszem, vagy nem emlékszem pontosan… Szemét görény!
Annyira gyűlölöm!

Csak arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki beszélgetni kezd, és Kellan beszél hozzám. A bíró most hozza meg a döntést.

- Nyugodj meg! Ne sírj! – olyan szorosan magához ölelt, amennyire csak tudott, éreztem, hogy ő is feszült, őt is felkavarták a hallottak.
- Nem sírok – tiltakoztam, de akkor vettem észre, hogy a látásomat könnyek homályosítják, és alattomban kicsordultak.
Belegondoltam, neki milyen érzés lehetett először végighallgatni engem, majd Alexet.
Átöleltem a hátát, és simogatni kezdtem. Ő a hajamat cirógatta és halkan suttogott mindenféle megnyugtató dolgot.
Mind a ketten próbáltuk megnyugtatni a másikat.

A bíró nem időzött sokáig, hamar meghozta az ítéletet.
Próbáltam eldönteni, hogy ez vajon jó-e vagy sem, de arra jutottam, hogy Alexet mindenképpen el kell, hogy ítélje, hiszen ő is beismerte, mi történt, még ha cenzúrázva is.
Az ügyvédjével biztos megbeszélték, hogy mást úgyse tehetnek, csak annyit érhetnek el, hogy enyhített büntetést kap.

A filmekben már olyan sokszor látott kalapáccsal a bíró csendet teremtett.

- Kérem, maradjanak csendben! Meghoztam az ítéletet! – végigfuttatta a tekintetét a teremben. Apa, Isabel és Jeremy is itt voltak, és azt hiszem, valahol mögöttem ülhettek.
Nem néztem rájuk, az egész tárgyalás alatt nem is kerestem meg őket a szememmel, csak mielőtt bejöttünk, akkor beszéltünk pár szót egymással, de olyan feszült voltam, hogy pár mondat után bejöttünk, és vártuk, hogy a bíró elkezdje a tárgyalást.

Kellan megszorította a kezem, és bátorítóan rám mosolygott.
- Minden rendben lesz! – suttogta magabiztosan, mosolyogva.
- Figyelembe véve a tanúkat, a bizonyítékokat és a vádlott és a vádló beszédét, döntöttem! – folytatta a bíró. – Mivel, az, hogy erőszakos bűncselekmény történt, teljesen biztos, ezt a vádlott is beismerte, így elég könnyű dolgom volt. A büntetés ezekben az esetekben, szabadságvesztés. – nézett szúrósan Alexre. – De ezek mellett illetéktelen behatolás is történt, hiszen a kisasszony akarata ellenére ment be a lakására, így ez is hozzájön, továbbá, beismerte, hogy ittasan vezetett. Ezek ismeretében – idegesítő hatásszünetet tartott, mintha élvezte volna a pillanatot, hogy borzolhatja mások idegeit. – Tizenkilenc év szabadságvesztésre ítélem! De csakis azért, mert eddig nem volt még dolga a bírósággal, és talán tényleg képes lesz megjavulni, és remélem tényleg megbánta, amit tett! – a bíró hangja szigorúan csengett, és látszott rajta, hogy ő sem vette be azt a részt, amikor Alex ezt előadta.

Alex mintha megkövült volna, csak ült mozdulatlanul, és bámult maga elé, szerintem föl sem fogta a bíró szavait.

- Az ügyet lezárom! – a kalapács hangja nagyot koppant az asztalon, én pedig megkönnyebbülten fölsóhajtottam.

Olyan boldog voltam! Úgy éreztem magam, mintha hosszú időn át cipeltem volna magammal egy nehéz követ, és most végre megszabadulhattam tőle. Végre jól érzem magam!

Kifelé tartottunk az épületből, és apáék ott jöttek mellettem.
Eleinte iszonyú kínos volt a pillantásuk, mert sajnálatot láttam bennük, de később már csak mérgelődtek. Egyetértően morgolódtak amiatt, hogy Alex megúszta ennyivel! Mindenki szerint dupla ennyi évet érdemelt volna, Mr. Dominic is azt mondta, hogy a bíró enyhe ítéletet hozott.

Egyedül én voltam, akit nem nagyon érdekelt! Csak örültem, hogy végre normálisan élhetek tovább, nem zaklathat senki! Örültem, hogy túl vagyok rajta, és ezt senki nem ronthatta el!

Megköszöntem Mr. Dominic munkáját és segítségét, aztán elköszönt és elment.

Mi is beszálltunk az autóba, és hazaindultunk. Megbeszéltük, hogy mindenki hozzánk jön, ott ünnepeljük meg a „győzelmet”.

Kellan vezetett, és egész úton be nem állt a szája. Láttam rajta, hogy ő is örül, de ugyanakkor láttam valamit a szemében, ami nem hagyott nyugodni.

Kezemet rásimítottam a combjára.
- Mi a baj?
Rám nézett, és úgy tett, mintha nem értené a kérdést.
- Semmi. Mi bajom lenne? Örülök, hogy túl vagyunk ezen az egészen!
- Látom rajtad, hogy valami más is van!
Sóhajtott, és csak az utat nézte. Eltelt egy kis, idő, már azt hittem nem fog válaszolni, nyitottam a számat, hogy tovább faggassam, de végül megszólalt.
- Tudod, én csak a végét láttam a dolognak… Ahogyan elmesélted, teljesen megdöbbentett. Azt hiszem, soha nem gondoltam bele teljesen, pontosan mi történhetett, vagy ha mégis, most akkor is felkavart. Utálom a gondolatát is annak, amit veled tett! Most lecsukták, de tizenkilenc év nem olyan sok! Sokkal többet érdemelt volna! Mit gondol mi lesz ha… - indulatosan beszélt, látszott, hogy még teljesen az elhangzottak hatása alatt van.
Nem kellett befejezni, tudtam mit akart mondani.
Mi lesz, ha kiszabadul? Ezen én is elgondolkodtam már.

- Nem lesz semmi gond, ha kiszabadul, mert te itt leszel mellettem, és nem engeded, hogy bajom essen! Igaz?
Hálásan nézett rám, és végre megkönnyebbültnek látszott ő is.
- Igen, soha nem engedem, hogy bárki is bántson! – elszántan nézett rám, leállította a motort és megcsókolt.

43. Fejezet

43. Fejezet


- Már éppen itt volt az ideje, hogy haza gyertek! Olyan unalmas volt egyedül, itt Los Angelesben még alig ismerek valakit! – panaszkodott Isabel, miközben Kellan behordozta a bőröndöket a kocsiból, én meg átöltöztem.

Isabel finoman célozgatott rá, hogy ha nem baj, ma ráér, és szívesen maradna nálunk egy darabig, ha nem zavar minket, legalább úszik egyet a medencében.

- Tudod, mit nem értek? Apáéknál is van medence a kertben, miért nem azt használod? – ez eddig eszembe sem jutott, most azonban furcsálltam a dolgot.
- Hát, otthon nem igazán szeretek, eleinte ott fürödtem, de anya olyankor kitelepedett a medence szélére, és közölte, hogy most napozik, aztán folyamatosan be nem állt a szája! Olyan idegesítő volt!
Hangosan felnevettem, már magában az vicces volt, ahogyan elmesélte, de amikor észrevettem az arckifejezését is, kitört belőlem a nevetés.

- Mi olyan vicces? – jött be Kellan az utolsó bőrönddel.
- Semmi, csak Isabelt kiüldözték otthonról, és most kénytelen mások medencéjét látogatnia! – nevettem fel újra.
- Mi? Kiüldöztek otthonról? – ráncolta a szemöldökét Kellan.
- Nem igaziból, csak amikor otthon úszik a medencében, az anyja nem hagyja békén! – amikor elmagyaráztam, Kellan is elvigyorodott.

Amikor nekiálltam a kicsomagolásnak, és a mosásnak, Kellan somfordált a szobába.
Hátulról átölelt, majd megcsókolt.
- Mi az?
- Egy kicsit elmegyek, megnézem, mi van Lucyval! Már régen nem láttam! – láttam rajta, hogy fél, nehogy megbántson, ugyanakkor menne, hogy lássa végre a lányát.
- Menj nyugodtan! Én el leszek ezekkel egy darabig! – rántottam meg a vállam. – Utána pedig el kell mennem Mr. Dominichoz.
- Hányra mész?
- Háromra kell ott lennem! Utána elmegyek bevásárolni, mert alig van itthon valami!

Láttam az arcán, hogy nem tetszik neki valami.
- Mi lenne, ha áthívnám Jeffet és Carlost, hogy kísérjenek el? – bökte ki végül. – Sokkal nyugodtabb lennék, ráadásul, ha vásárolsz, ők majd segítenek neked!
- Kellan! Képes vagyok egyedül vásárolni! Áthívhatod a fiúkat, mert szeretem őket, de bevásárolni egyedül is tudok, sőt főzni is, és minden egyebet is meg tudok csinálni! Maximum hamarabb elfáradok, mint egyébként, és ezért kicsit szeszélyesebb vagyok, de ennyi! Terhes vagyok, nem nyomorék! – csattantam fel.

Kellan föltartotta a kezeit, és vigyorogva nézett rám.
- A hangulatváltozás stimmel! De végül is bejön, amikor ilyen kis méregzsák vagy!
- Nem is vagyok méregzsák! Csak felidegesítettél! – húztam fel az orrom.
Még egyszer megcsókolt, majd elköszönt és elment Lucyékhoz.

Isabel egy ideig nem mutatkozott, gondoltam úszik. Aztán, amikor már én is elkezdtem készülődni, meghallottam, hogy csengettek.

- Majd én nyitom! – kiabált fel Isabel.
- Jó – dünnyögtem magamban.
Összefogtam a hajamat, és meg egyszer megvizsgáltam magam a tükör előtt, majd sóhajtva vettem tudomásul, hogy a hasamat már nem nagyon tudom elrejteni semmilyen ruhával.

Lesiettem a lépcsőn, hogy megnézzem ki jött, bár sejtettem.
- Carlos, Jeff! – boldog voltam, hogy újra látom őket.
- Kyra! Nézzenek oda, kezd nőni odabent a kis trónörökös! –nevetett fel Carlos, majd jól megszorongatott, utána Jeff is odajött és megölelt.
- Hiányoztatok! Jó, hogy újra itt vagytok! – Mindketten elégedetten mosolyogtak. – De most indulnom kellene, elkísértek, hogy Kellan nyugodt legyen?

- Kellan hová ment? – sétált ki Isabel a fürdőből. – Mert, ha sokáig nem jön vissza, akkor én is megyek!
- Elment babázni – számomra is meglepő volt, hogy nem zavar, sőt teljesen el tudom fogadni, hogy a lányával van. Talán csak egy kis idő kellett, vagy az, hogy tudjam, Kellan mellettem áll. – Nem tudom, mikor jön, én viszont biztos, hogy csak késő délután jövök haza.

- Rendben, akkor megszárítkozom, felöltözöm, és én is megyek. A pótkulccsal, amit adtál, majd bezárom az ajtót, jó? – Isabel elsétált a nappaliba a holmijáért, amikor megfordult ránk mosolygott. – Az ügyvédnél sok szerencsét! Ne legyél ideges!

Tekintetem Carlosra tévedt, aki le sem vette a szemét Isabelről, minden lépését figyelte.
Isabelnek nem tűnt fel, Jeffnek viszont igen, ezért finoman oldalba bökte.
Carlos zavartan körbenézett, aztán elindult az ajtó felé.

Elköszöntem Isabeltől, és beszálltunk az autómba.
Jó régen nem használtam már.
Útközben a fiúk az utazásról kérdezgettek. Mindent elmeséltem nekik, még a néha kínos kérdéseikre is válaszoltam.

De az a folyamatos feszültség nem oldódott fel bennem. Nem azzal volt a bajom, hogy az ügyvédhez kell jönnöm, nem ettől vagyok ideges, hanem a holnap miatt.

Mr. Dominic titkárnője leültetett bennünket a váróban, azt mondta, öt perc és bemehetünk, csak telefonon egyeztet valakivel.
- Bemenjünk veled? – kérdezte Carlos.
- Nem kell, elég, ha megvártok itt.
Egy perc múlva szólt a titkárnő, hogy bemehetek.

Mr. Dominic az íróasztala mögött ült, és kedvesen mosolygott, amikor beléptem.
- Jó napot, Kyra! Üljön le! – intett az asztala előtt álló székre.
- Jó napot! – köszöntem vissza.
- Akkor, kezdjük is! Már nincs más dolgunk, mint részletesen átbeszélni, mi fog történni holnap, a tárgyaláson! – biztatóan rám mosolygott. – Először is, ismertetik majd a vádat, aztán a bíró meghallgat pár tanút, ugye, Mr. Lutz, el tud jönni? Az ő vallomása kulcsfontosságú! Aztán, meghallgatják magát is, feltesznek majd pár kérdést, először a vádlott ügyvédje, majd én is. Ezeket, a kérdéseket már átvettük, a lényeg, hogy legyen minél magabiztosabb! Mr. Lutz vallomása is nagyon fontos, kérem, mondja majd meg neki, hogy megfontoltan, alaposan átgondolva fogalmazzon meg mindent, úgy, hogy ne lehessen belekötni!

Szegény Kellan, este még ezzel is macerálnom kell. Ráadásul, nekem is át kell gondolnom mindent, ami azt jelenti, hogy egész éjjel nem fogok tudni aludni.

- Ezek után –folytatta Mr. Dominic – elképzelhető, hogy a vádlott is védőbeszédet mond, de az is lehet, sőt, én ezt tartom valószínűleg, hogy az ügyvéd azt tanácsolta neki, hogy inkább ne szólaljon meg. De ha a bíró felszólítja, akkor, muszáj lesz neki. Tehát pár kérdésre, neki is mindenképpen válaszolnia kell, viszont nem biztos, hogy elmondja a történteket az ő szemszögéből is, hogy így fogalmazzak. Szerintem ezzel, csak maga alatt vágná a fát! Egy valamiben, azonban teljesen biztos vagyok, az ügyet el fogják veszíteni, mi nyerünk, a bíró ilyen esetben, mindig nekünk kedvez. Szóval, nyugodjon meg!

Hiába próbált Mr. Dominic megnyugtatni, és hiába volt olyan magabiztos, én mégis féltem. Nem a tárgyalástól, és nem is az ítélettől féltem, abban én is biztos voltam, hogy Alexet lecsukják, hanem az volt a gond, hogy nem akartam találkozni Alexszel.
És féltem, hogy ha majd letölti a büntetését, és kiszabadul, nem lesz a dühös, és nem akar-e majd bosszút állni.

Az egész olyannak tűnt, mint a filmekben, a rossz fiút lecsukják, aztán amikor kiszabadult bosszút áll…
Az egész nevetségesnek tűnt, tudtam, hogy az, de attól én még féltem.

Mr. Dominic és én még pár részletet megbeszéltünk, átvettünk néhány kérdést, megfogalmaztunk néhány választ, és segített felkészülni arra, hogy a másik ügyvéd miket kérdezhet.

Amikor végeztünk, tele volt a fejem mindenfélével, és csak arra tudtam gondolni, hogy holnap semmit se rontsak el.

Jeff átvette tőlem a vezetést, úgy látták, jobb, ha nem ülök a kormányhoz.

Vásárlás közben eszembe jutott, hogy már egyetlen kosztümöm sem jó rám, muszáj vennem egyet, mert a tárgyaláson abban kell lennem.
Amikor közöltem a fiúkkal, egy szó nélkül leparkoltak egy pláza előtt, és bejöttek velem minden üzletbe.

Kisebb keresgélés után aztán találtunk egy kismama boltot, ahova nem szívesen mentem be, de tudtam, hogy itt árulnak elegáns ruhákat is, így kénytelen voltam.
Keresgélésben Jeff és Carlos is segített, bár néha elég rémes ruhákat mutattak fel. Jeff például egy piros kosztümöt nézett ki, és nem értette, mi bajom vele…

Végül találtam egy sötétszürke színűt, ami méretben is megfelelő volt, és amikor felvettem, azt mondták a fiúk, hogy jól áll.
Van hozzá otthon egy fekete és egy fehér garbóm is, majd megnézem, melyik megy hozzá jobban.

A bevásárlást hamar elintéztük, és indultunk is haza.
Kellan autója már az udvaron parkolt.

Mosolyogva léptem be a házba.
- Megjöttem! – kiabáltam, hátha érkezik válasz valahonnan.
- Szia! – jött elém Kellan a nappaliból. – Hogy ment? Jól vagy?
- Jól ment, minden rendben! Mr. Dominic azt kérte te is gondold át a szövegedet, és nagyon megfontoltan beszélj, hogy ne tudjanak belekötni.
Carlos és Jeff behozták a csomagokat, és lepakolták a konyhában.
- Köszi, fiúk, hogy segítettetek! Ma már nem kell tovább vigyázni Kyrára, itt vagyok én, hazamehettek nyugodtan!

Kellan kikísérte őket, és utána bejött a konyhába segíteni nekem.
Olyan jó volt érezni, ahogyan átölel, egészen megnyugtató.
- Hogy van Lucy? – kérdeztem rá a pakolás közben.
- Jól, sokat változott, mióta nem láttam, nőtt a haja, és egy kicsit hízott is… - hirtelen elhallgatott.
Ránéztem, és láttam, hogy zavart képet vág.
- Nyugodtan mesélj, nem zavar!
- De tényleg nincs más, csak meglátogattam.
- Hát, jó.
Közösen főztünk, és Kellan segített megteríteni is.

Az este békésen telt, és meg is lépődtem azon, hogy az idegességem enyhült.
- Nyugodj meg! Holnap minden rendben lesz! – ölelt magához az ágyban.
- Remélem! – suttogtam és rögtön elaludtam.

42. Fejezet

42. Fejezet


Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb odaérjek az asztalhoz. Nem akartam megkockáztatni, hogy a fiúk valami hülyeséget csináljanak.

Amikor meghallották a lépteimet, hátrafordultak, és mind a ketten úgy tettek, mintha minden rendben volna.
De hiába néztem egyikről a másikra, csak mosolyogtak rám.
- Valami baj van? – kérdeztem végül.
- Nincs! – vágta rá Jeremy, majd Kellanra nézett.
- Ülj le, kicsim! Jeremy csak köszönni jött, amikor meglátott engem – bizonygatta.
Megráztam a fejem, és lemondtam arról, hogy megtudjam, miről beszélgettek ezek ketten.

- Jeremy, nem vacsorázol velünk? – muszáj volt megkérdeznem, mert amikor leültem, és Kellan újra magához vette az étlapot Jeremy még mindig ott álldogált.
- Nem, köszönöm! Csak, én… kibékülünk? – kérdezte végül.
- Persze, igazából bocsánatot akartam kérni, mert igazad volt! – mosolyogtam rá, Kellan pedig értetlenül nézett, valószínűleg semmit sem értett az egészből.
- Oké, ennek örülök! – mondta jókedvűen. – Akkor jó étvágyat a vacsorához, én megyek!

A vacsora alatt Kellan szinte folyamatosa szóval tartott. Kérdezgetett, hogy hova kell még mennünk, milyen városokba, aztán ha hazaértünk mik a terveim.

Abban megállapodtunk, hogy Kellan teljesen átköltözik hozzám, az ő házát pedig átadja Monicának. Utána neki is állhatunk majd a gyerekszobának.
Nem akartam elsietni semmit, már csak babonából sem, de azt sem akartam, hogy az utolsó pillanatban kelljen kapkodni.

Azonban Kellan egy kellemetlen dologra is felhívta a figyelmemet, amiről nem felejtkezhettem meg, nem mintha akartam, vagy tudtam volna.

- Ugye tudod, hogy közeleg Alex tárgyalásának az időpontja?
- Igen, de muszáj most erről beszélnünk? – amennyire csak lehet, kerültem a témát, hiszen még mindig kitört a frász, még ha csak rágondoltam is. Nem akartam éjjel rosszat álmodni miatta.
- Nem, csak azt akarom, hogy készülj fel rá! – mintha csak nyomatékosítani akarná, kezét az én tenyeremre simította az asztalon.
- Jó, tudom, de nehéz erről beszélni… - most, hogy Kellan szóba hozta, kénytelen voltam belegondolni, hogy a tárgyalás két hét és pár nap múlva lesz. – Légyszi, ne erőltesd! – kérleltem.
De közben tudtam, mennyire utálja Alexet, és nem fog egykönnyen leszállni a témáról.

Ha pedig a bíróság olyan ítéletet hoz, ami Kellannak nem tetszik, mondjuk Alexet csak egy évre csukják le, vagy annyira se, abba bele se mertem gondolni.

Hogyha nem kerül börtönbe, akkor továbbra is szabadon mászkálhat, és bárkivel megteheti majd, amit velem.
Megborzongtam, amikor felrémlett előttem a kép, ahogyan rám mászik, aztán…

- Jó, nem hozom többet szóba! – szorította meg a kezem. – Nyugodj meg! – láthatta, hogy rémült lettem, mert próbálta elvonni a figyelmemet a dologról.
Már megbánhatta, hogy szóba hozta.

- Gyere, menjünk vissza a szobába! – miután Kellan kifizette a számlát, és a pincérnek is bőséges borravalót adott, megfogta a kezem, és felhúzott a székről.

Az este a közös zuhanyzással folytatódott, ami mind a kettőnket kifárasztott, ezért amikor végeztünk, mind a ketten fáradtan bújtunk be az ágyba.

- Olyan jó, hogy itt vagy! – bújtam hozzá szorosan.
- Hiányoztam? – kezei a hátamat simogatták, én pedig mellkasát cirógattam, mert tudtam, hogy azt szereti. – Pedig azt hittem, hogy a pokolba kívántál a viselkedésem miatt!
- Az elején, talán tényleg mérges voltam rád, de végig nagyon szerettelek, és ez egy idő után elűzte a haragot. Utána már csak szenvedtem utánad – fejeztem be szégyenlősen.
- Szenvedtél? Nem akartam fájdalmat okozni, csak egy hatalmas… - a szájára tettem a kezem, hogy be ne fejezze.
- Lökött voltál, de én így szeretlek!

Kellannal az idő csak úgy röpült. Jeremyvel elég jól kijöttek, és ha Kellan velem tartott, egész jól elbeszélgettek együtt, amíg én buzgón írogattam, vagy a rajongókkal foglalkoztam.

Viszont minél jobban repült az idő, annál jobban lettem egyre feszültebb is. Hiszen közeledett az a nap, amikor hazautazunk, és ismét fel kell keresnem Mr. Dominicot és a tárgyalásra is el kell mennem.

Ezt látva aztán, már nem csak Jeremy, de Kellan sem hagyott nekem nyugtot, folyton terveztek valamilyen programot.

- Ne legyél már ilyen morcos! – szólt rám Kellan este, amikor a bőröndökbe pakoltam be.
- Jó – hagytam rá.
- De nem jó! Két hete folyamatosan ilyen vagy, ha belemerülsz a gondolataidba! A tárgyalás miatt aggódsz, igaz? – fordított maga felé.
- Igen!
- Tudtam! De nem kell, a bíró nem vak, és nem is hülye, az ilyen eseteket soha nem nyerik meg az olyanok, mint Alex! Kyra, nincs egy olyan bíróság, aki ne így döntene!

Kellan szavai egy kicsit bátorságot öntöttek belém, de még ha Alexet el is ítélik, nekem akkor is ott kell ülnöm egy teremben vele…
Még a gondolatától is rosszul voltam!

- Jó, igazad van!
- De még mindig van valami baj, mi az? – felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek.
- Nem szeretnék ott lenni a tárgyaláson, nem akarok találkozni Alexszel! – tört ki belőlem.
Kellan bólintott, mint aki megvilágosodott, amikor rájött végre, hogy mi nyomaszt.
- Értem. Na, akkor, tisztázzuk. Holnap megérkezünk, te elmész az ügyvédedhez, és másnap pedig tárgyalás. Jól mondom? – bólintottam. – Rendben, akkor mi lenne, ha egyszerűen nem mennél el?
- Az egyszerűen értelmetlen hülyeség lenne! Muszáj ott lennem, és he mégsem vagyok ott, egyszerűen elnapolják, addig, amíg meg nem jelenek! Ez a lehetőség kizárva… - sóhajtottam fel, pedig magamban hányszor gondoltam már arra, hogy ellógok.
- Jó, én mindenképpen veled megyek, hiszen engem is meghallgatnak, tanú vagyok, és ha még jobban biztonságban szeretnél lenni, visszük Carlost és Jeffet is. Na? – édes volt látni, ahogy ennyire próbál megnyugtatni és védeni.
- Jó persze, de elég lesz, ha csak te jössz! – amikor bólintott, átöleltem és megcsókoltam. – Köszönöm!
- Ne butáskodj, én mindenképpen veled mentem volna! – rázta a fejét szemrehányóan, mint akit még a feltételezés is sért.

Amikor ezt tisztáztuk, közösen folytattuk a pakolást és már korán ágyba bújtunk, mert reggel korán ment a gépünk.

Visszagondolva erre a pár hétre, nagyon jó élmény volt. Rengetegen vették meg a könyvem, bár talán ennek Kellanhoz is köze van, de akkor is jó érzés volt.

Másnap reggel nem könnyítettük meg Jeremy dolgát, ugyanis sikerült elaludnunk, és most nem csak engem, de Kellant is kelthette, és sürgethette, mint a legutóbb. Kellan is és én is nehezen ébredő típusok vagyunk, amihez most hozzájött az én terhességem, és Kellan reggeli morcossága.

- Én mondtam, hogy feküdjetek le korán! – pattogott Jeremy idegesen.
- Az meg is volt! – vigyorgott kajánul Kellan, amiért mellette elhaladtamban arcon legyintettem.
- Hé! – méltatlankodott.

Amikor végre már a reptéren voltunk, Kola behúzta fülét farkát, és úgy követte Kellant. Én pedig nagyon megsajnáltam.
- Nem lesz semmi baja? Nem fog nagyon félni? – hajoltam le hozzá, amikor Kellan le akarta adni őt annál a résznél, ahol az állatokat szállítják fel a gépre.
- Nem lesz semmi baja! Csak egy kicsit sajnáltatod magad, igaz Kola? – Kellan leguggolt mellé, és megsimogatta. – Alszol egy nagyot, aztán otthon vagyunk, és jó ideig nem kell utazgatnod, kényelmesen pihenhetsz majd, és futhatsz a parkban! Nyugodj meg!

Kolát láthatóan nem nyugtatta meg Kellan kis beszéde, mert egyre csak szomorúan bámult és engem nézett, hátha én megkönyörülök rajta.

- Kellannak igaza van, Kola, muszáj lesz velünk jönnöd, mert ha nem, akkor itt maradsz! Ugye nem akarsz itt maradni?

Kellan és Jeremy végül elcipelték Kolát, én pedig meglátogattam a mosdót.
Bár nem szívesen mentem, mert egy ilyen nyilvános helyet, vagy ezren használnak egy nap, de körültekintően próbáltam nem hozzáérni semmihez, nehogy összeszedjek valamilyen fertőzést. Az most egyáltalán nem hiányozna!

A repülőn egymás mellett ültünk mind a hárman. Kellan nem sokkal a felszállás után elaludt, Jeremy olvasott, csak én voltam az, aki nem nagyon tudta magát mivel lekötni.

Egy ideig az ablakon néztem kifelé, de egy idő után úgy éreztem, hányingerem lesz, szóval inkább abbahagytam.

Jobb dolgom nem lévén, zenét hallgattam. Valami kellemes, nyugtató számot kerestem, ami kikapcsolja az agyam, és nem idegeskedek.

- Kyra, mindjárt leszállunk! – simogatta Kellan az arcom.
Ezek szerint nekem is sikerült aludnom.

Amikor kiszálltunk a gépből és a fiúk elindultak megkeresni a bőröndöket, csak tétlenül álldogáltam.

- Kyra! – vetette magát valaki a nyakamba hátulról. Ijedtemben majdnem felsikoltottam. – Hé, nem akartalak megijeszteni!
- Pedig gondolhattad volna, hogy meg fogok! – morogtam Isabelre, de végül én is megöleltem.
- Jó, hogy újra itt vagy! – vigyorgott.
- Igen, én is örülök! A fiúk is mindjárt itt lesznek!
- Szerintem már itt is vannak! Sziasztok! – köszöntötte őket is.
- Hello! – köszöntek egyszerre.

Isabel hazavitt minket, először kitette Jeremyt a lakásánál, majd egyenesen hazamentünk.

Jóleső érzés töltött el, amikor Isabel behajtott az udvarba, és végre otthon voltam.
Fel sem tűnt, hogy honvágyam volt.

41. Fejezet

41. Fejezet

- Ezt nem gondolhatod komolyan! – csattantam föl mérgesen.
- De, így gondolom, és teljesen elment az eszed, ha ebbe beleegyeztél! – kiabált vissza Jeremy.
Nem voltam hajlandó tovább hallgatni őt, így kiviharzottam a szobából, és távozóban a kelleténél egy kicsit erősebben csaptam be magam után az ajtót.

Az én szobám a mellette lévő volt, és még szerencse, hogy a kulcsait magammal hoztam, mert nem akartam vissza menni érte Jeremyhez.

Miért kell valakinek mindig elrontania az örömömet? Dühös voltam, szörnyen dühös, de be kellett látnom, hogy talán Jeremyből nem csak a féltékenység beszélt.
Lehet, hogy van némi igazság abban, amit mondott.
Fel kéne hívnom Isabelt, ő majd segít, vagy legalább elmondja a véleményét.
Remélem azóta megtalálta már a telefonját…

- Szia, Kyra! – szólt bele vidáman Isabel.
- Szia! Ráérsz most, nem zavarlak?
- Nem, mondjad nyugodtan! Mi történt már megint? – sóhajtott.
- Kellan idejött, és kibékültünk!
- Mi? Úristen! Várj csak… de ez jó, nem? – kérdezte bizonytalanul.
- De, vagyis, én örülök neki, de… szóval Kellan mindent megmagyarázott, olyan édes volt, aztán pedig bejelentette, hogy visszaküldi Lucyt és Monicát New Yorkba! Én pedig beleegyeztem, és kibékültünk. Aztán átmentem Jeremyhez, ő pedig összeveszett velem, a fejemhez vágta, hogy teljesen elment az eszem, és hogy vagyok képes elfogadni, azt, hogy Kellan visszaküldi a gyerekét, ez aljas dolog tőlem… Én pedig rácsaptam az ajtót. De azóta nem hagy nyugodni a dolog. Te mit gondolsz?

- Talán van abban igazság, amit Jeremy mondott. Gondolj bele, elküldi a lányát, és csak akkor látogathatja, amikor ideje lesz. Ráadásul, amikor majd hónapokra elmegy forgatni, akkor ki tudja, meddig nem is beszélhet vele, nem hogy láthatja! Ő lesz majd a tipikus példája a vasárnapi apukáknak, akik csak hétvégén érnek rá a gyerekükre. Aztán egy idő után Kellan is többet szeretne vele lenni, de nem tudja majd megoldani, és mi lesz, amikor majd a lánya is megharagszik rá? – amiket mondott teljesen igaz volt, és pont ezektől féltem én is. – De téged is megértelek, mert nagyon szereted Kellant. Mást én sem tudok mondani.

- Azt hiszem, igazad van, és Jeremynek is! Majd később átmegyek hozzá, és megbeszélem vele. Én is félek, ha Kellannak majd hiányozni fog Lucy, bűntudatom lesz, de ha Monicáék nem mennek el, lehet, hogy minden olyan lenne, mint azelőtt, mielőtt eljöttem, az pedig nagyon rossz volt!

Felidéztem azokat a napokat, amikor Monica megjelent, aztán, amikor megszületett a gyerekük. Borzalmasan éreztem magam, és bármit megtettem volna azért, hogy ez az érzés elmúljon.

Azt hittem, ha majd elmegyek, jobb lesz, nem fogom utálni magam, és Kellan is annyit lehet a babával, amennyit csak akar.

De nem úgy alakult, ahogy gondoltam. Mind a ketten csak szenvedtünk.
Most csak azt akarom, hogy végre boldogok legyünk!

- Én ebbe nem akarok beleszólni! Neked kell eldöntened, mit akarsz! – szakított ki Isabel hangja a merengésemből.
- Jó, köszi, hogy meghallgattál! Mi újság otthon? – kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert mostanában csak a saját problémáimmal voltam elfoglalva, és nem figyeltem Isabelre.
- Apa teljesen felvillanyozódott, hogy a múltkor beszéltél vele! Már alig várja, hogy hazagyere, és kibéküljetek. Ugye, kibékülsz vele? – a hangja kicsit számonkérő volt.
- Igen, ki fogok! Valami más? Te hogy vagy?
- Semmi különös. Néha délutánonként eljárok hozzád, és kicsit megmártózóm a medencédben, ugye nem baj?
- Miért lenne baj? Azért van, hogy használjuk! – mondtam.
- Az jó, mert iszonyú meleg van mostanában, és jólesik egy kicsit felfrissülni! – nevetett. – Képzeld, múltkor, már nem pontosan mikor, találkoztam az egyik testőröddel, a ház előtt ténfergett, én pedig éppen akkor indultam haza. Amikor megkérdeztem, mit akar, elég zavart volt, és valami olyasmit mondott, erre volt dolga, és ha már erre járt, megnézte, minden rendben van-e. Elég furcsa volt! – Isabel hangja elgondolkodó volt, biztos a találkozásukra gondolt.
- Carlos volt az, ugye? – kérdeztem rá.
- Igen, azt hiszem. Magas, izmos, katonásan rövidre vágott haja és nagyon sötét, mély, gyönyörű barna szemei voltak… - olyan álmodozó volt a hangja, hogy majdnem elnevettem magam,

Az biztos, hogy Carlosnak tetszik Isabel, de ezek szerint, Isabelt sem hagyja hidegen Carlos.

- Igen, az Carlos volt! Ha legközelebb is látod, hívd be egy italra! – magamban jót mosolyogtam.
- Nem is ismerjük egymást! Valószínűleg, úgyse jönne be, meg úgyse vagyok neki szimpatikus, amikor vacsorázni voltam nálatok, akkor is alig szólt hozzám! Nem mintha engem izgatna, hogy mit csinál, vagy, hogy mi tetszik neki! – hadarta nemtörődöm stílusban.
- Szerintem azért csak próbáld meg, ha legközelebb látod!
- Rendben, majd megpróbálom, de most leteszem, este pedig megint meglátogatom a medencédet!
- Rendben, szia!
- Szia!

Isabel és a kis története Carlossal jobbkedvre derített. Már nem voltam dühös. Ráadásul, azt hiszem, rájöttem, mi a helyes, hogy mit kéne tennem!

Izgatottan indultam az ajtó felé, hogy közöljem Kellannal a hírt, amikor kopogtak.
Kellan állt az ajtóban.

- Már azt hittem, soha nem jössz át! – beljebb lépett és körbe nézett. – Készen vagy, hol vannak a bőröndjeid?

- Kellan…
- Ez a három bőröndöd volt? – figyelmét teljesen lekötötte, hogy minden holmimat átcipelje magához.
- Kellan! – emeltem föl a hangom. – Figyelj rám! Hívd fel Monicát telefonon, és mondd meg, hogy ne költözzenek el, maradjanak LA –ben! – Kellan csak bámult rám, mint aki nem hiszi el, amit hallott, így megerősítésként elmosolyodtam.

Kellan továbbra is hitetlenkedve nézett rám, és elhátrált az ágyig, majd leroskadt rá.
- Meggondoltad magad? Azért akarod, hogy Monicáék maradjanak, mert te nem akarsz velem maradni? Mert ha ezért…
- Kellan, semmi ilyesmiről nincs szó, én csak nem szeretném, ha elküldenéd a lányodat! Nekem már az is elég, hogy képes lennél megtenni értem! – odamentem hozzá, és leültem mellé az ágyra.

Kellan azokat a kék szemeit mélyen belefúrta az enyémbe, és pár percig meg sem szólalt. Én pedig úgy éreztem magam, mint aki ott helyben elolvad.

- Szóval, azt mondod, képes vagy elviselni Monicát? Nem fog zavarni? Mert, ha igen, akkor tényleg elküldöm! – bizonygatta.
- Figyelj, lehet, hogy eleinte zavarni fog, és furcsa lesz, de ha mellettem vagy, akkor képes leszek vele megbirkózni! – Alig fejeztem be, máris az enyémekre tapadtak ajkai, és elöntött a forróság.

- Szeretlek! El sem hiszem, hogy megint az enyém vagy! – mondta rekedtes hangon.
- Én is, mindennél jobban! – mosolyogtam rá, miközben szorosan az ölelésében pihegtem a csók után.

- Akkor nem bánod, ha ezt visszaadom? – kérdezte, majd a zsebéből kotorászva előhúzott valamit.
Kicsit hátrébb húzódtam, hogy megnézzem mit tart a tenyerében.
A meglepődöttségemnél csak az örömöm volt a nagyobb.
Az eljegyzési gyűrűmet tartotta a kezében.

Homlokomat az övének támasztottam, miközben hatalmas mosoly terült el az arcomon.
- Mi az, még mindig el akarsz venni? Nem félsz, hogy a végén még tényleg a nyakadon ragadok?
Halkan felnevetett, és egy csókot nyomott a számra.
- Hogyis félnék, amikor végre az enyém vagy, nem szeretnék mást, csak, hogy végre tényleg ne váljuk el egymástól? Egyébként pedig még nem válaszoltál! Hozzám jönnél feleségül? – lehelte a fülembe, majd eltávolodott, és a szemembe nézett.
- Hát persze, hogy igen! De az esküvővel inkább várjunk, majd ráérünk akkor, miután megszületett a baba.
- Nekem jó, de előbb-útóbb, úgyis megtartjuk! – mondta vigyorogva. – Nem szabadulsz meg tőlem!

Kellan és én végül átcipeltük a holmimat hozzá. Illetve ő cipelte át, mivel nekem nem engedte meg, mondván túl nehezek, és én nem emelgethetek nehezet.
Amikor pedig azzal érveltem, hogy a bőröndjeimet nem kell emelgetni, elég őket magam után húzni, csak lehurrogott, és azt mondta, elég, ha kinyitom előtte az ajtókat.

Este kipakoltunk mind a ketten, aztán amikor Kellan közölte, hogy farkaséhes, akkor elindultunk vacsorázni.

Gondolkodtunk, hol együnk, de mivel nem tudtuk, hogy a környéken van-e más étterem is, inkább lementünk a szálloda éttermébe.

A pincér rögtön egy szabad asztalhoz is kísért minket, aztán az étlapokkal együtt magunkra hagyott minket.

- Bocsi, de ki kell mennem a mosdóba! Sietek vissza, addig rendelj nekem innivalót, rendben?
- Persze!

Felálltam az asztaltól, és a mosdó keresésére indultam.
Erről eszembe jutott a nagymamám, amikor kicsi voltam, és a szüleimmel elmentünk egy étterembe, megünnepelni valamit, a nagyinak folyton ki kellett menni a mosdóba.
Ez valami furcsa szokás volt nála.

Rövid séta utána meg is leltem a keresett helyet, és örültem, hogy nem volt senki bent, mert alig bírtam már visszatartani, pedig amikor lejöttünk a szobából, egyáltalán nem kellett…

Amikor végeztem, és rendbe szedtem magam, elindultam vissza az asztalhoz.
Viszont mire visszaértem, Kellan már nem volt egyedül.

Jeremy állt az asztalnál.

40. Fejezet

40. Fejezet


Kellan szobája az ötödik emeleten volt. Amikor kiszálltunk, Kola kirohant a liftből és csak a gazdája parancsa állította meg.
A szoba ajtaja előtt nagy volt a kísértés, hogy én is elszaladjak. De megembereltem magam, és figyeltem, ahogy Kellan kinyitja az ajtót, és int, hogy menjek be.

Megálltam a szoba nappali részénél, és vártam, hogy Kellan is utánam jöjjön. Egy gyors pillantást vetettem arra, amerre a hálót sejtettem, és nyugtáztam, hogy vagy nem lehet itt régóta, vagy nem igazán foglalkozott a kipakolással, mert a bőröndje a szoba közepén állt bontatlanul.

- Ülj le! – mutatott a kanapéra.
- Jó, de essünk túl rajta, utána még dolgom van. Szóval, mondjad, mit akarsz? – próbáltam kemény lenni, de még mindig alig bírtam elhinni, hogy itt van ebben a szobában, és miattam jött ide. Habár nem akartam, mégis ellágyultam belül.

Kellan nem ült le, hanem mint ahogyan már megfigyeltem, ha ideges, mászkálni kezdett.
- Nézd, szeretném, ha végighallgatnál, és nem szólnál közbe, rendben? – miután bólintottam folytatta. – Szóval, tudom, hogy nagyon elrontottam mindent! Nem kezeltem valami jól ezt a helyzetet, és ez enyhe kifejezés rá. Nagyon örültem, amikor megszületett Lucy, igazából nem is tudom megfogalmazni, apa lettem, amire mindig is vágytam. Az egyedüli rossz az volt benne, hogy a gyerekem anyja, nem az, akit szeretek!

Egy perc szünetet tartott, mintha át akarná gondolni a szavait. Örültem azoknak, amiket mondott, de nem igazán hittem el. Ha engem szeret, mi volt az a jelenet a kórházban?

- Szerettem volna, ha ennek te is a részese vagy, nem akartalak belőle kihagyni. Bevittelek a kórházba, de akkor még nem vettem észre, túlságosan lekötötte a figyelmemet Lucy, hogy te ezt ne viseled jól. Hiba volt annyit áradoznom róla, és az orrod alá dörgölni, hogy mennyire szeretem őt. Aztán váratlanul otthagytál a kórházban. Akkor kezdtem rájönni, mit is érezhetsz te… - fölsóhajtott, majd fel alá kezdett mászkálni az ablak előtt. – Hazamentem, és bejelentetted, hogy elmész. Nagyon rosszul érintett. Ideges lettem, féltem, hogy elveszíthetlek. Amit pedig akkor mondtam neked… megbocsáthatatlan, de szeretném, ha tudnád, hogy egy szót sem gondoltam komolyan. De szeretném, ha megbocsátanál! Amikor elmentél, elkezdtem inni. Elég szar időszak volt… Ashley és még páran próbáltak belőle kirángatni, de nem igazán hallgattam senkire, nem törődtem senkivel.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy befejezte, de aztán megfordult, végre abbahagyta a járkálást, és megállt előttem.

- De aztán felhívtál, és én megint bunkó voltam veled, de nem bírtam elviselni… azt hittem, csak azért hívtál föl, mert sajnáltál… Nem bírtam elviselni, rosszul esett.

- Amikor kicsit lehiggadtam, rájöttem, hogy a viselkedésemmel végleg elveszíthetem a gyerekünket, és téged is! – nagy levegőt vett, és a szemét le sem vette rólam. – Döntöttem, és kettőnk érdekében visszaküldöm Monicát New Yorkba, Lucyt pedig majd hétvégenként meglátogatom, amikor pedig egy kicsit nagyobb lesz, ő is eljöhet pár napra hozzám. Így már nem lesz rossz senkinek sem! Szeretlek, és szeretném, ha együtt lennénk újra, mint régen! Mit szólsz?

Képes lenne elküldeni a gyerekét csak, hogy újra együtt legyünk? Ez…
Mielőtt végiggondoltam volna, a nyakába vetettem magam, és átkarolva a nyakát, megcsókoltam.

Kellan úgy meglepődött, hogy először nem is csókolt vissza, de aztán magához szorított, fölemelt, és szenvedélyes, vad csókkal viszonozta az enyémet. Közben éreztem, hogy leült a kanapéra, engem pedig az ölébe vont.

Olyan régen csókoltuk már meg egymást, és olyan jól esett most újra az érintése…
Átjárta az egész testemet a boldogság, boldog voltam, hogy újra az enyém, hogy kibékültünk.

Erre a gondolatra felkuncogtam. Kellan elhúzódott, és rám nézett.
- Min nevetsz? – kíváncsian nézett a szemembe.
De én csak megráztam a fejem, és újra a szája felé közelítettem.
Ő azonban elhúzódott.
- Szeretném tudni, mire gondoltál! – kérlelt, miközben a derekamat simogatta.
- Semmi különös, csak amikor elindultunk fölfelé, elhatároztam magamban, hogy nem fogom magam könnyen megadni!
- Hm, tudom, hogy makacs vagy, én azonban jobban örülök, hogy így történt! Meg egyébként is, ki tudna nekem sokáig ellenállni? – kérdezte incselkedve.

Most vettem észre, hogy végre felszabadult, boldog lett. A szeme megint csillogott és a szája arra a szexis mosolyra görbült. Mind a kettőnket megviselt ez az időszak, elhatároztam, hogy itt az ideje, hogy meggyógyítsuk magunkat.

Ezután nem volt megállás, mind a ketten egymásnak tapadtunk, és szép lassan lekerültek rólunk a ruhák. Én pedig, még mindig csodálattal bámultam Kellan kisportolt, tökéletes felsőtestét, amin élvezet volt végigsimítani.
Amikor megtettem, elégedetten hallgattam Kellan sóhajait, és láttam, ahogy megborzong.

Az ő kezei is elvándoroltak, és forralták a vérem. Szép lassan pedig mindkettőnk testét verítékréteg fedte be.

- Szeretlek! – suttogta bele a fülembe, amikor legördült rólam.
Olyan határtalan elégedettséget éreztem, amit már régen nem.
- Én is, nagyon! – mosolyogtam rá, és hozzábújva beletúrtam a hajába.

Pár percig még mind a ketten csak szuszogtunk, majd fölkönyököltem, és komoly tekintettel Kellanra néztem.
- Ajajj! Most félnem kéne? Valami rossz következik, igaz? – kérdezte összehúzott szemöldökkel rám sandítva.
- Nem tudom, csak kérdezgetni szeretnélek! – amikor megadóan sóhajtott, elkezdtem cirógatni a mellkasát. – Akkor… Tényleg hajlandó vagy visszaküldeni Monicát és Lucyt New Yorkba? – miközben a válaszára vártam, különböző mintákat rajzoltam rá az ujjammal.
Kellan élvezte a kényeztetést, lehunyt szemmel édesen szuszogva feküdt.
Amikor már hosszú ideje nem válaszolt, megböktem.
- Hé, ne aludj el!
- Bocs, igen, természetesen! Monicával már beszéltem is, nem örült neki, de jövő héten visszautaznak.
Bólintottam, majd, már előre félve a választól, feltettem a következő kérdésem:
- Azt mondtad engem szeretsz, akkor a kórházban miért csókolgattad Monicát?
Hirtelen ült föl, szeme pedig nagyra nyílt.

- Akkor ezért hagytál ott? Láttad, igaz? – megfogta a tenyeremet, és bánatosan simogatni kezdte. – Nagyon sajnálom! Én megpróbálom elmagyarázni, úgy, hogy téged ne bántsalak meg, de lehet, hogy nem fog menni… Szóval, amikor ott álltunk Lucy ágyánál az az érzés, hogy szülők vagyunk, olyan… annyira hihetetlen volt! Amikor pedig Monicára néztem, azt láttam rajta, hogy meg van rémülve, részben a nagy felelősségtől, amire nem volt felkészülve, részben pedig attól, hogy nem tudta, mi lesz ezután. Én pedig, ösztönösen, úgy éreztem, meg kell, hogy vigasztaljam… és hát, ez lett belőle. De nekem ez pusztán baráti, vagy amolyan… rokoni csók volt. El tudod ezt nekem hinni? Megbocsátasz? – magához szorítottam a kezem, és nem engedett el.

Pár percig tartott, amíg feldolgoztam az információt, és megpróbáltam először Monica, majd Kellan helyébe képzelni magam. Valahogyan hihetőnek tűnt az egész, és megértettem őket. Tudtam, hogy Kellan nem hazudna.

- Igen, megértelek! – mondtam végül, és halványan elmosolyodtam.
Olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem, összeroppanok.
- Úgy szeretlek! – dörmögte, majd visszadőlt az ágyra, és engem is magával rántott. – Ezt ha nem baj, folytatod? – húzta a mellkasára a kezem, hogy simogassam.
- Azt hiszem, lehet róla szó!

Egy pár órával később ijedten ültem föl az ágyban.
- Mi a baj? – kérdezte Kellan.
- Semmi, csak már régóta itt vagyunk, és eszembe jutott, hogy Jeremy biztosan vár rám, és ideges. Meg kell keresnem, aztán kipakolni a szobámban, és utána, délután még el kell mennünk az előadóterembe, ahol majd holnap felolvasást tartok.
Kellan összeráncolta a homlokát.
- Ennyire elfoglalt leszel minden nap? – kérdezte.
- Igen, de este szabad vagyok, miért?
- Szeretnék minél több időt veled tölteni. Igazából, úgy terveztem, hogy ha kibékülünk, a napok nagy részét az ágyban töltjük majd! – mondta kajánul vigyorogva.

- Gondolhattad volna, hogy nem nyaralni jöttem, be van szervezve az egész napom! – csóváltam meg a fejem bánatosan, hiszen én is szívesen töltöttem volna vele együtt az egész napomat.
- Akkor én is megyek veled! – közölte.
- Hú, hát nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne! Amikor Ashleyék meglátogattak, a rajongók megőrültek, és kitört a hiszti, alig bírtuk onnan kikeveredni. Ha pedig te jelennél meg, akkor… hát azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem kísérsz el sehova! Nem szeretem a tömeget, főleg, amikor megőrül! – még mindig rossz emlékkel töltött el az az eset a boltban.

- Azt hiszem, hogy ez hízelgő, mármint, hogy azt hiszed, hogy ha én is veled mennék, akkor az emberek teljesen megőrülnének – vigyorgott elégedetten -, de ha megfelelően fölkészülnek a biztonságiak, akkor nem lesz semmi baj, és még föl is dobjuk a könyved, nagyobb reklámot kap! – csókolt bele a nyakamba.

Egy félórával később sikerül elérnem, hogy Kellan elengedjen. Felöltöztem, majd miután a lelkemre kötötte, hogy miután beszéltem Jeremyvel, adjam vissza a szobám, és költözködjek át hozzá.

Először nem igazán akartam beleegyezni, de aztán meggyőzött… nagyon ért az ilyesmihez!
Amikor kiléptem a szobából, és búcsúzóul megcsókoltam Kellant, úgy éreztem, hogy úszom a boldogságban, és már szinte minden émelyítően rózsaszín.

De cseppet sem érdekelt semmi, csak kettőnk.

39. Fejezet

39. Fejezet


Létezik egy mondás: Ha szeretsz valakit, engedd el, és ha neked rendelték, vissza fog jönni hozzád.
Nem tudom, honnan jutott ez eszembe, de még régen, mikor még gimis voltam, az irodalom terem falán volt kifüggesztve, a háttérben pedig az óceán fölött repülő sirály volt.
Sokat ábrándoztam, miközben ezt a plakátot figyeltem, hogy vajon nekem is lesz egyszer ilyen helyzet, amikor majd ezt kell választanom?
Akkor, fiatal fejjel, ez még borzasztónak tűnt, mégis úgy gondoltam, milyen jó lehet, ha az embert így szeretik, és ő is viszont szeret. Ma azonban, már nem tartom olyan szörnyűnek.
Ez a mondás, talán, illik egy kicsit a mi helyzetünkre is Kellannal.
Vajon, ha most elengedem, visszajön?
Hát, akkor most, vagy soha!

- Igen, Kellan… én már nem szeretlek úgy! Nem szeretlek úgy, mint régen, azt hiszem, túl sok dolog történt velünk, ami sok mindent megváltoztatott… - vajon el fogja ezt hinni? Ha elhiszi, akkor talán soha nem ismert eléggé, és tényleg ez lesz a helyes.
- De ez nem változott meg! Nem hiszek neked, nem hiszem el! – csattant föl mérgesen.
- Kellan…
- Nem, tudom, hogy csak ezt akarod velem elhitetni! De ez nem igaz! Tudom, hogy sok mindent elrontottam, de jóvá fogom tenni! Kérlek, higgy nekem! Ezt a dolgot nem fogom annyiban hagyni, meg fogjuk rendesen beszélni! Én még mindig ugyanúgy szeretlek! – a hangja olyan határozottan szólt, hogy pár pillanatig meg sem tudtam szólalni.
- Szerintem nincs mit tovább beszélni erről! Te elmondtad, amit gondolsz és én is!
- Igen, de te makacs vagy! És eldöntötted magadban, hogy elüldözöl magad mellől! – kezdett idegesíteni, hogy hirtelen mindent olyan jól tud.
- Igen, és honnan lettél ilyen okos és magabiztos? – förmedtem rá gúnyosan.
- Rájöttem, hogy azzal nem oldok meg semmit, ha csak ülök itthon és iszom, ráadásul, ha mind a ketten csak makacskodunk, és egyikünk sem lép semmit, tényleg elveszítjük egymást! – szívesen néztem volna az arcát, miközben beszél.
A szavaitól kezdtem ellágyulni.

Teljesen váratlanul hangos utcazaj és embermorajlás szűrődött a telefonba.
- Hol vagy? Mi ez a nagy hangzavar?
- Öhm, én csak elindultam otthonról.
- Ja, jó, akkor nem zavarlak tovább! – kaptam az alkalmon, hogy végre végetvethetek a beszélgetésnek, és elköszönhetek. – Szia!
- Jó, rendben, most még elengedlek, de legközelebb nem engedem meg, hogy lerázz! Meg fogjuk beszélni!
Hangosan fölsóhajtottam, majd letettem a telefont.

A mai nap folyamán immár másodszor indultam el fürdeni, de most csak egyszerűen letusoltam.
Most nem vacakoltam annyi ideig, gyors fogmosás satöbbi, majd fölvettem a pizsamám és befeküdtem az ágyba.
Nagyon álmos voltam, kimerített ez a nap.
Holnap reggel pedig utazunk tovább. Hurrá!

Másnap hangos dörömbölésre ébredtem, ami nem volt kellemes.
- Kyra, nyisd már ki! – Jeremy kiabált, így nagy nehezen feltápászkodtam az ágyból.
- Jövök már, nyitom! – morogtam még mindig álmosan.

Amikor kinyitottam, Jeremy rögtön belépett mellettem a szobába, és rögtön mérgelődni kezdett. Ő már teljesen ébren volt.
- Most keltél csak föl? Két óra múlva indul a gépünk! – hadonászott idegesen.
- Jó, lassabban, még fel sem ébredtem! – nyöszörögtem.
- Akkor ébredj fel! – megragadta a karom, és bevonszolt a fürdőbe – Mosakodj meg! Addig elkezdek pakolni! – amikor magamra hagyott, csak álltam ott szerencsétlenül, és csak megállás nélkül ásítoztam.
Vannak reggelek, amikor nagyon nehezen indulnak… Úgy tűnik, ez is egy olyan.

- Kyra, nem hallom, hogy megengedted volna a vizet! – kiabált be Jeremy.
- Jaj, hagyj már békén egy kicsit, fáradt vagyok! – majd magamban morgolódva, csak hogy Jeremy megnyugodjon, elkezdtem csipkedni magam.

Fél órával később frissebben és éberebben jöttem ki, de még határozottan hiányzott valami a teljes éberségemhez.
Jeremy ezzel ellentétben teljesen fel volt pörögve, és már javában a pakolás végénél tartott.

- Végeztél? Ideje volt! Légyszi, hozd ki a fürdőből a cuccaidat, és a cipőidet is szedd össze! Meg válaszd ki, ma miben jössz, aztán indulunk! – darálta, én pedig értetlenül néztem rá, hogy vajon mi lehet ez a turbó üzemmód.

- Kávé! – jöttem rá, az hiányzik, egy jó erős kávé! – Szükségem van egy hatalmas adag, erős kávéra! – könyörögve néztem Jeremyre.
Egy pillanatra megállt, és rám nézett, mintha mérlegelte volna a dolgot.
- Ha elmegyek érte, addig te befejezed a pakolást, és utána már nem leszel ilyen lassú? – kérdezte.
- Igen, megígérem! De szigorúan csak koffeinmenteset hozz, tudod! – kiabáltam utána.
- Akkor meg mi értelme van? – jött vissza az ajtóból értetlenül.
- Nem tudom, megszoktam, hogy reggel mindig iszom, nem tudok lemondani róla!
Látszott, hogy Jeremy sok mindent mondott volna, de végül megrántotta a vállát, és elment.

Gyorsan összepakoltam, hogy aztán ne legyen oka Jeremynek a panaszra, aztán türelmetlenül vártam, hogy megjöjjön.
Megnéztem az órámat, és már csak egy órát volt a gép indulásáig. Ha Jeremy nem siet, le fogjuk késni!

Pár perc múlva, hallottam, hogy kopog, odarohantam az ajtóból, kikaptam a kezéből a poharat, és rögtön belekortyoltam.
Isteni volt!

- Gyere már, ha nem sietsz, lekéssük! – sürgettem Jeremyt, amikor a reptéren a csomagjainkat rendeztük.
- Furcsa, nekem úgy rémlik, reggel még téged kellett sürgetni! – emlékeztetett.
- Nem tudom, miről beszélsz! – néztem rá gonoszul mosolyogva, mire megforgatta a szemét.

A repülőút New Yorktól Bostonig pár óra volt. Ez alatt aludtam egy kicsit, Jeremy pedig olvasott.

A szálloda, ahol megszálltunk, gyönyörű volt és hatalmas.
A bejáratnál Jeremy rábízta a csomagjainkat a londinerre, engem leültetett az előtérben, amíg ő elintézte a szobafoglalásainkat.

Kényelmesen elhelyezkedtem, és nézelődni kezdtem, amikor váratlanul kutyaugatást hallottam a közelben. A hang irányába kaptam a fejem, és meg mertem volna esküdni rá, hogy Kolát látom felém szaladni, azonban ez lehetetlen volt!
Mit keresne itt? Akkor Kellannak is itt kéne lenni! Az pedig…
Úristen!
Biztosan itt van! Idejött!
Nem kellett sokat tekergetnem a nyakam, szinte rögtön észrevettem, ahogy Kola mögött felém közeledik.

Alig bírtam levenni róla a szemem. Most, hogy újra láttam, döbbentem csak rá, hogy mennyire hiányzott! A szívem fájdalmasan megdobbant.
Minden mozdulata, ahogyan közeledett, olyan magabiztos, férfias, olyan ragadozószerű volt, hogy akaratlanul is kihúztam magam, és vártam, mikor ér már ide!
Igen, vártam, elég volt ennyi, hogy megláttam, és tudtam, hogy sokkal rosszabb lenne nélküle, mint vele.

Amikor elém ért, leplezetlen tekintettel végigmért, majd szája arra a szexi félmosolyra húzódott.
Megcsapott az illata, és hiába, csak egy farmert és egy kék inget viselt, ellenállhatatlanul vonzott.

- Szia! – üdvözölt, majd kezdeti magabiztosságából egy kicsit veszítve, bátortalanul felém nyúlt, majd visszahúzta a kezét.
- Mit keresel itt? – amikor végre megtaláltam a szavakat, felpattantam a fotelból, és megpróbáltam mérgesen nézni rá.
Csak, hogy leplezzem azt, hogy mennyire levett a lábamról, és ha most megint elmondaná azt, amit tegnap a telefonba, akkor tuti, hogy a nyakába vetném magam.

Ezért fent kell tartanom a látszatot.
- Mondtam, hogy meg fogjuk beszélni ezt a dolgot rendesen is! Hát most itt vagyok! – elvigyorodott.
- Örülök! – mondtam nem túl lelkesen.
- Szeretném, ha valami olyan helyre mennénk, ahol csak mi vagyunk! – nézett a szemembe. – Gyere fel a szobámba, ott nyugodtan tudunk beszélni!

Átgondoltam magamban, hogy vajon mi történhet majd odafönt, és felforrósodtam a gondolatra.
Az egyik részem, hiába ellenkezett ez ellen, rábólintottam, és elindultunk fölfelé.
Láttam, hogy Jeremy észrevett, és már haragosan indulna felénk, de egy fejrázással leintettem.

Ahogy egymás mellett lépdeltünk, karunk állandóan összesimult végül Kellan rászánta magát, és összekulcsolta a kezünket. Én pedig, észrevétlenül beszívtam azt a fantasztikus illatot, ami árad belőle, majd határozottan kihúztam a kezem.

Kellan felém kapta a fejét, de én nem törődve vele elfordultam, és elhatároztam: Nem fogom könnyen megadni magam!

38. Fejezet

38. Fejezet


Magamban röviden végiggondoltam, hogy akarok-e újra beszélni vele, és miután úgy gondoltam, hogy semmi kedvem, és még mindig pocsékul voltam az előző miatt, egyszerűen kinyomtam a telefont, és visszafeküdtem az ágyba.

Legközelebb megint a telefoncsörgésre ébredtem föl, így mérgesen megállapítva, hogy megint Kellan az, lenyomtam, és ki is kapcsoltam.

Jócskán besötétedett odakint, mire kimásztam az ágyból, és émelyegve a fürdőbe siettem. Utáltam, amikor ilyen hirtelen tört rám a rosszullét.
Alig ettem ma valamit, de azt sikeresen ki is ürítettem magamból. Ha egy kicsit megnyugszik a gyomrom, muszáj lesz valami ennivaló után néznem. Egyelőre azonban, erre gondolni sem bírtam.

Miután rendbe szedtem magamat, visszafeküdtem az ágyba, és bekapcsoltam a tévét.
Kapcsolgattam a rengeteg csatorna között, de sehol sem találtam semmit, ami nagyon lekötött volna.

Végül egy bugyuta vígjátéknál kötöttem ki, ami annyira rossz volt, hogy szinte az egészet végignevettem. Igaz, nem az elejétől láttam, de nem kellett hozzá sok idő, hogy behozzam, amiről lemaradtam.
A film felénél, pont, amikor megint úgy nevettem, hogy szinte már a könnyem folyt, kopogtak az ajtón.

- Ki az?
- Én vagyok az, Jeremy! Zavarlak? – kérdezte, amikor ajtót nyitottam, és feltűnt neki a mostanában szokatlanul nagy jókedvem. –Mit csinálsz?
- Semmi különöset, csak egy filmet nézek a tévében. Jössz te is? Én már rengeteget nevettem rajta!
- Ha jó, és nem zavarok, szívesen megnézem!
Röviden felvázoltam neki az eddig történteket, aztán már ketten nevettünk rajta állandóan.
Mellém ült az ágyban, mind ketten az ágytámlának dőlve ültünk, a hátunkat kipárnázva kispárnákkal, és vállunk finoman egymáshoz ért.

A film végén Jeremy fogadkozott, hogy ha hazaértünk azt megveszi DVD - n és majd megint megnézzük. Örömmel egyeztem bele.

- Vacsoráztál már valamit? – kérdezte, amikor kikapcsoltam a tévét, és fölkeltünk az ágyból.
- Még nem, és te?
- Délután ettem egy szendvicset, de még semmit sem vacsoráztam, és kezdek farkaséhes lenni! Te nem? – kérdezte, és oldalra hajtott fejjel nézett rám.
- Még én sem ettem, de muszáj lenne valamit, mert semmi sincs a gyomromban… - grimaszoltam.
- Megint a rosszullét? – kérdezte együttérzőn.
- Igen, sajnos. Mit szólnál, ha lemennénk a szálloda éttermébe, és most itt vacsoráznánk?
- Az jó lesz! – bólintott beleegyezően.

Rájöttem, hogy még egyetlen árva kérdést sem tett fel arról, hogy mit csináltam egész délután, és ez nagyon szokatlan volt. Olyan, mintha szándékosan kerülné a témát, és próbálja róla elterelni a figyelmemet.
Pedig ő nem is láthatott meg az ajtóban, mert el volt foglalva a búcsúzkodással. Ezért még inkább nem értettem.
Mindegy, előbb - utóbb úgyis ki fogom szedni belőle, mi volt azzal a csajjal, ki fogom faggatni.
A vacsora pedig tökéletes alkalom lesz erre! Most végre nem ő fog az én magánügyeimben vájkálni, hanem én az övéiben!

- Min vigyorogsz? Szokatlanul vidám vagy ma este! – közölte a szemöldökét összehúzva, és furcsán méregetett. - Történt valami, amiről én lemaradtam?
- Nem, semmi!
Ekkor már az asztalnál ültünk, és az étlapjainkat nézegettük.
Minden borzasztóan drága volt, örültem is, amiért csak most ettünk itt először, holnap már úgyis tovább utazunk.
- Inkább te mesélj, mit csináltál délután? – figyelmesen néztem az arcát, amin rögtön észrevettem, hogy rátapintottam a lényegre. Úgy láttam, tényleg nem akar róla beszélni.
- Semmi különöset, pihentem. És te? – ennél feltűnőbbet nem is tehetett volna, mint hogy nem nézett rám, és a terítőt kezdte birizgálni.
- Jeremy! – szóltam rá, mire lassan rám nézett.
- Igen? Mondtam, nem csináltam semmit, pihentem, tévéztem… Semmi érdekes. – bizonygatta.
- Kérlek, ne hazudj! – rosszul esett, hogy nem akarja elmondani. Nem értettem, hogy miért nem, hiszen barátok vagyunk, simán elmondhatná. Eddig azt hittem, mindent elmondhatunk egymásnak. De így egy kicsit egyoldalú, hogy csak én bízom meg benne, és én mondok el neki mindent. – Barátok vagyunk, nem?
- De, persze! Csak nem értem, hogy mit akarsz tudni!
- Ne nézz hülyének! Délután át akartam menni hozzád, és láttam, amikor az a csaj kilép az ajtódon! Még mindig nem akarsz semmit elmesélni?
- Jaj, mit akarsz ezen beszélni? Egyéjszakás kaland volt, mind a ketten akartuk, szép volt, jó volt, de vége, holnap elmegyünk! Ennyi! Nincs mit beszélni rajta! – látszott a szemén, hogy feszült, és már bántam, hogy beleütöttem az orrom a dolgába.
- Jó, már bánom, hogy felhoztam! Sajnálom, hogy megkérdeztem, rendben? – a hangomban azonban nem ezt lehetett hallani, hanem azt, hogy megsértődtem.
- Nem értem, hogy miért sértődsz meg, és miért mondod, hogy sajnálod, amikor nem is sajnálod, és nincs is mi sajnálni! – morrant rám.

Megforgattam a szemem, mire végre elvigyorodott.
- Inkább váltsunk témát! – vetettem föl.

Fölemelte a kezét, és jelezte, hogy várjak.
- Várj, nem haragszom rád, mindössze kellemetlenül érint ez az ügy – nagy levegőt vett, majd folytatta. – Tudod, megpróbálok tovább lépni, és ez a lány nagyon… helyesnek tűnt, ezért megbeszéltük, hogy délután itt találkozunk, és elmegyünk valahová. De nem egészen így alakul, mert ahogy megérkezett rám mászott… gondolom, nem kell részleteznem. Aztán utána rögtön fölpattant, és közölte, jó volt, majd egyszer talán még találkozunk! Így, egyenesen, semmi kertelés nélkül! Mi a baj velem, hogy egy nőt sem tudok tartósabb ideig megtartani? Te melegnek tartottál, ez a csaj pedig csak egy gyors menetet akart, aztán le is rázott. Mi a baj velem? – kérdezte kétségbeesetten.

Nagyon megsajnáltam szegényt.
- Nincs veled semmi baj, mindössze csak nem találtad még meg a neked való nőt! – mondtam a kicsit elcsépelt szöveget, ami ugyanakkor még igaz is lehet.
Egy percig eltöprengett ezen.
- És mi van, ha már találkoztam vele, csak elszúrtam? Mi van, ha te vagy a nekem való nő, csak túl béna voltam, és mindent elrontottam? – rázta meg lemondóan a fejét.
- Nem hinném, Jeremy, szerintem mi barátként nagyon jól kijövünk, de ha együtt lennénk… Nem hiszem, hogy passzolnánk egymáshoz, lehet, hogy rövid időn belül az agyadra mennék!
- Nem hiszem. De nem tudhatjuk, ha nem próbáljuk ki! – először azt hittem rosszul hallok, de mikor rákérdeztem, és még egyszer elismételte ugyan azt, rájöttem, hogy nem viccel, komolyan gondolja.

- Kérlek, ne bántódj meg, de én nem akarom kipróbálni!
- Valahogy sejtettem, mindegy, egy próbát megért! Legfeljebb majd magányos leszek…
- Ne mondj ilyeneket! Ha sajnálod magad, nem lesz jobb! Holnaptól segítek neked barátnőt keresni!

Miután ezt a témát lezártuk, Jeremy kifaggatott, mit akartak Ashleyék. Elmondtam neki a telefonbeszélgetésemet Kellannal, amin ő is kiakadt, majd fizettünk, és visszamentünk a szobánkba.

Bezártam az ajtót magam után, majd kíváncsian, hogy vajon Kellan keresett-e azóta bekapcsoltam a mobilt.
Kilenc nem fogadott hívásom volt!

Tényleg valami fontosat akarhat mondani, ha ennyiszer keresett. Elhatároztam, amikor úgy éreztem, hogy elég erőt öntöttem magamba, hogy fölhívom.
- Halló?
- Kyra vagyok, miért kerestél? – a hangom szerencsére semmilyen árulkodó jelet nem adott, hogy ideges lennék, hideg közömbös volt a hangom, mintha csak egy idegennel beszélnék.
Hallottam, ahogy megköszörüli a torkát, majd a járkálását.
- Igen, csak… Én, rájöttem milyen idiótán viselkedtem! Nem akartalak elüldözni magam mellől! Csak túlságosan is sértett voltam! Nem akarom, hogy elhagyj, az eljegyzést sem akartam fölbontani! – a hangja rekedt és kétségbeesett volt.
- Azt meg pláne nem akarom, hogy a gyerekünket ne láthassam! Ígérem, megváltozom, csak gyere haza, béküljünk ki! – furcsa volt, hogy olyan sebezhetőnek tűnt, a hangja pedig tele volt könyörgéssel.
- Kellan, ha nem iszol, és normálisan viselkedsz, természetesen nem tiltom el tőled a gyereket! Meg majd haza is megyek pár hét múlva, de más nem hiszem változni fog! Neked még mindig van egy lányod, és mindig ott lesz Monica is! Ezek nem fognak változni! Én pedig, ezzel a helyzettel nem tudok megbarátkozni, amivel elérem, hogy elkezdem utálni magamat! Érted? Nem veled, velem van a baj! – próbáltam megmagyarázni. Közben pedig elmondhatatlanul jólesett, amiket mondott, és fájt, hogy el kell utasítanom.
De mi mást tehettem volna?

- Kyra, kérlek! Szeretlek, te nem szeretsz? – most az igazat mondjam, vagy azt, amitől megérti, hogy nem lesz semmi újra a régi, és végre békén hagy?
Lázasan gondolkodtam mit tegyek, annyira szorítottam a telefont, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek tőle.

Ha most hazudok, akkor valószínűleg végleg vége, és ez nagyon fájdalmas lesz, mindkettőnknek. Ha viszont bevallanám, hogy még mindig ugyanannyira szeretem, hogy alig bírom ki, hogy ne lássam, hogy ne érintsem, akkor valószínűleg kibékülnénk végre. Viszont, ugyanott tartanánk, mint mielőtt elutaztam volna!

Állandóan féltékeny lennék, utálnám magam, és folyton veszekednénk egymással!
Ebből az egészből csak egy kiút vezet…
Ha nem az igazat mondom.
- Kyra, ott vagy még?
Még igen…

37. Fejezet

37. Fejezet

Ez a mai nap nem mondható éppen unalmasnak. Folyton történik valami váratlan…
Megjelennek Ashley-ék, aztán a hírek Kellanról, most pedig Jeremy.
Tényleg beszélnem kell valakivel!

Nagyon remélem, hogy Isabel ráér, ugyanis Ő az egyetlen, akivel ezt meg tudom rendesen beszélni.
A mobilját nem vette föl. Gondoltam megpróbálom a lakás telefont.
Azt végre fölvették.
- Halló? – Jaj ne, ez apa hangja.
- Szia, Isabel otthon van? – kérdeztem rögtön.
- Kyra, te vagy az? – kérdezte meglepetten.
- Igen, tudod adni Isabelt? – kérdeztem türelmetlenül.
- Itthon van, szólok neki – mondta, majd egy torokköszörülés után bizonytalanul folytatta. – Hogy vagy?
- Kösz, jól, de tényleg beszélnem kell Isabellel.
- Valami baj van? Isabel mondta, hogy elutaztál! – az elején aggodalmas volt a hangja, a végére azonban, úgy tűnt, mintha büszke lenne arra, hogy Isabel elmesélte neki, hogy elmentem.
- Semmi baj, csak valamit meg kell beszélnem vele! – közöltem.
- Jó, de… tudod, nagyon hiányzol nekem! – mondta halkan, és éreztem, hogy tényleg így van.
- Öhm… te is nekem, apa – váltottam én is halkabbra.
- Szeretném, ha végre kibékülnénk! Nagyon hiányzol! – tudtam, hogy ha így bevallja, az hatalmas lépés a részéről.
Éreztem, hogy ellágyulok, és a szemem könnyes lesz.
- Én is szeretném, de talán jobb lenne személyesen… Tudod, van, amit lehet, hogy soha sem fogok tudni teljesen elfogadni! De, ha hazaértem, felhívlak, és majd gyere át hozzám. Akkor majd meg tudjuk rendesen is beszélni a dolgot – a kézfejemmel megtöröltem a szemem. – Idehívod Isabelt?
- Igen, rögtön. Örülök, hogy beszéltünk!
- Én is, szia!
- Szia, és szeretlek Kyra! – hallottam, hogy sóhajt, majd azt, hogy mellé teszi a telefont.
Pár percig vártam, addig szerencsére lenyugodtam, és újra, teljesen összeszedtem a gondolataimat.
- Szia, Kyra! – köszönt vidáman Isabel.
- Szia, jó, hogy végre elértelek! Miért nem vetted föl a mobilodat? Azon is kerestelek! – mondtam szemrehányó hangon, ugyanakkor kíváncsi voltam, mivel van úgy elfoglalva.
- Bocsi, valahol elkeveredhetett a házban, mert sehol sem találom, csak a hangját hallottam – mondta bosszankodva. – Miért kerestél?
- Hol vagy? Helyezkedj kényelembe, szerintem hosszú lesz!
- Várj, felmegyek a szobámba! – hallottam, ahogy elindul a lépcsőn, és némelyik lépcsőfoknál megnyikordul a fa.
Hamarosan kinyílt egy ajtó, majd csoszogás, végül az ágy besüppedt alatta.
- Itt vagyok, mondhatod!
- Szóval… - elmeséltem neki, az egész mai napomat és az összes kétségemet, majd vártam, hogy mit mond.
Jó érzés volt, hogy valakinek elmondhattam végre, valaki olyannak, aki megért. Sokkal könnyebb lett tőle a lelkem, jobban éreztem magam.
- Hmm… - mondta, majd egy ideig nem szólalt meg.
- „Hmm”, ennyi, amennyit mondani bírsz? – kérdeztem mérgesen.
- Várj, egy kicsit, csak gondolkoztam! Mondd, olvastad te egyáltalán azokat az újságokat, amikről beszéltek neked? Vagy fölmentél már valamelyik oldalra a neten, hogy megnézd?
- Nem. Miért, te igen?
- Igen, és szerintem neked sem ártana. Némelyik kép magáért beszél. Szerintem Kellan teljesen kivan!
- Szóval, azt mondod, hogy…
- Azt mondom, hogy szerintem igazuk volt Kellan barátainak! Tényleg teljesen tönkreteszi magát, ráadásul, ha így folytatja, a karrierjét is lehúzhatja a vécén, mert piás és bunkó színészből van elég! Szóval, próbálj meg vele beszélni! Jeremyvel meg ne foglalkozz! Valószínűleg megpróbál túllépni rajtad!
- Jeremy miatt nem is aggódom, azt nem tudom, mit mondjak Kellannak, ha felhívom!
- Passz, azt én se! De próbálj meg hatni rá! És hívj föl, ha beszéltetek, vagy ha van valami!
- Jó, igyekszem. Most mész valahova?
- Igen, órám lesz, de utána bármikor hívhatsz!
- Rendben, szia!
- Szia!

Szóval akkor hívjam fel… De előtte megnézem azokat a híres képeket, amikről mindenki beszél nekem!
Bekapcsoltam a laptopot, és egy kis keresgélés után, már meg is találtam, amit kerestem.
A legtöbb kép arról készült, amikor a biztonságiak nem akarták beengedni Kellant arra a rendezvényre, majd pár közeli az arcáról.
Tisztán látszott rajta, hogy ivott, elég sokat ráadásul. A szemében semmi nem látszott a jól ismert csillogásból, csak tompán, dühösen nézett. A haja is zilált volt, és már ráfért volna egy alapos igazítás, vagy egy kis fésülés.
A többi képen szintén ilyen állapotban volt, annyi különbséggel, hogy a hely mindig más volt. Party, rendezvény, vagy csak paparazzi képek.
Ezt tényleg nem csinálhatja tovább, és a cikkekben is egyre inkább negatívan írnak róla.
Felhívom!

Lehet, hogy mégsem ez volt a legjobb ötlet. Mi van, ha Ashley tévedett, és Kellan nem is kíváncsi rám?
Már vagy tízszer kicsengett, de még mindig semmi, nem veszi föl.
Hát jó, talán így lesz a legjobb… Amúgy se tudtam, mit mondjak neki, ha felveszi.
Hoppá!

- Halló? – szólt bele mély rekedt hangon.
Rögtön leizzadtam, túl hirtelen vette fel, nem számítottam rá, és ahogy meghallottam a hangját a szívem össze-vissza kezdett verni. Remek!
- Szia, Kellan, Kyra vagyok! – találtam meg végre a hangom.
A vonal túlvégén síri csönd lett. Kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy hülyeség volt fölhívni.
- Mit akarsz? – a hangja durva volt, ettől elment az a kevés bátorságom is, ami volt.
Mindegy, ha már belekezdtem, nem csaphatom le a kagylót, el kell mondanom, amit akartam.
- Láttam a cikkeket, amiket mostanában rólad írnak… és ezért erről szeretnék veled…
- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! Itt hagytál, elhagytál! Szakítottunk, rémlik? – hangja mérges, szinte morgás volt, ahogy rám förmedt.
- Igen, tudom… De, Kellan, nem csinálhatod ezt tovább! Tönkreteszed a karriered, de az életedet is! Mindenkit elmarsz magad mellől!
- Ne. Avatkozz. Az. Éltembe. – minden szót úgy mondott el, mint egy parancsot, amitől betelt nálam a pohár.
- Tudod mit? Elegem van belőled! Felőlem halálra is vedelheted magad! De ne merj velem ilyen hangon beszélni, soha! Már bánom, hogy egyáltalán megpróbáltam veled beszélni! És ami a szakítást illeti, te szakítottál velem! De nem is fontos, mert lehet, hogy ez volt az egyetlen helyes döntésed mostanában! – a hangom elvékonyodott, ugyanakkor komor, és hideg maradt, nem engedtem meg, hogy hallja, mennyire rosszul estek a szavai. Olyan érzés volt, mintha valaki megforgatott volna a szívemben egy hegyes tört. A gyomrom pedig összeszűkült.
Bárcsak ne hallgattam volna senkire se! Nem kellett volna őt fölhívnom!
- Ha annyira nem érdekellek, akkor többet ne hívogass! Nincs szükségem a tanácsiadra!
- Rendben Kellan! De ha így folytatod, és nem változtatsz, akkor ne lepődj meg, ha később elviszem a gyereket, és soha nem láthatod! Nincs szüksége ilyen apára, mint te vagy! Csak ennyit akartam, szia!
Letettem a telefont, utána pedig kikapcsoltam a mobilt.
Olyan nyomorultul éreztem magam…
Lenéztem a hasamra, ami szépen elkezdett nőni, és kitört belőlem a sírás.
Hogy lehettem ilyen hülye?! Egyértelmű, hogy Kellannak már nem jelentek semmit.
Eldöntöttem magamban, hogy soha többet, akárki is könyörög, és bármilyen baj is van, soha többet nem próbálok segíteni neki!

Besétáltam a fürdőbe és engedni kezdtem a kádba fürdővizet. Beleraktam mindent, amit ott találtam, talán az jót fog tenni…
Amikor már majdnem tele volt a kád, elzártam, levetkőztem és belefeküdtem a vízbe.
Nagyon jól esett, ahogy a forró víz a bőrömhöz ért, és a tusfürdő, meg a mindenféle, amit beletettem, összekeveredett és isteni illattal töltötte meg a fürdőszobát.

Egészen addig ültem benne, amíg már szinte teljesen kihűlt, addigra a könnyeim is abbamaradtak, és sikerült egy kicsit megnyugodnom, bár még mindig nagyon rosszul, nyomorultul éreztem magam.

Eszembe jutott, hogy megígértem Isabelnek, hogy fölhívom. Semmi kedvem nem volt senkivel sem beszélni.

Azért, a biztonság kedvéért bekapcsoltam a telefonom, és ledőltem az ágyba.
Ma még számíthattam Jeremy látogatására is, de valószínűleg ma lerázom valahogy, és majd rendelek valami vacsorát, ha éhes leszek, de ha a gyomrom nem nyugszik meg, valószínűleg megspórolok egy étkezést.

Szép lassan kezdtek elnehezülni a szemhéjaim, és lassan lecsukódott a szemem, de aztán mégsem tudtam elaludni, mert valaki éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy fölhívjon.
Mérgelődve nyújtózkodtam a telefon felé, majd amikor végre elértem, majdnem el is ejtettem.
Kellan neve villogott a kijelzőn.

Boldog Születésnapot!

Boldog 25. születésnapot Kellan!!!

36. Fejezet

36. Fejezet


A tömeg nagy morajlás és izgatott sikkantások közepette szétvált, és utat engedett a két alaknak, akik felém jöttek.
Nem mondhatnám, hogy ismeretlenek voltak nekem, inkább csak megdöbbentett, hogy itt látom őket. Hiszen ki ne ismerné Ashley Greene-t és Jackson Rathbone-t?
Azt viszont továbbra sem értettem, miért vannak itt, viszont láthatóan nem merő véletlenségből keveredtek ide, és nem is azért, mert nagy rajongóim lennének, hanem szándékosan, főleg, ha azt nézem, hogy egyenesen felém tartanak.

Ashley nem igazán zavartatta magát, magabiztos, könnyed léptekkel megkerülte az asztalt, és odasétált közvetlenül mellém. Jackson láthatóan zavarban volt, így – bár ő is megkerülte az asztalt -, valamivel hátrébb állt meg, és igyekezett barátságosan mosolyogni az időközben egyre jobban megőrült rajongókra.

Mikor Ashley odaért mellém, zavartan fölálltam a székről, Ő pedig a kezét nyújtotta.
- Szia, Ashley vagyok, Ashley Greene! – megráztam a kezét, miközben szélesen elmosolyodott. – Ő pedig Jackson Rathbone. – Jackson is közelebb lépett, és barátságosan elmosolyodott.
- Örvendek! – biccentett felém.
- Tudom, ismerlek benneteket. Én Kyra vagyok, de gondolom, tudjátok – mondtam, és kicsit kellemetlenül éreztem magamat, mert tudtam, hogy az üzletben lévő összes ember minket bámul.
- Igen, igazából ezért is vagyunk itt… - kezdte Ashley és összenéztek Jacksonnal.
- Ha beszélni szeretnétek velem, szerintem menjünk egy nyugodtabb helyre, kényelmesebb lenne – vetettem föl az ötletet, mert már nem sok választotta el az embereket, hogy átessenek az asztal túloldalára. A biztonsági őrök szinte tehetetlenek voltak.
- Az jó lenne, nem akartunk neked kellemetlenséget, de muszáj volt beszélnünk veled, és nem tudtuk, hol keressünk máshol, hogy ne kerüljük el egymást. Itt legalább biztos volt, hogy itt találunk – magyarázta Ashley.
- Rendben, akkor gyertek! – tekintetemmel Jeremyt kezdtem keresni, hogy segítsen valahogy kimenekülni innen, de hirtelen nem találtam sehol.
A biztonsági őröktől kezdve a boltban dolgozó összes alkalmazottig, mindenki azon volt, hogy kitessékelje a tömeget.
Jeremyt végül a bejárat közelében vettem észre, éppen az egyik biztonsági őrrel vitatkozott egy eladós lánnyal együtt. Jól jönne, ha most itt lenne Carlos és Jeff! De hiába sóhajtoztam ezen magamban, valahogyan ki kellett verekedni magunkat innen, ami kétségkívül Jefféknek való feladat lett volna.
- Nincs valami hátsó kijárat? – kérdezte Jackson reménykedve, miközben a felfordulást nézte.
- Kell lennie valahol, csak nem tudom, hol van, és ki tudunk-e rajta jutni…- motyogtam, és közben alaposan végignéztem a boltot.
A bolt leghátsó sarkában aztán észrevettem egy „Belépés csak dolgozóknak!” feliratú ajtót. Azonban már kezdtem is elvetni az ötletet, mivel odáig biztos nem jutunk el.

- Ott van egy ajtó – mutattam abba az irányba –, de nem hiszem, hogy érdemes lenne megpróbálni – sóhajtottam, kezdett elegem lenni ebből a nagy tömegből.
- Kérem, jöjjenek velem! – szólalt meg mögöttem egy mély hang.
Az egyik biztonsági ember volt az, és elkezdett a már kiszemelt ajtó felé terelni minket. Éppen a legjobbkor érkezett.
A hátam mögött meghallottam, ahogy Jackson odasúgja Ashleynek:
- Kellan egy hatalmassal jön nekünk ezért!

Az utcára kiérve aztán megkönnyebbültem, és úgy vettem észre Ashleyék is.
- Hova menjünk, ahol lehetőleg nem ismernek föl benneteket? – kérdeztem.
- Nem is tudom, hol szálltál meg? – kérdezte Ashley elgondolkodva.
- Itt nem messze a… - izgatottan összecsapta a tenyerét.
- Tudom, azt a helyet ismerem, nem lenne baj, ha odamennénk? Azt hiszem, az lenne a legtökéletesebb hely, ehhez a témához.
- Hát, jó – egyeztem bele, majd elindultunk a szálloda felé.
Útközben mind a hárman csöndben voltunk, ami egy kicsit zavaró volt, mert el nem tudtam képzelni, mit akarhatnak tőlem.
Lassan elértük a szállodát, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon a szobámban akarnak-e feljönni, vagy elég lesz, ha leülünk az előcsarnokban. Bár gondolom, jobb lenne, ha senki sem hallana minket, így jobb választás lenne a szobám. De vajon milyen állapotban hagytam ott reggel? Az ágyamat visszarendeztem, és talán a pár ruhán kívül, amit kidobáltam a szekrényből, más nincs elszórva, és egyébként is, az előszobában fogunk leülni. Remélem nem lesz semmi kínos szitu.

Belépve a szállodába rögtön a lift felé indultunk, Jackson és Ashley pedig szó nélkül követtek.
Amikor aztán odaértünk a szobám elé, pár percig szerencsétlenkedtem a kulcsokkal, majd végre kinyílt az ajtó, és beengedtem őket.
- Üljetek le! – intettem a kanapéra, én pedig a fotelba ültem le.
Ashley látszólag fesztelen volt, Jackson zárkózottabb és kerülve a tekintetem, a szobát kezdte vizslatni.
- Miért akartatok velem beszélni? – tértem a tárgyra.
Jackson megköszörülte a torkát, Ashley pedig fészkelődni kezdett.
- Az a helyzet, hogy igazából, lehet, hogy nem kellett volna idejönnünk, de mivel Kellan barátai vagyunk, úgy gondoltuk, jobb lesz. Már nem bírtam nézni, amit művel – kezdte Ashley.
Szóval Kellan miatt vannak itt, mondjuk sejtettem, de attól még nem örülök neki.
- Miért, mit művel? – kérdeztem, és próbáltam úgy tenni, mintha hidegen hagyna.
- Nem olvasol mostanában újságot? Vagy elég lenne felmenned az internetre, minden tele van vele.
- Mivel? – kérdeztem értetlenül, de most már kíváncsian.
- Kellannal! A legutóbb összeverekedett egy kidobó emberrel, amikor az nem akarta beengedni az egyik rendezvényre, ahova meghívták, mert már ittasan érkezett oda.
Teljesen megdöbbentettek a hallottak. Kellan ilyeneket művel mostanában?
- De hát miért? Régebben nem volt ilyen! Ha iszik is, csak keveset, mértékkel! Ezt nem értem! – csóváltam a fejem.
- Mit nem értesz ezen? – kérdezte Ashley.
- Azt, hogy miét viselkedik így! – vágtam rá.
Ashley egy olyan „ugyan már ne csináld” pillantással nézett rám.
- Ne mondd, hogy nem tudod! Egyértelmű, hogy azért, mert szakítottatok! Azóta ilyen! Amikor veled volt, teljesen megváltozott! A kelekótya, kicsit szexista Kellan megkomolyodott, érettebb lett. Aztán, amióta te elmentél, már nem látogatja Lucyt, még csak felé sem néz! – mondta szomorúan, fejcsóválva – Tudomást sem vesz a gyerekéről! Este kiüti magát, elmegy bulizni, iszik, aztán jó esetben délután felébred és kezdi az egészet elölről! Rossz nézni, amit művel! Nem nézhettük tovább tétlenül, ahogy rombolja magát! Állandóan cikkeznek is róla!
Hitetlenül hallgattam a beszámolót Kellanról. Nem tudtam elképzelni róla, hogy ilyeneket művel!
Amikor Ashley befejezte, mind a ketten várakozóan néztek rám.
- Öhm… és mit akartok tőlem?
- Nem elég egyértelmű? – kérdezte Ashley felhúzott szemöldökkel.
- Béküljetek ki! Azt szeretnénk, ha végre kibékülnétek! – fakadt ki Jackson, mióta itt van először szólalt meg.
- Nem tudom, ti hogyan gondoljátok, de ez a magánügyem! Úgy gondolom, Kellan elég világosan az értésemre adta, hogy kit tart a családjának és kit nem! Elég világos volt, hogy szakítani akart! És igazad volt Ashley, tényleg nem kellett volna idejönnötök ezért! – idegesített a helyzet, hogy beleszólnak az életembe, tanácsokat adnak, mintha ők jobban tudnák.
Nem fogok könyörögni Kellannak, hogy béküljünk ki! Erre az egész dologra túlságosan fáj, még rágondolni is.
- Mind a ketten ugyanolyan makacs, önfejűek vagytok! – mondta hevesen Ashley és nem tágított a témától. – Ha valamelyikőtök megtenné az első lépést… de nem! Mind a ketten kifogásokat kerestek! Kellan azt mondta, hogy fölösleges lenne beszélnie veled, úgyse állnál szóba vele azok után, amiket mondott. Te pedig azzal jössz, hogy Kellan nem téged szeret!
Pár percig emésztettem az elhangzottakat, és mérlegeltem őket.
- Átgondolom a dolgot, ő a gyerekünk apja, nem akarom, hogy tönkre tegye magát, meg egyébként se! De újra összejönni nem fogunk! – mondtam határozottan. – Felhívom, kibékülünk, de ennyi! Rendben?
Ashley felsóhajtott.
- Rendben, azt hiszem ez így is több, mint amit vártam, és Kellannak talán elég hozzá, hogy lássa, te megtetted az első lépést! – mondta mosolyogva, és szinte láttam, ahogy elindulnak a fejében a kerekek, és újabbnál újabb ötleteken töri a fejét.
- Ashley! Ne kezdj el kombinálni! Én már nem tudnék újra összejönni vele, bármennyire szeretem még most is! – mondtam halkan, kerülve a tekintetüket. – Azzal, hogy van még egy gyereke, és Monica is mindig ott lesz a közelében, soha sem fogok tudni megbarátkozni! Értsétek meg! Jobb lesz, ha mind a ketten továbblépünk!
Ashley már nyitotta a száját, de Jackson megszorította a kezét.
- Ashley, igaza van! Hagyd őket békén! Képzeld kicsit Kyra helyébe magad! – mondta Jackson, amiért rögtön sokkal szimpatikusabb lett.
- Rendben, de azért egy telefont igazán megtehetnél érte! Ránk nem hallgat! – fölálltak a mind a ketten az ajtó felé indultak.
- Felhívom, de nem ígérek semmit!
- Örülök, hogy megismerhettelek! – mondta Jackson búcsúzásképpen.
- Én is, sziasztok!
- Szia! – mondta Ashley, majd hírtelen átölelt. – Én azért szeretném, ha újra összejönnétek! Kellannak sokkal fontosabb vagy a gyerekénél! Igazán összeilletek! – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. – Remélem, még találkozunk! – tette hozzá már normál hangon.
- Én is, sziasztok!
Becsuktam az ajtót és ledőltem az ágyba. Rengetek gondolat futott át a fejemben, és még mindig az elhangzottakon gondolkodtam.
Föl kéne hívnom Kellant…
De mit mondjak neki? Kezdtem pánikba esni.
Jeremy talán segíthetne. Vele meg tudnám beszélni a dolgot, hogy mit mondjak Kellannak.

Így aztán fölpattantam, és elindultam a szomszéd szobába, reménykedve, hogy Jeremy már visszajött.
Kiléptem a folyosóra, amikor láttam, hogy Jeremy ajtaja is éppen kinyílt. Remek, szóval itt van Jeremy!
Már éppen léptem volna át a küszöbömön, amikor Jeremy szobájából nem éppen az jött ki, akit vártam, hanem, ahogy távozóban jobban megnéztem, az eladós csaj a boltból!
Jeremy búcsúzóul átölelte, majd becsukta utána az ajtót.
Azt hiszem, most mégsem megyek át hozzá…