44. Fejezet

Sziasztok!
Közeledünk a történet végéhez, ezért szeretném, ha mindenki minél több kommentel lepne meg! Továbbá, ha nem olyan nagy kérés, légyszí szavazzatok a neon-on a Kellan poszterre, Ti nem szeretnétek még egy posztert róla?
Köszönöm, és jó olvasást!

44. Fejezet

Lehetséges, hogy valaki szánt szándékkal elkövet valamilyen szörnyűséget, és utána megbánja?
Én elképzelhetőnek tartom, de ebben az esetben erősen kételkedtem benne.
Alex egész vallomása erről szólt.

A gyomrom egy merő görcs volt, miközben figyeltem, ahogyan Alex odasétál a tanúk padjához, majd leül.
Szemeit először rám emelte, én pedig rögtön elkaptam róla a tekintetem. Kellan mellettem ült, és megszorította a kezem.
Ő már túl volt a kihallgatáson, Mr. Dominic feltette a kérdéseit, amire Kellan simán válaszolt, majd jött Alex ügyvédje is, ő belekérdezett elég sok dologba részletesen, de Kellan itt is ügyesen helytállt.

Én azért Kellan kihallgatását kicsit nyugodtabban ültem végig, mivel, engem majdnem már a legelején meghallgattak.
Azt hittem minden egyes mondatom után, hogy ki kell szaladnom a mosdóba hányni.
Szerencsére aztán kibírtam, de Alex ügyvédje, úgy tűnt, a végtelenségig fog faggatni.
Minden egyes kérdését kitekerten, bonyolultan tette fel.
Nem igazán tudom, helyesen válaszoltam-e, vagy, hogy mennyire voltam meggyőző. Csak küzdöttem az ellen, hogy újra és újra el kelljen képzelnem a történteket.
Borzalmas volt, valószínűleg én is így festhettem, mert Kellan és Mr. Dominic is aggódva figyelt.

Így utólag viszont remélem, hogy helyesen idéztem fel mindent, mert Alex vallomása kétségeket ébresztett bennem.

A bíró felszólította, hogy mesélje el a történteket a saját szemszögéből.

- Kyrával alaposan összevesztünk a kórházban, miután visszajött a barátja, elég sok mindent a fejéhez vágtam, mire ő elküldött. Nagyon dühös voltam, és bár éreztem, hogy Kyra szakítani akar velem, úgy éreztem, hogy van még esélyem – keserűen felnevetett és Kellanra fintorgott -, bátorításként felhajtottam pár pohárral, és kocsiba ültem. Út közben elhatároztam, hogy bocsánatot kérek Kyrától, és talán újra kezdhetjük. Viszont, mire odaértem hozzá, már megártott az alkohol. Vannak részletek, amikre nem emlékszem pontosan… Amikor Kyra végre ajtót nyitott, azt mondta, menjek el, nem akart beengedni. Belöktem az ajtót, és aztán Kyra után indultam, aki egyre csak hátrált előlem. Nem igazán emlékszem, ezután mi történt, csak, hogy Kyra kiszabadult a karjaimból és a telefonhoz szaladt… - lenézett maga elé, és a tekintete bűnbánó volt, mintha tényleg sajnálná – én utána vetettem magam, és kitéptem a kezéből a telefont, aztán azt hiszem, beütötte a fejét a falba, és elájult, én pedig odacipeltem a kanapéra. Akkor tért magához, amikor én megpróbáltam vele… közösülni.


Kellan teste megfeszült mellettem, és a kezei ökölbe szorultak. Nyugtatólag rátettem a kezemet az övére, és simogattam, hogy megnyugodjon, mert nem akartam, hogy valami őrültséget tegyen.

- Elkezdett sikoltozni, ami felidegesített, ezért lefogtam, és durvább lettem vele. Azt hiszem teljesen eluralkodott rajtam az alkohol. Nem bírtam megállni, befejeztem, amit elkezdtem. Ekkor történt, azt hiszem, amikor berontott Kellan és mi összeverekedtünk. Illetve ő összevert engem, és mire magamhoz tértem, már ott voltak a rendőrök. Amikor magamhoz tértem, és utána is, iszonyú düh volt bennem. Amikor kijózanodtam, rádöbbentem, mit tettem, és megpróbáltam Kyrával beszélni. De nem igazán akart meghallgatni, és amikor láttam, hogy még mindig együtt vannak olyan pokoli kínt és dühöt éreztem, amit még soha. Utáltam Kyrát, amiért dobott engem, Kellant, mert nem értettem, ő miben jobb nálam, és az egész helyzetet, mert miattuk börtönbe kerülhetek, és tönkre tehetik az életemet! – itt egy pillanatra föleszmélt, mert túlságosan is magával ragadták az érzései, és fölnézett. Az ügyvédje, mintha, alig észrevehetően megrázta volna a fejét, aztán Alex rám nézett ismét, és a szemében még mindig dühöt láttam. Ijedten bújtam közelebb Kellanhoz.

- De azóta eltelt pár hónap, és lenyugodtam. Rájöttem, hogy nem ők a hibásak, sikerült feldolgoznom. Remélem Kyrának is, mert ha tehetném, és visszapörgethetném az időt, nem tenném meg újra! De akkor részeg voltam és nem bírtam uralkodni magamon… Sajnálom! – nézett a szemembe. A hideg rázott tőle, és elárasztott a düh.
Hogy képes magát így megjátszani? Úgy tesz, mintha sajnálná az egészet, közben pedig ugyanúgy gyűlöl engem és Kellant is! Aljas szemét féreg! Méghogy sajnálja!
Úgy csinál, mintha az egész az alkohol hibája volna! Arra építette fel az egész beszédét, amikor bántott, azoknál a részeknél, azt mondta, azt hiszem, vagy nem emlékszem pontosan… Szemét görény!
Annyira gyűlölöm!

Csak arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki beszélgetni kezd, és Kellan beszél hozzám. A bíró most hozza meg a döntést.

- Nyugodj meg! Ne sírj! – olyan szorosan magához ölelt, amennyire csak tudott, éreztem, hogy ő is feszült, őt is felkavarták a hallottak.
- Nem sírok – tiltakoztam, de akkor vettem észre, hogy a látásomat könnyek homályosítják, és alattomban kicsordultak.
Belegondoltam, neki milyen érzés lehetett először végighallgatni engem, majd Alexet.
Átöleltem a hátát, és simogatni kezdtem. Ő a hajamat cirógatta és halkan suttogott mindenféle megnyugtató dolgot.
Mind a ketten próbáltuk megnyugtatni a másikat.

A bíró nem időzött sokáig, hamar meghozta az ítéletet.
Próbáltam eldönteni, hogy ez vajon jó-e vagy sem, de arra jutottam, hogy Alexet mindenképpen el kell, hogy ítélje, hiszen ő is beismerte, mi történt, még ha cenzúrázva is.
Az ügyvédjével biztos megbeszélték, hogy mást úgyse tehetnek, csak annyit érhetnek el, hogy enyhített büntetést kap.

A filmekben már olyan sokszor látott kalapáccsal a bíró csendet teremtett.

- Kérem, maradjanak csendben! Meghoztam az ítéletet! – végigfuttatta a tekintetét a teremben. Apa, Isabel és Jeremy is itt voltak, és azt hiszem, valahol mögöttem ülhettek.
Nem néztem rájuk, az egész tárgyalás alatt nem is kerestem meg őket a szememmel, csak mielőtt bejöttünk, akkor beszéltünk pár szót egymással, de olyan feszült voltam, hogy pár mondat után bejöttünk, és vártuk, hogy a bíró elkezdje a tárgyalást.

Kellan megszorította a kezem, és bátorítóan rám mosolygott.
- Minden rendben lesz! – suttogta magabiztosan, mosolyogva.
- Figyelembe véve a tanúkat, a bizonyítékokat és a vádlott és a vádló beszédét, döntöttem! – folytatta a bíró. – Mivel, az, hogy erőszakos bűncselekmény történt, teljesen biztos, ezt a vádlott is beismerte, így elég könnyű dolgom volt. A büntetés ezekben az esetekben, szabadságvesztés. – nézett szúrósan Alexre. – De ezek mellett illetéktelen behatolás is történt, hiszen a kisasszony akarata ellenére ment be a lakására, így ez is hozzájön, továbbá, beismerte, hogy ittasan vezetett. Ezek ismeretében – idegesítő hatásszünetet tartott, mintha élvezte volna a pillanatot, hogy borzolhatja mások idegeit. – Tizenkilenc év szabadságvesztésre ítélem! De csakis azért, mert eddig nem volt még dolga a bírósággal, és talán tényleg képes lesz megjavulni, és remélem tényleg megbánta, amit tett! – a bíró hangja szigorúan csengett, és látszott rajta, hogy ő sem vette be azt a részt, amikor Alex ezt előadta.

Alex mintha megkövült volna, csak ült mozdulatlanul, és bámult maga elé, szerintem föl sem fogta a bíró szavait.

- Az ügyet lezárom! – a kalapács hangja nagyot koppant az asztalon, én pedig megkönnyebbülten fölsóhajtottam.

Olyan boldog voltam! Úgy éreztem magam, mintha hosszú időn át cipeltem volna magammal egy nehéz követ, és most végre megszabadulhattam tőle. Végre jól érzem magam!

Kifelé tartottunk az épületből, és apáék ott jöttek mellettem.
Eleinte iszonyú kínos volt a pillantásuk, mert sajnálatot láttam bennük, de később már csak mérgelődtek. Egyetértően morgolódtak amiatt, hogy Alex megúszta ennyivel! Mindenki szerint dupla ennyi évet érdemelt volna, Mr. Dominic is azt mondta, hogy a bíró enyhe ítéletet hozott.

Egyedül én voltam, akit nem nagyon érdekelt! Csak örültem, hogy végre normálisan élhetek tovább, nem zaklathat senki! Örültem, hogy túl vagyok rajta, és ezt senki nem ronthatta el!

Megköszöntem Mr. Dominic munkáját és segítségét, aztán elköszönt és elment.

Mi is beszálltunk az autóba, és hazaindultunk. Megbeszéltük, hogy mindenki hozzánk jön, ott ünnepeljük meg a „győzelmet”.

Kellan vezetett, és egész úton be nem állt a szája. Láttam rajta, hogy ő is örül, de ugyanakkor láttam valamit a szemében, ami nem hagyott nyugodni.

Kezemet rásimítottam a combjára.
- Mi a baj?
Rám nézett, és úgy tett, mintha nem értené a kérdést.
- Semmi. Mi bajom lenne? Örülök, hogy túl vagyunk ezen az egészen!
- Látom rajtad, hogy valami más is van!
Sóhajtott, és csak az utat nézte. Eltelt egy kis, idő, már azt hittem nem fog válaszolni, nyitottam a számat, hogy tovább faggassam, de végül megszólalt.
- Tudod, én csak a végét láttam a dolognak… Ahogyan elmesélted, teljesen megdöbbentett. Azt hiszem, soha nem gondoltam bele teljesen, pontosan mi történhetett, vagy ha mégis, most akkor is felkavart. Utálom a gondolatát is annak, amit veled tett! Most lecsukták, de tizenkilenc év nem olyan sok! Sokkal többet érdemelt volna! Mit gondol mi lesz ha… - indulatosan beszélt, látszott, hogy még teljesen az elhangzottak hatása alatt van.
Nem kellett befejezni, tudtam mit akart mondani.
Mi lesz, ha kiszabadul? Ezen én is elgondolkodtam már.

- Nem lesz semmi gond, ha kiszabadul, mert te itt leszel mellettem, és nem engeded, hogy bajom essen! Igaz?
Hálásan nézett rám, és végre megkönnyebbültnek látszott ő is.
- Igen, soha nem engedem, hogy bárki is bántson! – elszántan nézett rám, leállította a motort és megcsókolt.