45.Fejezet

45. Fejezet


Öt hónappal később…

Mindjárt leszakad a derekam. Úgy éreztem, mintha mindenem fájna. Ez az utolsó hónap a legrosszabb. Szerintem úgy néztem ki, mint egy nagy hordó.
De már csak pár dolgot kell a helyére tennem, aztán végre pihenhetek…

Elkezdtük átépíteni a gyerekszobát, lehetőleg úgy, hogy később is elég nagy legyen majd neki.
Elmentünk egy bútorboltba, kiválasztottuk a szekrényeket, pelenkázót, kiságyat. Nem mindig értettünk egyet, de Kellan általában engedett nekem.
Egy valamiben azonban nagyon nehéz dolgunk volt, nehezen egyeztünk meg. Sehogyan sem tudtuk eldönteni, hogy milyen színű legyen a szoba, ugyanis eddig egyik ultrahangos vizsgálaton sem tudták megmondani, hogy milyen nemű lesz a baba.
Mindig olyan pózban volt, hogy nem látszott.
Ezért többen úgy gondolták, hogy kislány lesz, mivel ilyen szégyenlős.
Amikor valaki ezt mondta, próbáltam elnyomni magamban azt a kellemetlen érzést, ami elöntött.
Magamnak sem szívesen vallottam be, de nem szerettem volna, ha lány lesz. Talán azért, mert Monica babája is kislány. Nem szerettem volna, ha mindenki összehasonlítgassa őket.
Én kisfiút szerettem volna. Kellant hiába kérdeztem, ő mindig azt mondta, neki mindegy milyen lesz, biztosan gyönyörű és okos, mint én, de szerintem, csak nem akart érzékeny pontra tapintani, nem akart megbántani.

Túl sokáig nem halogathattuk a szoba kifestését, mert a bútorok nemsokára megérkeztek, és nem tudtuk volna hova elpakolni őket addig.
Végül megállapodtunk, hogy halvány almazöld lesz a szoba. Az se nem túl fiús se nem túl lányos.

A festés hamar készen lett, nekem csak a szagával volt bajom, állandóan hányingerem lett tőle. Miután megszáradt, Carlos és Jeff segített Kellannak összeszerelni a bútorokat, ami néha nem ment túl könnyen.
Amíg a fiúk ebben a szakaszban tartottak, én általában elmentem vásárolni. Kellet egy csomó minden.
Először megvettem a szőnyegeket és a függönyöket a szobába, amik színben mentek a szoba színéhez. Aztán jöhetett a többi holmi, játékok, képek.
Mikor mindent megvettem, már csak arra várt minden, hogy berendezzem. A legközelebbi ultrahangos vizsgálat előtt a kocsiban Kellan folyamatosan beszélt a hasamhoz, megpróbálta rábeszélni a babát, hogy mutassa végre meg magát.

A vizsgálatot végző hölgy, mosolyogva fogadott minket, a vizsgálatok alkalmával már többször kellemesen elbeszélgettünk egymással. Ő is kíváncsi volt, vajon ma kiderül-e a nagy rejtély.
A vizsgálatot végző idősebb nőt Marthának hívták. Fölfeküdtem az ágyra és levettem a felsőmet. A krém, amit a hasamra nyomott hideg volt, és libabőrös lettem tőle.
- Na, lássuk! – rányomta a hasamra az a kis valamit, aminek soha sem tudom a nevét, és figyelmesen nézte a monitort.
Kellan megfogta a kezemet, az ágy mellett állt és ő is a monitort figyelte.
- Ó! – nyögött fel Martha.
Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul, és kitört rajtam a pánik. Valami baj van? Valami történt a babával? A félelem átjárta az egész testemet.
Kellan erősen megszorította a kezemet, és feszülten nézte a képernyőt, hátha észreveszi, mi a baj.
- Mi a baj? – kérdeztem elszorult torokkal.
Martha felénk fordult, és az arcán egy hatalmas mosoly terült szét. Hallottam, ahogy Kellan kiengedte megkönnyebbülten felsóhajtott, én viszont még mindig ideges voltam.
- Úgy látszik, nem lett igazam! – közölte – Kisfiú! – mondta nevetve.
A fejemet rögtön a monitor felé fordítottam, és próbáltam kivenni a kisfiunkat.
- Látják? Az ott a két lába, és most szerencsére nem háttal van, és nem is valami furcsa pózban, így tisztán ki lehet venni. – az ujjával mutatta a két lábat és a helyet, ami alapján meg kellett volna látnom… de szégyen nem szégyen, én nem láttam semmit.
Kellan hangja azonban büszke volt, amikor megszólalt.
- Kisfiú! Sejtettem, hogy fiú lesz! Szóval nyertem!
- Igen, igazad lett! – olyan meghatott voltam, hogy kihallatszott a hangomon is. – Örülsz neki? – reméltem, hogy ő is olyan boldog, mint én.
Hazafelé a kórházból mindkettőnk arcán levakarhatatlan boldog mosoly terült szét. Kellan vezetés közben állandóan a combomat simogatta, és egy-egy piros lámpánál nem bírta ki, hogy meg ne csókoljon.
Megkönnyebbültem, hogy megoldódott még egy gond, hogy mi legyen a neve. Sokat gondolkoztunk már neveken, de igazából olyat, ami tényleg nagyon tetszene, nem találtunk eddig. Most legalább leszűkült a kör, elég, ha csak a fiú neveken gondolkozunk.

Amikor hazaértünk én rögtön apát és Isabelt hívtam, elújságoltam nekik a nagy hírt, közben a hallottam, ahogy Kellan közli a fiúkkal, pontosabban Jeffel, hogy vesztett.
Amikor letettem, Jeff rögtön elém állt, és lehajolt hogy egyvonalban legyen a hasammal. Eleinte furcsák voltak az ilyen és ehhez hasonló dolgok, de egy idő után hozzászoktam. Állandóan meg akarták fogni a hasamat, vagy beszéltek a hasamhoz. Nem is ez volt a baj, hanem, hogy néha bevásárlás közben az idegenek is ezt akarták. Ilyenkor jött jól, hogy ott van mellettem Carlos és Jeff.
- Kishaver, ha kibújtál, még számolunk ezért! Elvesztettem miattad a fogadást, bíztam benne, hogy lány leszel! De sebaj, így legalább majd be tudunk avatni a fiús dolgokba, azokhoz mégiscsak jobban értek, mint a babákhoz, meg a többi lányos dologhoz.
Emlékszem, hogy akkor este, Kellan alig akart elengedni, amikor lefeküdtünk szorosan a mellkasához ölelt, és valami meglepőt dünnyögött a fülembe, amire eddig nem is gondoltam.

- Szerintem, már most is hallja, hogy miket mondunk neki! A kórház előtt megkértem, mutassa meg magát, és látod! Szóval, szerintem mindent megért.
Annyira ésszerűnek tűnt, amit mondott, és egy csomó mindent olvastam is már erről, meg hallottam, hogy nem is tudom, miért lepődtem meg amikor Kellan mondta.
- Igen, és ezek szerint, lesz egy törpe Kellanunk! – nyomtam csókot az arcára, és egy ötlet kezdett megfogalmazódni bennem. – Mit szólnál, ha…
- Igen?
- Ha rólad neveznénk el!
- Hát, nem is tudom… Zavaró lenne, ha őt is Kellannak hívnánk, furcsa lenne. Nekem. Szerintem inkább válasszunk másik nevet – éreztem a zavart a hangjában.
- Én nem pont a Kellanra gondoltam, hanem a középső nevedre! Christopher! Szerintem szép név, becézni is lehet és… - elakadtam, nekem annyira tetszett az ötlet is és a név is, hogy belebetegedtem volna, ha Kellan nem ért velem egyet.
Ránéztem az arcára, a szemében azonban csak büszke csillogást láttam.
- Hát, a Christopher nekem is tetszik! Megtisztelő, hogy úgy gondolod, rólam kapja a nevét. De biztosan hogy így gondolod?
- Teljesen! Christopher Lutz, Christopher Lutz – ismételgettem, ízlelgettem, és egyre jobban tetszett. – Szerintem tökéletes! Főleg, ha olyan lesz, mint az apukája!
Ahogy ránéztem Kellan arcára, láttam, hogy nagy boldog.
Mosolyogva emlékeztem vissza erre.
Éppen a ruhákat teregettem ki, amikor arra figyeltem föl, hogy Carlos elrohan a folyosón.
A fiúk éppen a gyerekszobában szerelték az ablakot, illetve szúnyoghálót az ablakra. Nem tudtam, mi üthetett Carlosba, kíváncsian indultam utána. Kiszalad az ajtón egyenesen be a garázsba, fölkapta a létrát, és átrohant vele az egész kerten, egyenesen a ház másik feléig, nekitámasztotta a létrát a falnak, és fölmászott rá.
Én elhűlve figyeltem a jelenetet, ráadásul elég vicces volt, ahogy végigrohangászott a kerten a létrával a kezében.

- Mi történt? Mit csináltok? – kiabáltam föl a tetőre.
Carlos azonban nem törődött velem.
- Merre felé esett? – kiabált be az ablakon.
- Lefelé! –érkezett a válasz. – Mégis merre eshetett volna?
- Jó, csak azért kérdezem, mert nem látom sehol…
Szóval valami kiesett a tetőn. De vajon mi?
Carlos óvatosan följebb mászott a tetőn, ami azon a részen elég meredek volt, majd hirtelen fölkapott valamit.
- Megvan! – emelte föl azt a kis valamit a kezében. Ha jól láttam csavarhúzó volt.
- Szia, Kyra! Mit csináltok?- kérdezte a hátam mögött egy hang.
- Isabel, szia! Kellanék a gyerekszobába szerelik fel a szúnyoghálót, de a csavarhúzó kiesett a tetőre…
Isabel mosolyogva nézett a tetőre.
- Ezek szerint szerelésben nem az igaziak? – elnevette magát – Szia, Carlos! – kiabált föl neki integetve.
Mikor Isabel ijedten felkiáltott, én is a tetőre kaptam a tekintetem. Carlos, valószínűleg Isabel hangjára, hátrafordult és megcsúszott. A csavarhúzó kiesett a kezéből, ő pedig egyre csak csúszott lefelé.
- Kellan, segítsetek! Jöjjön már valaki! – kiabáltam hangosan.
De késő volt, Carlos nem tudott megkapaszkodni az ereszben, és hangos puffanással leesett a tetőről.
Isabel rögtön odarohant hozzá, én azonban moccanni sem mertem, hatalmasra nyílt szemekkel meredtem a lábam elé.
Elfolyt a magzatvíz.

- Kellan! – kiabáltam kétségbeesetten.
A fiúk akkor értek le, és Jeff rohant Carloshoz, Kellan azonban csak állt és dermedten nézett hol rám, hol Carlosra.
Hallottam, ahogy Isabel folyamatosan beszél Carloshoz, és, amit jó jelnek tekintettem, Carlos hangját is hallottam.
Most azonban nemcsak Carlos miatt, de nagyban hozzájárult az is, kezdett eluralkodni rajtam a pánik.
- Kellan, be kell vinned a kórházba!