41. Fejezet

41. Fejezet

- Ezt nem gondolhatod komolyan! – csattantam föl mérgesen.
- De, így gondolom, és teljesen elment az eszed, ha ebbe beleegyeztél! – kiabált vissza Jeremy.
Nem voltam hajlandó tovább hallgatni őt, így kiviharzottam a szobából, és távozóban a kelleténél egy kicsit erősebben csaptam be magam után az ajtót.

Az én szobám a mellette lévő volt, és még szerencse, hogy a kulcsait magammal hoztam, mert nem akartam vissza menni érte Jeremyhez.

Miért kell valakinek mindig elrontania az örömömet? Dühös voltam, szörnyen dühös, de be kellett látnom, hogy talán Jeremyből nem csak a féltékenység beszélt.
Lehet, hogy van némi igazság abban, amit mondott.
Fel kéne hívnom Isabelt, ő majd segít, vagy legalább elmondja a véleményét.
Remélem azóta megtalálta már a telefonját…

- Szia, Kyra! – szólt bele vidáman Isabel.
- Szia! Ráérsz most, nem zavarlak?
- Nem, mondjad nyugodtan! Mi történt már megint? – sóhajtott.
- Kellan idejött, és kibékültünk!
- Mi? Úristen! Várj csak… de ez jó, nem? – kérdezte bizonytalanul.
- De, vagyis, én örülök neki, de… szóval Kellan mindent megmagyarázott, olyan édes volt, aztán pedig bejelentette, hogy visszaküldi Lucyt és Monicát New Yorkba! Én pedig beleegyeztem, és kibékültünk. Aztán átmentem Jeremyhez, ő pedig összeveszett velem, a fejemhez vágta, hogy teljesen elment az eszem, és hogy vagyok képes elfogadni, azt, hogy Kellan visszaküldi a gyerekét, ez aljas dolog tőlem… Én pedig rácsaptam az ajtót. De azóta nem hagy nyugodni a dolog. Te mit gondolsz?

- Talán van abban igazság, amit Jeremy mondott. Gondolj bele, elküldi a lányát, és csak akkor látogathatja, amikor ideje lesz. Ráadásul, amikor majd hónapokra elmegy forgatni, akkor ki tudja, meddig nem is beszélhet vele, nem hogy láthatja! Ő lesz majd a tipikus példája a vasárnapi apukáknak, akik csak hétvégén érnek rá a gyerekükre. Aztán egy idő után Kellan is többet szeretne vele lenni, de nem tudja majd megoldani, és mi lesz, amikor majd a lánya is megharagszik rá? – amiket mondott teljesen igaz volt, és pont ezektől féltem én is. – De téged is megértelek, mert nagyon szereted Kellant. Mást én sem tudok mondani.

- Azt hiszem, igazad van, és Jeremynek is! Majd később átmegyek hozzá, és megbeszélem vele. Én is félek, ha Kellannak majd hiányozni fog Lucy, bűntudatom lesz, de ha Monicáék nem mennek el, lehet, hogy minden olyan lenne, mint azelőtt, mielőtt eljöttem, az pedig nagyon rossz volt!

Felidéztem azokat a napokat, amikor Monica megjelent, aztán, amikor megszületett a gyerekük. Borzalmasan éreztem magam, és bármit megtettem volna azért, hogy ez az érzés elmúljon.

Azt hittem, ha majd elmegyek, jobb lesz, nem fogom utálni magam, és Kellan is annyit lehet a babával, amennyit csak akar.

De nem úgy alakult, ahogy gondoltam. Mind a ketten csak szenvedtünk.
Most csak azt akarom, hogy végre boldogok legyünk!

- Én ebbe nem akarok beleszólni! Neked kell eldöntened, mit akarsz! – szakított ki Isabel hangja a merengésemből.
- Jó, köszi, hogy meghallgattál! Mi újság otthon? – kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert mostanában csak a saját problémáimmal voltam elfoglalva, és nem figyeltem Isabelre.
- Apa teljesen felvillanyozódott, hogy a múltkor beszéltél vele! Már alig várja, hogy hazagyere, és kibéküljetek. Ugye, kibékülsz vele? – a hangja kicsit számonkérő volt.
- Igen, ki fogok! Valami más? Te hogy vagy?
- Semmi különös. Néha délutánonként eljárok hozzád, és kicsit megmártózóm a medencédben, ugye nem baj?
- Miért lenne baj? Azért van, hogy használjuk! – mondtam.
- Az jó, mert iszonyú meleg van mostanában, és jólesik egy kicsit felfrissülni! – nevetett. – Képzeld, múltkor, már nem pontosan mikor, találkoztam az egyik testőröddel, a ház előtt ténfergett, én pedig éppen akkor indultam haza. Amikor megkérdeztem, mit akar, elég zavart volt, és valami olyasmit mondott, erre volt dolga, és ha már erre járt, megnézte, minden rendben van-e. Elég furcsa volt! – Isabel hangja elgondolkodó volt, biztos a találkozásukra gondolt.
- Carlos volt az, ugye? – kérdeztem rá.
- Igen, azt hiszem. Magas, izmos, katonásan rövidre vágott haja és nagyon sötét, mély, gyönyörű barna szemei voltak… - olyan álmodozó volt a hangja, hogy majdnem elnevettem magam,

Az biztos, hogy Carlosnak tetszik Isabel, de ezek szerint, Isabelt sem hagyja hidegen Carlos.

- Igen, az Carlos volt! Ha legközelebb is látod, hívd be egy italra! – magamban jót mosolyogtam.
- Nem is ismerjük egymást! Valószínűleg, úgyse jönne be, meg úgyse vagyok neki szimpatikus, amikor vacsorázni voltam nálatok, akkor is alig szólt hozzám! Nem mintha engem izgatna, hogy mit csinál, vagy, hogy mi tetszik neki! – hadarta nemtörődöm stílusban.
- Szerintem azért csak próbáld meg, ha legközelebb látod!
- Rendben, majd megpróbálom, de most leteszem, este pedig megint meglátogatom a medencédet!
- Rendben, szia!
- Szia!

Isabel és a kis története Carlossal jobbkedvre derített. Már nem voltam dühös. Ráadásul, azt hiszem, rájöttem, mi a helyes, hogy mit kéne tennem!

Izgatottan indultam az ajtó felé, hogy közöljem Kellannal a hírt, amikor kopogtak.
Kellan állt az ajtóban.

- Már azt hittem, soha nem jössz át! – beljebb lépett és körbe nézett. – Készen vagy, hol vannak a bőröndjeid?

- Kellan…
- Ez a három bőröndöd volt? – figyelmét teljesen lekötötte, hogy minden holmimat átcipelje magához.
- Kellan! – emeltem föl a hangom. – Figyelj rám! Hívd fel Monicát telefonon, és mondd meg, hogy ne költözzenek el, maradjanak LA –ben! – Kellan csak bámult rám, mint aki nem hiszi el, amit hallott, így megerősítésként elmosolyodtam.

Kellan továbbra is hitetlenkedve nézett rám, és elhátrált az ágyig, majd leroskadt rá.
- Meggondoltad magad? Azért akarod, hogy Monicáék maradjanak, mert te nem akarsz velem maradni? Mert ha ezért…
- Kellan, semmi ilyesmiről nincs szó, én csak nem szeretném, ha elküldenéd a lányodat! Nekem már az is elég, hogy képes lennél megtenni értem! – odamentem hozzá, és leültem mellé az ágyra.

Kellan azokat a kék szemeit mélyen belefúrta az enyémbe, és pár percig meg sem szólalt. Én pedig úgy éreztem magam, mint aki ott helyben elolvad.

- Szóval, azt mondod, képes vagy elviselni Monicát? Nem fog zavarni? Mert, ha igen, akkor tényleg elküldöm! – bizonygatta.
- Figyelj, lehet, hogy eleinte zavarni fog, és furcsa lesz, de ha mellettem vagy, akkor képes leszek vele megbirkózni! – Alig fejeztem be, máris az enyémekre tapadtak ajkai, és elöntött a forróság.

- Szeretlek! El sem hiszem, hogy megint az enyém vagy! – mondta rekedtes hangon.
- Én is, mindennél jobban! – mosolyogtam rá, miközben szorosan az ölelésében pihegtem a csók után.

- Akkor nem bánod, ha ezt visszaadom? – kérdezte, majd a zsebéből kotorászva előhúzott valamit.
Kicsit hátrébb húzódtam, hogy megnézzem mit tart a tenyerében.
A meglepődöttségemnél csak az örömöm volt a nagyobb.
Az eljegyzési gyűrűmet tartotta a kezében.

Homlokomat az övének támasztottam, miközben hatalmas mosoly terült el az arcomon.
- Mi az, még mindig el akarsz venni? Nem félsz, hogy a végén még tényleg a nyakadon ragadok?
Halkan felnevetett, és egy csókot nyomott a számra.
- Hogyis félnék, amikor végre az enyém vagy, nem szeretnék mást, csak, hogy végre tényleg ne váljuk el egymástól? Egyébként pedig még nem válaszoltál! Hozzám jönnél feleségül? – lehelte a fülembe, majd eltávolodott, és a szemembe nézett.
- Hát persze, hogy igen! De az esküvővel inkább várjunk, majd ráérünk akkor, miután megszületett a baba.
- Nekem jó, de előbb-útóbb, úgyis megtartjuk! – mondta vigyorogva. – Nem szabadulsz meg tőlem!

Kellan és én végül átcipeltük a holmimat hozzá. Illetve ő cipelte át, mivel nekem nem engedte meg, mondván túl nehezek, és én nem emelgethetek nehezet.
Amikor pedig azzal érveltem, hogy a bőröndjeimet nem kell emelgetni, elég őket magam után húzni, csak lehurrogott, és azt mondta, elég, ha kinyitom előtte az ajtókat.

Este kipakoltunk mind a ketten, aztán amikor Kellan közölte, hogy farkaséhes, akkor elindultunk vacsorázni.

Gondolkodtunk, hol együnk, de mivel nem tudtuk, hogy a környéken van-e más étterem is, inkább lementünk a szálloda éttermébe.

A pincér rögtön egy szabad asztalhoz is kísért minket, aztán az étlapokkal együtt magunkra hagyott minket.

- Bocsi, de ki kell mennem a mosdóba! Sietek vissza, addig rendelj nekem innivalót, rendben?
- Persze!

Felálltam az asztaltól, és a mosdó keresésére indultam.
Erről eszembe jutott a nagymamám, amikor kicsi voltam, és a szüleimmel elmentünk egy étterembe, megünnepelni valamit, a nagyinak folyton ki kellett menni a mosdóba.
Ez valami furcsa szokás volt nála.

Rövid séta utána meg is leltem a keresett helyet, és örültem, hogy nem volt senki bent, mert alig bírtam már visszatartani, pedig amikor lejöttünk a szobából, egyáltalán nem kellett…

Amikor végeztem, és rendbe szedtem magam, elindultam vissza az asztalhoz.
Viszont mire visszaértem, Kellan már nem volt egyedül.

Jeremy állt az asztalnál.