40. Fejezet

40. Fejezet


Kellan szobája az ötödik emeleten volt. Amikor kiszálltunk, Kola kirohant a liftből és csak a gazdája parancsa állította meg.
A szoba ajtaja előtt nagy volt a kísértés, hogy én is elszaladjak. De megembereltem magam, és figyeltem, ahogy Kellan kinyitja az ajtót, és int, hogy menjek be.

Megálltam a szoba nappali részénél, és vártam, hogy Kellan is utánam jöjjön. Egy gyors pillantást vetettem arra, amerre a hálót sejtettem, és nyugtáztam, hogy vagy nem lehet itt régóta, vagy nem igazán foglalkozott a kipakolással, mert a bőröndje a szoba közepén állt bontatlanul.

- Ülj le! – mutatott a kanapéra.
- Jó, de essünk túl rajta, utána még dolgom van. Szóval, mondjad, mit akarsz? – próbáltam kemény lenni, de még mindig alig bírtam elhinni, hogy itt van ebben a szobában, és miattam jött ide. Habár nem akartam, mégis ellágyultam belül.

Kellan nem ült le, hanem mint ahogyan már megfigyeltem, ha ideges, mászkálni kezdett.
- Nézd, szeretném, ha végighallgatnál, és nem szólnál közbe, rendben? – miután bólintottam folytatta. – Szóval, tudom, hogy nagyon elrontottam mindent! Nem kezeltem valami jól ezt a helyzetet, és ez enyhe kifejezés rá. Nagyon örültem, amikor megszületett Lucy, igazából nem is tudom megfogalmazni, apa lettem, amire mindig is vágytam. Az egyedüli rossz az volt benne, hogy a gyerekem anyja, nem az, akit szeretek!

Egy perc szünetet tartott, mintha át akarná gondolni a szavait. Örültem azoknak, amiket mondott, de nem igazán hittem el. Ha engem szeret, mi volt az a jelenet a kórházban?

- Szerettem volna, ha ennek te is a részese vagy, nem akartalak belőle kihagyni. Bevittelek a kórházba, de akkor még nem vettem észre, túlságosan lekötötte a figyelmemet Lucy, hogy te ezt ne viseled jól. Hiba volt annyit áradoznom róla, és az orrod alá dörgölni, hogy mennyire szeretem őt. Aztán váratlanul otthagytál a kórházban. Akkor kezdtem rájönni, mit is érezhetsz te… - fölsóhajtott, majd fel alá kezdett mászkálni az ablak előtt. – Hazamentem, és bejelentetted, hogy elmész. Nagyon rosszul érintett. Ideges lettem, féltem, hogy elveszíthetlek. Amit pedig akkor mondtam neked… megbocsáthatatlan, de szeretném, ha tudnád, hogy egy szót sem gondoltam komolyan. De szeretném, ha megbocsátanál! Amikor elmentél, elkezdtem inni. Elég szar időszak volt… Ashley és még páran próbáltak belőle kirángatni, de nem igazán hallgattam senkire, nem törődtem senkivel.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy befejezte, de aztán megfordult, végre abbahagyta a járkálást, és megállt előttem.

- De aztán felhívtál, és én megint bunkó voltam veled, de nem bírtam elviselni… azt hittem, csak azért hívtál föl, mert sajnáltál… Nem bírtam elviselni, rosszul esett.

- Amikor kicsit lehiggadtam, rájöttem, hogy a viselkedésemmel végleg elveszíthetem a gyerekünket, és téged is! – nagy levegőt vett, és a szemét le sem vette rólam. – Döntöttem, és kettőnk érdekében visszaküldöm Monicát New Yorkba, Lucyt pedig majd hétvégenként meglátogatom, amikor pedig egy kicsit nagyobb lesz, ő is eljöhet pár napra hozzám. Így már nem lesz rossz senkinek sem! Szeretlek, és szeretném, ha együtt lennénk újra, mint régen! Mit szólsz?

Képes lenne elküldeni a gyerekét csak, hogy újra együtt legyünk? Ez…
Mielőtt végiggondoltam volna, a nyakába vetettem magam, és átkarolva a nyakát, megcsókoltam.

Kellan úgy meglepődött, hogy először nem is csókolt vissza, de aztán magához szorított, fölemelt, és szenvedélyes, vad csókkal viszonozta az enyémet. Közben éreztem, hogy leült a kanapéra, engem pedig az ölébe vont.

Olyan régen csókoltuk már meg egymást, és olyan jól esett most újra az érintése…
Átjárta az egész testemet a boldogság, boldog voltam, hogy újra az enyém, hogy kibékültünk.

Erre a gondolatra felkuncogtam. Kellan elhúzódott, és rám nézett.
- Min nevetsz? – kíváncsian nézett a szemembe.
De én csak megráztam a fejem, és újra a szája felé közelítettem.
Ő azonban elhúzódott.
- Szeretném tudni, mire gondoltál! – kérlelt, miközben a derekamat simogatta.
- Semmi különös, csak amikor elindultunk fölfelé, elhatároztam magamban, hogy nem fogom magam könnyen megadni!
- Hm, tudom, hogy makacs vagy, én azonban jobban örülök, hogy így történt! Meg egyébként is, ki tudna nekem sokáig ellenállni? – kérdezte incselkedve.

Most vettem észre, hogy végre felszabadult, boldog lett. A szeme megint csillogott és a szája arra a szexis mosolyra görbült. Mind a kettőnket megviselt ez az időszak, elhatároztam, hogy itt az ideje, hogy meggyógyítsuk magunkat.

Ezután nem volt megállás, mind a ketten egymásnak tapadtunk, és szép lassan lekerültek rólunk a ruhák. Én pedig, még mindig csodálattal bámultam Kellan kisportolt, tökéletes felsőtestét, amin élvezet volt végigsimítani.
Amikor megtettem, elégedetten hallgattam Kellan sóhajait, és láttam, ahogy megborzong.

Az ő kezei is elvándoroltak, és forralták a vérem. Szép lassan pedig mindkettőnk testét verítékréteg fedte be.

- Szeretlek! – suttogta bele a fülembe, amikor legördült rólam.
Olyan határtalan elégedettséget éreztem, amit már régen nem.
- Én is, nagyon! – mosolyogtam rá, és hozzábújva beletúrtam a hajába.

Pár percig még mind a ketten csak szuszogtunk, majd fölkönyököltem, és komoly tekintettel Kellanra néztem.
- Ajajj! Most félnem kéne? Valami rossz következik, igaz? – kérdezte összehúzott szemöldökkel rám sandítva.
- Nem tudom, csak kérdezgetni szeretnélek! – amikor megadóan sóhajtott, elkezdtem cirógatni a mellkasát. – Akkor… Tényleg hajlandó vagy visszaküldeni Monicát és Lucyt New Yorkba? – miközben a válaszára vártam, különböző mintákat rajzoltam rá az ujjammal.
Kellan élvezte a kényeztetést, lehunyt szemmel édesen szuszogva feküdt.
Amikor már hosszú ideje nem válaszolt, megböktem.
- Hé, ne aludj el!
- Bocs, igen, természetesen! Monicával már beszéltem is, nem örült neki, de jövő héten visszautaznak.
Bólintottam, majd, már előre félve a választól, feltettem a következő kérdésem:
- Azt mondtad engem szeretsz, akkor a kórházban miért csókolgattad Monicát?
Hirtelen ült föl, szeme pedig nagyra nyílt.

- Akkor ezért hagytál ott? Láttad, igaz? – megfogta a tenyeremet, és bánatosan simogatni kezdte. – Nagyon sajnálom! Én megpróbálom elmagyarázni, úgy, hogy téged ne bántsalak meg, de lehet, hogy nem fog menni… Szóval, amikor ott álltunk Lucy ágyánál az az érzés, hogy szülők vagyunk, olyan… annyira hihetetlen volt! Amikor pedig Monicára néztem, azt láttam rajta, hogy meg van rémülve, részben a nagy felelősségtől, amire nem volt felkészülve, részben pedig attól, hogy nem tudta, mi lesz ezután. Én pedig, ösztönösen, úgy éreztem, meg kell, hogy vigasztaljam… és hát, ez lett belőle. De nekem ez pusztán baráti, vagy amolyan… rokoni csók volt. El tudod ezt nekem hinni? Megbocsátasz? – magához szorítottam a kezem, és nem engedett el.

Pár percig tartott, amíg feldolgoztam az információt, és megpróbáltam először Monica, majd Kellan helyébe képzelni magam. Valahogyan hihetőnek tűnt az egész, és megértettem őket. Tudtam, hogy Kellan nem hazudna.

- Igen, megértelek! – mondtam végül, és halványan elmosolyodtam.
Olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem, összeroppanok.
- Úgy szeretlek! – dörmögte, majd visszadőlt az ágyra, és engem is magával rántott. – Ezt ha nem baj, folytatod? – húzta a mellkasára a kezem, hogy simogassam.
- Azt hiszem, lehet róla szó!

Egy pár órával később ijedten ültem föl az ágyban.
- Mi a baj? – kérdezte Kellan.
- Semmi, csak már régóta itt vagyunk, és eszembe jutott, hogy Jeremy biztosan vár rám, és ideges. Meg kell keresnem, aztán kipakolni a szobámban, és utána, délután még el kell mennünk az előadóterembe, ahol majd holnap felolvasást tartok.
Kellan összeráncolta a homlokát.
- Ennyire elfoglalt leszel minden nap? – kérdezte.
- Igen, de este szabad vagyok, miért?
- Szeretnék minél több időt veled tölteni. Igazából, úgy terveztem, hogy ha kibékülünk, a napok nagy részét az ágyban töltjük majd! – mondta kajánul vigyorogva.

- Gondolhattad volna, hogy nem nyaralni jöttem, be van szervezve az egész napom! – csóváltam meg a fejem bánatosan, hiszen én is szívesen töltöttem volna vele együtt az egész napomat.
- Akkor én is megyek veled! – közölte.
- Hú, hát nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne! Amikor Ashleyék meglátogattak, a rajongók megőrültek, és kitört a hiszti, alig bírtuk onnan kikeveredni. Ha pedig te jelennél meg, akkor… hát azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem kísérsz el sehova! Nem szeretem a tömeget, főleg, amikor megőrül! – még mindig rossz emlékkel töltött el az az eset a boltban.

- Azt hiszem, hogy ez hízelgő, mármint, hogy azt hiszed, hogy ha én is veled mennék, akkor az emberek teljesen megőrülnének – vigyorgott elégedetten -, de ha megfelelően fölkészülnek a biztonságiak, akkor nem lesz semmi baj, és még föl is dobjuk a könyved, nagyobb reklámot kap! – csókolt bele a nyakamba.

Egy félórával később sikerül elérnem, hogy Kellan elengedjen. Felöltöztem, majd miután a lelkemre kötötte, hogy miután beszéltem Jeremyvel, adjam vissza a szobám, és költözködjek át hozzá.

Először nem igazán akartam beleegyezni, de aztán meggyőzött… nagyon ért az ilyesmihez!
Amikor kiléptem a szobából, és búcsúzóul megcsókoltam Kellant, úgy éreztem, hogy úszom a boldogságban, és már szinte minden émelyítően rózsaszín.

De cseppet sem érdekelt semmi, csak kettőnk.