42. Fejezet

42. Fejezet


Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb odaérjek az asztalhoz. Nem akartam megkockáztatni, hogy a fiúk valami hülyeséget csináljanak.

Amikor meghallották a lépteimet, hátrafordultak, és mind a ketten úgy tettek, mintha minden rendben volna.
De hiába néztem egyikről a másikra, csak mosolyogtak rám.
- Valami baj van? – kérdeztem végül.
- Nincs! – vágta rá Jeremy, majd Kellanra nézett.
- Ülj le, kicsim! Jeremy csak köszönni jött, amikor meglátott engem – bizonygatta.
Megráztam a fejem, és lemondtam arról, hogy megtudjam, miről beszélgettek ezek ketten.

- Jeremy, nem vacsorázol velünk? – muszáj volt megkérdeznem, mert amikor leültem, és Kellan újra magához vette az étlapot Jeremy még mindig ott álldogált.
- Nem, köszönöm! Csak, én… kibékülünk? – kérdezte végül.
- Persze, igazából bocsánatot akartam kérni, mert igazad volt! – mosolyogtam rá, Kellan pedig értetlenül nézett, valószínűleg semmit sem értett az egészből.
- Oké, ennek örülök! – mondta jókedvűen. – Akkor jó étvágyat a vacsorához, én megyek!

A vacsora alatt Kellan szinte folyamatosa szóval tartott. Kérdezgetett, hogy hova kell még mennünk, milyen városokba, aztán ha hazaértünk mik a terveim.

Abban megállapodtunk, hogy Kellan teljesen átköltözik hozzám, az ő házát pedig átadja Monicának. Utána neki is állhatunk majd a gyerekszobának.
Nem akartam elsietni semmit, már csak babonából sem, de azt sem akartam, hogy az utolsó pillanatban kelljen kapkodni.

Azonban Kellan egy kellemetlen dologra is felhívta a figyelmemet, amiről nem felejtkezhettem meg, nem mintha akartam, vagy tudtam volna.

- Ugye tudod, hogy közeleg Alex tárgyalásának az időpontja?
- Igen, de muszáj most erről beszélnünk? – amennyire csak lehet, kerültem a témát, hiszen még mindig kitört a frász, még ha csak rágondoltam is. Nem akartam éjjel rosszat álmodni miatta.
- Nem, csak azt akarom, hogy készülj fel rá! – mintha csak nyomatékosítani akarná, kezét az én tenyeremre simította az asztalon.
- Jó, tudom, de nehéz erről beszélni… - most, hogy Kellan szóba hozta, kénytelen voltam belegondolni, hogy a tárgyalás két hét és pár nap múlva lesz. – Légyszi, ne erőltesd! – kérleltem.
De közben tudtam, mennyire utálja Alexet, és nem fog egykönnyen leszállni a témáról.

Ha pedig a bíróság olyan ítéletet hoz, ami Kellannak nem tetszik, mondjuk Alexet csak egy évre csukják le, vagy annyira se, abba bele se mertem gondolni.

Hogyha nem kerül börtönbe, akkor továbbra is szabadon mászkálhat, és bárkivel megteheti majd, amit velem.
Megborzongtam, amikor felrémlett előttem a kép, ahogyan rám mászik, aztán…

- Jó, nem hozom többet szóba! – szorította meg a kezem. – Nyugodj meg! – láthatta, hogy rémült lettem, mert próbálta elvonni a figyelmemet a dologról.
Már megbánhatta, hogy szóba hozta.

- Gyere, menjünk vissza a szobába! – miután Kellan kifizette a számlát, és a pincérnek is bőséges borravalót adott, megfogta a kezem, és felhúzott a székről.

Az este a közös zuhanyzással folytatódott, ami mind a kettőnket kifárasztott, ezért amikor végeztünk, mind a ketten fáradtan bújtunk be az ágyba.

- Olyan jó, hogy itt vagy! – bújtam hozzá szorosan.
- Hiányoztam? – kezei a hátamat simogatták, én pedig mellkasát cirógattam, mert tudtam, hogy azt szereti. – Pedig azt hittem, hogy a pokolba kívántál a viselkedésem miatt!
- Az elején, talán tényleg mérges voltam rád, de végig nagyon szerettelek, és ez egy idő után elűzte a haragot. Utána már csak szenvedtem utánad – fejeztem be szégyenlősen.
- Szenvedtél? Nem akartam fájdalmat okozni, csak egy hatalmas… - a szájára tettem a kezem, hogy be ne fejezze.
- Lökött voltál, de én így szeretlek!

Kellannal az idő csak úgy röpült. Jeremyvel elég jól kijöttek, és ha Kellan velem tartott, egész jól elbeszélgettek együtt, amíg én buzgón írogattam, vagy a rajongókkal foglalkoztam.

Viszont minél jobban repült az idő, annál jobban lettem egyre feszültebb is. Hiszen közeledett az a nap, amikor hazautazunk, és ismét fel kell keresnem Mr. Dominicot és a tárgyalásra is el kell mennem.

Ezt látva aztán, már nem csak Jeremy, de Kellan sem hagyott nekem nyugtot, folyton terveztek valamilyen programot.

- Ne legyél már ilyen morcos! – szólt rám Kellan este, amikor a bőröndökbe pakoltam be.
- Jó – hagytam rá.
- De nem jó! Két hete folyamatosan ilyen vagy, ha belemerülsz a gondolataidba! A tárgyalás miatt aggódsz, igaz? – fordított maga felé.
- Igen!
- Tudtam! De nem kell, a bíró nem vak, és nem is hülye, az ilyen eseteket soha nem nyerik meg az olyanok, mint Alex! Kyra, nincs egy olyan bíróság, aki ne így döntene!

Kellan szavai egy kicsit bátorságot öntöttek belém, de még ha Alexet el is ítélik, nekem akkor is ott kell ülnöm egy teremben vele…
Még a gondolatától is rosszul voltam!

- Jó, igazad van!
- De még mindig van valami baj, mi az? – felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek.
- Nem szeretnék ott lenni a tárgyaláson, nem akarok találkozni Alexszel! – tört ki belőlem.
Kellan bólintott, mint aki megvilágosodott, amikor rájött végre, hogy mi nyomaszt.
- Értem. Na, akkor, tisztázzuk. Holnap megérkezünk, te elmész az ügyvédedhez, és másnap pedig tárgyalás. Jól mondom? – bólintottam. – Rendben, akkor mi lenne, ha egyszerűen nem mennél el?
- Az egyszerűen értelmetlen hülyeség lenne! Muszáj ott lennem, és he mégsem vagyok ott, egyszerűen elnapolják, addig, amíg meg nem jelenek! Ez a lehetőség kizárva… - sóhajtottam fel, pedig magamban hányszor gondoltam már arra, hogy ellógok.
- Jó, én mindenképpen veled megyek, hiszen engem is meghallgatnak, tanú vagyok, és ha még jobban biztonságban szeretnél lenni, visszük Carlost és Jeffet is. Na? – édes volt látni, ahogy ennyire próbál megnyugtatni és védeni.
- Jó persze, de elég lesz, ha csak te jössz! – amikor bólintott, átöleltem és megcsókoltam. – Köszönöm!
- Ne butáskodj, én mindenképpen veled mentem volna! – rázta a fejét szemrehányóan, mint akit még a feltételezés is sért.

Amikor ezt tisztáztuk, közösen folytattuk a pakolást és már korán ágyba bújtunk, mert reggel korán ment a gépünk.

Visszagondolva erre a pár hétre, nagyon jó élmény volt. Rengetegen vették meg a könyvem, bár talán ennek Kellanhoz is köze van, de akkor is jó érzés volt.

Másnap reggel nem könnyítettük meg Jeremy dolgát, ugyanis sikerült elaludnunk, és most nem csak engem, de Kellant is kelthette, és sürgethette, mint a legutóbb. Kellan is és én is nehezen ébredő típusok vagyunk, amihez most hozzájött az én terhességem, és Kellan reggeli morcossága.

- Én mondtam, hogy feküdjetek le korán! – pattogott Jeremy idegesen.
- Az meg is volt! – vigyorgott kajánul Kellan, amiért mellette elhaladtamban arcon legyintettem.
- Hé! – méltatlankodott.

Amikor végre már a reptéren voltunk, Kola behúzta fülét farkát, és úgy követte Kellant. Én pedig nagyon megsajnáltam.
- Nem lesz semmi baja? Nem fog nagyon félni? – hajoltam le hozzá, amikor Kellan le akarta adni őt annál a résznél, ahol az állatokat szállítják fel a gépre.
- Nem lesz semmi baja! Csak egy kicsit sajnáltatod magad, igaz Kola? – Kellan leguggolt mellé, és megsimogatta. – Alszol egy nagyot, aztán otthon vagyunk, és jó ideig nem kell utazgatnod, kényelmesen pihenhetsz majd, és futhatsz a parkban! Nyugodj meg!

Kolát láthatóan nem nyugtatta meg Kellan kis beszéde, mert egyre csak szomorúan bámult és engem nézett, hátha én megkönyörülök rajta.

- Kellannak igaza van, Kola, muszáj lesz velünk jönnöd, mert ha nem, akkor itt maradsz! Ugye nem akarsz itt maradni?

Kellan és Jeremy végül elcipelték Kolát, én pedig meglátogattam a mosdót.
Bár nem szívesen mentem, mert egy ilyen nyilvános helyet, vagy ezren használnak egy nap, de körültekintően próbáltam nem hozzáérni semmihez, nehogy összeszedjek valamilyen fertőzést. Az most egyáltalán nem hiányozna!

A repülőn egymás mellett ültünk mind a hárman. Kellan nem sokkal a felszállás után elaludt, Jeremy olvasott, csak én voltam az, aki nem nagyon tudta magát mivel lekötni.

Egy ideig az ablakon néztem kifelé, de egy idő után úgy éreztem, hányingerem lesz, szóval inkább abbahagytam.

Jobb dolgom nem lévén, zenét hallgattam. Valami kellemes, nyugtató számot kerestem, ami kikapcsolja az agyam, és nem idegeskedek.

- Kyra, mindjárt leszállunk! – simogatta Kellan az arcom.
Ezek szerint nekem is sikerült aludnom.

Amikor kiszálltunk a gépből és a fiúk elindultak megkeresni a bőröndöket, csak tétlenül álldogáltam.

- Kyra! – vetette magát valaki a nyakamba hátulról. Ijedtemben majdnem felsikoltottam. – Hé, nem akartalak megijeszteni!
- Pedig gondolhattad volna, hogy meg fogok! – morogtam Isabelre, de végül én is megöleltem.
- Jó, hogy újra itt vagy! – vigyorgott.
- Igen, én is örülök! A fiúk is mindjárt itt lesznek!
- Szerintem már itt is vannak! Sziasztok! – köszöntötte őket is.
- Hello! – köszöntek egyszerre.

Isabel hazavitt minket, először kitette Jeremyt a lakásánál, majd egyenesen hazamentünk.

Jóleső érzés töltött el, amikor Isabel behajtott az udvarba, és végre otthon voltam.
Fel sem tűnt, hogy honvágyam volt.