Epilógus

Epilógus


- Most le kell tennem, Isabel! Majd később elmeséled, gyere át hozzánk! – belecsúsztattam a zsebembe a mobilt, és az én életem értelméhez fordultam. – Mi a baj, drágám? – simítottam végig az arcán.
A parkban sétáltunk, délután gyönyörűen sütött a nap, igyekeztünk kiélvezni. Chris érdeklődve figyelt meg mindet a babakocsiból, és néha nagyon próbált nekem mondani valamit.
Christopher nagyon jó baba volt, az estéket majdnem végig aludta, egyszer vagy kétszer kellett csak felkelni hozzá.

Kellan lefekvés előtt mindig mesélt neki, és amikor hazajött, az volt az első, hogy Christ kereste.
A járókáját nappaliban helyeztük el, a dolgomat végeztem, addig ő elvolt, hadonászott, gügyögött, a játékaival játszott. Amikor Kellan belépett az ajtón egyenesen a járókájához ment, kikapta onnan, és kezdetét vette a nagy érzelgős jelenet. Kellan pörgette-forgatta, néha földobálta, Chris pedig hangosan magyarázott neki, mire Kellan is rákezdte a mesélést. Az egész olyan volt, mintha mind a ketten elmesélték volna egymásnak, hogyan telt a napjuk. Ezt követően elindultak megkeresni engem.

A kórházban másnap szinte állandóan jött valaki látogatóba. Kellan behozta a fényképezőgépet és rengeteg képet készített rólunk. Apa rögtön babusgatni kezdte az unokáját, Isabel pedig csak rövid időre szakadt el Carlos mellől.
Kellan családja is eljött, és meg is telt velük a szoba. Eljött Kellan anyja és apja, a húga és az egyik bátyja meg öccse.
Mind nagyon kedvesek voltak, főleg Kellan szülei. Bár nem Chris volt az egyetlen unokájuk, mégis, nagyon izgatottak voltak.
Ahogy figyeltem Kellan anyukáját, Susant, kezében Chrisszel, fájdalmasan belémhasított a gondolat, hogy az én anyám, már nem tarthatja kezében az unokáját, és Kellant sem ismerhette meg, annak sem lehetet a részese, ahogyan családot alapítottunk Kellannal.
De ezeket a gondolatokat gyorsan ki is vertem a fejemből, és minden energiámat a fiamnak szenteltem.

Amikor hazaengedtek minket a kórházból Kellan kivett két hét szabadságot. Ketten kialakítottunk egy napirendet, amit könnyű volt tartani. A két hét elteltével Kellan fokozatosan kezdett el visszatérni a munkába, hogy minél többet lehessen itthon velünk.
Habár itt volt Christopher, Kellan és én, igyekeztünk egymással is eleget törődni. Imádtam azokat a késő délutánokat, amikor csak kettesben voltunk. De a legnagyobb örömmel mégis az töltött el, amikor Kellan és Chris együtt voltak. Egyszer sikerült elkapnom a fényképezőgéppel egy olyan pillanatot, amikor Kellan és miniatűr mása egymásra néz. Kellan csodálattal, és elképesztő melegséggel, a fia pedig csodálkozva, és egy hatalmas mosollyal az arcán, amit általában az apjának tartogat. Ez a kép azóta Kellan pénztárájában, a nappali falán és a mi hálónkban is megtalálható.

Élveztem minden együtt töltött pillanatot, és boldogan vártam az elkövetkezendőket.
Lehajoltam és felvettem Chris maciját, ami út közben kiesett a babakocsiból, és leporoltam.
Ismerős kutyaugatás hallottam a hátam mögül, és mosolyogva fordultam meg.
Életem másik értelme futott felénk Kolával.
Amikor odaért hangosan zihált.
- Már azt hittem, soha nem érlek utol benneteket! – csókolt meg Kellan. – Most végeztem, gondoltam utánatok jövök.
Élvezettel figyeltem, ahogyan a szívem, mint mindig, és remélem még jó sokáig, őrült kalapálásba kezd, és elönt a forróság. Valószínűleg ő a legszexibb apuka, akit valaha láttam, és csak az enyém.
Mosolyogva karolta át a derekam.
- Indulhatunk tovább? – kérdezte, miközben nem állta meg, hogy egy rövid időre, ki ne vegye a kocsiból Christ, és magához ne szorítsa.
- Mehetünk.
Mehetünk, már bármire készen állok, hiszen újra rendbe jött az életem, és ajándékba kaptam hozzá a két legfontosabb embert a világon.

VÉGE!