3. Fejezet:Mi lesz velünk?

3. fejezet


Egy pillanatra megtorpantam, majd elindultam a kapu felé. Kellan meghalhatta, hogy valaki közeledik, mert rögtön felkapta a fejét. Amint meglátott elmosolyodott. Én pedig azt éreztem, hogy a szívem mindjárt kiugrik a helyéről. Megint a sötétkék farmer volt rajta, egy kék pólóval. Felé pedig egy fekete bőrdzsekit vett. Nagyszerűen festett.
Megálltam előtte. Egyre idegesebb voltam. Nem tudtam, hogy most mit kéne mondanom, vagy hogy Ő egyáltalán minek jött ide. Végül Kellan törte meg a csendet.
- Tegnap nagyon hamar elrohantál! Miattam?
- Nem, csak… ő, Sarah, a barátnőm nem érezte jól magát, így inkább gyorsan hazavittem.
- Én nem vettem észre, hogy bármi baja is lett volna. –mondta, majd közelebb lépett hozzám.
- Pedig nem volt jól. - nyögtem ki nagy nehezen.
- És a telefonodat miért nem vetted fel?- kérdezte még közelebb lépve.
- Miért, kerestél?- ennél jobb kifogás nem jutott eszembe.
- Igen, háromszor is. – felnéztem rá. Egyik szemöldökét enyhén felhúzta, tekintetéből pedig rögtön kiolvastam, hogy átlát rajtam.
Most mi legyen? Elküldjem? Akarom egyáltalán, hogy elmenjen?
- Ó, sajnálom! És miért kerestél?
- Csak szerettem volna veled beszélni. –mondta
Egy beszélgetésbe még én sem halok bele. Hadd örüljön Sarah, adok egy esélyt Kellannak.
- Jó, rendben. De gyere be, ne itt az utcán beszéljünk.
Kinyitottam a kaput, majd a bejárati ajtót is. Kellan pedig mindvégig szorosan mögöttem volt.
Bementünk a nappaliba és megkértem várjon egy kicsit, amíg átöltözök. Nem akartam, hogy folyton csak a futó szerelésemben lásson.
Gyorsan felszaladtam az emeletre, ledobáltam magamról a ruháimat, majd beálltam a zuhany alá, mert a futástól eléggé leizzadtam. De lehet, hogy nem csak a futástól…
Nem akartam sokáig várakoztatni Kellant, mert az elég bunkóság, így siettem. De a szekrény előtt azért mégiscsak elgondolkoztam. Mit vegyek fel? Nem akartam valami kihívó cuccot felvenni, mert a végén még félre érti. De túl egyszerűt sem akartam. Végül egy farmer és egy ujjatlan fehér felső mellett döntöttem. Fújtam magamra egy kis parfümöt, a hajamat megfésültem, kétoldalt összefogtam felül egy csattal, hátul pedig szabadon hagytam. Általában így szoktam hordani, vagy pedig teljesen kiengedve. Még utoljára megnéztem magam a tükörben és elindultam lefelé a lépcsőn. Közben pedig elgondolkoztam a viselkedésemen.
Egyáltalán nem értettem magam. Mire volt jó ez a nagy készülődés? Komolyan kezdek bedilizni.
Leértem a lépcsőn. Kellan a kanapén ült. Mikor meglátott felpattant és elém sétált. Közben alaposan végigmért. Majd elvigyorodott.
- Nagyon jól nézel ki!- közben mér egészen közel volt hozzám
- Köszönöm! De inkább üljünk le. Azért jöttél, nem, mert beszélni akartál vele! Vagy félreértettem valamit?
Leültünk a kanapéra, de Kellan szorosan mellém húzódott. Lehetett valami a tekintetemben, mert ahogy rám nézett, rögtön arrébb csúszott, bár nem sokkal.
- Nos, mit szerettél volna mondani?- törtem meg a csendet.
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! –nézett rám dühösen, majd vett egy nagy levegőt- Nézd én örülök, hogy tegnap találkoztunk, egyáltalán nem sajnálom! Ne érts félre, nem annak örülök, hogy Kola fellökött, vagy hogy tönkretette a telefonodat, hanem annak, hogy megismertelek! Tegnap óta, teljesen megbuggyantam! Állandóan elfelejtem a szövegemet, vagy elkések mindenhonnan, mert csak te jársz a fejemben. Az a csók pedig, lehet, hogy túl gyorsnak tűnt, de mindketten akartuk! Ne tagadd! –hadarta el gyorsan egy szuszra az egészet.
Én meg sem bírtam szólalni. Csak néztem. Majd felállt és odaült közvetlenül mellém. Még mindig nem jutottam szóhoz. Csak a szemeit néztem. És Ő is az enyémeket. Egy pillanatra sem szakítottuk meg a szemkontaktust.
Odahajolt, két karjával szorosan magához húzott és úgy suttogott bele a fülembe.
- Nem kertelek tovább, azért jöttem, mert muszáj tudnom, hogy szerinted lehet-e köztünk valami?
Közelsége teljesen megbolondított. Nem válaszoltam, csak átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Hosszan, szenvedélyesen csókolt vissza. Közben éreztem, hogy mosolyog.
Aztán nagyon hosszú idő után elhúzódtam tőle. Szemeibe néztem, hihetetlen boldogságot láttam bennük. Nem is tévedtem.
- Nagyon boldog vagyok!- mondta mosolyogva.
- Én is!- aztán hirtelen megfogott és az ölébe húzott.
Nagyon egymásba feledkeztünk. Mikor egy kicsit feleszméltem, a fülébe suttogtam:
- Ne itt! Menjünk fel!
- Nem túl korai? Nem fogod megbánni?- kérdezte egy kicsit félve.
- Mindketten ezt akarjuk, nem?- majd bátorítóan rámosolyogtam.
Felállt és utána engem is felkapott, úgy vitt fel az emeletre. Mondtam neki, hova menjen és egészen az ágyig cipelt. Ott óvatosan lerakott rá.
Ledobáltuk a ruháinkat, láttam, hogy alaposan végig mért, majd egy hatalmas vigyor terült szét az arcán, a szemein pedig egy eddig nem látott érzelmet fedeztem fel.
A vágy mellett valami mást is. Megfogtam a kezét és lehúztam magamhoz az ágyba.
Innentől minden összefolyt. Elvesztünk egymásban. Nem finomkodtunk, engedtünk az ösztöneinknek.
Arra ébredtem, hogy valaki fekszik mellettem. Oldalra fordítottam a fejem, majd megpillantottam az alvó Kellant. Haja kócosan meredt szét. Két karjával szorosan karolt át, a takaró félig le volt róla csúszva, így láthattam izmos felsőtestét. Látszik, hogy sokat sportol. Szépen kidolgozott izmai voltak, hasa, mint egy tábla csoki, olyan kockás. Kedvem is támadt tőle a nassra. Nem volt túl izmos, csak pont kellően. Nem szeretem a túl izmos férfiakat. Szerencsére Kellan nem volt ilyen. Gyönyörű volt.
Ránéztem az éjjeli szekrényen álló órára, jól elaludtunk, már hat óra volt.
Ideje lenne valamit főzni, mert farkas éhes vagyok és gondolom Kellan is az lesz, ha felébred.
Óvatosan kimásztam a karjai közül, hogy Ő fel ne ébredjen. Magamra vettem valamit, majd halkan kimentem a szobából. Valamiért az arcomról nem lehetett letörölni a mosolyt. Ha valaki meglátna, biztos bolondnak nézne, hogy folyamatosan mosolygok.
Közben leértem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt és elővetem a csirkét a hűtőből. Milyen jó, hogy még tegnap befűszereztem, így most meg tudom sütni.
Mellé pedig krumplipüré lesz. Amíg a csirke sült, a krumplit készítettem.
Mire mindennel kész lettem, letámolygott Kellan is. Már csak teríteni kell.
- Felébredtél?- kérdeztem mosolyogva.
- Ilyen illatokra?! Ne csodálkozz! Mit főztél?
- Sült csirke, krumplipüré. Megfelel?
- Tökéletes!- majd odajött és megcsókolt.
Eléggé belefeledkeztünk a csókba. Végül nagy nehezen eltoltam magamtól és elindultam teríteni.
Mind a ketten farkas éhesek voltunk, hiszen kihagytuk az ebédet és az uzsonnát is.
Szemben ültünk, és félszegen néztük egymást. Nem beszéltünk.
Majd egy telefon csörgése hozott vissza a valóságba mid a kettőnket.
Nem az enyém volt. Kellant hívták. Bocsánatkérően rám mosolygott majd felállt az asztaltól és elvonult a nappaliba beszélni.
Én pedig egy hatalmas sóhajtás közepette elkezdtem leszedni az asztalt.
Sikerült elfelejtenem, hogy Kellan híres ember. Sajnos valószínűleg soha nincs túl sok szabadideje. Mindig interjút ad, forgat, vagy utazik. Valószínűleg a telefonja is állandóan csörög. Meg kel beszélnünk közösen, hogy mi lesz ezután.
Mindent elpakoltam, majd Kellan keresésére indultam. Még mindig telefonált.
Mikor észrevett, elmutogatta, hogy halálosan unja már a beszélgetést, és hogy sajnálja hogy ilyen sokáig tart. Szívesebben lenne velem.
Visszamutogattam, hogy én is sajnálom, és ha végzett az emeleten leszek. Bólintott.
Majd negyed órával később jött utánam.
- Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott! Azt hittem bealszok közben.
Én az íróasztalnál ültem, a készülő könyvem vázlatait nézegettem, még gyerekcipőben tart az egész.
Kellan odajött és leguggolt mellém, majd a nyakamba csókolt.
- Látom, hogy valami bánt! Mi az?
- Csak az, hogy te híres vagy, mindenhol újságírók lesnek rád, a telefonod folyton csörög. Most éppen Los Angelesben vagy, de ki tudja, mikor kell elutaznod. És akkor vele mi lesz? Mi lesz velünk?- nyögtem ki a kérdést, ami a szívemet nyomta.
- Az újságírókkal nem tudsz mit kezdeni, viszont egy idő után meg lehet szokni őket. Igen sokat utazom, de ez sajnos a munkámhoz tartozik. Tudom, hogy nagy kérés, de, esetleg ha valahova hosszabb időre utazok, te is jöhetnél. Hiszen írni bárhol tudsz. Nem? Esetleg majd tárgyalni meg ilyesmikre kell majd hazajönnöd.
- Aha, szóval azt kéred tőlem, hogy tegyem azt, amit te, kövesselek mindenhova! Sajnálom de ez nem fog menni! Nekem itt van az életem és a családom, barátaim.
- Majd kialakul. Nem kell mindenhova követned. Majd eldöntöd utazás előtt, hogy van-e kedved velem jönni. Megértelek. Elhiszem, hogy nehéz ez neked! De, megoldjuk, ugye?
- Oké, majd meglátjuk. Valahogy csak kialakul. - mosolyogtam rá boldogan. Végül is miért ne tudnánk megoldani?
Kellan boldogan magához ölelt és megcsókolt.