22. Fejezet: Hétköznap

22. Fejezet


Reggel arra ébredtem, hogy valaki néz. Kellan! Hunyorogva nyitogattam a szememet, és megfordultam.
- Jó reggelt! – mondta mosolyogva, miközben szeme az én álmos tekintetemet kutatta. – Jól vagy?
Jogos kérdés volt, ugyanis pillanatok alatt olyan hányingerem lett, hogy már szaladtam is ki a szobából, egyenesen a vécéhez. Az a fél perc, amíg odaértem, végtelenül hosszúnak tűnt, azt hittem nem fogom odáig kibírni.
Nem régóta görnyedtem a vécé fölött, amikor éreztem, hogy Kellan mögém lép, és összefogja a hajamat. Ha meg bírtam volna szólalni, biztosan kiküldtem volna, az hiányzik a legkevésbé, hogy ilyen helyzetben lásson, hogy végig nézze, ahogyan hányok. De, Ő egy tapodtat sem mozdult, amíg föl nem álltam, és a mosdóhoz nem léptem, hogy rendbe szedjem magam.
Miközben az arcomat néztem a tükörben, azon bosszankodtam, hogy milyen nagyszerű, elkezdődtek a reggeli rosszullétek! Pompás! A terhesség ezen részét egyáltalán nem vártam! De ki az az épeszű ember, aki szereti?
Mikor úgy éreztem, hogy rendben vagyok, elléptem a mosdótól, és az ajtó felé indultam. Azonban az utat elzárta Kellan, aki az ajtófélfának támaszkodott. Egy kék póló és egy fekete rövidnadrág volt rajta. Haja még rendetlenül állt össze-vissza, de láthatóan nem nagyon izgatta. Ellökte magát az ajtótól, és felém indult. Megállt előttem, és szorosan magához vont.
- Jobban vagy? – kérdezte suttogva, miközben a nyakamat csókolgatta.
- Sokkal! Ne aggódj!
- Rendben, mert ma már mennem kell forgatni! – mondta kelletlenül.
- Mi? De hát még rajtad van a gipsz! Hogy a fenébe tudnál úgy játszani? – nem tetszett az ötlet, hogy begipszelt lábbal, és épphogy helyrejött bordával, máris dolgozni menjen!
- Majd az utómunkálatok során eltűntetik a felvételekről, meg ha lehetséges, elkerüljük, hogy gyorsan kelljen mozognom, de minden más menni fog! Több ideig már nem lehet halasztani a forgatást, így is csúszásba kerültünk! Biztos vagyok benne, hogy rengeteget kell majd túlórázni, szóval sokszor még este is forgatni fogunk! Sajnálom! – azok a gyönyörű kék szemei olyan aggódóan néztek rám, hogy kénytelen voltam elmosolyodni.
- Jaj, Kellan! Mit sajnálsz? Ez a munkád! Természetes, hogy dolgoznod kell, nem kell, hogy rosszul érezd magad miatta, mert engem nem zavar! Csak nem szeretném, hogy megint összetörd magad! Rendben? Szóval, legyél óvatos! – nyomtam egy csókot a szájára, és elléptem mellőle.
Ezután mindketten végeztük a dolgunkat. Kellan öltözködött, én pedig reggelit készítettem.
Már terítettem, amikor meghallottam a nappali felől Kellan hangját.
- Kyra, ha megkérlek, vigyázol Kolára, amíg nem vagyok itthon?
Nem értettem a kérdést, hiszen Kola nincs is itt! Akkor láttam utoljára, amikor Kellan elutazott, és amikor visszajött, azt mondta, hogy a szüleinél hagyta.
- De hát nincs is itt!
- De itt van, a szüleim hozták el, csak este becsuktam őt a garázsba, nem akartam, hogy zavarjon! Szóval? – kérdezte, már az asztalhoz sétálva.
- Persze, hogy vigyázok rá! Majd elmegyünk sétálni is! – mosolyodtam el, de a gondolataim már máshol jártak. Eszembe jutott, hogy ha nincs Kola, mi Kellannal soha nem találkoztunk volna. Neki köszönhetek mindent, Kellant és a leendő gyerekünket is!
Ezen úgy meghatódtam, hogy majdnem a könnyeim is elkezdtek folyni.
- Kicsim, jól vagy? – kérdezte aggódva Kellan.
- Persze, semmi baj! Csak eszembe jutott, hogy, ha nincs Kola, akkor mi… talán soha nem találkozunk!- Kellan elvigyorodott, és az ölébe húzott.
- Bizony, szerencsénk volt! Imádlak! – csókolt bele a nyakamba, majd haladt egyre fölfelé, a szám irányába. Már eléggé belemelegedtünk, amikor zihálva elhúzódott, és én fölálltam.
Mindketten elkezdtünk enni. Bár Kellan inkább lapátolt, mind normálisan evett. Egy idő után már csak mosolyogva figyeltem.
- Mi az? – kérdezte fölpillantva, amikor észrevette, hogy rajta vigyorgok.
- Semmi, egyél!
- Ha elmentem, hívd föl Carlost és Jeffet, hogy jöjjenek ide! Nem akarom, hogy az a szemét idetolja a képét, és itt találjon egyedül! – mordult föl.
- Rendben! De ne idegeskedj már folyton! – közben már álltam is föl, hogy hívjam őket.
Megbeszéltük, hogy negyven percen belül ideérnek. Utána a garázsba indultam, hogy kiengedjem szegény Kolát. Lelkes farkcsóválással és nyüszítéssel adta a tudtomra, hogy örül, hogy végre valaki érte jött. Beengedtem a házba. Kellan már a kabátját húzta fel, éppen amikor Kola nagy lendülettel rávetette magát.
- Hé! Nyugi Kola! – nevetett Kellan, – Aztán jól viselkedj ám! Kyra fog rád vigyázni, és nem akarok rád panaszt hallani! Rá nem ugrálhatsz így, mint rám! Jó? Légy jó fiú! – simogatta meg a kutya fejét, majd hozzám lépett.
- Te pedig vigyázz magadra! Ha bármi történik, hívj fel, és máris itt vagyok! Este jövök!
- Oké, szia! – adtam egy csókot a szájára, és kilépett az ajtón.
Kola bánatos képpen nézett az ajtóra.
- Hiányzik, igaz? Nekem is! Pedig csak most ment el! Mindegy, majd mi is elfoglaljuk magunkat! Nemsokára itt vannak Jeffék, és velük is játszhatsz! – megpaskoltam a fejét, majd fölmentem az emeletre.
Lehúztam az ágyneműt, kiszellőztettem, és elindítottam egy adag mosást. A mai délelőttöt a takarításnak szentelem. Előszedtem a porszívót is, és fölporszívóztam az emeletet. Kola nyüszítve menekült előle, pedig idáig mindenhova követett.
Egyszer csak dudálásra lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Carlosék jöttek meg. Lementem, hogy ajtót nyissak nekik.
- Sziasztok, fiúk! – de aztán bennem akadt a levegő, amikor megláttam Carlos arcát, ugyanis a szeme alatt egy nagy monokli díszelgett, és volt egy pár horzsolás is a karján,- Carlos, mi történt veled?
- Semmi, nem nagy ügy! Csak tegnap, amikor… Alexszel összeverekedtünk, szereztem pár horzsolást, de semmiség!
- Jeff, te jól vagy? Nem sérültél meg? – néztem rajta végig alaposan.
- Semmi bajom, de látnád, az a szemét hogy néz ki! – mondta vigyorogva.
- És tegnap, hogyhogy nem vettem észre, hogy nézel ki? – kérdeztem Carlost értetlenül.
- Nem tudom, mással voltál elfoglalva, nem minket nézegettél! Amúgy is, a monokli csak estére színeződött ki ilyen szépen! – mosolyogva megveregette a hátamat, majd beljebb léptek az ajtóból.
- Nos, fiúk, én most takarítok, utána el kell mennem a postára, és meg kell sétáltatni Kolát is, oké? – soroltam a napi teendőket, amíg a fiúk leültek a nappaliban.
- Mi elleszünk, nézzük a meccset, de szólj, ha kell valamit segíteni!
Pár óra múlva végeztem az emeleten, és elindultam, hogy rendbe tegyem a konyhát, amikor láttam, hogy Jeff elaludt a kanapén, és Carlos halkított üzemmódban nézi a tévét Kolával.
Nagyot mosolyogtam a képen, de aztán Kola észrevett, és hozzám szaladt. Megsimogattam Kolát, majd elindultam a konyhába. Carlos utánam jött.
- Általában nem ilyen! – biccentett a fejével Jeff felé.
- Mi van vele? Mitől ilyen fáradt?
- Tudod pár hónapja megismert egy lányt, és teljesen belebolondult, de a lány elég nehéz eset. Eleinte jól alakultak a dolgok, de aztán a csaj megtudta, hogy Jeff testőrködik és ezt a csaj nehezen fogadta, majd amikor párszor monoklival vagy valami más sérüléssel ment haza, a lánynak elege lett, és szakított vele. Jeff ebbe nem tud belenyugodni, és folyton a lánynál lóg, hogy kibéküljenek. – sóhajtott egy nagyot Carlos, amikor befejezte.
- De hát miért ellenzi a lány ennyire, hogy Jeff testőr? – sajnáltam szegény Jeffet.
- Nem tudom, talán félti, hogy valami baja esik, vagy esetleg, azért mert a testőröket mindenki izomagyú idiótáknak tartja, és nem akar egy ilyen fickóval járni. Ki tudja? Nem is merem annyira a csajt, csak párszor láttam.
- Szegény Jeff! – mondtam szomorúan.
Ekkor azonban Kola hangos ugatásba kezdett, és az ajtóhoz szaladt, Jeff pedig legurult a kanapéról ijedtében.
- Kola, rossz vagy! Maradj csendben! – szóltam rá.
- Kyra! Majd inkább én nyitom ki az ajtót, ki tudja, ki az! – szólt utánam Carlos.
Én a konyhában maradtam, és mosogatóvizet engedtem.
Egy perc múlva Carlos jelent meg mellettem.
- Úgy gondoltam, nem jelent veszélyt! Azt állítja ismered, és szeretne veled beszélni! – bökött az ajtó felé.
Kíváncsian indultam megnézni ki a látogató.
- Hát te meg mit akarsz? – kérdeztem hidegen.
- Kérlek hallgass végig Kyra! – kérte Isabel.
- Jó, gyere be! – adtam be a derekam.
Ő végül is nem tehet semmiről, nem tehet róla, milyen szülei vannak. Egy esélyt megérdemel.
- Köszi, ígérem megpróbálok rövid lenni, és utána eltűnök! – eresztett meg egy félmosolyt.
- Hát jó, gyere a nappaliba! Jeff, addig bemennétek egy kicsit az ebédlőbe?- néztem a fiúkra.
- Persze!
Én leültem az egyik fotelba, Isabel pedig a kanapéra. Alaposan végignéztük egymást, hiszen a múltkor nem igazán volt rá alkalmam. Haja hosszú, szőkésbarna volt, szeme zöld, alkatilag hasonlított rám.
Miután befejeztük a kölcsönös mustrát, halkan torkot köszörült, és fészkelődni kezdett.
- Hát, a múltkori találkozásunk nem sikerült túl jól! Én teljes mértékben megértelek! Csak azt szeretném, hogy tudd, apa nagyon megbánta, amit tett! És én sem szeretném, ha haragban lennénk, kérlek, persze én nem mondhatom meg, mit csinálj, de próbáljátok megbeszélni ezt az ügyet! Ne engedd, hogy ez az ügy közétek álljon, hiszen meg tudnátok beszélni! Ó, én mit meg nem adtam volna, ha apa végig mellettem van! Te meg egyszerűen eldobod magadtól! Elhiszem, hogy anya neked nem szimpatikus, és utálod, nekem sem túl jó vele a viszonyom! De ettől függetlenül, mi még jóban lehetnénk! Sohasem volt testvérem, de mindig is szerettem volna, szóval, ha túl tudsz lépni ezen, szólj nekem, és beszélgethetnénk! Meg aztán apa említette, hogy a héten lesz a születésnapod! Szeretnénk, ha hármasban elmennénk vacsorázni! Kérlek, gondold végig! – fejezte be.
Pár percig egyikünk sem szólalt meg, ő a válaszomat várta, én pedig a mondandóját dolgoztam föl.
- Apával nem hiszem, hogy akarnék beszélni, de veled szívesen elmennék vacsorázni! Megismerkedhetnénk, de azért nekem ez egy kicsit korai, gondolkozni szeretnék rajta! Rendben? És nem is muszáj elmennünk, majd valamelyik nap gyere át vacsorára! – mondtam mosolyogva.
Isabel is mosolygott, láthatóan örült neki, hogy a kettőnk dolga rendeződni látszik. Szimpatikusnak, kedvesnek találtam őt, szóval semmi kifogást nem találtam, hogy ne beszélgessek vele.
- Nagyszerű! Akkor mondjuk pénteken? – állt fel.
- Oké, hétre gyere át!
- Rendben, akkor én most megyek, nem akarlak zavarni, szia! – sétált az ajtóhoz.
- Szia!
Amint elment bementem a konyhába, és két kíváncsi szempárral találkoztam.