20.Fejezet: Családi viszony

20. fejezet



Lépteket hallottam magam mögött közeledni, de nem néztem hátra, csak a két nőt figyeltem. Az idősebb már éppen szólásra nyitotta a száját, de még abban a pillanatban megjelent apa is mellettem.
- Megjöttetek? – kérdezte mosolyogva, miközben a vállamat átölelve félrehúzott az ajtóból. - Gyertek be! Ne ácsorogjatok odakint!
Miután beléptek az ajtón, apa lesegítette a kabátjukat, és mintha én ott sem lennék, bevezette őket a nappaliba.
Miközben utánuk mentem arról próbáltam meggyőzni magamat, hogy biztosan, csak félreértettem valamit.
De mikor én is beléptem a szobába, azt gondoltam mégsem.
Szinte odafagytam a küszöbre, amikor láttam, hogy apa azt a nőt csókolja. Undorodtam attól, amit láttam, és nem akartam elhinni.
- Kicsim, hadd mutassam be Grace-t és a…- kezdte apa halkan, amikor befejezték a csókot-, a lányunkat, Isabelt!
Még mindig nem hiszem el! Ilyen nincs, nem történhet!
- Hogy érted azt, hogy a lányotokat? – kérdeztem értetlenül.
Apa sóhajtott, és láttam, hogy nagyon gondolkodik.
- Kérlek, ülj le! – lassan odamentem a kanapéhoz, és leültem Kellan mellé, aki rögtön meg is fogta a kezemet.- Kyra, ez egy nagyon hosszú történet. Elmesélem neked, de kérlek, próbálj megérteni! Biztosan emlékszel, öt éves lehettél, én pedig abban az időben nagyon sokat utaztam, alig voltam itthon. Az egyik ilyen utazásom alkalmával, megismertem Grace - apa odasétált az ablakhoz, én pedig Grace-re néztem, aki leült a lánya mellé, és közben engem figyelt.- Egy hónapot töltöttem Londonban. Közben nagyon megkedveltük egymást, anyádat is szerettem, de beleszerettem Grace-be is. Grace azt akarta, hogy maradjak vele, de nem tehettem, mert ott voltál te, és anyádat is szerettem, így hazajöttem. Két hónap múlva felhívott, és kérte, hogy menjek Londonba, mert valamit el kell mondania. Elmondta, hogy gyereket vár tőlem. Nagyon nehéz döntés elé állított, de végül megbeszéltük, hogy amikor csak tudom, meglátogatom őket, de azt, hogy van egy másik lányom, képtelen voltam anyádnak elmondani. Hatalmas bűntudatom volt, duplán is, mert a másik lányomnak, jóformán apa nélkül kellett felnőnie, nektek pedig hazudoztam. Ezért aztán, megpróbáltam mindent megadni anyádnak, és neked is. De valahogyan mégis lebuktam, anyád valahonnan megtudta, hogy van egy másik gyerekem és Grace. Te akkor már külön éltél tőlünk. Anyád nagyon dühös volt, szóba sem akart állni velem. De azt sem akarta, hogy te megtudd. Megegyeztünk, hogy neked nem mondjuk el – apa visszafordult az ablakhoz, és elém sétált. – Aznap reggel, amikor a… baleset volt, nem a céghez ment, hanem az ügyvédhez, beadni a válási papírokat. Én nem akartam elválni, de anyádnak ez volt az utolsó kérése, így beleegyeztem. Kérlek, Kyra, próbáld megérteni! – mondta apa könyörögve.
Nem bírtam megszólalni. Mindenki azt várta, hogy mondjak valamit, de nem bírtam. Mégis mit mondhattam volna?
Gyűlöltem apát, amiért ezt tette, és ennyi ideig hazudott, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy anya miatta halt meg! Hogy tehette ezt velünk?
Úristen, annyira gyűlöltem.
- Remélem, most, hogy anya eltűnt a képből, boldogok lesztek! – mondtam halkan, majd felálltam, és az ajtóhoz sétáltam.
- Kyra! Kérlek, ne menj el! – hallottam apa hangját.
- Szerintem, most inkább hagyd békén! – mondta Kellan dühösen, majd Ő is utánam jött.
- Jól vagy? – kérdezte, pedig jól láthatta, hogy nem vagyok jól.
Nem válaszoltam neki, csak felvettem a kabátomat, és vártam, hogy ő is elkészüljön.
Apa közben odajött hozzám, és megpróbált átölelni. Ellöktem magamtól, és egy szó nélkül mentem ki a házból.
Hangosan csaptam be magam után a kocsiajtót, és ha Kellan nem siet utánam, majdnem ő is ott maradt volna.
- Hé, nyugi, mert így nem vezethetsz! Hallod, cseréljünk helyet, majd én vezetek! – mondta, közben rátette a kezét a kormányon lévő kezemre, és megszorította.
- Nem! – mondtam keményen.
Mikor elindultam, hallottam, hogy Carlos és Jeff halkan suttog a hátsó ülésen.
Jóval a megengedett sebesség felett hajtottam hazafelé, de nem törődtem vele.
Lefékeztem a ház előtt.
- Szálljatok ki! – mondtam, de mind a hárman csak értetlenül néztek rám. –Nem hallottátok? – kiáltottam rájuk.
- Hova akarsz menni? – Kérdezte Kellan.
- Nem mindegy? Nem lesz semmi bajom! Vigyázok magamra, csak hagyjatok egy kicsit egyedül! – Kellan egy percig hallgatott, aztán sóhajtott egy nagyot.
- Carlos, Jeff, kérlek, szálljatok ki! Én pedig veled megyek, Kyra! – mondta határozottan.
Egy szó nélkül indítottam.
Kellan is csendben volt, egész úton, nem érdeklődött még arról sem, hogy hova megyünk. Továbbra is nagyon dühös voltam, de nem csak apára.
Én is olyan vak voltam! Hogy nem vettem észre, hogy anya már nem volt boldog, vagy, hogy valami nem volt rendben kettőjük között?
De emellett, az is szörnyen bosszantott, hogy az a két nő, teljes nyugalomban ült ott, nem zavartatták magukat, teljesen úgy viselkedtek, mintha ők lennének otthon!
Nem baj, legyenek boldogok!
Közben lassan odaértem, ahhoz a helyhez, ahol anya balesete történt. Leállítottam a motort, és kiszálltam.
Egy faragott márványoszlopot állíttattunk az út mellé. Már elég régen történt a dolog, de a növényzeten még mindig meglátszik.
Lekuporodtam az oszlop tövébe, és csak ücsörögtem ott egy ideig.
Egyszer aztán csukódott a kocsiajtó, és Kellan mellém sétált, majd mellém ült. Rám terítette a dzsekijét, és csak csendben figyeltük a csillagokat.
- Jobban vagy? – kérdezte suttogva.
Válasz helyett gyengéden megcsókoltam.
Mikor aztán sikerült lehiggadnom hazamentünk. Egy tucat hívás várt a rögzítőn apától. Egy gombnyomással töröltem őket.
Megpróbáltam elaludni, de nem ment. Lefejtettem magamról Kellan karját, és kimásztam az ágyból.
Lementem a nappaliba, és előkerestem az egyik videót, ami az egyik közös nyaralásunkon történt.
Betettem a lejátszóba. Apa filmezett, és mi voltunk rajta ketten anyával.
Szinte el is felejtettem már ezt a filmet. Furcsa, hogy most eszembe jutott. Jó volt látni rajta anyát. Annyira hiányzott! Pedig azt hittem az idő majd segít, de nem. Most, hogy apa elmesélte azt, hogy mi is történt köztük anyával, újra felszakadt a seb, pedig még be sem gyógyult teljesen.
Reggel arra ébredtem, hogy Kellan mellém ült. Úgy néz ki, mégis sikerült elaludnom.
- Jó reggelt, Kicsim! – ölelt át.
- Neked is! Hány óra van? – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Nyolc múlt, de aludj csak, ha fáradt vagy, nem akartalak felkelteni!
- Úristen, Kellan, ma jönnek a szüleid! – kiáltottam fel.
Teljesen kiment a fejemből! Még ezer dolgom van!
Felpattantam, és szaladtam átöltözni. Közben nem kerülte el a figyelmemet, hogy Kellan egyre többször kel fel az ágyból.
- Hányra jönnek? – kérdeztem, miközben átnéztem a konyhát, hogy mi mindent kell vennem a boltban.
- Nem tudom pontosan, valamikor délután! De szerintem háromnál előbb nem kell számítani rájuk!
- Uh, rendben! Akkor én most elmegyek a boltba! Te pedig feküdj vissza szépen az ágyba! – tessékeltem fölfelé a lépcsőn.
- Állj csak meg! Amíg Carlosék ide nem érnek nem mehetsz! Megbeszéltük! – emlékeztetett.
- Majd út közben felhívom őket, hogy hol találkozunk! Nem lesz semmi bajom! – bújtam hozzá szorosan.
- Elhiszem, de nagyon féltelek! – még mielőtt a búcsúcsókból valami más alakult volna ki, elhúzódtam tőle.
- Nagyon szeretlek, majd sietek vissza!
- Én is! És tudod, hogy…
- Vigyázzak magamra! Tudom! Na, szia! – mondtam nevetve.
Kellan csak mosolyogva csóválta a fejét, és figyelte, ahogy fölveszem a kabátom.
A telefonomat felmutatva léptem ki az ajtón, ezzel jelezve, hogy hívom Carlost.
Alig mentem pár kilométert, egy nagy dugóba kerültem.
Annyira nem bántam, mert Carlos, úgyis azt mondta, hogy csak negyed óra múlva tudnak elindulni, mert még Jeffért kell, hogy menjen.
Már éppen hívtam volna Kellant, hogy megmondjam neki, hogy egy kicsit tutira el fog húzódni a vásárlás, amikor egy nagyon ismerős kocsi fékezett le mellettem.
Így aztán rögtön nem Kellant, hanem Carlost hívtam.