18. Fejezet: Eredmények

18. fejezet



Mély levegő, Kyra, képes vagy rá! Menni fog, nem lesz semmi baj, mondogattam magamban, közben pedig Kellan arcát néztem.
Nagyon féltem, hogy hogyan fogadja majd.
Kellan szemében látszott, hogy egyre türelmetlenebb. Nagyon nem akartam még elmondani neki, de mivel tudtam, hogy előbb vagy utóbb úgyis meg kell tudnia, gondoltam, jobb előbb, mint később. Lassan odasétáltam az ablakhoz, és kinéztem az udvarra.
Úgy éreztem, ha a szemébe nézek, vagy közben engem figyel, nem tudom neki elmondani. Persze, tudom, hogy így is figyel, de így valahogy könnyebb lesz.
Legalábbis remélem.
- Na jó! Figyelj, Kellan, tényleg nem apánál voltam! – kezdtem bele. - El kellett mennem valahova. Tudod, hogy mi történt Alex és köztem, ugye? Nos, nem csak arra az esetre gondolok, amikor…- elhallgattam, nehéz volt kimondanom azt a gyűlöletes szót, de végül rászántam magam-, megerőszakolt! Tudod, mi előtte is lefeküdtünk már egymással, bár, már nagyon bánom! Aztán veled is, jó párszor, de mindkettőtöknél előfordult, hogy nem védekeztünk! – reméltem, hogy ennyiből megérti, mire akartam célozni, és nem kell tovább részleteznem.
Aztán vártam, és várakoztam. Majd jó sok várakozás után, felnyögött.
- Kyra! – rájött, éreztem a hangsúlyából.
- Tessék? – kérdeztem, és magamat is megleptem, milyen nyugodt a hangom.
- Terhes vagy? – nem bírtam ki, lassan megfordultam, hogy lássam az arcát.
A szeme csillogott, ugyanakkor nagyon döbbent képet vágott. Nem tudtam leolvasni róla, mit gondolhat.
- Igen! – válaszoltam egyszerűen.
Már éppen nyitotta a száját, amikor megszólalt a telefonom.
Gyorsan felvettem, és kisiettem a szobából. Minél messzebb Kellantól, nem bírnám elviselni, ha elhagyna.
- Igen? – szóltam bele, amikor már kellően messze voltam a hálótól.
- Jó napot, Kyra! – szólt bele Mr. Dominic.
- Jaj, de jó, hogy visszahívott! – könnyebbültem meg, hogy végre megtudom, miről is beszélt a felügyelő.
- Igen, sajnálom, már amúgy is keresni akartam, csak rengeteg dolgom volt! Alexet kiengedték! – mondta.
Ideges lettem a hírtől, de nem mondhatnám, hogy meglepett, valahogy sejtettem.
- De hát miért? – továbbra sem tudtam elképzelni, hogy miért történhetett ez.
- Letették érte az óvadékot. Ha jól tudom, a bátyja. Sajnálom, Kyra, ez ellen nem tudtam mit tenni. Ez sajnos teljesen törvényes. Most éppen azon vagyok, hogy megsürgessem a tárgyalás időpontját. Reménykedjünk benne, hogy minél előbb túl leszünk rajta!
- Az jó lenne! De a felügyelő azt is megemlítette, hogy nekem is meg kell jelennem! Eddig azt beszéltük meg, hogy nekem nem kell elmennem. Most pedig mégis! Mi változott? Ugye Alexet változatlanul el fogják ítélni? – kérdeztem egyre idegesebben.
Mr. Dominic hosszan torkot köszörült, majd kis ideig nem válaszolt.
Nem mondhatnám, hogy ez megnyugtatott.
- Nos, ezt majd személyesen szeretném megbeszélni! Be tudna jönni, holnap délelőtt az irodámba? – kérdezte.
- Mr. Dominic! Egyáltalán nem nyugtat meg! Előbb nem lehetne? Főleg, mivel én is szeretnék valamit elmondani! – mondtam sürgetően.
Úgy éreztem, nem tudok holnapig várni, hogy megtudjam, mi történt.
- Hát, akkor ma öt óra megfelel? – kérdezte aztán.
- Teljesen! Akkor ötre ott leszek!
- Rendben! Viszlát!
- Viszlát! – köszöntem el.
Mikor letettem a telefont, jöttem rá, hogy mennyire elment az idő. El kell indulnom a klinikára, hogy megcsinálják a DNS vizsgálatot, Karen azt mondta, háromra menjek oda, utána pedig már mennem is kell az ügyvédemhez.
Nagyszerű! Így nem kell szembenézni Kellannal.
Rettegtem attól, hogy el fog hagyni, főleg, ha nem az övé a baba.
Összeszedtem a holmimat, és indultam is, de egyetlen szó nélkül nem hagyhattam itt Kellant. Felmentem, és bekopogtam.
- Tessék?
- Kellan most el kell mennem, az ügyvédhez és orvoshoz is. Majd jövök! – mondtam, és beszaladtam a szobába majd adtam neki egy csókot, közben kitéptem tőle pár hajszálat.
- De…
Nem vártam meg, hogy mit akar mondani, leszaladtam a lépcsőn, és siettem az orvoshoz.
A klinikán nem voltak sokan, hamar megcsinálták a vizsgálatot.
Már csak az eredményre kell várnom. Várakozás közben folyton azon imádkoztam, hogy ne Alexé legyen a baba.
Annyira elgondolkoztam, hogy szinte megijesztett a mobilom csörgése.
Apa neve villogott a kijelzőn.
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia, kicsim! Otthon vagy? – kérdezte apa.
- Nem apa, de miért? –nem értettem, miért akar ennyire beszélni velem.
- Mindegy, holnap ráérsz? Átjössz vacsorára?
- Végül is igen, átmehetek, de Kellant nem hívod meg? – elég furcsán viselkedik. Pedig Ő is szereti Kellant.
- Hát, jöhet Ő is, de szeretnék veled valamiről beszélni! És szeretném, ha nem lennél rám mérges! – mondta, de olyan furcsa volt a hangja, mintha félne.
- Apa, elég furcsa vagy! Miről szeretnél beszélni? – kérdeztem kíváncsian.
- Majd holnap megtudod, akkor várlak titeket! – köszönt el.
- Oké, majd holnap, de nekem is el kell mondanom valamit! – ha már egyszer Kellan tudja, apának miért ne mondhatnám el? Ő biztosan örülni fog a hírnek.
- Micsodát? – kérdezte.
- Sajnálom, de majd holnap a vacsorán megtudod! – mondtam mosolyogva.
- Rendben! Akkor holnap!
- Igen, szia, apa!
- Szia!
Már fél öt volt. Igazán hozhatnák azokat a papírokat, mert el fogok késni. Nem szeretném, ha Mr. Dominicnak rám kelljen várnia.
Már éppen indultam volna, hogy megkérdezzem, meddig kell még várnom, amikor megjelent az orvos a folyosón.
- Maga Kyra Mason, ugye?
- Igen, készen vannak az eredmények? – kérdeztem izgatottan.
- Igen! Ha bármi probléma adódik, nyugodtan keressen fel! – mondta kedvesen és a kezembe adta papírokat.
- Köszönöm! –de már nem is figyeltem rá, hanem a papírt olvastam lázasan.
Mikor megláttam az eredmény, le kellett ülnöm. Istenem! Hiszen ez…
Nem találom a szavakat! Annyira megkönnyebbültem, és boldog vagyok! A gyerek Kellané! Ő az apa, és nem Alex!
Fülig érő mosollyal mentem a kocsimhoz. Régen, vagy talán még soha nem voltam ilyen boldog.
Az autóban ülve azon gondolkoztam elmenjek-e Mr. Dominichoz. De annyira boldog voltam, hogy semmi kedven nem volt hozzá.
Inkább hazafelé vettem az irányt, közben pedig hagytam egy üzenetet az irodájában, hogy mégis inkább holnap mennék.
Az út csak pár percnek tűnt, már alig vártam, hogy elmondjam Kellannak az eredményt.
Gyorsan felszaladtam az emeletre, és szinte beestem a háló ajtaján.
Kellan elég megdöbbent képet vágott.
Kihasználva, hogy meglepődött, gyorsan leültem mellé az ágyra, és elkezdtem mesélni neki, illetve, csak meséltem volna, mert közben Ő is magához tért és nem hagyott szóhoz jutni.
- Kyra! Most nem mész sehova! Végig fogsz hallgatni, rendben? Engem nem érdekel kitől, van a gyerek, csak te! Érted? Persze, jobban örülnék, ha az enyém lenne, akkor én lennék a legboldogabb a Földön, de ha nem, akkor is a mi gyerekünk lesz! Majd ketten felneveljük, csodás anyuka leszel, és én is igyekszem majd! Mindig is akartam gyereket! És most, hogy megismertelek, csak téged tudnálak elképzelni az anyjuknak! – fejezte be, miközben megfogta a kezemet.
- Megszólalhatok én is? – kérdeztem mosolyogva. Annyira boldog voltam, hogy Kellan így gondolja, és ahogy beszélt egészen meghatódtam tőle.
- Persze! – mondta, és közelebb húzott magához.
- A baba a Tiéd! – mondtam neki majd megcsókoltam. Kellan úgy meglepődött, hogy egy ideig vissza sem csókolt, de aztán magához tért, és hevesen viszonozta.
- Elmentem DNS vizsgálatra és 99, 9% szerint te vagy az apuka! – közöltem vele vigyorogva.
- Akkor azért volt a hajtépés! Istenem, Kyra, nagyon örülök! Én vagyok az apuka! – mondta, és ahogy ránéztem, láttam, hogy olyan boldog, mint én. – Ugye a babának nincs semmi baja? Te is jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.
- Mind a ketten jól vagyunk! Teljesen! Karennél volta, amikor apa itt volt, Ő a nőgyógyászom. Azt mondta, teljesen rendben van minden! – mondtam, és szorosan átölelt. - Várj! Mutatok valamit! – jutott eszembe valami, és felpattantam.
A táskámmal együtt mentem vissza a szobába.
Rövid keresgélés után meg is találtam, amit kerestem.
- Tessék! Ő a mi babánk! – nyújtottam át a képeket, amit Karen készített.
Láttam rajta, hogy Ő is meghatódott, de közben egy kicsit zavarba is jött.
Rögtön tudtam, mi a baj.
- Na várj, segítek!- mondtam neki, és megmutattam neki, mi micsoda a képen. Hozzábújva, egymást átölelve néztük a képet.
Kellan még hosszan hallgatott, majd felém fordult.
- Ugye te is örülsz? – kérdezte, majd megcsókolt.
- Hát persze! Lesz egy kis Kellanunk! – mondtam vigyorogva.
- Vagy egy kis Kyránk! – vigyorgott Ő is.
Az egész estét átbeszélgettük, Kellan pedig folyton a hasamat simogatta közben.
Ennél tökéletesebb estét el sem tudtam volna képzelni!