21. Fejezet: Viszontlátás

21. Fejezet



Idegesen nyomkodtam a telefont, Carlos száma után kutatva de rá kellett jönnöm, hogy bizony nincsen benne a telefonkönyvemben.
Átnéztem Alex kocsijára, aki szintén akkor nézett felém, és láttam, hogy már nyúl, hogy kinyissa az ajtót.
Nem teketóriáztam tovább, túlságosan is féltem, és szerencsémre a lámpa is zöldre váltott, így gyorsan hazafelé indultam. A tükörből láttam, hogy Alex is jön utánam.
Mi a fenét akarhat? Törtem a fejem, hogyan tudnám lerázni, de sajnos semmi nem jutott az eszembe. Egyre csak közeledett, már annyira, hogy ki tudtam venni a tükörből az arcát.
Vigyorgott, az a szemét élvezte, hogy kikészíthet!
Hát, ezt az élvezetet nem fogja megkapni! Arról teszek! Félreálltam, és megvártam, hogy mellém érjen. Az autóból nem szálltam ki, mert a babára is gondolnom kell, és az autóban nem tud bántani.
Lefékezett mögöttem, kiszállt a kocsijából, és magabiztosan hozzám sétált. Próbáltam legyűrni az idegességem és a félelmem, de egyenlőre nem ment. Azért imádkoztam, hogy ha meg kell szólalnom, ne hallja a hangomon.
Megváltozott egy kicsit mióta utoljára láttam. A haja barnább lett, és kicsit rövidebb, bár most is ugyanúgy összeborzolva hordta, és az arcán többnapos borosta volt. Láthatóan nem sokat törődött a kinézetével.
Mellém ért, és megkopogtatta az ablakomat. Egy kicsit leengedtem az ablakot.
- Szia, Kyra! Jó téged újra látni! – mosolygott gúnyosan.
- Ugyanezt én nem mondhatom el! Mit akarsz, Alex? – Próbáltam minél előbb túl lenni a beszélgetésen. Mert közben majd frászt kaptam, hogy ilyen közel van hozzám.
- Miért vagy ilyen goromba? Már beszélgetni sem lehet? – élvezi ez a mocsok, hogy játszadozhat velem!
- Beszélgess azokkal, akik kíváncsiak a képedre! Én nem vagyok! Szóval, kibököd végre, hogy minek követtél? – minden igyekezetem ellenére, már kihallatszott a hangomból az idegesség.
- Csak nem félsz tőlem? Jaj, persze, hiszem nincs itt a nagy védelmeződ! – most már Alex képéről is eltűnt a művigyor.
Ahogy ránéztem, láttam, hogy a szeme idegesen megvillan, a kezét ökölbe szorította.
- Kellan zavar? Sajnálom, de együtt vagyunk, és nagyon jól megvagyunk! – eresztettem meg egy lesajnáló pillantást.
Nem engedtem, hogy válaszoljon, mert éreztem, hogy túl messzire mentem, túlságosan is felidegesítettem. Felengedtem az ablakot, és sebességbe tettem az autót, majd villámgyorsan indítottam.
Láttam, hogy Alex visszaszalad a kocsijához, és utánam jön. Nem hiszem el!
A fenébe is, nem ártana egy jó ötlet, Alex ugyanis már szinte teljesen mögöttem van! Felkaptam a telefonomat az ülésről, és hívtam Kellant.
- Hívd fel Carlosékat, hogy jöjjenek azonnal a házhoz! – hadartam rögtön, ahogy felvette.
- Mi? Jól vagy? Mi történt? – kérdezte idegesen Kellan.
- Majd otthon megtudod, csak légyszi, azonnal hívd Carlost! Nagyon siessenek! Körülbelül tíz perc múlva otthon vagyok, addigra legyenek ott ők is! – nem hagytam, hogy megszólaljon, a vezetésre akartam koncentrálni. – Otthon találkozunk, szia!
Átkozottul hosszúnak tűnt az út hazáig, Alexszel a sarkamban. Csodálkozom, hogy egyáltalán tudtam vezetni.
Carlos, Jeff és persze Kellan már a kapuban álltak sorfalat.
Ha nem lettem volna halálosan ideges, akkor biztos, hogy legalább megmosolyogtam volna őket.
Ahogy beálltam az udvarba, rohantam Kellanékhoz.
Alex akkora már megállt a ház előtt. Hátulról átöleltem Kellant, nehogy valami hülyeséget csináljon.
- Jól vagy? –kérdezte.
- Igen, csak nagyon megijedtem. – vallottam be, és szorosan hozzábújtam.
- Hát ezek meg kicsodák? – hallottam meg Alex hangját.
- Kérlek, ne csinálj hülyeséget! – súgtam Kellannak.
- Carlos, Jeff, kérlek, tűntessétek el ezt a férget! – mutatott Kellan Alexre.
- Hé, nem csináltam semmi rosszat! Mindössze nem számítottam arra, hogy ilyen szép fogadóbizottság fog várni! – Alex hangjából úgy vettem ki, hogy vigyoroghat, de nem néztem rá, nem bírtam volna. Helyette Kellan mellkasába temettem az arcom.
- Ha nem tűnsz el sürgősen magadtól, akkor mi tenni fogunk róla, hogy eltűnj innen! – morrant föl Jeff.
- Kik ezek? – kérdezte újra Alex.
Éreztem, hogy Kellan megfeszül, és a kezeit ökölbe szorítja. Biztos voltam benne, hogy nehezen bírja türtőztetni magát.
- Ne törődj velük, takarodj el innét! Egyáltalán, honnan vetted a bátorságot, hogy ide gyere? – kiabált rá Kellan.
- Semmi közöd hozzá! Kyrával akartam megbeszélni valamit! – hallottam, hogy Alex is egyre inkább ideges.
- Mi a franc megbeszélnivalód van vele? Hagyd őt békén! Szállj le róla! Ha valamit is csinálsz velük…- Kellan hirtelen elhallgatott.
De akkor már késő volt. Alex is rájött, hogy mit is mondott Kellan.
Nem bírtam tovább, Alexra néztem, hogy hogyan reagál a hírre. Féltem, szörnyen féltem, hogy ebből valami nagy baj lesz!
- Velük? Kyra, terhes vagy? Ezt nem hiszem el! Ettől a… tőle vársz gyereket? – kérdezte akadozva Alex miközben a szemembe nézett.
- Igen! De Alex, esküszöm, ha valami baja lesz a babának miattad, én megöllek!- mondtam neki fenyegetően.
Alex elindult felém, a tekintetéből sugárzott a düh, és még valami más is. Talán a féltékenység, hát persze, hiszen átkozottul féltékeny Kellanra.
De még mielőtt a közelembe ért volna, Carlos, Jeff és Kellan gyorsan elém álltak, és eltakartak.
Alex azonban Carlos és Jeff válla felett rám szegezte a szemét.
- Én a helyedben nagyon vigyáznék a kölyködre! – bökött a hasam felé.
A fiúknak nem kellett több, neki estek Alexnak. Nem akartam végignézni, hogy verik szét azt a mocskot, inkább besétáltam a házba, bementem a dolgozószobámba, és be is zártam magam mögött.
Nem akartam senkivel sem beszélni, azt szerettem volna, hogy nyugodtan kisírhassam magam. Nem akartam senkivel sem beszélni.
Állandóan csak Alex fenyegetése járt az eszemben. Mi lesz? Ezentúl minden nap retteghetek, hogy mikor csinál velem valamit? Én ezt nem élném túl!
Ha a babámmal történik valami…
Lekuporodtam a fotelbe, és kitört belőlem a zokogás.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, amikor kopogást hallottam.
- Kicsim, kérlek, nyisd ki! – kérlelt Kellan.
Nem törődtem vele, nem akartam beszélni senkivel sem.
- Kyra! Jól vagy? Kérlek, nyisd ki az ajtót, vagy legalább válaszolj!
- Nem akarok, kérlek, hagyj békén! – mondtam aztán neki.
Azt akartam, hogy ne foglalkozzanak velem egy ideig.
- Kyra! – könyörgött.- Kérlek!
- Nem vagy képes felfogni, hogy nem akarok veled beszélni? – kiabáltam.
- Haragszol rám? Kicsim, kérlek, beszéljük meg! Nyisd ki! Pár óra és itt vannak a szüleim! – mondta halkan Kellan.
- Nem érdekelnek a szüleid! Nem én hívtam őket ide! – üvöltöttem.
Nem érdekelt mit gondolt, tudtam, hogy valószínűleg nagyon megbántottam, de nem izgatott.
Veszélybe sodorta a gyerekünket! Ha nem szólja el magát…
Nem szólalt meg újra. Nem válaszolt.
Kintről halk beszélgetést hallottam, de nem értettem belőle semmit.
Jó pár óráig üldögéltem a fotelban, mire kezdtem megnyugodni. Úgy szerettem volna valakivel beszélni, aki megért és meghallgat. De Kellannal, egy ideig nem, nehezemre esett bevallani, de haragudtam rá.
Jobb volt most nélküle, mert a végén megint a fejéhez vágok valamit, amit később megbánok.
Kis gondolkodás után eszembe jutott Jeremy. Vele már úgyis beszélni akartam, mert tisztázni szerettem volna a helyzetet. Remek, most itt az alkalom! Már hívtam is.
Ki volt kapcsolva, így a hangpostáján hagytam egy üzenetet, hogy találkozni szeretnék vele. Megadtam a helyet és időt, majd letettem.
Kilopakodtam a szobából, mert indulnom kellett, ha azt akartam, hogy ne késsek el. Szerencsémre nem találkoztam össze Kellannal. Az ajtóban azonban Jeffbe ütköztem.
- Hova, hova? – kérdezte halkan.
- Semmi közöd hozzá! Csak gyertek mögöttem, mert nem akarok újra Alexszel találkozni!
- Rendben! – mondta Carlos.
- Kellannak nem is szólsz, hogy elmész? – kérdezte Jeff.
- Nem! Nem vagyok köteles beszámolni róla, hogy mikor és hova megyek!
Carlosék eztán egy szó nélkül követtek.
Egy kávézó előtt parkoltam le, Jeffék mögöttem álltak meg.
- Ne gyertek be velem!- bólintottak, én pedig elindultam, azonban pár lépés után visszafordultam.
- Kérlek, ne haragudjatok rám! Nagyon bunkón viselkedtem veletek, pedig ti csak segíteni szerettetek volna! Sajnálom! Csak nagyon ideges voltam! Ne haragudjatok!- addigra már mind a ketten kiszálltak az autóból.
- Nem haragszunk! Megértjük, hogy nehéz most neked! – mondta Carlos.
- Köszi, fiúk, rendesek vagytok! – mondtam, és megöleltem őket.
Ezután besiettem a kávézóba.
Éppen időben érkeztem, és kerestem egy olyan asztalt, ahonnan jól láthatom a bejáratot.
Rendeltem egy sütit, és közben szemmel tartottam az ajtót, hogy észrevegyem, amikor Jeremy belép.
Egy órával később azonban rá kellett jönnöm, hogy nem fog. Biztosan utál! Azok után amit hittem róla, nem csodálkozom, hogy nem akar újra találkozni velem. Nem is értem, mit hittem! Most már utál Alex, Sarah, Jeremy és Kellan.
Kellan! Úristen, vele is szörnyen viselkedtem!
Muszáj bocsánatot kérnem tőle! Remélem, még nem lesz késő! Hogy lehetek ilyen hülye? Ő csak engem védett! Én pedig képes voltam rá haragudni, amiért elszólta magát!
Az idegességtől már megint gyülekeztek a könnyeim. Utálom, hogy mostanában ennyit bőgők!
Kértem a számlát, és fizettem. Kint intettem a fiúknak, hogy indulhatunk.
Féltem, hogy Kellan esetleg már nem is lesz otthon. Megérdemelném!
Ó, néha úgy el tudom szúrni a dolgokat!
Hazafelé azon gondolkoztam, mit fogok mondani neki. Mire bekanyarodtam az udvarba, nagyjából összeállt egy értelmes szöveg a fejemben.
De amikor kiszálltam, megláttam Kellant, és minden kiment a fejemből.
Ott állt a lépcsőn, és engem nézett, karját összefonta a mellkasán. Hosszú ideig csak néztük egymást, és nem mozdultunk.
Végül nem bírtam tovább, arra vágytam, hogy magához öleljen, a csókjára, az érintésére, a közelségére!
Rohanni kezdtem felé, ő pedig kitárta a karját, és mikor odaértem szinte a nyakába ugrottam.
Ő a combomnál fogva felemelt magához, én pedig a lábaimmal átfogtam a derekát. Olyan szorosan öleltük egymást, ahogy csak bírtuk.
- Úgy sajnálom Kellan! – mondtam halkan.