40. Fejezet
Kellan szobája az ötödik emeleten volt. Amikor kiszálltunk, Kola kirohant a liftből és csak a gazdája parancsa állította meg.
A szoba ajtaja előtt nagy volt a kísértés, hogy én is elszaladjak. De megembereltem magam, és figyeltem, ahogy Kellan kinyitja az ajtót, és int, hogy menjek be.
Megálltam a szoba nappali részénél, és vártam, hogy Kellan is utánam jöjjön. Egy gyors pillantást vetettem arra, amerre a hálót sejtettem, és nyugtáztam, hogy vagy nem lehet itt régóta, vagy nem igazán foglalkozott a kipakolással, mert a bőröndje a szoba közepén állt bontatlanul.
- Ülj le! – mutatott a kanapéra.
- Jó, de essünk túl rajta, utána még dolgom van. Szóval, mondjad, mit akarsz? – próbáltam kemény lenni, de még mindig alig bírtam elhinni, hogy itt van ebben a szobában, és miattam jött ide. Habár nem akartam, mégis ellágyultam belül.
Kellan nem ült le, hanem mint ahogyan már megfigyeltem, ha ideges, mászkálni kezdett.
- Nézd, szeretném, ha végighallgatnál, és nem szólnál közbe, rendben? – miután bólintottam folytatta. – Szóval, tudom, hogy nagyon elrontottam mindent! Nem kezeltem valami jól ezt a helyzetet, és ez enyhe kifejezés rá. Nagyon örültem, amikor megszületett Lucy, igazából nem is tudom megfogalmazni, apa lettem, amire mindig is vágytam. Az egyedüli rossz az volt benne, hogy a gyerekem anyja, nem az, akit szeretek!
Egy perc szünetet tartott, mintha át akarná gondolni a szavait. Örültem azoknak, amiket mondott, de nem igazán hittem el. Ha engem szeret, mi volt az a jelenet a kórházban?
- Szerettem volna, ha ennek te is a részese vagy, nem akartalak belőle kihagyni. Bevittelek a kórházba, de akkor még nem vettem észre, túlságosan lekötötte a figyelmemet Lucy, hogy te ezt ne viseled jól. Hiba volt annyit áradoznom róla, és az orrod alá dörgölni, hogy mennyire szeretem őt. Aztán váratlanul otthagytál a kórházban. Akkor kezdtem rájönni, mit is érezhetsz te… - fölsóhajtott, majd fel alá kezdett mászkálni az ablak előtt. – Hazamentem, és bejelentetted, hogy elmész. Nagyon rosszul érintett. Ideges lettem, féltem, hogy elveszíthetlek. Amit pedig akkor mondtam neked… megbocsáthatatlan, de szeretném, ha tudnád, hogy egy szót sem gondoltam komolyan. De szeretném, ha megbocsátanál! Amikor elmentél, elkezdtem inni. Elég szar időszak volt… Ashley és még páran próbáltak belőle kirángatni, de nem igazán hallgattam senkire, nem törődtem senkivel.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy befejezte, de aztán megfordult, végre abbahagyta a járkálást, és megállt előttem.
- De aztán felhívtál, és én megint bunkó voltam veled, de nem bírtam elviselni… azt hittem, csak azért hívtál föl, mert sajnáltál… Nem bírtam elviselni, rosszul esett.
- Amikor kicsit lehiggadtam, rájöttem, hogy a viselkedésemmel végleg elveszíthetem a gyerekünket, és téged is! – nagy levegőt vett, és a szemét le sem vette rólam. – Döntöttem, és kettőnk érdekében visszaküldöm Monicát New Yorkba, Lucyt pedig majd hétvégenként meglátogatom, amikor pedig egy kicsit nagyobb lesz, ő is eljöhet pár napra hozzám. Így már nem lesz rossz senkinek sem! Szeretlek, és szeretném, ha együtt lennénk újra, mint régen! Mit szólsz?
Képes lenne elküldeni a gyerekét csak, hogy újra együtt legyünk? Ez…
Mielőtt végiggondoltam volna, a nyakába vetettem magam, és átkarolva a nyakát, megcsókoltam.
Kellan úgy meglepődött, hogy először nem is csókolt vissza, de aztán magához szorított, fölemelt, és szenvedélyes, vad csókkal viszonozta az enyémet. Közben éreztem, hogy leült a kanapéra, engem pedig az ölébe vont.
Olyan régen csókoltuk már meg egymást, és olyan jól esett most újra az érintése…
Átjárta az egész testemet a boldogság, boldog voltam, hogy újra az enyém, hogy kibékültünk.
Erre a gondolatra felkuncogtam. Kellan elhúzódott, és rám nézett.
- Min nevetsz? – kíváncsian nézett a szemembe.
De én csak megráztam a fejem, és újra a szája felé közelítettem.
Ő azonban elhúzódott.
- Szeretném tudni, mire gondoltál! – kérlelt, miközben a derekamat simogatta.
- Semmi különös, csak amikor elindultunk fölfelé, elhatároztam magamban, hogy nem fogom magam könnyen megadni!
- Hm, tudom, hogy makacs vagy, én azonban jobban örülök, hogy így történt! Meg egyébként is, ki tudna nekem sokáig ellenállni? – kérdezte incselkedve.
Most vettem észre, hogy végre felszabadult, boldog lett. A szeme megint csillogott és a szája arra a szexis mosolyra görbült. Mind a kettőnket megviselt ez az időszak, elhatároztam, hogy itt az ideje, hogy meggyógyítsuk magunkat.
Ezután nem volt megállás, mind a ketten egymásnak tapadtunk, és szép lassan lekerültek rólunk a ruhák. Én pedig, még mindig csodálattal bámultam Kellan kisportolt, tökéletes felsőtestét, amin élvezet volt végigsimítani.
Amikor megtettem, elégedetten hallgattam Kellan sóhajait, és láttam, ahogy megborzong.
Az ő kezei is elvándoroltak, és forralták a vérem. Szép lassan pedig mindkettőnk testét verítékréteg fedte be.
- Szeretlek! – suttogta bele a fülembe, amikor legördült rólam.
Olyan határtalan elégedettséget éreztem, amit már régen nem.
- Én is, nagyon! – mosolyogtam rá, és hozzábújva beletúrtam a hajába.
Pár percig még mind a ketten csak szuszogtunk, majd fölkönyököltem, és komoly tekintettel Kellanra néztem.
- Ajajj! Most félnem kéne? Valami rossz következik, igaz? – kérdezte összehúzott szemöldökkel rám sandítva.
- Nem tudom, csak kérdezgetni szeretnélek! – amikor megadóan sóhajtott, elkezdtem cirógatni a mellkasát. – Akkor… Tényleg hajlandó vagy visszaküldeni Monicát és Lucyt New Yorkba? – miközben a válaszára vártam, különböző mintákat rajzoltam rá az ujjammal.
Kellan élvezte a kényeztetést, lehunyt szemmel édesen szuszogva feküdt.
Amikor már hosszú ideje nem válaszolt, megböktem.
- Hé, ne aludj el!
- Bocs, igen, természetesen! Monicával már beszéltem is, nem örült neki, de jövő héten visszautaznak.
Bólintottam, majd, már előre félve a választól, feltettem a következő kérdésem:
- Azt mondtad engem szeretsz, akkor a kórházban miért csókolgattad Monicát?
Hirtelen ült föl, szeme pedig nagyra nyílt.
- Akkor ezért hagytál ott? Láttad, igaz? – megfogta a tenyeremet, és bánatosan simogatni kezdte. – Nagyon sajnálom! Én megpróbálom elmagyarázni, úgy, hogy téged ne bántsalak meg, de lehet, hogy nem fog menni… Szóval, amikor ott álltunk Lucy ágyánál az az érzés, hogy szülők vagyunk, olyan… annyira hihetetlen volt! Amikor pedig Monicára néztem, azt láttam rajta, hogy meg van rémülve, részben a nagy felelősségtől, amire nem volt felkészülve, részben pedig attól, hogy nem tudta, mi lesz ezután. Én pedig, ösztönösen, úgy éreztem, meg kell, hogy vigasztaljam… és hát, ez lett belőle. De nekem ez pusztán baráti, vagy amolyan… rokoni csók volt. El tudod ezt nekem hinni? Megbocsátasz? – magához szorítottam a kezem, és nem engedett el.
Pár percig tartott, amíg feldolgoztam az információt, és megpróbáltam először Monica, majd Kellan helyébe képzelni magam. Valahogyan hihetőnek tűnt az egész, és megértettem őket. Tudtam, hogy Kellan nem hazudna.
- Igen, megértelek! – mondtam végül, és halványan elmosolyodtam.
Olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem, összeroppanok.
- Úgy szeretlek! – dörmögte, majd visszadőlt az ágyra, és engem is magával rántott. – Ezt ha nem baj, folytatod? – húzta a mellkasára a kezem, hogy simogassam.
- Azt hiszem, lehet róla szó!
Egy pár órával később ijedten ültem föl az ágyban.
- Mi a baj? – kérdezte Kellan.
- Semmi, csak már régóta itt vagyunk, és eszembe jutott, hogy Jeremy biztosan vár rám, és ideges. Meg kell keresnem, aztán kipakolni a szobámban, és utána, délután még el kell mennünk az előadóterembe, ahol majd holnap felolvasást tartok.
Kellan összeráncolta a homlokát.
- Ennyire elfoglalt leszel minden nap? – kérdezte.
- Igen, de este szabad vagyok, miért?
- Szeretnék minél több időt veled tölteni. Igazából, úgy terveztem, hogy ha kibékülünk, a napok nagy részét az ágyban töltjük majd! – mondta kajánul vigyorogva.
- Gondolhattad volna, hogy nem nyaralni jöttem, be van szervezve az egész napom! – csóváltam meg a fejem bánatosan, hiszen én is szívesen töltöttem volna vele együtt az egész napomat.
- Akkor én is megyek veled! – közölte.
- Hú, hát nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne! Amikor Ashleyék meglátogattak, a rajongók megőrültek, és kitört a hiszti, alig bírtuk onnan kikeveredni. Ha pedig te jelennél meg, akkor… hát azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem kísérsz el sehova! Nem szeretem a tömeget, főleg, amikor megőrül! – még mindig rossz emlékkel töltött el az az eset a boltban.
- Azt hiszem, hogy ez hízelgő, mármint, hogy azt hiszed, hogy ha én is veled mennék, akkor az emberek teljesen megőrülnének – vigyorgott elégedetten -, de ha megfelelően fölkészülnek a biztonságiak, akkor nem lesz semmi baj, és még föl is dobjuk a könyved, nagyobb reklámot kap! – csókolt bele a nyakamba.
Egy félórával később sikerül elérnem, hogy Kellan elengedjen. Felöltöztem, majd miután a lelkemre kötötte, hogy miután beszéltem Jeremyvel, adjam vissza a szobám, és költözködjek át hozzá.
Először nem igazán akartam beleegyezni, de aztán meggyőzött… nagyon ért az ilyesmihez!
Amikor kiléptem a szobából, és búcsúzóul megcsókoltam Kellant, úgy éreztem, hogy úszom a boldogságban, és már szinte minden émelyítően rózsaszín.
De cseppet sem érdekelt semmi, csak kettőnk.
2010. március 29., hétfő
2010. március 27., szombat
39. Fejezet
39. Fejezet
Létezik egy mondás: Ha szeretsz valakit, engedd el, és ha neked rendelték, vissza fog jönni hozzád.
Nem tudom, honnan jutott ez eszembe, de még régen, mikor még gimis voltam, az irodalom terem falán volt kifüggesztve, a háttérben pedig az óceán fölött repülő sirály volt.
Sokat ábrándoztam, miközben ezt a plakátot figyeltem, hogy vajon nekem is lesz egyszer ilyen helyzet, amikor majd ezt kell választanom?
Akkor, fiatal fejjel, ez még borzasztónak tűnt, mégis úgy gondoltam, milyen jó lehet, ha az embert így szeretik, és ő is viszont szeret. Ma azonban, már nem tartom olyan szörnyűnek.
Ez a mondás, talán, illik egy kicsit a mi helyzetünkre is Kellannal.
Vajon, ha most elengedem, visszajön?
Hát, akkor most, vagy soha!
- Igen, Kellan… én már nem szeretlek úgy! Nem szeretlek úgy, mint régen, azt hiszem, túl sok dolog történt velünk, ami sok mindent megváltoztatott… - vajon el fogja ezt hinni? Ha elhiszi, akkor talán soha nem ismert eléggé, és tényleg ez lesz a helyes.
- De ez nem változott meg! Nem hiszek neked, nem hiszem el! – csattant föl mérgesen.
- Kellan…
- Nem, tudom, hogy csak ezt akarod velem elhitetni! De ez nem igaz! Tudom, hogy sok mindent elrontottam, de jóvá fogom tenni! Kérlek, higgy nekem! Ezt a dolgot nem fogom annyiban hagyni, meg fogjuk rendesen beszélni! Én még mindig ugyanúgy szeretlek! – a hangja olyan határozottan szólt, hogy pár pillanatig meg sem tudtam szólalni.
- Szerintem nincs mit tovább beszélni erről! Te elmondtad, amit gondolsz és én is!
- Igen, de te makacs vagy! És eldöntötted magadban, hogy elüldözöl magad mellől! – kezdett idegesíteni, hogy hirtelen mindent olyan jól tud.
- Igen, és honnan lettél ilyen okos és magabiztos? – förmedtem rá gúnyosan.
- Rájöttem, hogy azzal nem oldok meg semmit, ha csak ülök itthon és iszom, ráadásul, ha mind a ketten csak makacskodunk, és egyikünk sem lép semmit, tényleg elveszítjük egymást! – szívesen néztem volna az arcát, miközben beszél.
A szavaitól kezdtem ellágyulni.
Teljesen váratlanul hangos utcazaj és embermorajlás szűrődött a telefonba.
- Hol vagy? Mi ez a nagy hangzavar?
- Öhm, én csak elindultam otthonról.
- Ja, jó, akkor nem zavarlak tovább! – kaptam az alkalmon, hogy végre végetvethetek a beszélgetésnek, és elköszönhetek. – Szia!
- Jó, rendben, most még elengedlek, de legközelebb nem engedem meg, hogy lerázz! Meg fogjuk beszélni!
Hangosan fölsóhajtottam, majd letettem a telefont.
A mai nap folyamán immár másodszor indultam el fürdeni, de most csak egyszerűen letusoltam.
Most nem vacakoltam annyi ideig, gyors fogmosás satöbbi, majd fölvettem a pizsamám és befeküdtem az ágyba.
Nagyon álmos voltam, kimerített ez a nap.
Holnap reggel pedig utazunk tovább. Hurrá!
Másnap hangos dörömbölésre ébredtem, ami nem volt kellemes.
- Kyra, nyisd már ki! – Jeremy kiabált, így nagy nehezen feltápászkodtam az ágyból.
- Jövök már, nyitom! – morogtam még mindig álmosan.
Amikor kinyitottam, Jeremy rögtön belépett mellettem a szobába, és rögtön mérgelődni kezdett. Ő már teljesen ébren volt.
- Most keltél csak föl? Két óra múlva indul a gépünk! – hadonászott idegesen.
- Jó, lassabban, még fel sem ébredtem! – nyöszörögtem.
- Akkor ébredj fel! – megragadta a karom, és bevonszolt a fürdőbe – Mosakodj meg! Addig elkezdek pakolni! – amikor magamra hagyott, csak álltam ott szerencsétlenül, és csak megállás nélkül ásítoztam.
Vannak reggelek, amikor nagyon nehezen indulnak… Úgy tűnik, ez is egy olyan.
- Kyra, nem hallom, hogy megengedted volna a vizet! – kiabált be Jeremy.
- Jaj, hagyj már békén egy kicsit, fáradt vagyok! – majd magamban morgolódva, csak hogy Jeremy megnyugodjon, elkezdtem csipkedni magam.
Fél órával később frissebben és éberebben jöttem ki, de még határozottan hiányzott valami a teljes éberségemhez.
Jeremy ezzel ellentétben teljesen fel volt pörögve, és már javában a pakolás végénél tartott.
- Végeztél? Ideje volt! Légyszi, hozd ki a fürdőből a cuccaidat, és a cipőidet is szedd össze! Meg válaszd ki, ma miben jössz, aztán indulunk! – darálta, én pedig értetlenül néztem rá, hogy vajon mi lehet ez a turbó üzemmód.
- Kávé! – jöttem rá, az hiányzik, egy jó erős kávé! – Szükségem van egy hatalmas adag, erős kávéra! – könyörögve néztem Jeremyre.
Egy pillanatra megállt, és rám nézett, mintha mérlegelte volna a dolgot.
- Ha elmegyek érte, addig te befejezed a pakolást, és utána már nem leszel ilyen lassú? – kérdezte.
- Igen, megígérem! De szigorúan csak koffeinmenteset hozz, tudod! – kiabáltam utána.
- Akkor meg mi értelme van? – jött vissza az ajtóból értetlenül.
- Nem tudom, megszoktam, hogy reggel mindig iszom, nem tudok lemondani róla!
Látszott, hogy Jeremy sok mindent mondott volna, de végül megrántotta a vállát, és elment.
Gyorsan összepakoltam, hogy aztán ne legyen oka Jeremynek a panaszra, aztán türelmetlenül vártam, hogy megjöjjön.
Megnéztem az órámat, és már csak egy órát volt a gép indulásáig. Ha Jeremy nem siet, le fogjuk késni!
Pár perc múlva, hallottam, hogy kopog, odarohantam az ajtóból, kikaptam a kezéből a poharat, és rögtön belekortyoltam.
Isteni volt!
- Gyere már, ha nem sietsz, lekéssük! – sürgettem Jeremyt, amikor a reptéren a csomagjainkat rendeztük.
- Furcsa, nekem úgy rémlik, reggel még téged kellett sürgetni! – emlékeztetett.
- Nem tudom, miről beszélsz! – néztem rá gonoszul mosolyogva, mire megforgatta a szemét.
A repülőút New Yorktól Bostonig pár óra volt. Ez alatt aludtam egy kicsit, Jeremy pedig olvasott.
A szálloda, ahol megszálltunk, gyönyörű volt és hatalmas.
A bejáratnál Jeremy rábízta a csomagjainkat a londinerre, engem leültetett az előtérben, amíg ő elintézte a szobafoglalásainkat.
Kényelmesen elhelyezkedtem, és nézelődni kezdtem, amikor váratlanul kutyaugatást hallottam a közelben. A hang irányába kaptam a fejem, és meg mertem volna esküdni rá, hogy Kolát látom felém szaladni, azonban ez lehetetlen volt!
Mit keresne itt? Akkor Kellannak is itt kéne lenni! Az pedig…
Úristen!
Biztosan itt van! Idejött!
Nem kellett sokat tekergetnem a nyakam, szinte rögtön észrevettem, ahogy Kola mögött felém közeledik.
Alig bírtam levenni róla a szemem. Most, hogy újra láttam, döbbentem csak rá, hogy mennyire hiányzott! A szívem fájdalmasan megdobbant.
Minden mozdulata, ahogyan közeledett, olyan magabiztos, férfias, olyan ragadozószerű volt, hogy akaratlanul is kihúztam magam, és vártam, mikor ér már ide!
Igen, vártam, elég volt ennyi, hogy megláttam, és tudtam, hogy sokkal rosszabb lenne nélküle, mint vele.
Amikor elém ért, leplezetlen tekintettel végigmért, majd szája arra a szexi félmosolyra húzódott.
Megcsapott az illata, és hiába, csak egy farmert és egy kék inget viselt, ellenállhatatlanul vonzott.
- Szia! – üdvözölt, majd kezdeti magabiztosságából egy kicsit veszítve, bátortalanul felém nyúlt, majd visszahúzta a kezét.
- Mit keresel itt? – amikor végre megtaláltam a szavakat, felpattantam a fotelból, és megpróbáltam mérgesen nézni rá.
Csak, hogy leplezzem azt, hogy mennyire levett a lábamról, és ha most megint elmondaná azt, amit tegnap a telefonba, akkor tuti, hogy a nyakába vetném magam.
Ezért fent kell tartanom a látszatot.
- Mondtam, hogy meg fogjuk beszélni ezt a dolgot rendesen is! Hát most itt vagyok! – elvigyorodott.
- Örülök! – mondtam nem túl lelkesen.
- Szeretném, ha valami olyan helyre mennénk, ahol csak mi vagyunk! – nézett a szemembe. – Gyere fel a szobámba, ott nyugodtan tudunk beszélni!
Átgondoltam magamban, hogy vajon mi történhet majd odafönt, és felforrósodtam a gondolatra.
Az egyik részem, hiába ellenkezett ez ellen, rábólintottam, és elindultunk fölfelé.
Láttam, hogy Jeremy észrevett, és már haragosan indulna felénk, de egy fejrázással leintettem.
Ahogy egymás mellett lépdeltünk, karunk állandóan összesimult végül Kellan rászánta magát, és összekulcsolta a kezünket. Én pedig, észrevétlenül beszívtam azt a fantasztikus illatot, ami árad belőle, majd határozottan kihúztam a kezem.
Kellan felém kapta a fejét, de én nem törődve vele elfordultam, és elhatároztam: Nem fogom könnyen megadni magam!
Létezik egy mondás: Ha szeretsz valakit, engedd el, és ha neked rendelték, vissza fog jönni hozzád.
Nem tudom, honnan jutott ez eszembe, de még régen, mikor még gimis voltam, az irodalom terem falán volt kifüggesztve, a háttérben pedig az óceán fölött repülő sirály volt.
Sokat ábrándoztam, miközben ezt a plakátot figyeltem, hogy vajon nekem is lesz egyszer ilyen helyzet, amikor majd ezt kell választanom?
Akkor, fiatal fejjel, ez még borzasztónak tűnt, mégis úgy gondoltam, milyen jó lehet, ha az embert így szeretik, és ő is viszont szeret. Ma azonban, már nem tartom olyan szörnyűnek.
Ez a mondás, talán, illik egy kicsit a mi helyzetünkre is Kellannal.
Vajon, ha most elengedem, visszajön?
Hát, akkor most, vagy soha!
- Igen, Kellan… én már nem szeretlek úgy! Nem szeretlek úgy, mint régen, azt hiszem, túl sok dolog történt velünk, ami sok mindent megváltoztatott… - vajon el fogja ezt hinni? Ha elhiszi, akkor talán soha nem ismert eléggé, és tényleg ez lesz a helyes.
- De ez nem változott meg! Nem hiszek neked, nem hiszem el! – csattant föl mérgesen.
- Kellan…
- Nem, tudom, hogy csak ezt akarod velem elhitetni! De ez nem igaz! Tudom, hogy sok mindent elrontottam, de jóvá fogom tenni! Kérlek, higgy nekem! Ezt a dolgot nem fogom annyiban hagyni, meg fogjuk rendesen beszélni! Én még mindig ugyanúgy szeretlek! – a hangja olyan határozottan szólt, hogy pár pillanatig meg sem tudtam szólalni.
- Szerintem nincs mit tovább beszélni erről! Te elmondtad, amit gondolsz és én is!
- Igen, de te makacs vagy! És eldöntötted magadban, hogy elüldözöl magad mellől! – kezdett idegesíteni, hogy hirtelen mindent olyan jól tud.
- Igen, és honnan lettél ilyen okos és magabiztos? – förmedtem rá gúnyosan.
- Rájöttem, hogy azzal nem oldok meg semmit, ha csak ülök itthon és iszom, ráadásul, ha mind a ketten csak makacskodunk, és egyikünk sem lép semmit, tényleg elveszítjük egymást! – szívesen néztem volna az arcát, miközben beszél.
A szavaitól kezdtem ellágyulni.
Teljesen váratlanul hangos utcazaj és embermorajlás szűrődött a telefonba.
- Hol vagy? Mi ez a nagy hangzavar?
- Öhm, én csak elindultam otthonról.
- Ja, jó, akkor nem zavarlak tovább! – kaptam az alkalmon, hogy végre végetvethetek a beszélgetésnek, és elköszönhetek. – Szia!
- Jó, rendben, most még elengedlek, de legközelebb nem engedem meg, hogy lerázz! Meg fogjuk beszélni!
Hangosan fölsóhajtottam, majd letettem a telefont.
A mai nap folyamán immár másodszor indultam el fürdeni, de most csak egyszerűen letusoltam.
Most nem vacakoltam annyi ideig, gyors fogmosás satöbbi, majd fölvettem a pizsamám és befeküdtem az ágyba.
Nagyon álmos voltam, kimerített ez a nap.
Holnap reggel pedig utazunk tovább. Hurrá!
Másnap hangos dörömbölésre ébredtem, ami nem volt kellemes.
- Kyra, nyisd már ki! – Jeremy kiabált, így nagy nehezen feltápászkodtam az ágyból.
- Jövök már, nyitom! – morogtam még mindig álmosan.
Amikor kinyitottam, Jeremy rögtön belépett mellettem a szobába, és rögtön mérgelődni kezdett. Ő már teljesen ébren volt.
- Most keltél csak föl? Két óra múlva indul a gépünk! – hadonászott idegesen.
- Jó, lassabban, még fel sem ébredtem! – nyöszörögtem.
- Akkor ébredj fel! – megragadta a karom, és bevonszolt a fürdőbe – Mosakodj meg! Addig elkezdek pakolni! – amikor magamra hagyott, csak álltam ott szerencsétlenül, és csak megállás nélkül ásítoztam.
Vannak reggelek, amikor nagyon nehezen indulnak… Úgy tűnik, ez is egy olyan.
- Kyra, nem hallom, hogy megengedted volna a vizet! – kiabált be Jeremy.
- Jaj, hagyj már békén egy kicsit, fáradt vagyok! – majd magamban morgolódva, csak hogy Jeremy megnyugodjon, elkezdtem csipkedni magam.
Fél órával később frissebben és éberebben jöttem ki, de még határozottan hiányzott valami a teljes éberségemhez.
Jeremy ezzel ellentétben teljesen fel volt pörögve, és már javában a pakolás végénél tartott.
- Végeztél? Ideje volt! Légyszi, hozd ki a fürdőből a cuccaidat, és a cipőidet is szedd össze! Meg válaszd ki, ma miben jössz, aztán indulunk! – darálta, én pedig értetlenül néztem rá, hogy vajon mi lehet ez a turbó üzemmód.
- Kávé! – jöttem rá, az hiányzik, egy jó erős kávé! – Szükségem van egy hatalmas adag, erős kávéra! – könyörögve néztem Jeremyre.
Egy pillanatra megállt, és rám nézett, mintha mérlegelte volna a dolgot.
- Ha elmegyek érte, addig te befejezed a pakolást, és utána már nem leszel ilyen lassú? – kérdezte.
- Igen, megígérem! De szigorúan csak koffeinmenteset hozz, tudod! – kiabáltam utána.
- Akkor meg mi értelme van? – jött vissza az ajtóból értetlenül.
- Nem tudom, megszoktam, hogy reggel mindig iszom, nem tudok lemondani róla!
Látszott, hogy Jeremy sok mindent mondott volna, de végül megrántotta a vállát, és elment.
Gyorsan összepakoltam, hogy aztán ne legyen oka Jeremynek a panaszra, aztán türelmetlenül vártam, hogy megjöjjön.
Megnéztem az órámat, és már csak egy órát volt a gép indulásáig. Ha Jeremy nem siet, le fogjuk késni!
Pár perc múlva, hallottam, hogy kopog, odarohantam az ajtóból, kikaptam a kezéből a poharat, és rögtön belekortyoltam.
Isteni volt!
- Gyere már, ha nem sietsz, lekéssük! – sürgettem Jeremyt, amikor a reptéren a csomagjainkat rendeztük.
- Furcsa, nekem úgy rémlik, reggel még téged kellett sürgetni! – emlékeztetett.
- Nem tudom, miről beszélsz! – néztem rá gonoszul mosolyogva, mire megforgatta a szemét.
A repülőút New Yorktól Bostonig pár óra volt. Ez alatt aludtam egy kicsit, Jeremy pedig olvasott.
A szálloda, ahol megszálltunk, gyönyörű volt és hatalmas.
A bejáratnál Jeremy rábízta a csomagjainkat a londinerre, engem leültetett az előtérben, amíg ő elintézte a szobafoglalásainkat.
Kényelmesen elhelyezkedtem, és nézelődni kezdtem, amikor váratlanul kutyaugatást hallottam a közelben. A hang irányába kaptam a fejem, és meg mertem volna esküdni rá, hogy Kolát látom felém szaladni, azonban ez lehetetlen volt!
Mit keresne itt? Akkor Kellannak is itt kéne lenni! Az pedig…
Úristen!
Biztosan itt van! Idejött!
Nem kellett sokat tekergetnem a nyakam, szinte rögtön észrevettem, ahogy Kola mögött felém közeledik.
Alig bírtam levenni róla a szemem. Most, hogy újra láttam, döbbentem csak rá, hogy mennyire hiányzott! A szívem fájdalmasan megdobbant.
Minden mozdulata, ahogyan közeledett, olyan magabiztos, férfias, olyan ragadozószerű volt, hogy akaratlanul is kihúztam magam, és vártam, mikor ér már ide!
Igen, vártam, elég volt ennyi, hogy megláttam, és tudtam, hogy sokkal rosszabb lenne nélküle, mint vele.
Amikor elém ért, leplezetlen tekintettel végigmért, majd szája arra a szexi félmosolyra húzódott.
Megcsapott az illata, és hiába, csak egy farmert és egy kék inget viselt, ellenállhatatlanul vonzott.
- Szia! – üdvözölt, majd kezdeti magabiztosságából egy kicsit veszítve, bátortalanul felém nyúlt, majd visszahúzta a kezét.
- Mit keresel itt? – amikor végre megtaláltam a szavakat, felpattantam a fotelból, és megpróbáltam mérgesen nézni rá.
Csak, hogy leplezzem azt, hogy mennyire levett a lábamról, és ha most megint elmondaná azt, amit tegnap a telefonba, akkor tuti, hogy a nyakába vetném magam.
Ezért fent kell tartanom a látszatot.
- Mondtam, hogy meg fogjuk beszélni ezt a dolgot rendesen is! Hát most itt vagyok! – elvigyorodott.
- Örülök! – mondtam nem túl lelkesen.
- Szeretném, ha valami olyan helyre mennénk, ahol csak mi vagyunk! – nézett a szemembe. – Gyere fel a szobámba, ott nyugodtan tudunk beszélni!
Átgondoltam magamban, hogy vajon mi történhet majd odafönt, és felforrósodtam a gondolatra.
Az egyik részem, hiába ellenkezett ez ellen, rábólintottam, és elindultunk fölfelé.
Láttam, hogy Jeremy észrevett, és már haragosan indulna felénk, de egy fejrázással leintettem.
Ahogy egymás mellett lépdeltünk, karunk állandóan összesimult végül Kellan rászánta magát, és összekulcsolta a kezünket. Én pedig, észrevétlenül beszívtam azt a fantasztikus illatot, ami árad belőle, majd határozottan kihúztam a kezem.
Kellan felém kapta a fejét, de én nem törődve vele elfordultam, és elhatároztam: Nem fogom könnyen megadni magam!
2010. március 20., szombat
38. Fejezet
38. Fejezet
Magamban röviden végiggondoltam, hogy akarok-e újra beszélni vele, és miután úgy gondoltam, hogy semmi kedvem, és még mindig pocsékul voltam az előző miatt, egyszerűen kinyomtam a telefont, és visszafeküdtem az ágyba.
Legközelebb megint a telefoncsörgésre ébredtem föl, így mérgesen megállapítva, hogy megint Kellan az, lenyomtam, és ki is kapcsoltam.
Jócskán besötétedett odakint, mire kimásztam az ágyból, és émelyegve a fürdőbe siettem. Utáltam, amikor ilyen hirtelen tört rám a rosszullét.
Alig ettem ma valamit, de azt sikeresen ki is ürítettem magamból. Ha egy kicsit megnyugszik a gyomrom, muszáj lesz valami ennivaló után néznem. Egyelőre azonban, erre gondolni sem bírtam.
Miután rendbe szedtem magamat, visszafeküdtem az ágyba, és bekapcsoltam a tévét.
Kapcsolgattam a rengeteg csatorna között, de sehol sem találtam semmit, ami nagyon lekötött volna.
Végül egy bugyuta vígjátéknál kötöttem ki, ami annyira rossz volt, hogy szinte az egészet végignevettem. Igaz, nem az elejétől láttam, de nem kellett hozzá sok idő, hogy behozzam, amiről lemaradtam.
A film felénél, pont, amikor megint úgy nevettem, hogy szinte már a könnyem folyt, kopogtak az ajtón.
- Ki az?
- Én vagyok az, Jeremy! Zavarlak? – kérdezte, amikor ajtót nyitottam, és feltűnt neki a mostanában szokatlanul nagy jókedvem. –Mit csinálsz?
- Semmi különöset, csak egy filmet nézek a tévében. Jössz te is? Én már rengeteget nevettem rajta!
- Ha jó, és nem zavarok, szívesen megnézem!
Röviden felvázoltam neki az eddig történteket, aztán már ketten nevettünk rajta állandóan.
Mellém ült az ágyban, mind ketten az ágytámlának dőlve ültünk, a hátunkat kipárnázva kispárnákkal, és vállunk finoman egymáshoz ért.
A film végén Jeremy fogadkozott, hogy ha hazaértünk azt megveszi DVD - n és majd megint megnézzük. Örömmel egyeztem bele.
- Vacsoráztál már valamit? – kérdezte, amikor kikapcsoltam a tévét, és fölkeltünk az ágyból.
- Még nem, és te?
- Délután ettem egy szendvicset, de még semmit sem vacsoráztam, és kezdek farkaséhes lenni! Te nem? – kérdezte, és oldalra hajtott fejjel nézett rám.
- Még én sem ettem, de muszáj lenne valamit, mert semmi sincs a gyomromban… - grimaszoltam.
- Megint a rosszullét? – kérdezte együttérzőn.
- Igen, sajnos. Mit szólnál, ha lemennénk a szálloda éttermébe, és most itt vacsoráznánk?
- Az jó lesz! – bólintott beleegyezően.
Rájöttem, hogy még egyetlen árva kérdést sem tett fel arról, hogy mit csináltam egész délután, és ez nagyon szokatlan volt. Olyan, mintha szándékosan kerülné a témát, és próbálja róla elterelni a figyelmemet.
Pedig ő nem is láthatott meg az ajtóban, mert el volt foglalva a búcsúzkodással. Ezért még inkább nem értettem.
Mindegy, előbb - utóbb úgyis ki fogom szedni belőle, mi volt azzal a csajjal, ki fogom faggatni.
A vacsora pedig tökéletes alkalom lesz erre! Most végre nem ő fog az én magánügyeimben vájkálni, hanem én az övéiben!
- Min vigyorogsz? Szokatlanul vidám vagy ma este! – közölte a szemöldökét összehúzva, és furcsán méregetett. - Történt valami, amiről én lemaradtam?
- Nem, semmi!
Ekkor már az asztalnál ültünk, és az étlapjainkat nézegettük.
Minden borzasztóan drága volt, örültem is, amiért csak most ettünk itt először, holnap már úgyis tovább utazunk.
- Inkább te mesélj, mit csináltál délután? – figyelmesen néztem az arcát, amin rögtön észrevettem, hogy rátapintottam a lényegre. Úgy láttam, tényleg nem akar róla beszélni.
- Semmi különöset, pihentem. És te? – ennél feltűnőbbet nem is tehetett volna, mint hogy nem nézett rám, és a terítőt kezdte birizgálni.
- Jeremy! – szóltam rá, mire lassan rám nézett.
- Igen? Mondtam, nem csináltam semmit, pihentem, tévéztem… Semmi érdekes. – bizonygatta.
- Kérlek, ne hazudj! – rosszul esett, hogy nem akarja elmondani. Nem értettem, hogy miért nem, hiszen barátok vagyunk, simán elmondhatná. Eddig azt hittem, mindent elmondhatunk egymásnak. De így egy kicsit egyoldalú, hogy csak én bízom meg benne, és én mondok el neki mindent. – Barátok vagyunk, nem?
- De, persze! Csak nem értem, hogy mit akarsz tudni!
- Ne nézz hülyének! Délután át akartam menni hozzád, és láttam, amikor az a csaj kilép az ajtódon! Még mindig nem akarsz semmit elmesélni?
- Jaj, mit akarsz ezen beszélni? Egyéjszakás kaland volt, mind a ketten akartuk, szép volt, jó volt, de vége, holnap elmegyünk! Ennyi! Nincs mit beszélni rajta! – látszott a szemén, hogy feszült, és már bántam, hogy beleütöttem az orrom a dolgába.
- Jó, már bánom, hogy felhoztam! Sajnálom, hogy megkérdeztem, rendben? – a hangomban azonban nem ezt lehetett hallani, hanem azt, hogy megsértődtem.
- Nem értem, hogy miért sértődsz meg, és miért mondod, hogy sajnálod, amikor nem is sajnálod, és nincs is mi sajnálni! – morrant rám.
Megforgattam a szemem, mire végre elvigyorodott.
- Inkább váltsunk témát! – vetettem föl.
Fölemelte a kezét, és jelezte, hogy várjak.
- Várj, nem haragszom rád, mindössze kellemetlenül érint ez az ügy – nagy levegőt vett, majd folytatta. – Tudod, megpróbálok tovább lépni, és ez a lány nagyon… helyesnek tűnt, ezért megbeszéltük, hogy délután itt találkozunk, és elmegyünk valahová. De nem egészen így alakul, mert ahogy megérkezett rám mászott… gondolom, nem kell részleteznem. Aztán utána rögtön fölpattant, és közölte, jó volt, majd egyszer talán még találkozunk! Így, egyenesen, semmi kertelés nélkül! Mi a baj velem, hogy egy nőt sem tudok tartósabb ideig megtartani? Te melegnek tartottál, ez a csaj pedig csak egy gyors menetet akart, aztán le is rázott. Mi a baj velem? – kérdezte kétségbeesetten.
Nagyon megsajnáltam szegényt.
- Nincs veled semmi baj, mindössze csak nem találtad még meg a neked való nőt! – mondtam a kicsit elcsépelt szöveget, ami ugyanakkor még igaz is lehet.
Egy percig eltöprengett ezen.
- És mi van, ha már találkoztam vele, csak elszúrtam? Mi van, ha te vagy a nekem való nő, csak túl béna voltam, és mindent elrontottam? – rázta meg lemondóan a fejét.
- Nem hinném, Jeremy, szerintem mi barátként nagyon jól kijövünk, de ha együtt lennénk… Nem hiszem, hogy passzolnánk egymáshoz, lehet, hogy rövid időn belül az agyadra mennék!
- Nem hiszem. De nem tudhatjuk, ha nem próbáljuk ki! – először azt hittem rosszul hallok, de mikor rákérdeztem, és még egyszer elismételte ugyan azt, rájöttem, hogy nem viccel, komolyan gondolja.
- Kérlek, ne bántódj meg, de én nem akarom kipróbálni!
- Valahogy sejtettem, mindegy, egy próbát megért! Legfeljebb majd magányos leszek…
- Ne mondj ilyeneket! Ha sajnálod magad, nem lesz jobb! Holnaptól segítek neked barátnőt keresni!
Miután ezt a témát lezártuk, Jeremy kifaggatott, mit akartak Ashleyék. Elmondtam neki a telefonbeszélgetésemet Kellannal, amin ő is kiakadt, majd fizettünk, és visszamentünk a szobánkba.
Bezártam az ajtót magam után, majd kíváncsian, hogy vajon Kellan keresett-e azóta bekapcsoltam a mobilt.
Kilenc nem fogadott hívásom volt!
Tényleg valami fontosat akarhat mondani, ha ennyiszer keresett. Elhatároztam, amikor úgy éreztem, hogy elég erőt öntöttem magamba, hogy fölhívom.
- Halló?
- Kyra vagyok, miért kerestél? – a hangom szerencsére semmilyen árulkodó jelet nem adott, hogy ideges lennék, hideg közömbös volt a hangom, mintha csak egy idegennel beszélnék.
Hallottam, ahogy megköszörüli a torkát, majd a járkálását.
- Igen, csak… Én, rájöttem milyen idiótán viselkedtem! Nem akartalak elüldözni magam mellől! Csak túlságosan is sértett voltam! Nem akarom, hogy elhagyj, az eljegyzést sem akartam fölbontani! – a hangja rekedt és kétségbeesett volt.
- Azt meg pláne nem akarom, hogy a gyerekünket ne láthassam! Ígérem, megváltozom, csak gyere haza, béküljünk ki! – furcsa volt, hogy olyan sebezhetőnek tűnt, a hangja pedig tele volt könyörgéssel.
- Kellan, ha nem iszol, és normálisan viselkedsz, természetesen nem tiltom el tőled a gyereket! Meg majd haza is megyek pár hét múlva, de más nem hiszem változni fog! Neked még mindig van egy lányod, és mindig ott lesz Monica is! Ezek nem fognak változni! Én pedig, ezzel a helyzettel nem tudok megbarátkozni, amivel elérem, hogy elkezdem utálni magamat! Érted? Nem veled, velem van a baj! – próbáltam megmagyarázni. Közben pedig elmondhatatlanul jólesett, amiket mondott, és fájt, hogy el kell utasítanom.
De mi mást tehettem volna?
- Kyra, kérlek! Szeretlek, te nem szeretsz? – most az igazat mondjam, vagy azt, amitől megérti, hogy nem lesz semmi újra a régi, és végre békén hagy?
Lázasan gondolkodtam mit tegyek, annyira szorítottam a telefont, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek tőle.
Ha most hazudok, akkor valószínűleg végleg vége, és ez nagyon fájdalmas lesz, mindkettőnknek. Ha viszont bevallanám, hogy még mindig ugyanannyira szeretem, hogy alig bírom ki, hogy ne lássam, hogy ne érintsem, akkor valószínűleg kibékülnénk végre. Viszont, ugyanott tartanánk, mint mielőtt elutaztam volna!
Állandóan féltékeny lennék, utálnám magam, és folyton veszekednénk egymással!
Ebből az egészből csak egy kiút vezet…
Ha nem az igazat mondom.
- Kyra, ott vagy még?
Még igen…
Magamban röviden végiggondoltam, hogy akarok-e újra beszélni vele, és miután úgy gondoltam, hogy semmi kedvem, és még mindig pocsékul voltam az előző miatt, egyszerűen kinyomtam a telefont, és visszafeküdtem az ágyba.
Legközelebb megint a telefoncsörgésre ébredtem föl, így mérgesen megállapítva, hogy megint Kellan az, lenyomtam, és ki is kapcsoltam.
Jócskán besötétedett odakint, mire kimásztam az ágyból, és émelyegve a fürdőbe siettem. Utáltam, amikor ilyen hirtelen tört rám a rosszullét.
Alig ettem ma valamit, de azt sikeresen ki is ürítettem magamból. Ha egy kicsit megnyugszik a gyomrom, muszáj lesz valami ennivaló után néznem. Egyelőre azonban, erre gondolni sem bírtam.
Miután rendbe szedtem magamat, visszafeküdtem az ágyba, és bekapcsoltam a tévét.
Kapcsolgattam a rengeteg csatorna között, de sehol sem találtam semmit, ami nagyon lekötött volna.
Végül egy bugyuta vígjátéknál kötöttem ki, ami annyira rossz volt, hogy szinte az egészet végignevettem. Igaz, nem az elejétől láttam, de nem kellett hozzá sok idő, hogy behozzam, amiről lemaradtam.
A film felénél, pont, amikor megint úgy nevettem, hogy szinte már a könnyem folyt, kopogtak az ajtón.
- Ki az?
- Én vagyok az, Jeremy! Zavarlak? – kérdezte, amikor ajtót nyitottam, és feltűnt neki a mostanában szokatlanul nagy jókedvem. –Mit csinálsz?
- Semmi különöset, csak egy filmet nézek a tévében. Jössz te is? Én már rengeteget nevettem rajta!
- Ha jó, és nem zavarok, szívesen megnézem!
Röviden felvázoltam neki az eddig történteket, aztán már ketten nevettünk rajta állandóan.
Mellém ült az ágyban, mind ketten az ágytámlának dőlve ültünk, a hátunkat kipárnázva kispárnákkal, és vállunk finoman egymáshoz ért.
A film végén Jeremy fogadkozott, hogy ha hazaértünk azt megveszi DVD - n és majd megint megnézzük. Örömmel egyeztem bele.
- Vacsoráztál már valamit? – kérdezte, amikor kikapcsoltam a tévét, és fölkeltünk az ágyból.
- Még nem, és te?
- Délután ettem egy szendvicset, de még semmit sem vacsoráztam, és kezdek farkaséhes lenni! Te nem? – kérdezte, és oldalra hajtott fejjel nézett rám.
- Még én sem ettem, de muszáj lenne valamit, mert semmi sincs a gyomromban… - grimaszoltam.
- Megint a rosszullét? – kérdezte együttérzőn.
- Igen, sajnos. Mit szólnál, ha lemennénk a szálloda éttermébe, és most itt vacsoráznánk?
- Az jó lesz! – bólintott beleegyezően.
Rájöttem, hogy még egyetlen árva kérdést sem tett fel arról, hogy mit csináltam egész délután, és ez nagyon szokatlan volt. Olyan, mintha szándékosan kerülné a témát, és próbálja róla elterelni a figyelmemet.
Pedig ő nem is láthatott meg az ajtóban, mert el volt foglalva a búcsúzkodással. Ezért még inkább nem értettem.
Mindegy, előbb - utóbb úgyis ki fogom szedni belőle, mi volt azzal a csajjal, ki fogom faggatni.
A vacsora pedig tökéletes alkalom lesz erre! Most végre nem ő fog az én magánügyeimben vájkálni, hanem én az övéiben!
- Min vigyorogsz? Szokatlanul vidám vagy ma este! – közölte a szemöldökét összehúzva, és furcsán méregetett. - Történt valami, amiről én lemaradtam?
- Nem, semmi!
Ekkor már az asztalnál ültünk, és az étlapjainkat nézegettük.
Minden borzasztóan drága volt, örültem is, amiért csak most ettünk itt először, holnap már úgyis tovább utazunk.
- Inkább te mesélj, mit csináltál délután? – figyelmesen néztem az arcát, amin rögtön észrevettem, hogy rátapintottam a lényegre. Úgy láttam, tényleg nem akar róla beszélni.
- Semmi különöset, pihentem. És te? – ennél feltűnőbbet nem is tehetett volna, mint hogy nem nézett rám, és a terítőt kezdte birizgálni.
- Jeremy! – szóltam rá, mire lassan rám nézett.
- Igen? Mondtam, nem csináltam semmit, pihentem, tévéztem… Semmi érdekes. – bizonygatta.
- Kérlek, ne hazudj! – rosszul esett, hogy nem akarja elmondani. Nem értettem, hogy miért nem, hiszen barátok vagyunk, simán elmondhatná. Eddig azt hittem, mindent elmondhatunk egymásnak. De így egy kicsit egyoldalú, hogy csak én bízom meg benne, és én mondok el neki mindent. – Barátok vagyunk, nem?
- De, persze! Csak nem értem, hogy mit akarsz tudni!
- Ne nézz hülyének! Délután át akartam menni hozzád, és láttam, amikor az a csaj kilép az ajtódon! Még mindig nem akarsz semmit elmesélni?
- Jaj, mit akarsz ezen beszélni? Egyéjszakás kaland volt, mind a ketten akartuk, szép volt, jó volt, de vége, holnap elmegyünk! Ennyi! Nincs mit beszélni rajta! – látszott a szemén, hogy feszült, és már bántam, hogy beleütöttem az orrom a dolgába.
- Jó, már bánom, hogy felhoztam! Sajnálom, hogy megkérdeztem, rendben? – a hangomban azonban nem ezt lehetett hallani, hanem azt, hogy megsértődtem.
- Nem értem, hogy miért sértődsz meg, és miért mondod, hogy sajnálod, amikor nem is sajnálod, és nincs is mi sajnálni! – morrant rám.
Megforgattam a szemem, mire végre elvigyorodott.
- Inkább váltsunk témát! – vetettem föl.
Fölemelte a kezét, és jelezte, hogy várjak.
- Várj, nem haragszom rád, mindössze kellemetlenül érint ez az ügy – nagy levegőt vett, majd folytatta. – Tudod, megpróbálok tovább lépni, és ez a lány nagyon… helyesnek tűnt, ezért megbeszéltük, hogy délután itt találkozunk, és elmegyünk valahová. De nem egészen így alakul, mert ahogy megérkezett rám mászott… gondolom, nem kell részleteznem. Aztán utána rögtön fölpattant, és közölte, jó volt, majd egyszer talán még találkozunk! Így, egyenesen, semmi kertelés nélkül! Mi a baj velem, hogy egy nőt sem tudok tartósabb ideig megtartani? Te melegnek tartottál, ez a csaj pedig csak egy gyors menetet akart, aztán le is rázott. Mi a baj velem? – kérdezte kétségbeesetten.
Nagyon megsajnáltam szegényt.
- Nincs veled semmi baj, mindössze csak nem találtad még meg a neked való nőt! – mondtam a kicsit elcsépelt szöveget, ami ugyanakkor még igaz is lehet.
Egy percig eltöprengett ezen.
- És mi van, ha már találkoztam vele, csak elszúrtam? Mi van, ha te vagy a nekem való nő, csak túl béna voltam, és mindent elrontottam? – rázta meg lemondóan a fejét.
- Nem hinném, Jeremy, szerintem mi barátként nagyon jól kijövünk, de ha együtt lennénk… Nem hiszem, hogy passzolnánk egymáshoz, lehet, hogy rövid időn belül az agyadra mennék!
- Nem hiszem. De nem tudhatjuk, ha nem próbáljuk ki! – először azt hittem rosszul hallok, de mikor rákérdeztem, és még egyszer elismételte ugyan azt, rájöttem, hogy nem viccel, komolyan gondolja.
- Kérlek, ne bántódj meg, de én nem akarom kipróbálni!
- Valahogy sejtettem, mindegy, egy próbát megért! Legfeljebb majd magányos leszek…
- Ne mondj ilyeneket! Ha sajnálod magad, nem lesz jobb! Holnaptól segítek neked barátnőt keresni!
Miután ezt a témát lezártuk, Jeremy kifaggatott, mit akartak Ashleyék. Elmondtam neki a telefonbeszélgetésemet Kellannal, amin ő is kiakadt, majd fizettünk, és visszamentünk a szobánkba.
Bezártam az ajtót magam után, majd kíváncsian, hogy vajon Kellan keresett-e azóta bekapcsoltam a mobilt.
Kilenc nem fogadott hívásom volt!
Tényleg valami fontosat akarhat mondani, ha ennyiszer keresett. Elhatároztam, amikor úgy éreztem, hogy elég erőt öntöttem magamba, hogy fölhívom.
- Halló?
- Kyra vagyok, miért kerestél? – a hangom szerencsére semmilyen árulkodó jelet nem adott, hogy ideges lennék, hideg közömbös volt a hangom, mintha csak egy idegennel beszélnék.
Hallottam, ahogy megköszörüli a torkát, majd a járkálását.
- Igen, csak… Én, rájöttem milyen idiótán viselkedtem! Nem akartalak elüldözni magam mellől! Csak túlságosan is sértett voltam! Nem akarom, hogy elhagyj, az eljegyzést sem akartam fölbontani! – a hangja rekedt és kétségbeesett volt.
- Azt meg pláne nem akarom, hogy a gyerekünket ne láthassam! Ígérem, megváltozom, csak gyere haza, béküljünk ki! – furcsa volt, hogy olyan sebezhetőnek tűnt, a hangja pedig tele volt könyörgéssel.
- Kellan, ha nem iszol, és normálisan viselkedsz, természetesen nem tiltom el tőled a gyereket! Meg majd haza is megyek pár hét múlva, de más nem hiszem változni fog! Neked még mindig van egy lányod, és mindig ott lesz Monica is! Ezek nem fognak változni! Én pedig, ezzel a helyzettel nem tudok megbarátkozni, amivel elérem, hogy elkezdem utálni magamat! Érted? Nem veled, velem van a baj! – próbáltam megmagyarázni. Közben pedig elmondhatatlanul jólesett, amiket mondott, és fájt, hogy el kell utasítanom.
De mi mást tehettem volna?
- Kyra, kérlek! Szeretlek, te nem szeretsz? – most az igazat mondjam, vagy azt, amitől megérti, hogy nem lesz semmi újra a régi, és végre békén hagy?
Lázasan gondolkodtam mit tegyek, annyira szorítottam a telefont, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek tőle.
Ha most hazudok, akkor valószínűleg végleg vége, és ez nagyon fájdalmas lesz, mindkettőnknek. Ha viszont bevallanám, hogy még mindig ugyanannyira szeretem, hogy alig bírom ki, hogy ne lássam, hogy ne érintsem, akkor valószínűleg kibékülnénk végre. Viszont, ugyanott tartanánk, mint mielőtt elutaztam volna!
Állandóan féltékeny lennék, utálnám magam, és folyton veszekednénk egymással!
Ebből az egészből csak egy kiút vezet…
Ha nem az igazat mondom.
- Kyra, ott vagy még?
Még igen…
2010. március 16., kedd
37. Fejezet
37. Fejezet
Ez a mai nap nem mondható éppen unalmasnak. Folyton történik valami váratlan…
Megjelennek Ashley-ék, aztán a hírek Kellanról, most pedig Jeremy.
Tényleg beszélnem kell valakivel!
Nagyon remélem, hogy Isabel ráér, ugyanis Ő az egyetlen, akivel ezt meg tudom rendesen beszélni.
A mobilját nem vette föl. Gondoltam megpróbálom a lakás telefont.
Azt végre fölvették.
- Halló? – Jaj ne, ez apa hangja.
- Szia, Isabel otthon van? – kérdeztem rögtön.
- Kyra, te vagy az? – kérdezte meglepetten.
- Igen, tudod adni Isabelt? – kérdeztem türelmetlenül.
- Itthon van, szólok neki – mondta, majd egy torokköszörülés után bizonytalanul folytatta. – Hogy vagy?
- Kösz, jól, de tényleg beszélnem kell Isabellel.
- Valami baj van? Isabel mondta, hogy elutaztál! – az elején aggodalmas volt a hangja, a végére azonban, úgy tűnt, mintha büszke lenne arra, hogy Isabel elmesélte neki, hogy elmentem.
- Semmi baj, csak valamit meg kell beszélnem vele! – közöltem.
- Jó, de… tudod, nagyon hiányzol nekem! – mondta halkan, és éreztem, hogy tényleg így van.
- Öhm… te is nekem, apa – váltottam én is halkabbra.
- Szeretném, ha végre kibékülnénk! Nagyon hiányzol! – tudtam, hogy ha így bevallja, az hatalmas lépés a részéről.
Éreztem, hogy ellágyulok, és a szemem könnyes lesz.
- Én is szeretném, de talán jobb lenne személyesen… Tudod, van, amit lehet, hogy soha sem fogok tudni teljesen elfogadni! De, ha hazaértem, felhívlak, és majd gyere át hozzám. Akkor majd meg tudjuk rendesen is beszélni a dolgot – a kézfejemmel megtöröltem a szemem. – Idehívod Isabelt?
- Igen, rögtön. Örülök, hogy beszéltünk!
- Én is, szia!
- Szia, és szeretlek Kyra! – hallottam, hogy sóhajt, majd azt, hogy mellé teszi a telefont.
Pár percig vártam, addig szerencsére lenyugodtam, és újra, teljesen összeszedtem a gondolataimat.
- Szia, Kyra! – köszönt vidáman Isabel.
- Szia, jó, hogy végre elértelek! Miért nem vetted föl a mobilodat? Azon is kerestelek! – mondtam szemrehányó hangon, ugyanakkor kíváncsi voltam, mivel van úgy elfoglalva.
- Bocsi, valahol elkeveredhetett a házban, mert sehol sem találom, csak a hangját hallottam – mondta bosszankodva. – Miért kerestél?
- Hol vagy? Helyezkedj kényelembe, szerintem hosszú lesz!
- Várj, felmegyek a szobámba! – hallottam, ahogy elindul a lépcsőn, és némelyik lépcsőfoknál megnyikordul a fa.
Hamarosan kinyílt egy ajtó, majd csoszogás, végül az ágy besüppedt alatta.
- Itt vagyok, mondhatod!
- Szóval… - elmeséltem neki, az egész mai napomat és az összes kétségemet, majd vártam, hogy mit mond.
Jó érzés volt, hogy valakinek elmondhattam végre, valaki olyannak, aki megért. Sokkal könnyebb lett tőle a lelkem, jobban éreztem magam.
- Hmm… - mondta, majd egy ideig nem szólalt meg.
- „Hmm”, ennyi, amennyit mondani bírsz? – kérdeztem mérgesen.
- Várj, egy kicsit, csak gondolkoztam! Mondd, olvastad te egyáltalán azokat az újságokat, amikről beszéltek neked? Vagy fölmentél már valamelyik oldalra a neten, hogy megnézd?
- Nem. Miért, te igen?
- Igen, és szerintem neked sem ártana. Némelyik kép magáért beszél. Szerintem Kellan teljesen kivan!
- Szóval, azt mondod, hogy…
- Azt mondom, hogy szerintem igazuk volt Kellan barátainak! Tényleg teljesen tönkreteszi magát, ráadásul, ha így folytatja, a karrierjét is lehúzhatja a vécén, mert piás és bunkó színészből van elég! Szóval, próbálj meg vele beszélni! Jeremyvel meg ne foglalkozz! Valószínűleg megpróbál túllépni rajtad!
- Jeremy miatt nem is aggódom, azt nem tudom, mit mondjak Kellannak, ha felhívom!
- Passz, azt én se! De próbálj meg hatni rá! És hívj föl, ha beszéltetek, vagy ha van valami!
- Jó, igyekszem. Most mész valahova?
- Igen, órám lesz, de utána bármikor hívhatsz!
- Rendben, szia!
- Szia!
Szóval akkor hívjam fel… De előtte megnézem azokat a híres képeket, amikről mindenki beszél nekem!
Bekapcsoltam a laptopot, és egy kis keresgélés után, már meg is találtam, amit kerestem.
A legtöbb kép arról készült, amikor a biztonságiak nem akarták beengedni Kellant arra a rendezvényre, majd pár közeli az arcáról.
Tisztán látszott rajta, hogy ivott, elég sokat ráadásul. A szemében semmi nem látszott a jól ismert csillogásból, csak tompán, dühösen nézett. A haja is zilált volt, és már ráfért volna egy alapos igazítás, vagy egy kis fésülés.
A többi képen szintén ilyen állapotban volt, annyi különbséggel, hogy a hely mindig más volt. Party, rendezvény, vagy csak paparazzi képek.
Ezt tényleg nem csinálhatja tovább, és a cikkekben is egyre inkább negatívan írnak róla.
Felhívom!
Lehet, hogy mégsem ez volt a legjobb ötlet. Mi van, ha Ashley tévedett, és Kellan nem is kíváncsi rám?
Már vagy tízszer kicsengett, de még mindig semmi, nem veszi föl.
Hát jó, talán így lesz a legjobb… Amúgy se tudtam, mit mondjak neki, ha felveszi.
Hoppá!
- Halló? – szólt bele mély rekedt hangon.
Rögtön leizzadtam, túl hirtelen vette fel, nem számítottam rá, és ahogy meghallottam a hangját a szívem össze-vissza kezdett verni. Remek!
- Szia, Kellan, Kyra vagyok! – találtam meg végre a hangom.
A vonal túlvégén síri csönd lett. Kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy hülyeség volt fölhívni.
- Mit akarsz? – a hangja durva volt, ettől elment az a kevés bátorságom is, ami volt.
Mindegy, ha már belekezdtem, nem csaphatom le a kagylót, el kell mondanom, amit akartam.
- Láttam a cikkeket, amiket mostanában rólad írnak… és ezért erről szeretnék veled…
- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! Itt hagytál, elhagytál! Szakítottunk, rémlik? – hangja mérges, szinte morgás volt, ahogy rám förmedt.
- Igen, tudom… De, Kellan, nem csinálhatod ezt tovább! Tönkreteszed a karriered, de az életedet is! Mindenkit elmarsz magad mellől!
- Ne. Avatkozz. Az. Éltembe. – minden szót úgy mondott el, mint egy parancsot, amitől betelt nálam a pohár.
- Tudod mit? Elegem van belőled! Felőlem halálra is vedelheted magad! De ne merj velem ilyen hangon beszélni, soha! Már bánom, hogy egyáltalán megpróbáltam veled beszélni! És ami a szakítást illeti, te szakítottál velem! De nem is fontos, mert lehet, hogy ez volt az egyetlen helyes döntésed mostanában! – a hangom elvékonyodott, ugyanakkor komor, és hideg maradt, nem engedtem meg, hogy hallja, mennyire rosszul estek a szavai. Olyan érzés volt, mintha valaki megforgatott volna a szívemben egy hegyes tört. A gyomrom pedig összeszűkült.
Bárcsak ne hallgattam volna senkire se! Nem kellett volna őt fölhívnom!
- Ha annyira nem érdekellek, akkor többet ne hívogass! Nincs szükségem a tanácsiadra!
- Rendben Kellan! De ha így folytatod, és nem változtatsz, akkor ne lepődj meg, ha később elviszem a gyereket, és soha nem láthatod! Nincs szüksége ilyen apára, mint te vagy! Csak ennyit akartam, szia!
Letettem a telefont, utána pedig kikapcsoltam a mobilt.
Olyan nyomorultul éreztem magam…
Lenéztem a hasamra, ami szépen elkezdett nőni, és kitört belőlem a sírás.
Hogy lehettem ilyen hülye?! Egyértelmű, hogy Kellannak már nem jelentek semmit.
Eldöntöttem magamban, hogy soha többet, akárki is könyörög, és bármilyen baj is van, soha többet nem próbálok segíteni neki!
Besétáltam a fürdőbe és engedni kezdtem a kádba fürdővizet. Beleraktam mindent, amit ott találtam, talán az jót fog tenni…
Amikor már majdnem tele volt a kád, elzártam, levetkőztem és belefeküdtem a vízbe.
Nagyon jól esett, ahogy a forró víz a bőrömhöz ért, és a tusfürdő, meg a mindenféle, amit beletettem, összekeveredett és isteni illattal töltötte meg a fürdőszobát.
Egészen addig ültem benne, amíg már szinte teljesen kihűlt, addigra a könnyeim is abbamaradtak, és sikerült egy kicsit megnyugodnom, bár még mindig nagyon rosszul, nyomorultul éreztem magam.
Eszembe jutott, hogy megígértem Isabelnek, hogy fölhívom. Semmi kedvem nem volt senkivel sem beszélni.
Azért, a biztonság kedvéért bekapcsoltam a telefonom, és ledőltem az ágyba.
Ma még számíthattam Jeremy látogatására is, de valószínűleg ma lerázom valahogy, és majd rendelek valami vacsorát, ha éhes leszek, de ha a gyomrom nem nyugszik meg, valószínűleg megspórolok egy étkezést.
Szép lassan kezdtek elnehezülni a szemhéjaim, és lassan lecsukódott a szemem, de aztán mégsem tudtam elaludni, mert valaki éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy fölhívjon.
Mérgelődve nyújtózkodtam a telefon felé, majd amikor végre elértem, majdnem el is ejtettem.
Kellan neve villogott a kijelzőn.
Ez a mai nap nem mondható éppen unalmasnak. Folyton történik valami váratlan…
Megjelennek Ashley-ék, aztán a hírek Kellanról, most pedig Jeremy.
Tényleg beszélnem kell valakivel!
Nagyon remélem, hogy Isabel ráér, ugyanis Ő az egyetlen, akivel ezt meg tudom rendesen beszélni.
A mobilját nem vette föl. Gondoltam megpróbálom a lakás telefont.
Azt végre fölvették.
- Halló? – Jaj ne, ez apa hangja.
- Szia, Isabel otthon van? – kérdeztem rögtön.
- Kyra, te vagy az? – kérdezte meglepetten.
- Igen, tudod adni Isabelt? – kérdeztem türelmetlenül.
- Itthon van, szólok neki – mondta, majd egy torokköszörülés után bizonytalanul folytatta. – Hogy vagy?
- Kösz, jól, de tényleg beszélnem kell Isabellel.
- Valami baj van? Isabel mondta, hogy elutaztál! – az elején aggodalmas volt a hangja, a végére azonban, úgy tűnt, mintha büszke lenne arra, hogy Isabel elmesélte neki, hogy elmentem.
- Semmi baj, csak valamit meg kell beszélnem vele! – közöltem.
- Jó, de… tudod, nagyon hiányzol nekem! – mondta halkan, és éreztem, hogy tényleg így van.
- Öhm… te is nekem, apa – váltottam én is halkabbra.
- Szeretném, ha végre kibékülnénk! Nagyon hiányzol! – tudtam, hogy ha így bevallja, az hatalmas lépés a részéről.
Éreztem, hogy ellágyulok, és a szemem könnyes lesz.
- Én is szeretném, de talán jobb lenne személyesen… Tudod, van, amit lehet, hogy soha sem fogok tudni teljesen elfogadni! De, ha hazaértem, felhívlak, és majd gyere át hozzám. Akkor majd meg tudjuk rendesen is beszélni a dolgot – a kézfejemmel megtöröltem a szemem. – Idehívod Isabelt?
- Igen, rögtön. Örülök, hogy beszéltünk!
- Én is, szia!
- Szia, és szeretlek Kyra! – hallottam, hogy sóhajt, majd azt, hogy mellé teszi a telefont.
Pár percig vártam, addig szerencsére lenyugodtam, és újra, teljesen összeszedtem a gondolataimat.
- Szia, Kyra! – köszönt vidáman Isabel.
- Szia, jó, hogy végre elértelek! Miért nem vetted föl a mobilodat? Azon is kerestelek! – mondtam szemrehányó hangon, ugyanakkor kíváncsi voltam, mivel van úgy elfoglalva.
- Bocsi, valahol elkeveredhetett a házban, mert sehol sem találom, csak a hangját hallottam – mondta bosszankodva. – Miért kerestél?
- Hol vagy? Helyezkedj kényelembe, szerintem hosszú lesz!
- Várj, felmegyek a szobámba! – hallottam, ahogy elindul a lépcsőn, és némelyik lépcsőfoknál megnyikordul a fa.
Hamarosan kinyílt egy ajtó, majd csoszogás, végül az ágy besüppedt alatta.
- Itt vagyok, mondhatod!
- Szóval… - elmeséltem neki, az egész mai napomat és az összes kétségemet, majd vártam, hogy mit mond.
Jó érzés volt, hogy valakinek elmondhattam végre, valaki olyannak, aki megért. Sokkal könnyebb lett tőle a lelkem, jobban éreztem magam.
- Hmm… - mondta, majd egy ideig nem szólalt meg.
- „Hmm”, ennyi, amennyit mondani bírsz? – kérdeztem mérgesen.
- Várj, egy kicsit, csak gondolkoztam! Mondd, olvastad te egyáltalán azokat az újságokat, amikről beszéltek neked? Vagy fölmentél már valamelyik oldalra a neten, hogy megnézd?
- Nem. Miért, te igen?
- Igen, és szerintem neked sem ártana. Némelyik kép magáért beszél. Szerintem Kellan teljesen kivan!
- Szóval, azt mondod, hogy…
- Azt mondom, hogy szerintem igazuk volt Kellan barátainak! Tényleg teljesen tönkreteszi magát, ráadásul, ha így folytatja, a karrierjét is lehúzhatja a vécén, mert piás és bunkó színészből van elég! Szóval, próbálj meg vele beszélni! Jeremyvel meg ne foglalkozz! Valószínűleg megpróbál túllépni rajtad!
- Jeremy miatt nem is aggódom, azt nem tudom, mit mondjak Kellannak, ha felhívom!
- Passz, azt én se! De próbálj meg hatni rá! És hívj föl, ha beszéltetek, vagy ha van valami!
- Jó, igyekszem. Most mész valahova?
- Igen, órám lesz, de utána bármikor hívhatsz!
- Rendben, szia!
- Szia!
Szóval akkor hívjam fel… De előtte megnézem azokat a híres képeket, amikről mindenki beszél nekem!
Bekapcsoltam a laptopot, és egy kis keresgélés után, már meg is találtam, amit kerestem.
A legtöbb kép arról készült, amikor a biztonságiak nem akarták beengedni Kellant arra a rendezvényre, majd pár közeli az arcáról.
Tisztán látszott rajta, hogy ivott, elég sokat ráadásul. A szemében semmi nem látszott a jól ismert csillogásból, csak tompán, dühösen nézett. A haja is zilált volt, és már ráfért volna egy alapos igazítás, vagy egy kis fésülés.
A többi képen szintén ilyen állapotban volt, annyi különbséggel, hogy a hely mindig más volt. Party, rendezvény, vagy csak paparazzi képek.
Ezt tényleg nem csinálhatja tovább, és a cikkekben is egyre inkább negatívan írnak róla.
Felhívom!
Lehet, hogy mégsem ez volt a legjobb ötlet. Mi van, ha Ashley tévedett, és Kellan nem is kíváncsi rám?
Már vagy tízszer kicsengett, de még mindig semmi, nem veszi föl.
Hát jó, talán így lesz a legjobb… Amúgy se tudtam, mit mondjak neki, ha felveszi.
Hoppá!
- Halló? – szólt bele mély rekedt hangon.
Rögtön leizzadtam, túl hirtelen vette fel, nem számítottam rá, és ahogy meghallottam a hangját a szívem össze-vissza kezdett verni. Remek!
- Szia, Kellan, Kyra vagyok! – találtam meg végre a hangom.
A vonal túlvégén síri csönd lett. Kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy hülyeség volt fölhívni.
- Mit akarsz? – a hangja durva volt, ettől elment az a kevés bátorságom is, ami volt.
Mindegy, ha már belekezdtem, nem csaphatom le a kagylót, el kell mondanom, amit akartam.
- Láttam a cikkeket, amiket mostanában rólad írnak… és ezért erről szeretnék veled…
- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! Itt hagytál, elhagytál! Szakítottunk, rémlik? – hangja mérges, szinte morgás volt, ahogy rám förmedt.
- Igen, tudom… De, Kellan, nem csinálhatod ezt tovább! Tönkreteszed a karriered, de az életedet is! Mindenkit elmarsz magad mellől!
- Ne. Avatkozz. Az. Éltembe. – minden szót úgy mondott el, mint egy parancsot, amitől betelt nálam a pohár.
- Tudod mit? Elegem van belőled! Felőlem halálra is vedelheted magad! De ne merj velem ilyen hangon beszélni, soha! Már bánom, hogy egyáltalán megpróbáltam veled beszélni! És ami a szakítást illeti, te szakítottál velem! De nem is fontos, mert lehet, hogy ez volt az egyetlen helyes döntésed mostanában! – a hangom elvékonyodott, ugyanakkor komor, és hideg maradt, nem engedtem meg, hogy hallja, mennyire rosszul estek a szavai. Olyan érzés volt, mintha valaki megforgatott volna a szívemben egy hegyes tört. A gyomrom pedig összeszűkült.
Bárcsak ne hallgattam volna senkire se! Nem kellett volna őt fölhívnom!
- Ha annyira nem érdekellek, akkor többet ne hívogass! Nincs szükségem a tanácsiadra!
- Rendben Kellan! De ha így folytatod, és nem változtatsz, akkor ne lepődj meg, ha később elviszem a gyereket, és soha nem láthatod! Nincs szüksége ilyen apára, mint te vagy! Csak ennyit akartam, szia!
Letettem a telefont, utána pedig kikapcsoltam a mobilt.
Olyan nyomorultul éreztem magam…
Lenéztem a hasamra, ami szépen elkezdett nőni, és kitört belőlem a sírás.
Hogy lehettem ilyen hülye?! Egyértelmű, hogy Kellannak már nem jelentek semmit.
Eldöntöttem magamban, hogy soha többet, akárki is könyörög, és bármilyen baj is van, soha többet nem próbálok segíteni neki!
Besétáltam a fürdőbe és engedni kezdtem a kádba fürdővizet. Beleraktam mindent, amit ott találtam, talán az jót fog tenni…
Amikor már majdnem tele volt a kád, elzártam, levetkőztem és belefeküdtem a vízbe.
Nagyon jól esett, ahogy a forró víz a bőrömhöz ért, és a tusfürdő, meg a mindenféle, amit beletettem, összekeveredett és isteni illattal töltötte meg a fürdőszobát.
Egészen addig ültem benne, amíg már szinte teljesen kihűlt, addigra a könnyeim is abbamaradtak, és sikerült egy kicsit megnyugodnom, bár még mindig nagyon rosszul, nyomorultul éreztem magam.
Eszembe jutott, hogy megígértem Isabelnek, hogy fölhívom. Semmi kedvem nem volt senkivel sem beszélni.
Azért, a biztonság kedvéért bekapcsoltam a telefonom, és ledőltem az ágyba.
Ma még számíthattam Jeremy látogatására is, de valószínűleg ma lerázom valahogy, és majd rendelek valami vacsorát, ha éhes leszek, de ha a gyomrom nem nyugszik meg, valószínűleg megspórolok egy étkezést.
Szép lassan kezdtek elnehezülni a szemhéjaim, és lassan lecsukódott a szemem, de aztán mégsem tudtam elaludni, mert valaki éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy fölhívjon.
Mérgelődve nyújtózkodtam a telefon felé, majd amikor végre elértem, majdnem el is ejtettem.
Kellan neve villogott a kijelzőn.
2010. március 15., hétfő
2010. március 14., vasárnap
36. Fejezet
36. Fejezet
A tömeg nagy morajlás és izgatott sikkantások közepette szétvált, és utat engedett a két alaknak, akik felém jöttek.
Nem mondhatnám, hogy ismeretlenek voltak nekem, inkább csak megdöbbentett, hogy itt látom őket. Hiszen ki ne ismerné Ashley Greene-t és Jackson Rathbone-t?
Azt viszont továbbra sem értettem, miért vannak itt, viszont láthatóan nem merő véletlenségből keveredtek ide, és nem is azért, mert nagy rajongóim lennének, hanem szándékosan, főleg, ha azt nézem, hogy egyenesen felém tartanak.
Ashley nem igazán zavartatta magát, magabiztos, könnyed léptekkel megkerülte az asztalt, és odasétált közvetlenül mellém. Jackson láthatóan zavarban volt, így – bár ő is megkerülte az asztalt -, valamivel hátrébb állt meg, és igyekezett barátságosan mosolyogni az időközben egyre jobban megőrült rajongókra.
Mikor Ashley odaért mellém, zavartan fölálltam a székről, Ő pedig a kezét nyújtotta.
- Szia, Ashley vagyok, Ashley Greene! – megráztam a kezét, miközben szélesen elmosolyodott. – Ő pedig Jackson Rathbone. – Jackson is közelebb lépett, és barátságosan elmosolyodott.
- Örvendek! – biccentett felém.
- Tudom, ismerlek benneteket. Én Kyra vagyok, de gondolom, tudjátok – mondtam, és kicsit kellemetlenül éreztem magamat, mert tudtam, hogy az üzletben lévő összes ember minket bámul.
- Igen, igazából ezért is vagyunk itt… - kezdte Ashley és összenéztek Jacksonnal.
- Ha beszélni szeretnétek velem, szerintem menjünk egy nyugodtabb helyre, kényelmesebb lenne – vetettem föl az ötletet, mert már nem sok választotta el az embereket, hogy átessenek az asztal túloldalára. A biztonsági őrök szinte tehetetlenek voltak.
- Az jó lenne, nem akartunk neked kellemetlenséget, de muszáj volt beszélnünk veled, és nem tudtuk, hol keressünk máshol, hogy ne kerüljük el egymást. Itt legalább biztos volt, hogy itt találunk – magyarázta Ashley.
- Rendben, akkor gyertek! – tekintetemmel Jeremyt kezdtem keresni, hogy segítsen valahogy kimenekülni innen, de hirtelen nem találtam sehol.
A biztonsági őröktől kezdve a boltban dolgozó összes alkalmazottig, mindenki azon volt, hogy kitessékelje a tömeget.
Jeremyt végül a bejárat közelében vettem észre, éppen az egyik biztonsági őrrel vitatkozott egy eladós lánnyal együtt. Jól jönne, ha most itt lenne Carlos és Jeff! De hiába sóhajtoztam ezen magamban, valahogyan ki kellett verekedni magunkat innen, ami kétségkívül Jefféknek való feladat lett volna.
- Nincs valami hátsó kijárat? – kérdezte Jackson reménykedve, miközben a felfordulást nézte.
- Kell lennie valahol, csak nem tudom, hol van, és ki tudunk-e rajta jutni…- motyogtam, és közben alaposan végignéztem a boltot.
A bolt leghátsó sarkában aztán észrevettem egy „Belépés csak dolgozóknak!” feliratú ajtót. Azonban már kezdtem is elvetni az ötletet, mivel odáig biztos nem jutunk el.
- Ott van egy ajtó – mutattam abba az irányba –, de nem hiszem, hogy érdemes lenne megpróbálni – sóhajtottam, kezdett elegem lenni ebből a nagy tömegből.
- Kérem, jöjjenek velem! – szólalt meg mögöttem egy mély hang.
Az egyik biztonsági ember volt az, és elkezdett a már kiszemelt ajtó felé terelni minket. Éppen a legjobbkor érkezett.
A hátam mögött meghallottam, ahogy Jackson odasúgja Ashleynek:
- Kellan egy hatalmassal jön nekünk ezért!
Az utcára kiérve aztán megkönnyebbültem, és úgy vettem észre Ashleyék is.
- Hova menjünk, ahol lehetőleg nem ismernek föl benneteket? – kérdeztem.
- Nem is tudom, hol szálltál meg? – kérdezte Ashley elgondolkodva.
- Itt nem messze a… - izgatottan összecsapta a tenyerét.
- Tudom, azt a helyet ismerem, nem lenne baj, ha odamennénk? Azt hiszem, az lenne a legtökéletesebb hely, ehhez a témához.
- Hát, jó – egyeztem bele, majd elindultunk a szálloda felé.
Útközben mind a hárman csöndben voltunk, ami egy kicsit zavaró volt, mert el nem tudtam képzelni, mit akarhatnak tőlem.
Lassan elértük a szállodát, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon a szobámban akarnak-e feljönni, vagy elég lesz, ha leülünk az előcsarnokban. Bár gondolom, jobb lenne, ha senki sem hallana minket, így jobb választás lenne a szobám. De vajon milyen állapotban hagytam ott reggel? Az ágyamat visszarendeztem, és talán a pár ruhán kívül, amit kidobáltam a szekrényből, más nincs elszórva, és egyébként is, az előszobában fogunk leülni. Remélem nem lesz semmi kínos szitu.
Belépve a szállodába rögtön a lift felé indultunk, Jackson és Ashley pedig szó nélkül követtek.
Amikor aztán odaértünk a szobám elé, pár percig szerencsétlenkedtem a kulcsokkal, majd végre kinyílt az ajtó, és beengedtem őket.
- Üljetek le! – intettem a kanapéra, én pedig a fotelba ültem le.
Ashley látszólag fesztelen volt, Jackson zárkózottabb és kerülve a tekintetem, a szobát kezdte vizslatni.
- Miért akartatok velem beszélni? – tértem a tárgyra.
Jackson megköszörülte a torkát, Ashley pedig fészkelődni kezdett.
- Az a helyzet, hogy igazából, lehet, hogy nem kellett volna idejönnünk, de mivel Kellan barátai vagyunk, úgy gondoltuk, jobb lesz. Már nem bírtam nézni, amit művel – kezdte Ashley.
Szóval Kellan miatt vannak itt, mondjuk sejtettem, de attól még nem örülök neki.
- Miért, mit művel? – kérdeztem, és próbáltam úgy tenni, mintha hidegen hagyna.
- Nem olvasol mostanában újságot? Vagy elég lenne felmenned az internetre, minden tele van vele.
- Mivel? – kérdeztem értetlenül, de most már kíváncsian.
- Kellannal! A legutóbb összeverekedett egy kidobó emberrel, amikor az nem akarta beengedni az egyik rendezvényre, ahova meghívták, mert már ittasan érkezett oda.
Teljesen megdöbbentettek a hallottak. Kellan ilyeneket művel mostanában?
- De hát miért? Régebben nem volt ilyen! Ha iszik is, csak keveset, mértékkel! Ezt nem értem! – csóváltam a fejem.
- Mit nem értesz ezen? – kérdezte Ashley.
- Azt, hogy miét viselkedik így! – vágtam rá.
Ashley egy olyan „ugyan már ne csináld” pillantással nézett rám.
- Ne mondd, hogy nem tudod! Egyértelmű, hogy azért, mert szakítottatok! Azóta ilyen! Amikor veled volt, teljesen megváltozott! A kelekótya, kicsit szexista Kellan megkomolyodott, érettebb lett. Aztán, amióta te elmentél, már nem látogatja Lucyt, még csak felé sem néz! – mondta szomorúan, fejcsóválva – Tudomást sem vesz a gyerekéről! Este kiüti magát, elmegy bulizni, iszik, aztán jó esetben délután felébred és kezdi az egészet elölről! Rossz nézni, amit művel! Nem nézhettük tovább tétlenül, ahogy rombolja magát! Állandóan cikkeznek is róla!
Hitetlenül hallgattam a beszámolót Kellanról. Nem tudtam elképzelni róla, hogy ilyeneket művel!
Amikor Ashley befejezte, mind a ketten várakozóan néztek rám.
- Öhm… és mit akartok tőlem?
- Nem elég egyértelmű? – kérdezte Ashley felhúzott szemöldökkel.
- Béküljetek ki! Azt szeretnénk, ha végre kibékülnétek! – fakadt ki Jackson, mióta itt van először szólalt meg.
- Nem tudom, ti hogyan gondoljátok, de ez a magánügyem! Úgy gondolom, Kellan elég világosan az értésemre adta, hogy kit tart a családjának és kit nem! Elég világos volt, hogy szakítani akart! És igazad volt Ashley, tényleg nem kellett volna idejönnötök ezért! – idegesített a helyzet, hogy beleszólnak az életembe, tanácsokat adnak, mintha ők jobban tudnák.
Nem fogok könyörögni Kellannak, hogy béküljünk ki! Erre az egész dologra túlságosan fáj, még rágondolni is.
- Mind a ketten ugyanolyan makacs, önfejűek vagytok! – mondta hevesen Ashley és nem tágított a témától. – Ha valamelyikőtök megtenné az első lépést… de nem! Mind a ketten kifogásokat kerestek! Kellan azt mondta, hogy fölösleges lenne beszélnie veled, úgyse állnál szóba vele azok után, amiket mondott. Te pedig azzal jössz, hogy Kellan nem téged szeret!
Pár percig emésztettem az elhangzottakat, és mérlegeltem őket.
- Átgondolom a dolgot, ő a gyerekünk apja, nem akarom, hogy tönkre tegye magát, meg egyébként se! De újra összejönni nem fogunk! – mondtam határozottan. – Felhívom, kibékülünk, de ennyi! Rendben?
Ashley felsóhajtott.
- Rendben, azt hiszem ez így is több, mint amit vártam, és Kellannak talán elég hozzá, hogy lássa, te megtetted az első lépést! – mondta mosolyogva, és szinte láttam, ahogy elindulnak a fejében a kerekek, és újabbnál újabb ötleteken töri a fejét.
- Ashley! Ne kezdj el kombinálni! Én már nem tudnék újra összejönni vele, bármennyire szeretem még most is! – mondtam halkan, kerülve a tekintetüket. – Azzal, hogy van még egy gyereke, és Monica is mindig ott lesz a közelében, soha sem fogok tudni megbarátkozni! Értsétek meg! Jobb lesz, ha mind a ketten továbblépünk!
Ashley már nyitotta a száját, de Jackson megszorította a kezét.
- Ashley, igaza van! Hagyd őket békén! Képzeld kicsit Kyra helyébe magad! – mondta Jackson, amiért rögtön sokkal szimpatikusabb lett.
- Rendben, de azért egy telefont igazán megtehetnél érte! Ránk nem hallgat! – fölálltak a mind a ketten az ajtó felé indultak.
- Felhívom, de nem ígérek semmit!
- Örülök, hogy megismerhettelek! – mondta Jackson búcsúzásképpen.
- Én is, sziasztok!
- Szia! – mondta Ashley, majd hírtelen átölelt. – Én azért szeretném, ha újra összejönnétek! Kellannak sokkal fontosabb vagy a gyerekénél! Igazán összeilletek! – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. – Remélem, még találkozunk! – tette hozzá már normál hangon.
- Én is, sziasztok!
Becsuktam az ajtót és ledőltem az ágyba. Rengetek gondolat futott át a fejemben, és még mindig az elhangzottakon gondolkodtam.
Föl kéne hívnom Kellant…
De mit mondjak neki? Kezdtem pánikba esni.
Jeremy talán segíthetne. Vele meg tudnám beszélni a dolgot, hogy mit mondjak Kellannak.
Így aztán fölpattantam, és elindultam a szomszéd szobába, reménykedve, hogy Jeremy már visszajött.
Kiléptem a folyosóra, amikor láttam, hogy Jeremy ajtaja is éppen kinyílt. Remek, szóval itt van Jeremy!
Már éppen léptem volna át a küszöbömön, amikor Jeremy szobájából nem éppen az jött ki, akit vártam, hanem, ahogy távozóban jobban megnéztem, az eladós csaj a boltból!
Jeremy búcsúzóul átölelte, majd becsukta utána az ajtót.
Azt hiszem, most mégsem megyek át hozzá…
A tömeg nagy morajlás és izgatott sikkantások közepette szétvált, és utat engedett a két alaknak, akik felém jöttek.
Nem mondhatnám, hogy ismeretlenek voltak nekem, inkább csak megdöbbentett, hogy itt látom őket. Hiszen ki ne ismerné Ashley Greene-t és Jackson Rathbone-t?
Azt viszont továbbra sem értettem, miért vannak itt, viszont láthatóan nem merő véletlenségből keveredtek ide, és nem is azért, mert nagy rajongóim lennének, hanem szándékosan, főleg, ha azt nézem, hogy egyenesen felém tartanak.
Ashley nem igazán zavartatta magát, magabiztos, könnyed léptekkel megkerülte az asztalt, és odasétált közvetlenül mellém. Jackson láthatóan zavarban volt, így – bár ő is megkerülte az asztalt -, valamivel hátrébb állt meg, és igyekezett barátságosan mosolyogni az időközben egyre jobban megőrült rajongókra.
Mikor Ashley odaért mellém, zavartan fölálltam a székről, Ő pedig a kezét nyújtotta.
- Szia, Ashley vagyok, Ashley Greene! – megráztam a kezét, miközben szélesen elmosolyodott. – Ő pedig Jackson Rathbone. – Jackson is közelebb lépett, és barátságosan elmosolyodott.
- Örvendek! – biccentett felém.
- Tudom, ismerlek benneteket. Én Kyra vagyok, de gondolom, tudjátok – mondtam, és kicsit kellemetlenül éreztem magamat, mert tudtam, hogy az üzletben lévő összes ember minket bámul.
- Igen, igazából ezért is vagyunk itt… - kezdte Ashley és összenéztek Jacksonnal.
- Ha beszélni szeretnétek velem, szerintem menjünk egy nyugodtabb helyre, kényelmesebb lenne – vetettem föl az ötletet, mert már nem sok választotta el az embereket, hogy átessenek az asztal túloldalára. A biztonsági őrök szinte tehetetlenek voltak.
- Az jó lenne, nem akartunk neked kellemetlenséget, de muszáj volt beszélnünk veled, és nem tudtuk, hol keressünk máshol, hogy ne kerüljük el egymást. Itt legalább biztos volt, hogy itt találunk – magyarázta Ashley.
- Rendben, akkor gyertek! – tekintetemmel Jeremyt kezdtem keresni, hogy segítsen valahogy kimenekülni innen, de hirtelen nem találtam sehol.
A biztonsági őröktől kezdve a boltban dolgozó összes alkalmazottig, mindenki azon volt, hogy kitessékelje a tömeget.
Jeremyt végül a bejárat közelében vettem észre, éppen az egyik biztonsági őrrel vitatkozott egy eladós lánnyal együtt. Jól jönne, ha most itt lenne Carlos és Jeff! De hiába sóhajtoztam ezen magamban, valahogyan ki kellett verekedni magunkat innen, ami kétségkívül Jefféknek való feladat lett volna.
- Nincs valami hátsó kijárat? – kérdezte Jackson reménykedve, miközben a felfordulást nézte.
- Kell lennie valahol, csak nem tudom, hol van, és ki tudunk-e rajta jutni…- motyogtam, és közben alaposan végignéztem a boltot.
A bolt leghátsó sarkában aztán észrevettem egy „Belépés csak dolgozóknak!” feliratú ajtót. Azonban már kezdtem is elvetni az ötletet, mivel odáig biztos nem jutunk el.
- Ott van egy ajtó – mutattam abba az irányba –, de nem hiszem, hogy érdemes lenne megpróbálni – sóhajtottam, kezdett elegem lenni ebből a nagy tömegből.
- Kérem, jöjjenek velem! – szólalt meg mögöttem egy mély hang.
Az egyik biztonsági ember volt az, és elkezdett a már kiszemelt ajtó felé terelni minket. Éppen a legjobbkor érkezett.
A hátam mögött meghallottam, ahogy Jackson odasúgja Ashleynek:
- Kellan egy hatalmassal jön nekünk ezért!
Az utcára kiérve aztán megkönnyebbültem, és úgy vettem észre Ashleyék is.
- Hova menjünk, ahol lehetőleg nem ismernek föl benneteket? – kérdeztem.
- Nem is tudom, hol szálltál meg? – kérdezte Ashley elgondolkodva.
- Itt nem messze a… - izgatottan összecsapta a tenyerét.
- Tudom, azt a helyet ismerem, nem lenne baj, ha odamennénk? Azt hiszem, az lenne a legtökéletesebb hely, ehhez a témához.
- Hát, jó – egyeztem bele, majd elindultunk a szálloda felé.
Útközben mind a hárman csöndben voltunk, ami egy kicsit zavaró volt, mert el nem tudtam képzelni, mit akarhatnak tőlem.
Lassan elértük a szállodát, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon a szobámban akarnak-e feljönni, vagy elég lesz, ha leülünk az előcsarnokban. Bár gondolom, jobb lenne, ha senki sem hallana minket, így jobb választás lenne a szobám. De vajon milyen állapotban hagytam ott reggel? Az ágyamat visszarendeztem, és talán a pár ruhán kívül, amit kidobáltam a szekrényből, más nincs elszórva, és egyébként is, az előszobában fogunk leülni. Remélem nem lesz semmi kínos szitu.
Belépve a szállodába rögtön a lift felé indultunk, Jackson és Ashley pedig szó nélkül követtek.
Amikor aztán odaértünk a szobám elé, pár percig szerencsétlenkedtem a kulcsokkal, majd végre kinyílt az ajtó, és beengedtem őket.
- Üljetek le! – intettem a kanapéra, én pedig a fotelba ültem le.
Ashley látszólag fesztelen volt, Jackson zárkózottabb és kerülve a tekintetem, a szobát kezdte vizslatni.
- Miért akartatok velem beszélni? – tértem a tárgyra.
Jackson megköszörülte a torkát, Ashley pedig fészkelődni kezdett.
- Az a helyzet, hogy igazából, lehet, hogy nem kellett volna idejönnünk, de mivel Kellan barátai vagyunk, úgy gondoltuk, jobb lesz. Már nem bírtam nézni, amit művel – kezdte Ashley.
Szóval Kellan miatt vannak itt, mondjuk sejtettem, de attól még nem örülök neki.
- Miért, mit művel? – kérdeztem, és próbáltam úgy tenni, mintha hidegen hagyna.
- Nem olvasol mostanában újságot? Vagy elég lenne felmenned az internetre, minden tele van vele.
- Mivel? – kérdeztem értetlenül, de most már kíváncsian.
- Kellannal! A legutóbb összeverekedett egy kidobó emberrel, amikor az nem akarta beengedni az egyik rendezvényre, ahova meghívták, mert már ittasan érkezett oda.
Teljesen megdöbbentettek a hallottak. Kellan ilyeneket művel mostanában?
- De hát miért? Régebben nem volt ilyen! Ha iszik is, csak keveset, mértékkel! Ezt nem értem! – csóváltam a fejem.
- Mit nem értesz ezen? – kérdezte Ashley.
- Azt, hogy miét viselkedik így! – vágtam rá.
Ashley egy olyan „ugyan már ne csináld” pillantással nézett rám.
- Ne mondd, hogy nem tudod! Egyértelmű, hogy azért, mert szakítottatok! Azóta ilyen! Amikor veled volt, teljesen megváltozott! A kelekótya, kicsit szexista Kellan megkomolyodott, érettebb lett. Aztán, amióta te elmentél, már nem látogatja Lucyt, még csak felé sem néz! – mondta szomorúan, fejcsóválva – Tudomást sem vesz a gyerekéről! Este kiüti magát, elmegy bulizni, iszik, aztán jó esetben délután felébred és kezdi az egészet elölről! Rossz nézni, amit művel! Nem nézhettük tovább tétlenül, ahogy rombolja magát! Állandóan cikkeznek is róla!
Hitetlenül hallgattam a beszámolót Kellanról. Nem tudtam elképzelni róla, hogy ilyeneket művel!
Amikor Ashley befejezte, mind a ketten várakozóan néztek rám.
- Öhm… és mit akartok tőlem?
- Nem elég egyértelmű? – kérdezte Ashley felhúzott szemöldökkel.
- Béküljetek ki! Azt szeretnénk, ha végre kibékülnétek! – fakadt ki Jackson, mióta itt van először szólalt meg.
- Nem tudom, ti hogyan gondoljátok, de ez a magánügyem! Úgy gondolom, Kellan elég világosan az értésemre adta, hogy kit tart a családjának és kit nem! Elég világos volt, hogy szakítani akart! És igazad volt Ashley, tényleg nem kellett volna idejönnötök ezért! – idegesített a helyzet, hogy beleszólnak az életembe, tanácsokat adnak, mintha ők jobban tudnák.
Nem fogok könyörögni Kellannak, hogy béküljünk ki! Erre az egész dologra túlságosan fáj, még rágondolni is.
- Mind a ketten ugyanolyan makacs, önfejűek vagytok! – mondta hevesen Ashley és nem tágított a témától. – Ha valamelyikőtök megtenné az első lépést… de nem! Mind a ketten kifogásokat kerestek! Kellan azt mondta, hogy fölösleges lenne beszélnie veled, úgyse állnál szóba vele azok után, amiket mondott. Te pedig azzal jössz, hogy Kellan nem téged szeret!
Pár percig emésztettem az elhangzottakat, és mérlegeltem őket.
- Átgondolom a dolgot, ő a gyerekünk apja, nem akarom, hogy tönkre tegye magát, meg egyébként se! De újra összejönni nem fogunk! – mondtam határozottan. – Felhívom, kibékülünk, de ennyi! Rendben?
Ashley felsóhajtott.
- Rendben, azt hiszem ez így is több, mint amit vártam, és Kellannak talán elég hozzá, hogy lássa, te megtetted az első lépést! – mondta mosolyogva, és szinte láttam, ahogy elindulnak a fejében a kerekek, és újabbnál újabb ötleteken töri a fejét.
- Ashley! Ne kezdj el kombinálni! Én már nem tudnék újra összejönni vele, bármennyire szeretem még most is! – mondtam halkan, kerülve a tekintetüket. – Azzal, hogy van még egy gyereke, és Monica is mindig ott lesz a közelében, soha sem fogok tudni megbarátkozni! Értsétek meg! Jobb lesz, ha mind a ketten továbblépünk!
Ashley már nyitotta a száját, de Jackson megszorította a kezét.
- Ashley, igaza van! Hagyd őket békén! Képzeld kicsit Kyra helyébe magad! – mondta Jackson, amiért rögtön sokkal szimpatikusabb lett.
- Rendben, de azért egy telefont igazán megtehetnél érte! Ránk nem hallgat! – fölálltak a mind a ketten az ajtó felé indultak.
- Felhívom, de nem ígérek semmit!
- Örülök, hogy megismerhettelek! – mondta Jackson búcsúzásképpen.
- Én is, sziasztok!
- Szia! – mondta Ashley, majd hírtelen átölelt. – Én azért szeretném, ha újra összejönnétek! Kellannak sokkal fontosabb vagy a gyerekénél! Igazán összeilletek! – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. – Remélem, még találkozunk! – tette hozzá már normál hangon.
- Én is, sziasztok!
Becsuktam az ajtót és ledőltem az ágyba. Rengetek gondolat futott át a fejemben, és még mindig az elhangzottakon gondolkodtam.
Föl kéne hívnom Kellant…
De mit mondjak neki? Kezdtem pánikba esni.
Jeremy talán segíthetne. Vele meg tudnám beszélni a dolgot, hogy mit mondjak Kellannak.
Így aztán fölpattantam, és elindultam a szomszéd szobába, reménykedve, hogy Jeremy már visszajött.
Kiléptem a folyosóra, amikor láttam, hogy Jeremy ajtaja is éppen kinyílt. Remek, szóval itt van Jeremy!
Már éppen léptem volna át a küszöbömön, amikor Jeremy szobájából nem éppen az jött ki, akit vártam, hanem, ahogy távozóban jobban megnéztem, az eladós csaj a boltból!
Jeremy búcsúzóul átölelte, majd becsukta utána az ajtót.
Azt hiszem, most mégsem megyek át hozzá…
2010. március 7., vasárnap
35. Fejezet
35. Fejezet
A szakítás nem jó érzés, és egyáltalán nem jó dolog. Hiába szakítottam már jó pár emberrel, vagy ők velem, ez most valahogy teljesen más.
Nem bírtam azt az érzést, ami egész nap bennem volt. A hangulataim olyan gyorsan változtak, hogy néha már én sem értettem magamat, ugyanakkor legbelül mindig ugyanabban a letargikus hangulatban voltam, és nem bírtam leküzdeni. Másfél hete jöttem el otthonról, és Jeremy ez alatt az idő alatt szinte egy perc nyugtot sem hagyott nekem.
Délelőttől délutánig könyvesboltokban voltam, este pedig mindig elmentünk valahova.
- Kinek lesz? – kérdeztem kedvesen az előttem álló nőtől.
- A nővéremnek, Pattynek, születésnapjára! – aláírtam, majd egy születésnapi jókívánság után, a nő felé nyújtottam.
- Köszönöm! – miután eltette a könyvet, ismét rám nézett, és az arcán együtt érző mosoly jelent meg, ebből már tudtam, hogy valami kellemetlen rész jön, így elmerültem az előttem heverő papírok tanulmányozásában. – Tudja, nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgok Kellannal és azzal a nővel!
Erre most mit mondjak? Hogy én is sajnálom? Eltekintve attól, hogy ezt a témát egy nap legalább ötször felhozzák, ennek ellenére, engem folyamatosan kínosan érint, hogy mindenki tud a magánéletemről, és én nem tudtam mit kezdeni ez ilyen helyzetekkel. Még nem voltam bennük gyakorlott.
- Köszönöm…- mondtam végül esetlenül.
Amikor a nő újra nyitotta volna a száját, én pedig már kezdtem felkészülni egy adag újabb kellemetlen kérdésre, Jeremy közbelépett.
- Elnézést, Hölgyem, de feltartja a sort, ha megkérhetem, kérem, fáradjon odébb! – szólt rá a nőre udvariasan, ugyanakkor határozottan, hogy végre békén hagyjon.
A nő zavarodottan elnézést kért, majd vörös fejjel elsietett.
- Köszönöm, ígérem, legközelebb megpróbálom őket én elküldeni! – Bár tudtam, hogy nem igazán fog sikerülni, előbb-utóbb meg kell tanulnom, mert Jeremy sem lehet mindig mellettem.
Erről eszembe jutottak Jeffék. Vajon mi lehet velük? Biztosan Kellannal vannak…
De nagyon hiányoznak, eleinte kellemetlen volt velük menni mindenhova, de később összebarátkoztunk és most, hogy Kellannal szakítottunk, valószínűleg már nem fogom őket látni.
De ez hülyeség, attól miért ne találkozhatnék velük? Majd ha hazaértem, ezt is elrendezem.
Egy sóhajjal visszatértem a gondolataimból, majd az előttem toporgó olvasómra koncentráltam.
A sor csak nem akart elfogyni, aminek - keserűen állapítottam meg magamban – a magánéletem az oka. Ezért lett tele a bolt ezzel a rengeteg emberrel, mert várták, hátha valamit megtudhatnak tőlem, vagy esetleg szimplán vásári majomnak néztek.
Néha ez volt az érzésem, ugyanakkor tudtam, hogy ennek csak a fele igaz.
Voltak például olyanok, akik tényleg a könyvem miatt jöttek, vagy pedig azért, mert tényleg szerettek, és nem csak a szenzációt látták bennem.
A nap vége átkozottul lassan akart eljönni, már szinte percenként a szemben lévő fali órát bámultam. De az az átkozott, mintha csak még lassabban ütötte volna a perceket, a négy óra végtelenül lassan jött el.
Általában utána Jeremyvel visszaindultunk a szállodába, átöltöztünk, majd elmentünk vacsorázni, később pedig, heves győzködése eredményeként, beültünk valamilyen szórakozóhelyre. Általában kellemesen elbeszélgettünk, ha olyan helyre mentünk, ahol volt előadás, zenekar vagy ilyesmi, azt figyeltük.
Értékeltem, hogy Jeremy állandóan szervezett valamilyen programot, ugyanakkor tudom, hogy csak azért tette, hogy elterelje vele a figyelmemet, és ne maradjak túl sokat egyedül, hogy a gondjaimon rágódjak. Kedves volt tőle.
Nem volt ez másképp a mai nap után se. Gyorsan átöltöztem, majd a folyosón megvártam Jeremyt.
- Bocsi, ha sokat kellett várnod, de utána néztem, hova mehetnénk ma! – magyarázta lelkesen, miután megjelent a folyosón – Elmegyünk, megvacsorázunk, aztán nem messze attól az étteremtől, van egy hely, ahol állítólag egy egész jó zenekar lép föl! Mit szólsz, megnézzük? – kérdezte, majd belém karolva elindultunk kifelé.
- Megnézhetjük, legfeljebb, ha nagyon borzalmasak, akkor lelépünk, jó? Mert elég fáradt vagyok!
- Rendben!
Az étterem kellemes volt, és Jeremy mindig jól szórakozott, amikor kétszer annyit rendeltem, mint ő.
- Most mi van? A babának szüksége van rá! – mondtam méltatlankodva, miután megláttam a vigyorgó arcát, amikor a pincér távozott a rendelésünkkel.
- Jó, bocsi! – Bár a képéről nem tűnt el a vigyor, csak egy kicsit visszafogta.
Amíg a rendelésünkre vártunk, egy kicsit jobban megnéztem magamnak a helyet, és furcsán ismerősnek tűnt, ami hülyeség, mert még soha nem jártam itt.
De akkor, mégis mitől lehet?
Rögtön rájöttem, amikor a háttérben megszólalt a zene. Ez az étterem, belülről szinte teljesen olyan, mint az a másik, ahol Kellan megkérte a kezemet.
Amikor ezt felfedeztem, elment a kedvem a további nézelődéstől, helyette Jeremyt kezdtem szuggerálni, hogy terelje el a figyelmemet valamivel.
Amikor észrevette, hogy nézem, enyhén zavart képet vágott.
- Szép ez a hely, nem? – kérdezte.
- Aha, nagyon. – Ez nem sikerült igazán meggyőzőre.
- Valami baj van? – Ezek szerint Jeremy is észrevette.
- Nem, semmi bajom, csak fáradt vagyok – motyogtam, mert nem bírtam, amikor Jeremy úgy néz rám, mint aki egy szavamat sem hiszi.
- Rendben – hagyta rám.
A vacsora isteni volt, miután rendeltem desszertet is, és azt is mind megettem, szinte meg sem tudtam mozdulni.
- Azt hiszem, nagyon jóllaktam! – mondtam a hasamat simogatva.
- Nem csodálom, mehetünk? – kérdezte, miután kifizettük a számlát.
- Igen, de nem lehetne, hogy inkább a szállodába menjünk vissza? Nagyon álmos vagyok! – kérleltem belékarolva.
- Nem! Egy kicsit benézünk, maximum fél óra, vagy ha nem tetszik hamarabb is eljöhetünk!
- Minek akarsz minden áron odamenni? – kíváncsi voltam, mert nem szokott ilyen erőszakos lenni.
- Csak szeretnék szórakozni egy kicsit. Nem túl izgalmas és szórakoztató egész nap ott állni melletted, és figyelni, meg telefonokat, papírokat rendezni – közölte sértődötten.
- Jó, elmegyek veled! De azt ugye tudod, hogy egy terhes nőnek pihenésre is szüksége van? Az orvos is megmondta! – kezdtem vitatkozni vele.
- Amióta terhes lettél, nem vagy valami szórakoztató társaság! Folyton azt ismételgeted, hogy ezt nem lehet, meg azt nem lehet… - forgatta a szemét.
- Köszi, kedves vagy! – ez nagyon rosszul esett. Tényleg így gondolja?
- Kyra, nehogy megsértődj már, én csak arra akartam ezzel célozni, hogy attól hogy terhes vagy, még csinálhatsz mindent, csak mértékkel! Nem szeretném, ha begubóznál! Vagy, hogy folyton azon a szeméten rágódj! – miközben beszélt, átkarolta a derekamat, és a csípőmet simogatta, ami nem volt kifejezetten kellemetlen, ugyanakkor mégiscsak furcsa volt és idegen.
- Jó, talán igazad van, de akkor is fáradt vagyok! – mondtam, és közben elvettem a kezét rólam.
Amikor odaértünk, már kintről hallatszott a dübörgés. Bent fülledt meleg volt, és rengetegen voltak.
A banda, akik játszottak jók voltak, szinte mindenki táncolt.
Jeremy rendelt magunknak italt, nekem gyümölcslét, ő pedig valami tömény alkoholos löttyöt ivott, aminek már a szagától is émelyegni kezdtem.
- Na, táncolunk? – kérdezte, miután megittuk, és észrevette, hogy az ujjaimmal a zene ritmusát dobolom.
- Ne, Jeremy! Nincs kedvem! – ellenkeztem.
- De, gyere, jó lesz! Legalább lemozogjuk a vacsorát! – húzott magával.
Behúzott magával a tömegbe, és magához rántott. Felvettük a zene ütemét, és utána már remekül szórakoztunk, főleg, amikor Jeremy előadott, néhány elég cikis elemet.
Aztán jöttek a lassabb számok, már kezdtem volna visszamenni a bárpulthoz, amikor visszahúzott magához.
Egy kicsit meglepett, de végül is ez csak tánc, semmi különös. Én pedig már szabad nő vagyok.
Kezei a derekamra fonódtak, és csak ringatóztunk, éppen ez volt benne a jó. A jó hangulatunk megmaradt.
Aztán egy szám közepén mocorgást éreztem a hasamban.
- Nézd, Ő is élvezi! – kiáltottam föl boldogan. – Elkezdett ficánkolni!
- A baba? Megfoghatom? – kérdezte félénken.
- Persze! – odahúztam a kezét, ahol éreztem a mocorgását.
- Tényleg! – mosolyogott el, majd megsimogatta a hasamat.
Amikor vége lett a számnak abbahagyta a rugdalózást, és mi is befejeztük a táncot.
Mind a ketten - legalábbis én biztosan- nagyon elfáradtunk.
- Várj meg itt, elmegyek a mosdóba, utána indulunk, jó? – leültetett az egyik sarokban álló asztalhoz, aztán eltűnt a tömegben.
Már vagy negyed órája vártam rá, amikor azt éreztem, hogy kezd lecsukódni a szemem, és az asztalra hajtottam a fejem.
- Kyra, ébredj! Indulhatunk! – éreztem, hogy valaki rázogat, de nem bírtam kinyitni a szemem.
- Kellan? – motyogtam.
- Nem, Jeremy vagyok! Kyra, ébredj már föl! – rázott meg erősebben.
- Ébren vagyok! – erősködtem. – Mit akarsz?
- Gyere, menjünk! – sóhajtás. – Na jó, akkor viszlek.
Éreztem, hogy valaki betesz egy kocsiba - legalábbis azt hiszem az lehetett, mert miután elindult, olyan hangja volt, mint az autónak-, majd, hogy valaki beül mellém.
Kellemes érzés járt át, amikor a hátamon simogató ujjak érintését éreztem.
A hajammal is ujjak játszadoztak, majd a fülem mögé tűrték őket.
- Mmm, Kellan, ez nagyon jó! – sóhajtottam, majd közelebb bújtam hozzá, és kezemmel kitapogattam az arcát.
- Kyra, én nem… - nem hagytam, hogy befejezze, számat rátapasztottam az övére.
Szája szétnyílt, majd visszacsókolt, de aztán hirtelen teljesen eltolt magától.
Erre már kinyitottam a szeme, és minden kitisztult előttem.
Úristen! A szám elé kaptam a kezem.
- Jeremy, én nem… - leintett.
- Tudom, semmi baj, én sajnálom! Nem lett volna szabad hagynom, hogy megtörténjen, de azt hiszem, hogy élveztem! – vallotta be, de nem nézett rám, hanem kibámult az ablakon. – Föl kellett volna ébresztenem téged!
- Sajnálom! – mondtam halkan.
Nagyon kínosan éreztem magam.
- Nincs miért! Felejtsük el!
Másnap alig bírtam felkelni, és még az is nehezemre esett, hogy felöltözzek.
Miután egy kevés késéssel odaértünk a bolthoz, már várt ránk egy kisebb tömeg.
Rögtön neki is álltam az aláírogatásnak, amikor nagy felbolydulás támadt a bejáratnál.
Hiába nyújtogattam a nyakamat, nem láttam semmit.
- Jeremy, mi történt?
- Fogalmam sincs! – közölte.
A tömeg egyre jobban közeledett felém, majd előttem két alak kezdte kiverekedni magát belőle.
A szakítás nem jó érzés, és egyáltalán nem jó dolog. Hiába szakítottam már jó pár emberrel, vagy ők velem, ez most valahogy teljesen más.
Nem bírtam azt az érzést, ami egész nap bennem volt. A hangulataim olyan gyorsan változtak, hogy néha már én sem értettem magamat, ugyanakkor legbelül mindig ugyanabban a letargikus hangulatban voltam, és nem bírtam leküzdeni. Másfél hete jöttem el otthonról, és Jeremy ez alatt az idő alatt szinte egy perc nyugtot sem hagyott nekem.
Délelőttől délutánig könyvesboltokban voltam, este pedig mindig elmentünk valahova.
- Kinek lesz? – kérdeztem kedvesen az előttem álló nőtől.
- A nővéremnek, Pattynek, születésnapjára! – aláírtam, majd egy születésnapi jókívánság után, a nő felé nyújtottam.
- Köszönöm! – miután eltette a könyvet, ismét rám nézett, és az arcán együtt érző mosoly jelent meg, ebből már tudtam, hogy valami kellemetlen rész jön, így elmerültem az előttem heverő papírok tanulmányozásában. – Tudja, nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgok Kellannal és azzal a nővel!
Erre most mit mondjak? Hogy én is sajnálom? Eltekintve attól, hogy ezt a témát egy nap legalább ötször felhozzák, ennek ellenére, engem folyamatosan kínosan érint, hogy mindenki tud a magánéletemről, és én nem tudtam mit kezdeni ez ilyen helyzetekkel. Még nem voltam bennük gyakorlott.
- Köszönöm…- mondtam végül esetlenül.
Amikor a nő újra nyitotta volna a száját, én pedig már kezdtem felkészülni egy adag újabb kellemetlen kérdésre, Jeremy közbelépett.
- Elnézést, Hölgyem, de feltartja a sort, ha megkérhetem, kérem, fáradjon odébb! – szólt rá a nőre udvariasan, ugyanakkor határozottan, hogy végre békén hagyjon.
A nő zavarodottan elnézést kért, majd vörös fejjel elsietett.
- Köszönöm, ígérem, legközelebb megpróbálom őket én elküldeni! – Bár tudtam, hogy nem igazán fog sikerülni, előbb-utóbb meg kell tanulnom, mert Jeremy sem lehet mindig mellettem.
Erről eszembe jutottak Jeffék. Vajon mi lehet velük? Biztosan Kellannal vannak…
De nagyon hiányoznak, eleinte kellemetlen volt velük menni mindenhova, de később összebarátkoztunk és most, hogy Kellannal szakítottunk, valószínűleg már nem fogom őket látni.
De ez hülyeség, attól miért ne találkozhatnék velük? Majd ha hazaértem, ezt is elrendezem.
Egy sóhajjal visszatértem a gondolataimból, majd az előttem toporgó olvasómra koncentráltam.
A sor csak nem akart elfogyni, aminek - keserűen állapítottam meg magamban – a magánéletem az oka. Ezért lett tele a bolt ezzel a rengeteg emberrel, mert várták, hátha valamit megtudhatnak tőlem, vagy esetleg szimplán vásári majomnak néztek.
Néha ez volt az érzésem, ugyanakkor tudtam, hogy ennek csak a fele igaz.
Voltak például olyanok, akik tényleg a könyvem miatt jöttek, vagy pedig azért, mert tényleg szerettek, és nem csak a szenzációt látták bennem.
A nap vége átkozottul lassan akart eljönni, már szinte percenként a szemben lévő fali órát bámultam. De az az átkozott, mintha csak még lassabban ütötte volna a perceket, a négy óra végtelenül lassan jött el.
Általában utána Jeremyvel visszaindultunk a szállodába, átöltöztünk, majd elmentünk vacsorázni, később pedig, heves győzködése eredményeként, beültünk valamilyen szórakozóhelyre. Általában kellemesen elbeszélgettünk, ha olyan helyre mentünk, ahol volt előadás, zenekar vagy ilyesmi, azt figyeltük.
Értékeltem, hogy Jeremy állandóan szervezett valamilyen programot, ugyanakkor tudom, hogy csak azért tette, hogy elterelje vele a figyelmemet, és ne maradjak túl sokat egyedül, hogy a gondjaimon rágódjak. Kedves volt tőle.
Nem volt ez másképp a mai nap után se. Gyorsan átöltöztem, majd a folyosón megvártam Jeremyt.
- Bocsi, ha sokat kellett várnod, de utána néztem, hova mehetnénk ma! – magyarázta lelkesen, miután megjelent a folyosón – Elmegyünk, megvacsorázunk, aztán nem messze attól az étteremtől, van egy hely, ahol állítólag egy egész jó zenekar lép föl! Mit szólsz, megnézzük? – kérdezte, majd belém karolva elindultunk kifelé.
- Megnézhetjük, legfeljebb, ha nagyon borzalmasak, akkor lelépünk, jó? Mert elég fáradt vagyok!
- Rendben!
Az étterem kellemes volt, és Jeremy mindig jól szórakozott, amikor kétszer annyit rendeltem, mint ő.
- Most mi van? A babának szüksége van rá! – mondtam méltatlankodva, miután megláttam a vigyorgó arcát, amikor a pincér távozott a rendelésünkkel.
- Jó, bocsi! – Bár a képéről nem tűnt el a vigyor, csak egy kicsit visszafogta.
Amíg a rendelésünkre vártunk, egy kicsit jobban megnéztem magamnak a helyet, és furcsán ismerősnek tűnt, ami hülyeség, mert még soha nem jártam itt.
De akkor, mégis mitől lehet?
Rögtön rájöttem, amikor a háttérben megszólalt a zene. Ez az étterem, belülről szinte teljesen olyan, mint az a másik, ahol Kellan megkérte a kezemet.
Amikor ezt felfedeztem, elment a kedvem a további nézelődéstől, helyette Jeremyt kezdtem szuggerálni, hogy terelje el a figyelmemet valamivel.
Amikor észrevette, hogy nézem, enyhén zavart képet vágott.
- Szép ez a hely, nem? – kérdezte.
- Aha, nagyon. – Ez nem sikerült igazán meggyőzőre.
- Valami baj van? – Ezek szerint Jeremy is észrevette.
- Nem, semmi bajom, csak fáradt vagyok – motyogtam, mert nem bírtam, amikor Jeremy úgy néz rám, mint aki egy szavamat sem hiszi.
- Rendben – hagyta rám.
A vacsora isteni volt, miután rendeltem desszertet is, és azt is mind megettem, szinte meg sem tudtam mozdulni.
- Azt hiszem, nagyon jóllaktam! – mondtam a hasamat simogatva.
- Nem csodálom, mehetünk? – kérdezte, miután kifizettük a számlát.
- Igen, de nem lehetne, hogy inkább a szállodába menjünk vissza? Nagyon álmos vagyok! – kérleltem belékarolva.
- Nem! Egy kicsit benézünk, maximum fél óra, vagy ha nem tetszik hamarabb is eljöhetünk!
- Minek akarsz minden áron odamenni? – kíváncsi voltam, mert nem szokott ilyen erőszakos lenni.
- Csak szeretnék szórakozni egy kicsit. Nem túl izgalmas és szórakoztató egész nap ott állni melletted, és figyelni, meg telefonokat, papírokat rendezni – közölte sértődötten.
- Jó, elmegyek veled! De azt ugye tudod, hogy egy terhes nőnek pihenésre is szüksége van? Az orvos is megmondta! – kezdtem vitatkozni vele.
- Amióta terhes lettél, nem vagy valami szórakoztató társaság! Folyton azt ismételgeted, hogy ezt nem lehet, meg azt nem lehet… - forgatta a szemét.
- Köszi, kedves vagy! – ez nagyon rosszul esett. Tényleg így gondolja?
- Kyra, nehogy megsértődj már, én csak arra akartam ezzel célozni, hogy attól hogy terhes vagy, még csinálhatsz mindent, csak mértékkel! Nem szeretném, ha begubóznál! Vagy, hogy folyton azon a szeméten rágódj! – miközben beszélt, átkarolta a derekamat, és a csípőmet simogatta, ami nem volt kifejezetten kellemetlen, ugyanakkor mégiscsak furcsa volt és idegen.
- Jó, talán igazad van, de akkor is fáradt vagyok! – mondtam, és közben elvettem a kezét rólam.
Amikor odaértünk, már kintről hallatszott a dübörgés. Bent fülledt meleg volt, és rengetegen voltak.
A banda, akik játszottak jók voltak, szinte mindenki táncolt.
Jeremy rendelt magunknak italt, nekem gyümölcslét, ő pedig valami tömény alkoholos löttyöt ivott, aminek már a szagától is émelyegni kezdtem.
- Na, táncolunk? – kérdezte, miután megittuk, és észrevette, hogy az ujjaimmal a zene ritmusát dobolom.
- Ne, Jeremy! Nincs kedvem! – ellenkeztem.
- De, gyere, jó lesz! Legalább lemozogjuk a vacsorát! – húzott magával.
Behúzott magával a tömegbe, és magához rántott. Felvettük a zene ütemét, és utána már remekül szórakoztunk, főleg, amikor Jeremy előadott, néhány elég cikis elemet.
Aztán jöttek a lassabb számok, már kezdtem volna visszamenni a bárpulthoz, amikor visszahúzott magához.
Egy kicsit meglepett, de végül is ez csak tánc, semmi különös. Én pedig már szabad nő vagyok.
Kezei a derekamra fonódtak, és csak ringatóztunk, éppen ez volt benne a jó. A jó hangulatunk megmaradt.
Aztán egy szám közepén mocorgást éreztem a hasamban.
- Nézd, Ő is élvezi! – kiáltottam föl boldogan. – Elkezdett ficánkolni!
- A baba? Megfoghatom? – kérdezte félénken.
- Persze! – odahúztam a kezét, ahol éreztem a mocorgását.
- Tényleg! – mosolyogott el, majd megsimogatta a hasamat.
Amikor vége lett a számnak abbahagyta a rugdalózást, és mi is befejeztük a táncot.
Mind a ketten - legalábbis én biztosan- nagyon elfáradtunk.
- Várj meg itt, elmegyek a mosdóba, utána indulunk, jó? – leültetett az egyik sarokban álló asztalhoz, aztán eltűnt a tömegben.
Már vagy negyed órája vártam rá, amikor azt éreztem, hogy kezd lecsukódni a szemem, és az asztalra hajtottam a fejem.
- Kyra, ébredj! Indulhatunk! – éreztem, hogy valaki rázogat, de nem bírtam kinyitni a szemem.
- Kellan? – motyogtam.
- Nem, Jeremy vagyok! Kyra, ébredj már föl! – rázott meg erősebben.
- Ébren vagyok! – erősködtem. – Mit akarsz?
- Gyere, menjünk! – sóhajtás. – Na jó, akkor viszlek.
Éreztem, hogy valaki betesz egy kocsiba - legalábbis azt hiszem az lehetett, mert miután elindult, olyan hangja volt, mint az autónak-, majd, hogy valaki beül mellém.
Kellemes érzés járt át, amikor a hátamon simogató ujjak érintését éreztem.
A hajammal is ujjak játszadoztak, majd a fülem mögé tűrték őket.
- Mmm, Kellan, ez nagyon jó! – sóhajtottam, majd közelebb bújtam hozzá, és kezemmel kitapogattam az arcát.
- Kyra, én nem… - nem hagytam, hogy befejezze, számat rátapasztottam az övére.
Szája szétnyílt, majd visszacsókolt, de aztán hirtelen teljesen eltolt magától.
Erre már kinyitottam a szeme, és minden kitisztult előttem.
Úristen! A szám elé kaptam a kezem.
- Jeremy, én nem… - leintett.
- Tudom, semmi baj, én sajnálom! Nem lett volna szabad hagynom, hogy megtörténjen, de azt hiszem, hogy élveztem! – vallotta be, de nem nézett rám, hanem kibámult az ablakon. – Föl kellett volna ébresztenem téged!
- Sajnálom! – mondtam halkan.
Nagyon kínosan éreztem magam.
- Nincs miért! Felejtsük el!
Másnap alig bírtam felkelni, és még az is nehezemre esett, hogy felöltözzek.
Miután egy kevés késéssel odaértünk a bolthoz, már várt ránk egy kisebb tömeg.
Rögtön neki is álltam az aláírogatásnak, amikor nagy felbolydulás támadt a bejáratnál.
Hiába nyújtogattam a nyakamat, nem láttam semmit.
- Jeremy, mi történt?
- Fogalmam sincs! – közölte.
A tömeg egyre jobban közeledett felém, majd előttem két alak kezdte kiverekedni magát belőle.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
