26. Fejezet: Kapcsolatok

26. Fejezet



- Hát, azt hiszem, hogy én hozok egy másik üveg bort, hátha az ideér épségben! – szólalt meg Jeff, mire Carlos bosszúsan nézett rá.
- Jó, semmi baj. Mindjárt feltörlöm, Carlos, segítenél?– néztem rá szúrósan.
- Én segíthetek valamit? – kérdezte félszegen Isabel.
- Te vendég vagy! Ülj le, nem történt semmi, mindjárt jövünk mi is! – mondtam, majd a konyha felé tereltem Carlost.
Előhalásztam a lapátot és a seprűt, a felmosót pedig Carlos kezébe nyomtam.
- Megtaláltad? – kérdeztem Jeffet.
- Igen, viszem is! – mondta gúnyosan vigyorogva Carlosra.
- Kyra, sajnálom… - kezdte volna a magyarázkodást, de félbeszakítottam.
- Semmi baj, nyugi! De azért figyelj oda! – veregettem meg a karját, aztán nekiálltunk feltakarítani.
Közben Isabel és Jeff remekül elbeszélgetett egymással, néha, csak Isabel nevetésére figyeltem fel. Amit Carlos dühödt felmosással viszonzott.
- Carlos, már tükörfényes a padló! – szóltam rá felhúzott szemöldökkel.
- Ja, jó… Akkor visszaviszem a helyére. – dörmögte.
Később aztán leültünk az asztalhoz vacsorázni, és kellemesen csalódtam Isabelben. Nagyon jó volt vele beszélgetni, és talán, ha már kiskorom óta ismertem volna, remek testvérek lennénk. Ezt Isabel is megjegyezte a vacsora végén, amire én helyeseltem is. Megbeszéltük, hogy valamikor majd több programot szervezünk. Aztán felvetette, hogy jövő héten elmehetnénk vásárolni, ha szeretnék.
Isabelnek semmit sem szóltam a terhességről, vagy az eljegyzésről, így ő gyanútlan volt, hogy lassan tényleg ruhatárat kell cserélnem a baba miatt.
Még túl idegen ahhoz, hogy ilyesmiket elmondjak neki, viszont valakivel úgy szerettem volna beszélni erről! Régen itt volt nekem Sarah, rá mindenben számíthattam, de most?
Jeremy volt a másik, aki igaz barátom volt, de ő ugyebár… Elhatároztam, hogy mindenképpen kibékítem!
- Köszönöm a vacsorát, Kyra, nagyon finom volt! Remekül éreztem magam! – állt fel az asztaltól Isabel. – De kezd késő lenni, ideje hazamennem!
- Én köszönöm, hogy eljöttél! – mosolyogtam rá.
Már az előszobában álltunk, ahol a kabátját vette, amikor rémülten felkiáltott, mire Carlos és Jeff rögtön ott termett rémülten.
- Mi a baj? Mi történt? – kérdezte értetlenül és kissé rémülten Carlos.
- Annyira feledékeny, szétszórt hülye vagyok! – mondta Isabel dühösen.
- De hát mi történt? – kérdeztem én is értetlenül, hiszen az előbb még semmi baja sem volt.
- Egy perc és itt vagyok! Jó? – mondta, és már kint is volt az ajtón.
A fiúk elég furcsa kifejezéssel néztek rám.
- Most mi van? Én nem csináltam vele semmit! – mondtam nekik védekezve.
Aztán kiléptem én is az ajtón, hogy megnézzem, mit csinál Isabel, amikor begördült Kellan autója is.
Nagyot nyelve figyeltem, ahogy azzal az elképesztő vigyorral a képén kiszáll a kocsiból, és felém tart.
- Szia, Kicsim! Már nagyon hiányoztál! – mondta, majd hajolt, hogy megcsókoljon, de én elhúzódtam. – Most mi… - kezdte értetlenül, de akkor megjelent Isabel.
- Ó, ti még nem igazán ismeritek egymást! Kellan, Ő itt Isabel Mason, a féltestvérem, Isabel, ő itt a barátom – mutattam be őket, de Kellan velem egy időben kezdett el beszélni csakhogy, ő így fejezte be a bemutatkozást.
- A vőlegénye! – mire Isabel lelkesen ölelt át, Carlosék pedig zavart képet vágtak.
- Eljegyeztek? Menyasszony vagy? Nem is mondtad! Ez csodálatos! – örvendezett lelkesen.
- Öhm, aha… - mondtam halkan, nem túl nagy átéléssel.
Kellan átkarolta a derekam, és ahogy ránéztem, láttam, hogy nem érti a helyzetet, és mintha kicsit mérges lenne…
- Jaj, már megint majdnem elfelejtettem, ezt a kocsiban felejtettem! Boldog Szülinapot! – nyújtott át egy kis dobozkát.
- Köszönöm! De igazán nem kellett volna! – mondtam fejcsóválva.
- Na, gyerünk, bontsd már ki! – erőszakoskodott
Lehúztam róla a szalagot, és felnyitottam a dobozkát, amiben egy gyönyörű nyakláncot találtam, aranyból készült, biztos, hogy egy vagyon volt.
- Ez gyönyörű! – öleltem meg Isabelt. – De tényleg nem kellett volna ajándékot adnod nekem!
- Örülök, hogy tetszik, féltem, hogy nem találom el az ízlésed! – csacsogott tovább, mintha meg sem hallotta volna a mondandóm másik felét.
Végül tényleg elment, mi pedig visszamentünk a házba.
- Hát ez meg? – kérdezte Kellan kíváncsian.
- Igen? Mi van? – néztem rá harciasan.
- Mit keresett itt? – kérdezte.
- Meghívtam vacsorára! Valami bajod van vele? – kérdeztem, de aztán lehalkítottam a hangom, nem akartam vele veszekedni. Ő még nem tudja, hogy tudom, így nem is érheti, mi bajom van. Minden további szó nélkül bevonultam az ebédlőben, és elkezdtem leszedni az asztalt.
Kellannak hagytam csak egy terítéket.
- Ó, ne fáradj – szólalt meg Kellan, amikor látta, hogy megterítek neki –, én már vacsoráztam!
Beleharaptam a nyelvembe, nehogy kérdezősködni kezdjek, vagy valami hülyeséget mondjak.
- Rendben! – mondtam meglepően semleges hangon.
Jeff és Carlos nekiállt nekem segíteni, én pedig hálásan néztem rájuk. Olyan volt, mintha így mutatnák ki, hogy együtt éreznek velem.
- Carlos, nyugodtan menjetek haza, majd én segítek Kyrának! – szólalt meg mögöttem Kellan.
A fiúk kérdőn rá néztek, én pedig bólintottam, hogy menjenek csak. Nem védhetnek meg mindentől, nem lehetnek mindig itt mellettem.
- Minden rendben? – kérdezte Kellan, miután a fiúk elmentek.
- Persze, csak fáradt vagyok! – mondtam kerülve a tekintetét.
- Miért nem mondtad Isabelnek, hogy megkértem a kezed? – kérdezte az állam alá nyúlva, hogy a szemébe nézzek.
- Nem jött szóba, ennyi az egész! – rántottam meg a vállam, majd elléptem Kellan öleléséből, és elindultam az emeletre fürdeni, ott talán Kellan békén hagy egy kicsit, hogy fölkészüljek rá, hogy normálisan tudjak vele viselkedni.
- Ó, tehát nem kérdezte meg magától, teljesen váratlanul, hogy Kyra, véletlenül nem kérték meg a kezed mostanában? – jött utánam Kellan.
- Jaj, Kellan! Nem ez volt a legfontosabb, amiről beszélnünk kellett! – mondtam fáradtan, és reménykedtem, hogy leszáll végre a témáról.
- Jó- bólintott –, ezt még meg is értem, de utána meg úgy mutattál be, mintha egyszerűen, csak a barátod lennék! Pedig nemsokára a férjed leszek, és a gyerekünk apja vagyok! – mondta dühösen.
- Jaj, szállj már le a témáról! Majd legközelebb nem fogom elfelejteni, oké? – emeltem fel én is a hangom.
- Rendben! – mondta mogorván, majd bevonult a hálóba.
Hát ez hihetetlen! Még ő sértődik meg nekem, hogy nem úgy mutatom be mindenkinek, mintha a vőlegényem lenne! Még képes, és ő veszekszik velem!
Abban a reményben, hogy mind a kettőnknek sikerül lehiggadni, beálltam a tus alá.
Jó sokáig folyattam magamra a vizet, mire nagyjából úgy éreztem, hogy kész vagyok leplezni Kellan előtt az indulataimat és az érzéseimet.
Mikor beléptem a hálóba, meglepődve láttam, hogy már Kellan is megfürdött.
- Az egyik vendégszoba fürdőjét használtam – mondta, mintha kitalálta volna, mire gondolok.
- Oké! – bólintottam, mint egy idióta, és annak is éreztem magam. Akiről mindenki azt hiheti, hogy nyugodtan átverhet, úgyse jövök rá.
Lekapcsoltam a szobában a villanyt, és befeküdtem az ágyba, annak is a legszélére.
Éreztem, hogy besüpped mellettem a matrac, aztán, ahogy gondoltam, Kellan szorosan odafeküdt mellém, és átkarolt, én pedig nagyon halkan sóhajtottam egyet, majd odabújtam hozzá, úgy ahogy szoktam, mintha mi se történt volna.
Reggel első utam a mosdóba vezetett, és vagy negyed órát a vécé fölött görnyedve töltöttem, és mivel utána semmi kedvem nem volt még fölkelni, visszabújtam az ágyba.
- Kicsim, jól vagy? – ült le az ágy szélére Kellan, és aggodalmasan nézett rám.
- Igen, csak még álmos vagyok! Nem baj, ha most nem kelek fel?
- Dehogyis! Pihenj! Akár egész nap, ha jólesik! – mondta, de a szemöldöke továbbra is össze volt ráncolva. – Biztos, hogy nem vagy beteg? Nincs semmi bajod?
- Jól vagyok! – mondtam neki határozottan. – De te készülődj, mert el fogsz késni!
- Ja, nem is mondtam? Ma csak délután forgatunk! Délelőtt egy megbeszélésre kell mennem!
- Jó, akkor meg onnan fogsz elkésni! – löködtem, hogy kezdjen el készülődni.
Amíg Kellan készülődött eszembe jutott, hogy ma beszélnem kell Jeremyvel. Ha kell, akkor addig nyaggatom, amíg nem hajlandó kibékülni velem!
- Na jó, akkor én lemegyek reggelizni, hozzak fel neked valamit? – kérdezte mosolyogva.
- Nem kell köszi! Lehet, hogy még visszaalszom! Jó étvágyat a reggelihez!
Később aztán Kellan visszajött elköszönni, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy most, vajon hova megy. Monicához? Vagy tényleg a munka megbeszélésre?
Végül én is felkeltem, megreggeliztem, közben pedig megjöttek Carlosék.
Mondtam nekik, hogy helyezkedjenek kényelembe, most telefonálok egyet.
Hívtam is Jeremyt, de egyetlen egyszer sem vette fel. Feldühített, hogy nem akar beszélni velem! Hogy lehet ilyen?
- Jeff, Carlos, gyertek, indulunk! – mondtam, elhatározva magamat, hogy most akkor is beszélni fogok vele.
Megálltunk a kiadó előtt, és ugyan próbáltam rávenni a fiúkat, hogy ne jöjjenek velem, nem voltak hajlandóak a kocsiban maradni, azt mondták, ez a kötelességük.
Így aztán mind a hárman elindultunk Jeremy irodája felé.
Kopogás nélkül rontottam a szobába, de rögtön meg is torpantam, mert Jeremyn kívül még két férfi volt a szobában, és éppen beszélgettek.
- Ó, elnézést, nem akartam zavarni! – szabadkoztam zavartan, és már fordultam is meg.
- Várj! – hallottam Jeremy hangját. – Már éppen befejeztük az urakkal, maradj csak!
Megvártuk, amíg kimennek, azután Jeremy becsukta mögöttük az ajtót, kicsukva ezzel Carlosékat is, bár ezt nem bántam.
- Nos, miért vagy itt? Könyv? Körút? – találgatott közömbös, hideg hangon, miközben egy pillanatra sem nézett rám, hanem a papírjai között turkált.
- Jeremy! – szóltam rá. Erre már felfigyelt.
- Igen? Mit akarsz? – teljesen kiakasztott ezzel a flegma stílusával.
- Csak beszélgeti szeretnék veled, kibékülni! Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled! – mondtam őszintén. – Kérlek, hallgass meg!
- Hát, jó! Mondjad! – figyelt végre rám teljesen.
- Mi lenne, ha nem itt beszélnénk meg, hanem eljönnél vele egy korai ebédre? Nyílt egy nagyon szuper étterem a közelben, mit szólsz? – reménykedtem benne, hogy igent mond. – Kérlek, utána békén hagylak!
- Rendben! Nem bánom! – mosolygott végre rám, és ezzel újra a régi Jeremyt láttam magam előtt.
Az autóban Carlosék elég furcsán néztek Jeremyre, de miután elkapták a tekintetem, mély társalgásba bonyolódtak egymással.
Lepakoltam az étterem előtt, és Carlosékat kint hagyva, bementünk.
A pincérnő rögtön ott is termett, és egy szabad asztalhoz vezetett bennünket.
Jeremy már éppen kihúzta volna nekem a széket, amikor a szemben lévő asztalnál megláttam őt!
Ezt nem hiszem el! Átkozódtam magamban! Miért kellett most összefutnom vele?