29.Fejezet: Csipkerózsika

29. Fejezet


Kellan szemszög


Egy örökkévalóságnak tűnt az út a kórházba. Nem győztem Kyrára nézni, hogy nem tért-e már magához. Olyan gyorsan hajtottam, ahogyan csak tőlem tellett, de így is rettegtem, hogy nem érek oda időben. Ha Kyrával vagy a babával történik valami…
Mikor végre odaértem a kórházhoz, gyorsan leparkoltam, nagyon óvatosan kiemeltem Kyrát az ülésről, és rohantam be vele.
Egyenesen a recepcióhoz.
- Elnézést! A… feleségem leesett a lépcsőről és terhes, azonnal vizsgálják meg! Azóta is eszméletlen! – soroltam kétségbeesetten a férfinak.
- Azonnal szólok egy orvosnak! – Már emelte is a telefont. – Rögtön jönnek! Addig kérem, töltse ki ezeket! – mutatott a papírokra, miután letette a telefont.
- Ne szórakozzon velem! A feleségem itt van a karomban! És maga az idióta papírjaival jön! – csattantam fel tehetetlen dühömben.
Közben megjelentek az ápolók egy hordággyal.
Átvették tőlem Kyrát, aki rongybabaként feküdt az ápoló karjaiban, majd a hordágyra fektették.
Nem akartam, hogy elvigyék mellőlem, mellette akartam lenni, végig, amíg ki nem nyitja a szemeit, és rám nem mosolyog, ahogy szokott, és nem mondja, hogy minden rendben Kellan, semmi baj!
Azt akartam, hogy semmi baja se legyen egyiküknek sem! Azt nem tudnám elviselni. Mardosott a bűntudat!
- Mióta eszméletlen?- kérdezte az orvos, aki akkor ért oda.
- Nagyjából húsz perce! – válaszoltam idegesen.
- Hogyan esett le a lépcsőn? – kérdezte, miután betolták Kyrát a liftbe.
- Éppen elindult moziba a barátaival, és megbicsaklott a lába! Ugye nincs semmi baja a babának?- kérdeztem egy hatalmas gombóccal a torkomban.
- Fogalmam sincs! Hány hetes a magzat? – nézett rám összeráncolt homlokkal.
- Kilenc és fél hetes! – mondtam azonnal.
Hogy vártam már, hogy megszülessen, és most lehet, hogy elvesztem! Akkor nem tudnék Kyra szemébe nézni többet! Nem veszíthetem el egyiküket sem!
Mikor kitolták a liftből azonnal egy vizsgálóba tolták, az ajtó előtt azonban megállítottak.
- Maga nem jöhet be! Kérem, várjon idekint! Rögtön szólunk, ha tudunk valamit! – mondta nyugtatóan az orvos.
- Rendben! – morogtam összeszorított szájjal.
Minden perccel, amit a folyosón várva töltöttem, azt hittem, hogy belepusztulok.
Értesítettem Kyra apját, aki mondta, hogy azonnal idejön. Vajon mit fog gondolni rólam? És a lánya?
Mit fog gondolni Kyra? Ez az egész az én hibám! Egy önző, idióta, féltékeny barom módjára viselkedtem vele!
Pedig nem ezt érdemelte! Sohasem voltam mellette! Mostanában állandóan mással törődtem! Pénzt kerestem, hogy mind a két gyereket el tudjam tartani, Monicát ellenőriztem, hogy minden rendben van-e vele, de Kyrára alig maradt időm.
Amikor pedig otthon voltam, és ő ment el, féltékeny lettem és önző módon azt akartam, hogy csak velem legyen!
Idegességemben a falba vertem a fejemet.
Megfogadtam, hogy ha Kyra magához tér, így vagy úgy, de kiengesztelem. Rendbe hozok mindent! Nem hagyom, hogy bármi is közénk álljon!
Percenként néztem az órámat, de még mindig semmi hír nem volt Kyráról és a babáról. Egyre nagyobb pánikban voltam, már különböző rémképek jelentek meg előttem…
Próbáltam elterelni a figyelmemet, de egyre csak az jutott eszembe, hogy mi van ha…
Fel-alá sétáltam az ajtó előtt, amikor egy kéz váratlanul a vállamra nehezedett.
Hirtelen pördültem meg, reménykedve, hogy az orvos az.
De csak Kyra apja érkezett meg.
Belenéztem a szemébe és az övében is csak kétségbeesett idegességet láttam.
- Mondtak már valamit? Mi történt? – ugyan egyszer már elmondtam neki a telefonban, lenyugtattam magam, és elmeséltem még egyszer.
Hiszen ez a legkevesebb azok után, ahogyan viselkedtem!
Nem hagytam ki a történetből azt sem, hogy Kyrával éppen vitatkoztunk, amikor legurult.
Amikor a végére értem dühösen megvillant a szeme.
- Már másodszor kerül miattad kórházba!- bökött felém vádlón.
A bűntudat még jobban belém mart a szavai hallatán.
- Hogy lehet ez?! Talán úgy, hogy nem becsülöd, nem vigyázol rá eléggé! Nem érdemled meg őt! – kiabált dühösen.
Én pedig megszólalni sem bírtam, hiszen igaza volt. Igazi idióta módjára viselkedtem!
De bárcsak Kyra vághatná mindezt a fejemhez! Bárcsak ő küldene el a fenébe!
Bármit megtennék, csak legyen jól, legyen újra a régi, és én mindent megadok majd neki!
Végül Patrick elfordult tőlem, és telefonálni kezdett. Kisvártatva befutott Isabel is.
- Hogy van? – kérdezte az apjától izgatottan.
- Még nem tudni semmit, az orvosok még vizsgálják…- mondta gondterhelten és visszafordult a telefonjához.
Isabel egy ideig idegesen toporgott, végül odasétált hozzám, és megállt velem szemben.
Már felkészítettem magam, hogy tőle is megkapom a magamét, amikor kinyílt a vizsgáló ajtaja.
Kilépett rajta az orvos, mi pedig rohantunk elé. Alaposan végignézett rajtunk, majd megtörölte a szemüvegét.
- Maguk is a hozzátartozói? – nézett Isabelékre.
- Igen, én az apja vagyok, ő pedig a féltestvére. – mutatott Isabelre Patrick.
- Rendben, nos a babának szerencsére nem esett baja, de ez nem zárja ki, hogy később sem lehet, pár napig biztos, hogy megfigyelés alatt kell tartanunk, Mrs. Mason viszont még nem tért magához. Alaposan átvizsgáltuk, belső sérülése nincs, de a bokája kibicsaklott, az begipszeltük, és pár helyen erősebben megütötte magát. A többi vizsgálatot azonban, csak akkor tudjuk elvégezni, ha már felébredt.
De ne aggódjanak, komolyabb baja valószínűleg nincsen! – mondta az orvos és egy biccentéssel elviharzott.
Ránéztem Kyra apjára, és nem tudtam, hogy most mit mondjak. Vajon be lehet menni Kyrához? Vagy nem? Az orvos ezt egy szóval sem említette.
Már éppen elindultam volna, hogy bemegyek hozzá, amikor az ápoló kitolta Kyrát a vizsgálóból.
- Hova viszi? – kérdeztem tőle.
- A szobájába, pár napig bent kell maradnia megfigyelésen! – közölte velem mogorván.
Miközben áthaladtunk a folyosón, szemeimet alig bírtam levenni Kyráról.
Szája kicserepesedett, haja rendezetlenül omlott szét a párnán, arca sápadt volt. Én mégis gyönyörűnek láttam.
Legszívesebben magamhoz szorítottam volna, hogy megcsókoljam, hátha attól felébredne, mint Csipkerózsika. A hasonlatra halványan elmosolyodtam, amit Patrick természetesen rögtön észrevett, és mogorván összehúzta a szemöldökét, de aztán elfordította rólam az arcát.
Isabel nem igazán törődött velem, Ő inkább hol Kyrát, hol az apját nézte.
Végül megérkeztünk a szobához.
Az ápoló óvatosan felemelte, majd letette az ágyra.
Reménykedtem, hogy erre talán magához tér, de semmi változás nem történt.
Már pár perce álldogáltunk az ágya mellett szótlanul, amikor Isabel halkan megszólalt.
- Ha itt kell maradnia pár napot, akkor be kéne hozni neki pár holmit! Ha nem gond, én szívesen összeszedem őket, és behozom! – nézett rám Isabel.
- Azt hiszem, majd inkább én! Én tudom, mit hol tart… - Ez még magamnak is elég furcsa kifogásnak tűnt, de úgy éreztem, hogy nem tudom már tovább elviselni Patrick ellenséges tekintetét.
Ráadásul attól is féltem, hogy mi van, ha Kyra felébred, és látni sem akar többet? Amit teljesen megértenék, de nem bírnám elviselni! Mi lesz, ha mindenért engem okol majd? Úgy éreztem, hogy a bűntudatom kezd elviselhetetlen lenni.
Muszáj volt tennem valamit, hogy kicsit eltereljem a figyelmemet.
- Rendben, de tisztálkodási cucc, törülköző, váltás ruhák, újság, könyvek, ilyesmiket ne felejtsd el! Nehogy otthon hagyj valamit! – mondta Isabel elgondolkozva.
- Nem felejtek el semmit! Nemsokára itt vagyok! – mondtam kifelé menet, mire Kyra apja fölsóhajtott.
De végül is meg tudtam érteni Őt. Hiszen a lánya kórházban van, és nyilván arra lesz mérges, aki odajuttatta.
Kifelé menet észrevettem, ahogy a recepciós barátságosan biccent egyet, mire én is odaintettem neki.
Most jutott csak eszembe, hogy a papírokat nem töltöttem ki, de aztán megnyugodtam, hogy Patrick majd intézkedik.
Beszálltam a kocsiba, és elindultam.
Fel sem tűnt, hogy milyen hamar hazaértem, úgy elmerültem a gondolataimban.
Magamban azon töprengtem, hogy vajon hogyan tudnám lemondani a holnapi programjaimat… Hogy végig Kyra mellett lehessek, persze, ha Ő is ezt akarja. Inkább nem gondolkoztam azon, mi van, ha nem.
Kinyitottam az ajtót és Kola ugrott a nyakamba.
- Jól van, öregfiú, engedj el! Pakolnom kell! – simogattam meg a fejét.
Kola nyüszítéssel adta a tudtomra mennyire hiányoztam neki. Legalább valakinek… gondoltam keserűen.
Fölmentem az emeletre, de akaratom ellenére, mégis megálltam azon a helyen, ahol Kyra megbotlott. Még most is hallottam magamban az ijedt kiáltásomat.
Megráztam a fejem, és továbbmentem.
Előkeresztem egy nagy táskát, amibe belepakolok, majd elkezdtem összerakni Kyra tisztasági cuccát.
Fogkefe, fogkrém, szappan, sampon és egyéb női holmikkal pakoltam tele a kis neszesszeres táskát. Utána mentem a ruhákhoz, mindenen Kyra illatát éreztem, és mélyen magamba szívtam. Beraktam két pizsamát, fehérneműket, és pár ruhát, törülközőt, majd a polcról egy-két könyvet is.
Kétszer is átnéztem minden megvan-e, majd elindultam lefelé.
A konyhánál azonban megálltam, és eltettem még egy kis gyümölcsöt és innivalót is.
Kola bánatos tekintettel követett mindenhova.
- Sajnálom, pajtás, de itt kell maradnod! Majd reggel jövök, és megsétáltatlak! Légy jó, vigyázz a házra! – búcsúztam tőle.
Kola hangosan felnyüszített, miután becsuktam az ajtót, és rájöttem, hogy nem csak Kyrával voltam keveset mostanában, hanem Kolát is elhanyagoltam.
Rohantam vissza a kórházba hátha történt valami változás, és Kyra felébredt! A gondolatra izgatott lettem.
Sietve mentem végig a folyosókon, mikor azonban elérkeztem a szobához, megálltam előtte.
Hangokat hallottam bentről. És egy gyenge, erőtlen, számomra gyönyörű hangot!
Éreztem, hogy a tenyerem rögtön leizzad, de lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobába.
A táskát leraktam az ajtóba, és a többiek pillantásával mit sem törődve, folyamatosa Kyrát néztem, miközben közelebb mentem hozzá.
Amikor már az ágya mellett álltam végre felém fordította a fejét. A máskor meleg, égszínkék, most hideg, jégkék szemét belefúrta az enyémbe.