28. Fejezet: Nélküled

28. Fejezet


- Kellan?
- Igen? – kérdezte hozzám bújva az ágyban.
- Holnap este, elmegyek Jeremyhez, DVD-t nézünk, beszélgetünk, ilyesmik. Oké?- kérdeztem, bár nem engedélyt kértem tőle, csak közöltem, hogy elmegyek, Kellan hosszan hallgatott.
- Egyedül nem mehetsz! – közölte végül.
- Jeremy majd értem jön, és haza is hoz! – mondtam. – Ugye nem vagy féltékeny?
- Nem! Dehogy is! Hiszen… hát tudod! – mondta zavartan elvigyorodva.
Most esett le, hogy Kellannak, még nem mondtam, hogy Jeremy nem meleg!
Megköszörültem a torkomat és belevágtam:
- Tudod, Kellan, tévedtem, és Jeremy nem meleg!
Kellan szemei hatalmasra tágultak és elég zavart képet vágott.
- Mi?
- Hát, tudod, én azt hittem róla hogy az, mondtam is neki, ő pedig ezért nagyon megharagudott rám, nem is beszéltünk. De most kibékültünk, és áthívott magához. Ez nálunk szokás, régen is egy hónapban párszor, vagy ő jött hozzám, vagy én hozzá, összegyűjtöttünk egy csomó filmet, későig fennmaradtunk, beszélgettünk.
Kellan már nem vágott zavart képet, viszont elkomorult.
- Muszáj elmenned? Velem is tudsz itthon beszélgetni, filmet nézni! Legalább együtt lennénk! – mondta, mint egy makacs kisgyerek.
- Kellan, neked is megvannak a magad programjaid, és nekem is! Emellett nekem egy kicsit több mindenhez kell hozzászoknom, mint neked! Egy kicsit ki kell mozdulnom itthonról, hogy ne kísérje minden mozdulatomat két nagydarab férfi, hogy egy kicsit megint szabad lehessek, és úgy érezzem, hogy megint olyan minden, mint amilyen volt! – a mondta végére, már szinte suttogtam, és elkalandoztak a gondolataim.
Visszagondoltam, hogy milyen volt, mielőtt megismertem Kellant. Írtam, besegítettem anya cégénél, Sarah-val buliztunk… Azóta sok minden megváltozott!
Végül csak a nagy csönd tűnt fel. Ránéztem Kellan arcára, amiről csak úgy sütött a megbántottság.
- Olyan, mint amilyen volt? – kérdezte aztán halkan. – Azt szeretnéd, hogy olyan legyen minden, mintha nem is találkoztunk volna? –a hangjában szomorúság bujkált.
- Kiforgatod a szavaimat! Nem ezt mondtam! Hanem, hogy jó lenne, ha nem kéne mindenhova kísérettel mennem, ha nem kéne Alex és a tárgyalás miatt idegeskednem, és nem kéne ahhoz a tényhez hozzászoknom, hogy a leendő férjemnek lesz egy gyereke egy másik nőtől! – még magamnak is feltűnt, hogy a hangom milyen keserű.
- Kicsim… - simított végig a karomon.
- Hagyjuk ezt! Ezen már nem tudunk változtatni! Jó éjt! – megfordultam, háttal Kellannak és reméltem, hogy nem bántódott meg nagyon.
Az ágy másik végéről halk sóhajtást hallottam, majd elaludtam.
Másnap reggel nem volt köztünk felhőtlen a viszony. Mind a ketten elég szótlanok voltunk.
Este, amikor hazaküldtem a Carlost és Jeffet, Jeremy pedig értem jött, Kellan még nem jött haza. Elnyomtam magamban az érzést, hogy a kelleténél egy kicsit jobban megsértődött, vagy azt, hogy esetleg Monicánál van.

Az elkövetkező hetek nehezen teltek, mindkettőnknek. Kellan próbált egyensúlyt tartani a munka, köztem és Monica között, hogy egyiket se hanyagolja el. Én pedig próbáltam megszokni és elfogadni a helyzetet.
Rá kellett jönnöm, hogy Kellannak kezd túl sok lenni ez az egész, amitől én csak még pocsékabbul éreztem magam. Ráadásul amúgy is léptem nyomon elbőgtem magam. Carloséknak figyelniük kellett, hogy ne nézzek híreket, mert ha valami szörnyűségről tudósítottak, akkor csak még rosszabb volt a helyzet.
A legkényesebb, és a legérzékenyebb mégis arra voltam, amikor az újságok oldalakat írtak Monica és Kellan gyerekéről, és hogy milyen szép párt alkotnak együtt. Általában minden újság, már ha egyáltalán megemlített, azt írta, hogy én vagyok a felesleges harmadik, aki bezavar a képbe.
Amikor orvoshoz kellett mennem kénytelen voltam Carlosékkal menni, mert Kellan sohasem ért rá. Jeff és Carlos már sokkal jobban ismerte a babánkat, mint Ő.
Én pedig próbáltam nem mutatni, hogy ez engem mennyire bánt, de úgy tűnt nem nagyon tudom senkivel sem elhitetni.
Isabel és Jeremy voltak mellettem. Isabellel sokat jártunk vásárolni, ugyanis kezdtem kinőni a ruháimat.
Babonából azonban nem vettünk még gyerekholmikat, és még a gyerekszobának sem álltunk neki berendezni.
Így elég lehangoltan teltek a heteim, pedig azt mondják, egy nő életében csodás időszak a terhesség. Én csak olyankor éreztem csodás boldogságot, amikor a baba rugdalózni kezdett odabenn.
De ezt is legtöbbször csak Jeff és Carlos érezte.
Ezeket leszámítva Kellan viszont roppant ragaszkodó volt. Amit én nem bírtam elviselni. Ha este elmentünk valahova Jeremyvel, vagy Isabellel rögtön földúlt lett.
Ez volt ezen az estén is, megbeszéltük, hogy Isabelékkel, hogy menjünk el egy moziba közösen.
- Mostanában alig látjuk egymást! És amikor itthon vagyok, te akkor is elmész!- mondta Kellan idegesen.
- Igen, ugyanis nem vagyok hajlandó itthon ülni és rád várni! Nem értem mi a bajod! Ezt már sokszor megbeszéltük! Én nem szólok bele a te dolgaidba, te se az enyémekbe! – csattantam föl.
- És ha csak moziba mentek, akkor minek öltöztél így ki? – kérdezte féltékenyen.
- Egy nőnek néha jól esik, ha kiöltözhet! És ha csak undokoskodni tudsz, akkor inkább ne szólj hozzám! – ezzel lezártnak tekintettem a vitát, és könnyes szemmel a lépcső felé indultam.
- Várj, ne menj el! – jött utánam Kellan és megragadta a karomat.
- Eressz! – kirántottam a karomat a szorításából és lefelé szaladtam a lépcsőn, hogy hagyjon végre békén.
De aztán már csak az ijedt kiáltást hallottam a lépcső tetejéről és legurultam a lépcsőről…