30. Fejezet

30. Fejezet


- Kyra… - mondtam halkan, és letérdeltem az ágy mellé.
- Szia! – suttogta gyengén. – A baba… - kezdte volna, de félbeszakítottam.
- Ne aggódj! Nincsen baja! Jól van, már csak az kell, hogy te is jól legyél! Hogy érzed magad?
Pár percig nem válaszolt, és én ez alatt az idő alatt úgy éreztem, mintha évek teltek volna el.
- Tulajdonképpen egész jól vagyok! De úgy aggódom a baba miatt, Kellan! – mondta fájdalmas, szenvedő képpel.
Úgy éreztem, nem bírom tovább a bűntudatom miatt.
- Kicsim, annyira sajnálom! Úgy bánom, ahogyan viselkedtem veled! Az egész az én hibám! – úgy éreztem egy fokkal megkönnyebbültem.
- Jaj, Kellan! Ez az én hülye ügyetlenségem és a véletlen hibája! Te nem tehetsz róla, sokkal inkább én! Lehetett volna annyi eszem, hogy nem… - de már nem bírta tovább folytatni, mert a könnyei megállíthatatlanul folyni kezdtek és a szája is eltorzult, ahogy próbált nem hangosan sírni.
Gondolhattam volna, hogy Kyra nem engem, hanem magát fogja hibáztatni! Hogy is feltételezhettem róla, hogy majd engem?
Ráadásul, magamból kiindulva, el tudom képzelni, hogyan érezheti magát most emiatt.
- Kyra! Figyelj rám! – felemeltem az arcát és a két tenyerem közé fogtam. – Kérlek, ígérd meg, hogy nem fogod magadat hibáztatni! Az a lényeg, hogy mind ketten jól vagytok! Ígérd meg! – megvártam, amíg a szemembe néz, és láttam rajta az elkeseredést, de egy aprót bólintott.
- Megvizsgált már azóta az orvos, hogy felébredtél? – kérdeztem lágyan.
- Még nem… - mondta rekedten.
- Majd én idehívom! – szólalt meg Patrick is furcsán rekedt hangon.
Ahogy a vállam fölött hátranéztem rá, láttam, hogy megcsillantak a szemei. Ezen meglepődve, rögtön Isabelre néztem, aki megilletődve álldogált az ablak előtt, és látszott rajta, hogy igazán zavarban van.
- Isabel, ha nem baj… - nem fejeztem be, fölösleges volt.
- Már itt sem vagyok! És elnézést, hogy eddig is… szóval, hogy…- mondta miközben már a kilincset szorongatta.
- Semmi baj! – szólalt meg Kyra halványan mosolyogva.
- Biztos jól vagy? – kérdeztem tőle, mikor Isabel kiment.
- Igen, bár az oldalam, és a bokám fáj, de nem vészes. – felemelte a kezét, és végigsimított az arcomon. Jóleső borzongás fogott el.
- Úgy aggódtam miattatok! Nagyon szeretlek! – suttogtam bele a nyakába miután megcsókoltam.
Kopogásra lettem figyelmes, mire elhúzódtunk egymástól. A doki állt az ajtóban, mögötte pedig Patrick.
- Látom felébredt! – mondta az orvos miközben beljebb lépett – Meg szeretném vizsgálni, Kyra, lennének szívesek addig kint várni?
Ugyan nem szívesen, de kimentem a szobából, és megint érezni kezdtem azt a tehetetlen idegességet magamban. Mi van, ha az orvos talál valamit? Ha mégis van valami baja Kyrának?
Jaj, ez a kórház és az idegeskedés nem nekem való! Sóhajtottam föl magamban.
Most nem kellett olyan sokáig kint szobroznunk. Körülbelül húsz perc múlva már szólt is az orvos, hogy bemehetünk.
- A bokáját és a zúzódásokat kivéve nincs komolyabb baja! – mondta nekünk, majd Kyrára nézett. – Nagyon szerencsés! Sokkal nagyobb baj is történhetett volna! Vigyázzon jobban magára! Egy napig biztosan itt kell maradnia, a többit, majd holnap megbeszéljük! – mondta, majd egy biccentéssel kiment a szobából.
- Hozzunk valamit? Éhes vagy? – kérdezte Patrick.
Óvatosan közelített Kyrához, és halványan mosolygott.
- Nem – mondta Kyra szűkszavúan.
Valamiért azt éreztem, hogy nem örül az apjának.
Patrick és Isabel később elmentek, illetve én küldtem haza őket, hogy aludjanak, mivel már késő este volt.
Kyra akkor már aludt, így én csendben leültem a szobában lévő fotelbe és én is elbóbiskoltam.
Arra ébredtem, hogy nyílik az ajtó és egy nővér lép be rajta egy tálcával a kezében.
A reggelit hozta be.
Kyra már ébren volt, és mosolyogva köszönte meg a reggelit, ami nem volt túl étvágygerjesztő.
- Jó reggelt! Miért nem ébresztettél föl? – kérdeztem, miközben odaültem az ágya szélére.
- Olyan aranyosan aludtál! Különben én sem sokkal korábban keltem – bizonytalanul kezdte méregetni a reggelijét.
- Ne hozzak valami mást neked reggelire? – grimaszolva a tálcán lévő étel felé.
- Nem igazán tudom, mit ennék… Lehet, hogy megeszem. Csak nem lehet olyan szörnyű!
- Te tudod! – hagytam rá.
Miközben a reggelijén nyámmogott, kimentem a folyosóra, hogy fölhívjam Johnt, hogy ma nem tudok bemenni. Közben eszemben jutott, hogy Carlost és Jeffet is fel kell, hogy hívjam, hogy ma ne jöjjenek, mivel Kyra kórházban van.
Miután John, nagy kegyesen beleegyezett, hogy szabadnapot ad mára, és elintéztem Jefféket is, elindultam vissza a szobába.
Bentről azonban beszélgetés szűrődött ki.
Csendben kinyitottam az ajtót, és onnan figyeltem.
- A frászt hoztad rám! Aggódtam! – mondta az ágy szélén ülő férfi. Valahonnan nagyon ismerő volt.
- Jaj, Jeremy, szerencsésre nincs semmi bajom! – mondta Kyra, és a kezét Jeremy karjára simította.
- Még szerencse! Nem becsülnek meg eléggé! Ha mi… szóval én sokkal jobban vigyáznék rád! Figyelhetne rád jobban is a… barátod! – fejezte be keserűen.
Ezt a szemetet! Hogy merészel ilyeneket mondani? Habár érzem, hogy jogos, neki ehhez semmi köze! Eleve az egész miatta van!
Ha ő nem lenne, én nem lennék ideges miatta, hogy Kyra folyton elmegy vele mindenhova. És akkor nem vesztünk volna össze este sem, és nem lennénk most itt!
Habár tudtam, hogy erősen igazságtalan vagyok, és nincs igazam, mégiscsak jobban esett ez a bunkót hibáztatni, mint beismerni, hogy féltékeny voltam.
Sőt, ahogy láttam, hogy Jeremy hogyan mosolyog Kyrára, ő pedig hogyan simít végig a kezén, ismét elöntött a düh és a féltékenység!
- Ami azt illeti, a vőlegénye! – léptem be a szobába.
Jeremy meglepődve kapta fel a fejét, Kyra pedig elengedte Jeremy kezét.
- Kellan, Ő Jeremy, bár azt hiszem, nem kell bemutatnom titeket egymásnak!
- Én is úgy hiszem! – morogtam.
Jeremyvel ellenségesen mértük végig egymást, mintha csak ellenfelek lennénk. Pedig erről szó sincs! Kyra az enyém! Egyedül az enyém!
Éppen ideje lenne, ha ezt végre Jeremy is felfogná!
- John elengedett mára, úgyhogy egész nap itt maradhatok melletted! – hajoltam közelebb hozzá és megcsókoltam.
Ahogyan elhajoltam, Jeremyre pillantottam és roppant elégedettséggel töltött el, ahogy láttam, hogy összeszorítja az állkapcsát, és feszülten bámul a szobában egy képet.
- Jeremy! – szólította meg Kyra. – Valami baj van?
Rendezte az arcvonásait, majd Kyrára nézett.
- Nincs semmi baj, csak fáradt vagyok! – elvigyorodott és kisimított egy tincset Kyra arcából.
Legszívesebben kipenderítettem volna a szobából, de a minimum, hogy fölképeltem volna. Azonban emlékezve a fogadalmamra, és Kyrára való tekintettel mégsem tettem.
- Akkor menj haza és pihend ki magad! Semmi szükség arra, hogy te is itt ülj az ágyam mellett! – mondta Kyra.
- Rendben, de holnap újra bejövök!
- Várlak! – Na ne, ez kezd nekem túl sok lenni, rájöttem, hogy nem erényem az önkontroll.
Mikor Jeremy elköszönt és végre elment, ismét kettesben maradtunk Kyrával.
Kyra dühösen pillantott rám.
- Most mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Lehettél volna kevésbé bunkó is Jeremyvel! Azt hiszed, nem vettem észre, hogy folyamatosan ellenségesen bámultad? És ahogy próbáltad a tudtára adni, hogy a tied vagyok?! – kérdezte ingerülten.
Nem akartam megint veszekedni vele. Nem akartam, hogy újra fölidegesítse magát!
Bűnbánóan lehajtottam a fejem.
- Sajnálom! Meg tudsz bocsátani? – kérdeztem szomorúan pislogva.
- Persze! De fölfoghatnád már végre, hogy én csak téged szeretlek! – mondta, és intett, hogy hajoljak oda hozzá.
Már éppen megcsókolt volna, amikor megcsörrent a mobil a zsebemben.
Bosszúsan morrantam fel.
Ki lehet az ilyenkor? Remélem, nem John az, hogy mégis mennem kell forgatni!
Kikaptam a telefont a zsebemből és láttam, hogy Monica neve villog rajta. Semmi kedvem most vele beszélni, hogy végighallgassam az újabb panaszáradatát.
Végül nagyot sóhajtva, kelletlenül mégis felvettem.
- Igen?
- Jaj, Kellan! Azonnal… Rögtön gyere értem! – a mondatot többször is megszakították a nyögései.
- Mi történt? Mi a baj? – kérdeztem idegesen.
- A szülés! Kellan, jön a baba! – sikított bele Monica a telefonba.