27. Fejezet: Ha jó a vége...

27. Fejezet



Találkozott a pillantásunk, észrevettük egymást. Éreztem, hogy elvörösödöm. Aztán elkaptam a tekintetem, és leültem a székre, mintha mi se történt volna. Amíg Jeremy is helyet foglalt, egy gyors pillantással ellenőriztem, hogy Kellan még mindig engem néz-e, de láttam, hogy már Jeremyt figyeli, furcsa, ellenséges tekintettel.
Most legszívesebben elmentem volna egy másik helyre, csakhogy ne Kellan éber tekintetével kísérve kelljen Jeremyvel beszélnem. Átkoztam magam, amiért ennyire erősködtem, hogy eljöjjön velem ebédelni. .
De most legalább látom, hogy Kellan nem kamuzott arról, hogy megbeszélése lesz, és tényleg itt van, és nem Monicával.
Ránéztem Jeremyre, Ő is engem nézett. Hát, jó, itt az idő, hogy belekezdjek a mondandómba.
- Jeremy, én nagyon sajnálom azt a múltkori esetet! Nem akartam, hogy megbántódj, és azt sem, hogy ez legyen belőle! Én nagyon jó barátomnak tartalak, az egyik legjobbnak, és hát… szörnyen éreztem magam, amiatt, hogy melegnek hittelek! Meg tudsz nekem bocsátani? Mert nem akarom elveszteni a legjobb barátomat! – mondtam szinte könyörögve.
Nem tudtam, mit mondhatnék még neki, hogy megbocsásson, így magamban próbáltam még fogalmazgatni valamit, de akkor Jeremy megköszörülte a torkát, én pedig óvatosan fölnéztem az arcába.
- Eleinte szörnyen dühös voltam rád, úgy éreztem, hogy kihasználtál, megaláztál. Látni sem akartalak. Aztán egy idő után, elgondolkoztam, és rájöttem, hogy nem igazán a te hibád, hogy ezt gondoltad… Ott rontottam el, hogy inkább barátkoztam veled, és nem udvaroltam. Közölnöm kellett volna veled nyíltabban, hogy randizni szeretnék veled, és hogy tetszel nekem. De már mindegy! Azt hiszem valamennyire, bár még nem teljesen, de túljutottam rajtad! Azt azért remélem, hogy a barátod rendesen bánik veled, mert hatalmas mázlija van veled! – fejezte be egy gunyoros mosoly kíséretében, és én pedig éreztem, hogy egy hatalmas kő esik le ezzel a szívemről, hogy legalább Jeremyvel rendezni tudtam a dolgokat.
Hatalmas, szívből jövő mosolyra húzódott a szám, és ha nem lett volna közöttünk az asztal, legszívesebben átöleltem volna.
Kíváncsi lettem volna Kellan képére! Magamban jót somolyogtam ezen.
Miközben vártunk az ebédünkre, Jeremy folyamatosan kérdezgetett. Legfőképpen a babáról és rólam. Miközben meséltem, egyszer csak feltűnt, hogy azok a férfiak, akikkel Kellan egy asztalnál ült, a kijárat felé tartanak. Gyorsan Kellan kerestem a tekintetemmel, de már nem láttam sehol.
Hatalmas erővel öntött el a bűntudat, és legszívesebben megkerestem volna Kellant, hogy megbeszéljünk végre mindent.
De most nem pattanhattam föl csak úgy, pont most, amikor Jeremyvel végre kibékültünk. Nem akartam újra elrontani mindent.
Így próbáltam elnyomni magamban a bűntudatot, és újra, minden figyelmemet Jeremynek szenteltem.
Végül Jeremynek mennie kellett, nehogy leszidja a főnöke, hogy túl sokáig ebédelt.
- Holnap eljössz hozzám? Tudod, úgy, mint régen! Most van egy csomó új filmem, olyanok, amiket szeretsz, mit szólsz? – kérdezte kifelé menet.
Elgondolkodtam, és ezt ő is észrevette rajtam.
- Vagy gondot okoz? A barátod miatt? Ugye tudod, hogy ezt szigorúan úgy kérdeztem, mint a barátod, és most nem randizni, vagy ilyesmire hívtalak! Beletörődtem, hogy csak barátok lehetünk! – próbált győzködni.
- Nagyon jó lenne, tudod, hogy szerettem az ilyen estéket, de meg kell beszélnem Kellannal. Ráadásul, nem tudom, hogy elengedne-e egyedül. Carlosékkal pedig nem akarok odaállítani hozzád! Majd holnap felhívlak, jó?
- Rendben, de nem kell egyedül eljönnöd hozzám, majd érted megyek, és akkor Kellannak sem kell aggódnia érted! – mosolyogva néztem rá.
- Köszi, Jeremy, nagyon rendes vagy velem! – mondtam, és megöleltem.
Megsimogatta a hátam, és valami olyasmit motyogott, hogy ez természetes.
Ezután beültünk a kocsiba, és visszavittük Jeremyt.
Hazafelé még megálltunk néhány helyen, pár dolgot elintézni, de utána hazamentünk. A fiúk egész úton egy szót sem szóltak, amit nagyon furcsának találtam, és talán egy kicsit nyomasztott is. Talán látták Kellan kijönni, és még beszélhetett is velük, de az is lehet, hogy nem tetszett nekik Jeremy… Ki tudja?
Idegesen vettem észre, hogy Kellan kocsija már az udvarban áll. Éreztem, hogy a szívem nagyon gyorsan kezd dobogni, és rengeteg érzés kavargott bennem egyszerre.
Beléptem az ajtón, és rögtön Kellant kerestem. A nappaliban találtam meg, idegesen, feldúltan mászkált fel-alá.
- Szia! – köszöntem halkan, hogy jelezzem neki, itthon vagyok.
Megállt, és felkapta a fejét.
- Szia! – köszönt, olyan furcsa hangon, amit még nem hallottam tőle.
- Mi a baj? Tudom, hogy láttál az étteremben, de ha ez a bajod, Ő Jeremy volt! Csak ki akartam békülni vele, mert a múltkor csúnyán megbántottam! Ez a bajod? – kérdeztem, mert nem bírtam nézni, amikor ilyen szomorú.
- Nem, de van valami, amit el kell mondanom… Már régen el kellett volna, de nem mertem! – sóhajtott föl.
Úgy éreztem, hogy jobb lesz, ha leülök. A gyomrom összeszorult, és alig bírtam nyelni.
Bólintottam, jelezve, hogy folytassa.
- Tudod, amikor úgy eltűntem, nem igazán csak az újságcikk miatt utaztam el. Monica, a volt barátnőm, kérte, hogy menjek oda, és látogassam meg. Nem akartam oda menni, ezt meg is mondtam neki, de aztán másnak megláttam azt a cikket az újságban, és ezzel elérte, hogy odautazzak. – Kellan szünetet tartott, mintha erőt gyűjtene a folytatáshoz, így magamban én is felkészültem a legrosszabbra,- Elmentem a szállodába, és onnantól minden a feje tetejére állt. Mikor beléptem a szobájába, megdöbbenve láttam, hogy… terhes. Közölte, hogy tőlem van a gyerek, és ő azt szeretné, ha lenne egy apja, és vegyek részt a gyerek nevelésében. Én nagyon kiakadtam, és otthagytam, de másnap visszamentem hozzá, hogy megbeszéljük. Megegyeztünk, hogy csinálunk egy apasági vizsgálatot. Ha tényleg az én gyerekem, akkor természetesen felvállalom. Így elváltunk, és visszarepültem ide.
Nem sokkal később felhívott telefonon, hogy megvan az eredmény, és hogy én vagyok a gyerek apja. El is küldte postán a papírokat, és tényleg. Monica most van a nyolcadik hónapban. Szóval hamarosan születni fog egy lányom… tőle.
Befejezte, és feszült csend lett a szobában.
Nem tudtam, hogy nekem most mit kéne mondanom. Talán gratuláljak?! Mit vár tőlem?
- Mondj már valamit! – csattant fel. – Nem bírom ezt a csöndet! Inkább kezdj el kiabálni, szidj, vagy valami, mert megérdemlem, még az is jobb, mint ez a csend!
- Mit akarsz, mit mondjak? – kérdeztem ingerülten.
- Nem tudom, akármit! Amit gondolsz! – mondta, és odajött hozzám. – De én nagyon szeretlek, és szeretném, ha megoldanánk ezt az ügyet, hogy túllépjünk rajta!
- Kellan, neked gyereked lesz! Ezen nem lehet túllépni, ezzel együtt élni lehet! Ráadásul, már tudtam egy ideje! – néztem az arcára, kíváncsi voltam erre hogyan reagál.
- Mi? De hát honnan? – láttam, hogy még jobban elfehéredik.
- Amikor kórházban voltál, hallottam, hogy beszélgetsz valakivel a kórteremben, így megálltam az ajtó előtt. Akkor azt hittem, hogy rólam beszélsz, a gyerek miatt, de már tudom, hogy Monicáról volt szó. Aztán egyik reggel hallottam, amikor telefonáltál, utánad mentem, és hallottam, hogy idehívod Monicát, aztán elmentem vásárolni, és az egyik újság címlapján megláttam Monicát terhesen a repülőtéren veled! Így összeállt a kép! Tudod, mi a legrosszabb? Hogy rajtam kívül mindenki tudta! Apád, Carlosék, mindenki! – adtam ki magamból a napok óta felgyülemlett dolgokat.
Kellan leguggolt elém, és az ölembe hajtotta a fejét.
- Úgy sajnálom, kicsim! Nem akartam ezt! De már nem csinálhatok semmit! Azért kértem Monicát, hogy jöjjön ide, mert itt szemmel tudom tartani! Ő még nem érett az anyaságra! Nem tud felnevelni egy gyereket! Plusz, ugyan a terhesség idejére leállt, állítólag, de folyton bulizik, iszik, és néha drogozik. Így nem lehet felnevelni egy babát! – mondta bűntudatosan, és sóvárgó szemekkel.
Egy ideig mind a ketten hallgattunk. Kellan ott térdelt előttem, én pedig gyengéden megsimogattam a haját.
- Tudod mit? Majd csak lesz valahogy! Amikor én jelentettem be, hogy babát várok, akkor te azt mondtad nekem, hogy nem érdekel, akkor is szeretni fogod, és felneveljük közösen! Hát, most cserébe én is megpróbálom elfogadni a helyzetet! Rendben?
Kellan erre felkapta a fejét, megkönnyebbült mosolyra húzódott a szája.
- Ó, kicsim, köszönöm! Ígérem, hogy minket ez nem fog érinteni, mi ketten és a babánk egy család leszünk. Monica gyereke pedig, a lányom, akit ugyan úgy szeretni fogok, de ennyi! Monicához nem lesz közünk! – suttogta, majd lágyan megcsókolt.
Én pedig inkább reménykedtem benne, mint hittem neki, hogy igaza lesz.