22. Fejezet
Reggel arra ébredtem, hogy valaki néz. Kellan! Hunyorogva nyitogattam a szememet, és megfordultam.
- Jó reggelt! – mondta mosolyogva, miközben szeme az én álmos tekintetemet kutatta. – Jól vagy?
Jogos kérdés volt, ugyanis pillanatok alatt olyan hányingerem lett, hogy már szaladtam is ki a szobából, egyenesen a vécéhez. Az a fél perc, amíg odaértem, végtelenül hosszúnak tűnt, azt hittem nem fogom odáig kibírni.
Nem régóta görnyedtem a vécé fölött, amikor éreztem, hogy Kellan mögém lép, és összefogja a hajamat. Ha meg bírtam volna szólalni, biztosan kiküldtem volna, az hiányzik a legkevésbé, hogy ilyen helyzetben lásson, hogy végig nézze, ahogyan hányok. De, Ő egy tapodtat sem mozdult, amíg föl nem álltam, és a mosdóhoz nem léptem, hogy rendbe szedjem magam.
Miközben az arcomat néztem a tükörben, azon bosszankodtam, hogy milyen nagyszerű, elkezdődtek a reggeli rosszullétek! Pompás! A terhesség ezen részét egyáltalán nem vártam! De ki az az épeszű ember, aki szereti?
Mikor úgy éreztem, hogy rendben vagyok, elléptem a mosdótól, és az ajtó felé indultam. Azonban az utat elzárta Kellan, aki az ajtófélfának támaszkodott. Egy kék póló és egy fekete rövidnadrág volt rajta. Haja még rendetlenül állt össze-vissza, de láthatóan nem nagyon izgatta. Ellökte magát az ajtótól, és felém indult. Megállt előttem, és szorosan magához vont.
- Jobban vagy? – kérdezte suttogva, miközben a nyakamat csókolgatta.
- Sokkal! Ne aggódj!
- Rendben, mert ma már mennem kell forgatni! – mondta kelletlenül.
- Mi? De hát még rajtad van a gipsz! Hogy a fenébe tudnál úgy játszani? – nem tetszett az ötlet, hogy begipszelt lábbal, és épphogy helyrejött bordával, máris dolgozni menjen!
- Majd az utómunkálatok során eltűntetik a felvételekről, meg ha lehetséges, elkerüljük, hogy gyorsan kelljen mozognom, de minden más menni fog! Több ideig már nem lehet halasztani a forgatást, így is csúszásba kerültünk! Biztos vagyok benne, hogy rengeteget kell majd túlórázni, szóval sokszor még este is forgatni fogunk! Sajnálom! – azok a gyönyörű kék szemei olyan aggódóan néztek rám, hogy kénytelen voltam elmosolyodni.
- Jaj, Kellan! Mit sajnálsz? Ez a munkád! Természetes, hogy dolgoznod kell, nem kell, hogy rosszul érezd magad miatta, mert engem nem zavar! Csak nem szeretném, hogy megint összetörd magad! Rendben? Szóval, legyél óvatos! – nyomtam egy csókot a szájára, és elléptem mellőle.
Ezután mindketten végeztük a dolgunkat. Kellan öltözködött, én pedig reggelit készítettem.
Már terítettem, amikor meghallottam a nappali felől Kellan hangját.
- Kyra, ha megkérlek, vigyázol Kolára, amíg nem vagyok itthon?
Nem értettem a kérdést, hiszen Kola nincs is itt! Akkor láttam utoljára, amikor Kellan elutazott, és amikor visszajött, azt mondta, hogy a szüleinél hagyta.
- De hát nincs is itt!
- De itt van, a szüleim hozták el, csak este becsuktam őt a garázsba, nem akartam, hogy zavarjon! Szóval? – kérdezte, már az asztalhoz sétálva.
- Persze, hogy vigyázok rá! Majd elmegyünk sétálni is! – mosolyodtam el, de a gondolataim már máshol jártak. Eszembe jutott, hogy ha nincs Kola, mi Kellannal soha nem találkoztunk volna. Neki köszönhetek mindent, Kellant és a leendő gyerekünket is!
Ezen úgy meghatódtam, hogy majdnem a könnyeim is elkezdtek folyni.
- Kicsim, jól vagy? – kérdezte aggódva Kellan.
- Persze, semmi baj! Csak eszembe jutott, hogy, ha nincs Kola, akkor mi… talán soha nem találkozunk!- Kellan elvigyorodott, és az ölébe húzott.
- Bizony, szerencsénk volt! Imádlak! – csókolt bele a nyakamba, majd haladt egyre fölfelé, a szám irányába. Már eléggé belemelegedtünk, amikor zihálva elhúzódott, és én fölálltam.
Mindketten elkezdtünk enni. Bár Kellan inkább lapátolt, mind normálisan evett. Egy idő után már csak mosolyogva figyeltem.
- Mi az? – kérdezte fölpillantva, amikor észrevette, hogy rajta vigyorgok.
- Semmi, egyél!
- Ha elmentem, hívd föl Carlost és Jeffet, hogy jöjjenek ide! Nem akarom, hogy az a szemét idetolja a képét, és itt találjon egyedül! – mordult föl.
- Rendben! De ne idegeskedj már folyton! – közben már álltam is föl, hogy hívjam őket.
Megbeszéltük, hogy negyven percen belül ideérnek. Utána a garázsba indultam, hogy kiengedjem szegény Kolát. Lelkes farkcsóválással és nyüszítéssel adta a tudtomra, hogy örül, hogy végre valaki érte jött. Beengedtem a házba. Kellan már a kabátját húzta fel, éppen amikor Kola nagy lendülettel rávetette magát.
- Hé! Nyugi Kola! – nevetett Kellan, – Aztán jól viselkedj ám! Kyra fog rád vigyázni, és nem akarok rád panaszt hallani! Rá nem ugrálhatsz így, mint rám! Jó? Légy jó fiú! – simogatta meg a kutya fejét, majd hozzám lépett.
- Te pedig vigyázz magadra! Ha bármi történik, hívj fel, és máris itt vagyok! Este jövök!
- Oké, szia! – adtam egy csókot a szájára, és kilépett az ajtón.
Kola bánatos képpen nézett az ajtóra.
- Hiányzik, igaz? Nekem is! Pedig csak most ment el! Mindegy, majd mi is elfoglaljuk magunkat! Nemsokára itt vannak Jeffék, és velük is játszhatsz! – megpaskoltam a fejét, majd fölmentem az emeletre.
Lehúztam az ágyneműt, kiszellőztettem, és elindítottam egy adag mosást. A mai délelőttöt a takarításnak szentelem. Előszedtem a porszívót is, és fölporszívóztam az emeletet. Kola nyüszítve menekült előle, pedig idáig mindenhova követett.
Egyszer csak dudálásra lettem figyelmes. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Carlosék jöttek meg. Lementem, hogy ajtót nyissak nekik.
- Sziasztok, fiúk! – de aztán bennem akadt a levegő, amikor megláttam Carlos arcát, ugyanis a szeme alatt egy nagy monokli díszelgett, és volt egy pár horzsolás is a karján,- Carlos, mi történt veled?
- Semmi, nem nagy ügy! Csak tegnap, amikor… Alexszel összeverekedtünk, szereztem pár horzsolást, de semmiség!
- Jeff, te jól vagy? Nem sérültél meg? – néztem rajta végig alaposan.
- Semmi bajom, de látnád, az a szemét hogy néz ki! – mondta vigyorogva.
- És tegnap, hogyhogy nem vettem észre, hogy nézel ki? – kérdeztem Carlost értetlenül.
- Nem tudom, mással voltál elfoglalva, nem minket nézegettél! Amúgy is, a monokli csak estére színeződött ki ilyen szépen! – mosolyogva megveregette a hátamat, majd beljebb léptek az ajtóból.
- Nos, fiúk, én most takarítok, utána el kell mennem a postára, és meg kell sétáltatni Kolát is, oké? – soroltam a napi teendőket, amíg a fiúk leültek a nappaliban.
- Mi elleszünk, nézzük a meccset, de szólj, ha kell valamit segíteni!
Pár óra múlva végeztem az emeleten, és elindultam, hogy rendbe tegyem a konyhát, amikor láttam, hogy Jeff elaludt a kanapén, és Carlos halkított üzemmódban nézi a tévét Kolával.
Nagyot mosolyogtam a képen, de aztán Kola észrevett, és hozzám szaladt. Megsimogattam Kolát, majd elindultam a konyhába. Carlos utánam jött.
- Általában nem ilyen! – biccentett a fejével Jeff felé.
- Mi van vele? Mitől ilyen fáradt?
- Tudod pár hónapja megismert egy lányt, és teljesen belebolondult, de a lány elég nehéz eset. Eleinte jól alakultak a dolgok, de aztán a csaj megtudta, hogy Jeff testőrködik és ezt a csaj nehezen fogadta, majd amikor párszor monoklival vagy valami más sérüléssel ment haza, a lánynak elege lett, és szakított vele. Jeff ebbe nem tud belenyugodni, és folyton a lánynál lóg, hogy kibéküljenek. – sóhajtott egy nagyot Carlos, amikor befejezte.
- De hát miért ellenzi a lány ennyire, hogy Jeff testőr? – sajnáltam szegény Jeffet.
- Nem tudom, talán félti, hogy valami baja esik, vagy esetleg, azért mert a testőröket mindenki izomagyú idiótáknak tartja, és nem akar egy ilyen fickóval járni. Ki tudja? Nem is merem annyira a csajt, csak párszor láttam.
- Szegény Jeff! – mondtam szomorúan.
Ekkor azonban Kola hangos ugatásba kezdett, és az ajtóhoz szaladt, Jeff pedig legurult a kanapéról ijedtében.
- Kola, rossz vagy! Maradj csendben! – szóltam rá.
- Kyra! Majd inkább én nyitom ki az ajtót, ki tudja, ki az! – szólt utánam Carlos.
Én a konyhában maradtam, és mosogatóvizet engedtem.
Egy perc múlva Carlos jelent meg mellettem.
- Úgy gondoltam, nem jelent veszélyt! Azt állítja ismered, és szeretne veled beszélni! – bökött az ajtó felé.
Kíváncsian indultam megnézni ki a látogató.
- Hát te meg mit akarsz? – kérdeztem hidegen.
- Kérlek hallgass végig Kyra! – kérte Isabel.
- Jó, gyere be! – adtam be a derekam.
Ő végül is nem tehet semmiről, nem tehet róla, milyen szülei vannak. Egy esélyt megérdemel.
- Köszi, ígérem megpróbálok rövid lenni, és utána eltűnök! – eresztett meg egy félmosolyt.
- Hát jó, gyere a nappaliba! Jeff, addig bemennétek egy kicsit az ebédlőbe?- néztem a fiúkra.
- Persze!
Én leültem az egyik fotelba, Isabel pedig a kanapéra. Alaposan végignéztük egymást, hiszen a múltkor nem igazán volt rá alkalmam. Haja hosszú, szőkésbarna volt, szeme zöld, alkatilag hasonlított rám.
Miután befejeztük a kölcsönös mustrát, halkan torkot köszörült, és fészkelődni kezdett.
- Hát, a múltkori találkozásunk nem sikerült túl jól! Én teljes mértékben megértelek! Csak azt szeretném, hogy tudd, apa nagyon megbánta, amit tett! És én sem szeretném, ha haragban lennénk, kérlek, persze én nem mondhatom meg, mit csinálj, de próbáljátok megbeszélni ezt az ügyet! Ne engedd, hogy ez az ügy közétek álljon, hiszen meg tudnátok beszélni! Ó, én mit meg nem adtam volna, ha apa végig mellettem van! Te meg egyszerűen eldobod magadtól! Elhiszem, hogy anya neked nem szimpatikus, és utálod, nekem sem túl jó vele a viszonyom! De ettől függetlenül, mi még jóban lehetnénk! Sohasem volt testvérem, de mindig is szerettem volna, szóval, ha túl tudsz lépni ezen, szólj nekem, és beszélgethetnénk! Meg aztán apa említette, hogy a héten lesz a születésnapod! Szeretnénk, ha hármasban elmennénk vacsorázni! Kérlek, gondold végig! – fejezte be.
Pár percig egyikünk sem szólalt meg, ő a válaszomat várta, én pedig a mondandóját dolgoztam föl.
- Apával nem hiszem, hogy akarnék beszélni, de veled szívesen elmennék vacsorázni! Megismerkedhetnénk, de azért nekem ez egy kicsit korai, gondolkozni szeretnék rajta! Rendben? És nem is muszáj elmennünk, majd valamelyik nap gyere át vacsorára! – mondtam mosolyogva.
Isabel is mosolygott, láthatóan örült neki, hogy a kettőnk dolga rendeződni látszik. Szimpatikusnak, kedvesnek találtam őt, szóval semmi kifogást nem találtam, hogy ne beszélgessek vele.
- Nagyszerű! Akkor mondjuk pénteken? – állt fel.
- Oké, hétre gyere át!
- Rendben, akkor én most megyek, nem akarlak zavarni, szia! – sétált az ajtóhoz.
- Szia!
Amint elment bementem a konyhába, és két kíváncsi szempárral találkoztam.
2009. november 29., vasárnap
2009. november 22., vasárnap
21. Fejezet: Viszontlátás
21. Fejezet
Idegesen nyomkodtam a telefont, Carlos száma után kutatva de rá kellett jönnöm, hogy bizony nincsen benne a telefonkönyvemben.
Átnéztem Alex kocsijára, aki szintén akkor nézett felém, és láttam, hogy már nyúl, hogy kinyissa az ajtót.
Nem teketóriáztam tovább, túlságosan is féltem, és szerencsémre a lámpa is zöldre váltott, így gyorsan hazafelé indultam. A tükörből láttam, hogy Alex is jön utánam.
Mi a fenét akarhat? Törtem a fejem, hogyan tudnám lerázni, de sajnos semmi nem jutott az eszembe. Egyre csak közeledett, már annyira, hogy ki tudtam venni a tükörből az arcát.
Vigyorgott, az a szemét élvezte, hogy kikészíthet!
Hát, ezt az élvezetet nem fogja megkapni! Arról teszek! Félreálltam, és megvártam, hogy mellém érjen. Az autóból nem szálltam ki, mert a babára is gondolnom kell, és az autóban nem tud bántani.
Lefékezett mögöttem, kiszállt a kocsijából, és magabiztosan hozzám sétált. Próbáltam legyűrni az idegességem és a félelmem, de egyenlőre nem ment. Azért imádkoztam, hogy ha meg kell szólalnom, ne hallja a hangomon.
Megváltozott egy kicsit mióta utoljára láttam. A haja barnább lett, és kicsit rövidebb, bár most is ugyanúgy összeborzolva hordta, és az arcán többnapos borosta volt. Láthatóan nem sokat törődött a kinézetével.
Mellém ért, és megkopogtatta az ablakomat. Egy kicsit leengedtem az ablakot.
- Szia, Kyra! Jó téged újra látni! – mosolygott gúnyosan.
- Ugyanezt én nem mondhatom el! Mit akarsz, Alex? – Próbáltam minél előbb túl lenni a beszélgetésen. Mert közben majd frászt kaptam, hogy ilyen közel van hozzám.
- Miért vagy ilyen goromba? Már beszélgetni sem lehet? – élvezi ez a mocsok, hogy játszadozhat velem!
- Beszélgess azokkal, akik kíváncsiak a képedre! Én nem vagyok! Szóval, kibököd végre, hogy minek követtél? – minden igyekezetem ellenére, már kihallatszott a hangomból az idegesség.
- Csak nem félsz tőlem? Jaj, persze, hiszem nincs itt a nagy védelmeződ! – most már Alex képéről is eltűnt a művigyor.
Ahogy ránéztem, láttam, hogy a szeme idegesen megvillan, a kezét ökölbe szorította.
- Kellan zavar? Sajnálom, de együtt vagyunk, és nagyon jól megvagyunk! – eresztettem meg egy lesajnáló pillantást.
Nem engedtem, hogy válaszoljon, mert éreztem, hogy túl messzire mentem, túlságosan is felidegesítettem. Felengedtem az ablakot, és sebességbe tettem az autót, majd villámgyorsan indítottam.
Láttam, hogy Alex visszaszalad a kocsijához, és utánam jön. Nem hiszem el!
A fenébe is, nem ártana egy jó ötlet, Alex ugyanis már szinte teljesen mögöttem van! Felkaptam a telefonomat az ülésről, és hívtam Kellant.
- Hívd fel Carlosékat, hogy jöjjenek azonnal a házhoz! – hadartam rögtön, ahogy felvette.
- Mi? Jól vagy? Mi történt? – kérdezte idegesen Kellan.
- Majd otthon megtudod, csak légyszi, azonnal hívd Carlost! Nagyon siessenek! Körülbelül tíz perc múlva otthon vagyok, addigra legyenek ott ők is! – nem hagytam, hogy megszólaljon, a vezetésre akartam koncentrálni. – Otthon találkozunk, szia!
Átkozottul hosszúnak tűnt az út hazáig, Alexszel a sarkamban. Csodálkozom, hogy egyáltalán tudtam vezetni.
Carlos, Jeff és persze Kellan már a kapuban álltak sorfalat.
Ha nem lettem volna halálosan ideges, akkor biztos, hogy legalább megmosolyogtam volna őket.
Ahogy beálltam az udvarba, rohantam Kellanékhoz.
Alex akkora már megállt a ház előtt. Hátulról átöleltem Kellant, nehogy valami hülyeséget csináljon.
- Jól vagy? –kérdezte.
- Igen, csak nagyon megijedtem. – vallottam be, és szorosan hozzábújtam.
- Hát ezek meg kicsodák? – hallottam meg Alex hangját.
- Kérlek, ne csinálj hülyeséget! – súgtam Kellannak.
- Carlos, Jeff, kérlek, tűntessétek el ezt a férget! – mutatott Kellan Alexre.
- Hé, nem csináltam semmi rosszat! Mindössze nem számítottam arra, hogy ilyen szép fogadóbizottság fog várni! – Alex hangjából úgy vettem ki, hogy vigyoroghat, de nem néztem rá, nem bírtam volna. Helyette Kellan mellkasába temettem az arcom.
- Ha nem tűnsz el sürgősen magadtól, akkor mi tenni fogunk róla, hogy eltűnj innen! – morrant föl Jeff.
- Kik ezek? – kérdezte újra Alex.
Éreztem, hogy Kellan megfeszül, és a kezeit ökölbe szorítja. Biztos voltam benne, hogy nehezen bírja türtőztetni magát.
- Ne törődj velük, takarodj el innét! Egyáltalán, honnan vetted a bátorságot, hogy ide gyere? – kiabált rá Kellan.
- Semmi közöd hozzá! Kyrával akartam megbeszélni valamit! – hallottam, hogy Alex is egyre inkább ideges.
- Mi a franc megbeszélnivalód van vele? Hagyd őt békén! Szállj le róla! Ha valamit is csinálsz velük…- Kellan hirtelen elhallgatott.
De akkor már késő volt. Alex is rájött, hogy mit is mondott Kellan.
Nem bírtam tovább, Alexra néztem, hogy hogyan reagál a hírre. Féltem, szörnyen féltem, hogy ebből valami nagy baj lesz!
- Velük? Kyra, terhes vagy? Ezt nem hiszem el! Ettől a… tőle vársz gyereket? – kérdezte akadozva Alex miközben a szemembe nézett.
- Igen! De Alex, esküszöm, ha valami baja lesz a babának miattad, én megöllek!- mondtam neki fenyegetően.
Alex elindult felém, a tekintetéből sugárzott a düh, és még valami más is. Talán a féltékenység, hát persze, hiszen átkozottul féltékeny Kellanra.
De még mielőtt a közelembe ért volna, Carlos, Jeff és Kellan gyorsan elém álltak, és eltakartak.
Alex azonban Carlos és Jeff válla felett rám szegezte a szemét.
- Én a helyedben nagyon vigyáznék a kölyködre! – bökött a hasam felé.
A fiúknak nem kellett több, neki estek Alexnak. Nem akartam végignézni, hogy verik szét azt a mocskot, inkább besétáltam a házba, bementem a dolgozószobámba, és be is zártam magam mögött.
Nem akartam senkivel sem beszélni, azt szerettem volna, hogy nyugodtan kisírhassam magam. Nem akartam senkivel sem beszélni.
Állandóan csak Alex fenyegetése járt az eszemben. Mi lesz? Ezentúl minden nap retteghetek, hogy mikor csinál velem valamit? Én ezt nem élném túl!
Ha a babámmal történik valami…
Lekuporodtam a fotelbe, és kitört belőlem a zokogás.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, amikor kopogást hallottam.
- Kicsim, kérlek, nyisd ki! – kérlelt Kellan.
Nem törődtem vele, nem akartam beszélni senkivel sem.
- Kyra! Jól vagy? Kérlek, nyisd ki az ajtót, vagy legalább válaszolj!
- Nem akarok, kérlek, hagyj békén! – mondtam aztán neki.
Azt akartam, hogy ne foglalkozzanak velem egy ideig.
- Kyra! – könyörgött.- Kérlek!
- Nem vagy képes felfogni, hogy nem akarok veled beszélni? – kiabáltam.
- Haragszol rám? Kicsim, kérlek, beszéljük meg! Nyisd ki! Pár óra és itt vannak a szüleim! – mondta halkan Kellan.
- Nem érdekelnek a szüleid! Nem én hívtam őket ide! – üvöltöttem.
Nem érdekelt mit gondolt, tudtam, hogy valószínűleg nagyon megbántottam, de nem izgatott.
Veszélybe sodorta a gyerekünket! Ha nem szólja el magát…
Nem szólalt meg újra. Nem válaszolt.
Kintről halk beszélgetést hallottam, de nem értettem belőle semmit.
Jó pár óráig üldögéltem a fotelban, mire kezdtem megnyugodni. Úgy szerettem volna valakivel beszélni, aki megért és meghallgat. De Kellannal, egy ideig nem, nehezemre esett bevallani, de haragudtam rá.
Jobb volt most nélküle, mert a végén megint a fejéhez vágok valamit, amit később megbánok.
Kis gondolkodás után eszembe jutott Jeremy. Vele már úgyis beszélni akartam, mert tisztázni szerettem volna a helyzetet. Remek, most itt az alkalom! Már hívtam is.
Ki volt kapcsolva, így a hangpostáján hagytam egy üzenetet, hogy találkozni szeretnék vele. Megadtam a helyet és időt, majd letettem.
Kilopakodtam a szobából, mert indulnom kellett, ha azt akartam, hogy ne késsek el. Szerencsémre nem találkoztam össze Kellannal. Az ajtóban azonban Jeffbe ütköztem.
- Hova, hova? – kérdezte halkan.
- Semmi közöd hozzá! Csak gyertek mögöttem, mert nem akarok újra Alexszel találkozni!
- Rendben! – mondta Carlos.
- Kellannak nem is szólsz, hogy elmész? – kérdezte Jeff.
- Nem! Nem vagyok köteles beszámolni róla, hogy mikor és hova megyek!
Carlosék eztán egy szó nélkül követtek.
Egy kávézó előtt parkoltam le, Jeffék mögöttem álltak meg.
- Ne gyertek be velem!- bólintottak, én pedig elindultam, azonban pár lépés után visszafordultam.
- Kérlek, ne haragudjatok rám! Nagyon bunkón viselkedtem veletek, pedig ti csak segíteni szerettetek volna! Sajnálom! Csak nagyon ideges voltam! Ne haragudjatok!- addigra már mind a ketten kiszálltak az autóból.
- Nem haragszunk! Megértjük, hogy nehéz most neked! – mondta Carlos.
- Köszi, fiúk, rendesek vagytok! – mondtam, és megöleltem őket.
Ezután besiettem a kávézóba.
Éppen időben érkeztem, és kerestem egy olyan asztalt, ahonnan jól láthatom a bejáratot.
Rendeltem egy sütit, és közben szemmel tartottam az ajtót, hogy észrevegyem, amikor Jeremy belép.
Egy órával később azonban rá kellett jönnöm, hogy nem fog. Biztosan utál! Azok után amit hittem róla, nem csodálkozom, hogy nem akar újra találkozni velem. Nem is értem, mit hittem! Most már utál Alex, Sarah, Jeremy és Kellan.
Kellan! Úristen, vele is szörnyen viselkedtem!
Muszáj bocsánatot kérnem tőle! Remélem, még nem lesz késő! Hogy lehetek ilyen hülye? Ő csak engem védett! Én pedig képes voltam rá haragudni, amiért elszólta magát!
Az idegességtől már megint gyülekeztek a könnyeim. Utálom, hogy mostanában ennyit bőgők!
Kértem a számlát, és fizettem. Kint intettem a fiúknak, hogy indulhatunk.
Féltem, hogy Kellan esetleg már nem is lesz otthon. Megérdemelném!
Ó, néha úgy el tudom szúrni a dolgokat!
Hazafelé azon gondolkoztam, mit fogok mondani neki. Mire bekanyarodtam az udvarba, nagyjából összeállt egy értelmes szöveg a fejemben.
De amikor kiszálltam, megláttam Kellant, és minden kiment a fejemből.
Ott állt a lépcsőn, és engem nézett, karját összefonta a mellkasán. Hosszú ideig csak néztük egymást, és nem mozdultunk.
Végül nem bírtam tovább, arra vágytam, hogy magához öleljen, a csókjára, az érintésére, a közelségére!
Rohanni kezdtem felé, ő pedig kitárta a karját, és mikor odaértem szinte a nyakába ugrottam.
Ő a combomnál fogva felemelt magához, én pedig a lábaimmal átfogtam a derekát. Olyan szorosan öleltük egymást, ahogy csak bírtuk.
- Úgy sajnálom Kellan! – mondtam halkan.
Idegesen nyomkodtam a telefont, Carlos száma után kutatva de rá kellett jönnöm, hogy bizony nincsen benne a telefonkönyvemben.
Átnéztem Alex kocsijára, aki szintén akkor nézett felém, és láttam, hogy már nyúl, hogy kinyissa az ajtót.
Nem teketóriáztam tovább, túlságosan is féltem, és szerencsémre a lámpa is zöldre váltott, így gyorsan hazafelé indultam. A tükörből láttam, hogy Alex is jön utánam.
Mi a fenét akarhat? Törtem a fejem, hogyan tudnám lerázni, de sajnos semmi nem jutott az eszembe. Egyre csak közeledett, már annyira, hogy ki tudtam venni a tükörből az arcát.
Vigyorgott, az a szemét élvezte, hogy kikészíthet!
Hát, ezt az élvezetet nem fogja megkapni! Arról teszek! Félreálltam, és megvártam, hogy mellém érjen. Az autóból nem szálltam ki, mert a babára is gondolnom kell, és az autóban nem tud bántani.
Lefékezett mögöttem, kiszállt a kocsijából, és magabiztosan hozzám sétált. Próbáltam legyűrni az idegességem és a félelmem, de egyenlőre nem ment. Azért imádkoztam, hogy ha meg kell szólalnom, ne hallja a hangomon.
Megváltozott egy kicsit mióta utoljára láttam. A haja barnább lett, és kicsit rövidebb, bár most is ugyanúgy összeborzolva hordta, és az arcán többnapos borosta volt. Láthatóan nem sokat törődött a kinézetével.
Mellém ért, és megkopogtatta az ablakomat. Egy kicsit leengedtem az ablakot.
- Szia, Kyra! Jó téged újra látni! – mosolygott gúnyosan.
- Ugyanezt én nem mondhatom el! Mit akarsz, Alex? – Próbáltam minél előbb túl lenni a beszélgetésen. Mert közben majd frászt kaptam, hogy ilyen közel van hozzám.
- Miért vagy ilyen goromba? Már beszélgetni sem lehet? – élvezi ez a mocsok, hogy játszadozhat velem!
- Beszélgess azokkal, akik kíváncsiak a képedre! Én nem vagyok! Szóval, kibököd végre, hogy minek követtél? – minden igyekezetem ellenére, már kihallatszott a hangomból az idegesség.
- Csak nem félsz tőlem? Jaj, persze, hiszem nincs itt a nagy védelmeződ! – most már Alex képéről is eltűnt a művigyor.
Ahogy ránéztem, láttam, hogy a szeme idegesen megvillan, a kezét ökölbe szorította.
- Kellan zavar? Sajnálom, de együtt vagyunk, és nagyon jól megvagyunk! – eresztettem meg egy lesajnáló pillantást.
Nem engedtem, hogy válaszoljon, mert éreztem, hogy túl messzire mentem, túlságosan is felidegesítettem. Felengedtem az ablakot, és sebességbe tettem az autót, majd villámgyorsan indítottam.
Láttam, hogy Alex visszaszalad a kocsijához, és utánam jön. Nem hiszem el!
A fenébe is, nem ártana egy jó ötlet, Alex ugyanis már szinte teljesen mögöttem van! Felkaptam a telefonomat az ülésről, és hívtam Kellant.
- Hívd fel Carlosékat, hogy jöjjenek azonnal a házhoz! – hadartam rögtön, ahogy felvette.
- Mi? Jól vagy? Mi történt? – kérdezte idegesen Kellan.
- Majd otthon megtudod, csak légyszi, azonnal hívd Carlost! Nagyon siessenek! Körülbelül tíz perc múlva otthon vagyok, addigra legyenek ott ők is! – nem hagytam, hogy megszólaljon, a vezetésre akartam koncentrálni. – Otthon találkozunk, szia!
Átkozottul hosszúnak tűnt az út hazáig, Alexszel a sarkamban. Csodálkozom, hogy egyáltalán tudtam vezetni.
Carlos, Jeff és persze Kellan már a kapuban álltak sorfalat.
Ha nem lettem volna halálosan ideges, akkor biztos, hogy legalább megmosolyogtam volna őket.
Ahogy beálltam az udvarba, rohantam Kellanékhoz.
Alex akkora már megállt a ház előtt. Hátulról átöleltem Kellant, nehogy valami hülyeséget csináljon.
- Jól vagy? –kérdezte.
- Igen, csak nagyon megijedtem. – vallottam be, és szorosan hozzábújtam.
- Hát ezek meg kicsodák? – hallottam meg Alex hangját.
- Kérlek, ne csinálj hülyeséget! – súgtam Kellannak.
- Carlos, Jeff, kérlek, tűntessétek el ezt a férget! – mutatott Kellan Alexre.
- Hé, nem csináltam semmi rosszat! Mindössze nem számítottam arra, hogy ilyen szép fogadóbizottság fog várni! – Alex hangjából úgy vettem ki, hogy vigyoroghat, de nem néztem rá, nem bírtam volna. Helyette Kellan mellkasába temettem az arcom.
- Ha nem tűnsz el sürgősen magadtól, akkor mi tenni fogunk róla, hogy eltűnj innen! – morrant föl Jeff.
- Kik ezek? – kérdezte újra Alex.
Éreztem, hogy Kellan megfeszül, és a kezeit ökölbe szorítja. Biztos voltam benne, hogy nehezen bírja türtőztetni magát.
- Ne törődj velük, takarodj el innét! Egyáltalán, honnan vetted a bátorságot, hogy ide gyere? – kiabált rá Kellan.
- Semmi közöd hozzá! Kyrával akartam megbeszélni valamit! – hallottam, hogy Alex is egyre inkább ideges.
- Mi a franc megbeszélnivalód van vele? Hagyd őt békén! Szállj le róla! Ha valamit is csinálsz velük…- Kellan hirtelen elhallgatott.
De akkor már késő volt. Alex is rájött, hogy mit is mondott Kellan.
Nem bírtam tovább, Alexra néztem, hogy hogyan reagál a hírre. Féltem, szörnyen féltem, hogy ebből valami nagy baj lesz!
- Velük? Kyra, terhes vagy? Ezt nem hiszem el! Ettől a… tőle vársz gyereket? – kérdezte akadozva Alex miközben a szemembe nézett.
- Igen! De Alex, esküszöm, ha valami baja lesz a babának miattad, én megöllek!- mondtam neki fenyegetően.
Alex elindult felém, a tekintetéből sugárzott a düh, és még valami más is. Talán a féltékenység, hát persze, hiszen átkozottul féltékeny Kellanra.
De még mielőtt a közelembe ért volna, Carlos, Jeff és Kellan gyorsan elém álltak, és eltakartak.
Alex azonban Carlos és Jeff válla felett rám szegezte a szemét.
- Én a helyedben nagyon vigyáznék a kölyködre! – bökött a hasam felé.
A fiúknak nem kellett több, neki estek Alexnak. Nem akartam végignézni, hogy verik szét azt a mocskot, inkább besétáltam a házba, bementem a dolgozószobámba, és be is zártam magam mögött.
Nem akartam senkivel sem beszélni, azt szerettem volna, hogy nyugodtan kisírhassam magam. Nem akartam senkivel sem beszélni.
Állandóan csak Alex fenyegetése járt az eszemben. Mi lesz? Ezentúl minden nap retteghetek, hogy mikor csinál velem valamit? Én ezt nem élném túl!
Ha a babámmal történik valami…
Lekuporodtam a fotelbe, és kitört belőlem a zokogás.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, amikor kopogást hallottam.
- Kicsim, kérlek, nyisd ki! – kérlelt Kellan.
Nem törődtem vele, nem akartam beszélni senkivel sem.
- Kyra! Jól vagy? Kérlek, nyisd ki az ajtót, vagy legalább válaszolj!
- Nem akarok, kérlek, hagyj békén! – mondtam aztán neki.
Azt akartam, hogy ne foglalkozzanak velem egy ideig.
- Kyra! – könyörgött.- Kérlek!
- Nem vagy képes felfogni, hogy nem akarok veled beszélni? – kiabáltam.
- Haragszol rám? Kicsim, kérlek, beszéljük meg! Nyisd ki! Pár óra és itt vannak a szüleim! – mondta halkan Kellan.
- Nem érdekelnek a szüleid! Nem én hívtam őket ide! – üvöltöttem.
Nem érdekelt mit gondolt, tudtam, hogy valószínűleg nagyon megbántottam, de nem izgatott.
Veszélybe sodorta a gyerekünket! Ha nem szólja el magát…
Nem szólalt meg újra. Nem válaszolt.
Kintről halk beszélgetést hallottam, de nem értettem belőle semmit.
Jó pár óráig üldögéltem a fotelban, mire kezdtem megnyugodni. Úgy szerettem volna valakivel beszélni, aki megért és meghallgat. De Kellannal, egy ideig nem, nehezemre esett bevallani, de haragudtam rá.
Jobb volt most nélküle, mert a végén megint a fejéhez vágok valamit, amit később megbánok.
Kis gondolkodás után eszembe jutott Jeremy. Vele már úgyis beszélni akartam, mert tisztázni szerettem volna a helyzetet. Remek, most itt az alkalom! Már hívtam is.
Ki volt kapcsolva, így a hangpostáján hagytam egy üzenetet, hogy találkozni szeretnék vele. Megadtam a helyet és időt, majd letettem.
Kilopakodtam a szobából, mert indulnom kellett, ha azt akartam, hogy ne késsek el. Szerencsémre nem találkoztam össze Kellannal. Az ajtóban azonban Jeffbe ütköztem.
- Hova, hova? – kérdezte halkan.
- Semmi közöd hozzá! Csak gyertek mögöttem, mert nem akarok újra Alexszel találkozni!
- Rendben! – mondta Carlos.
- Kellannak nem is szólsz, hogy elmész? – kérdezte Jeff.
- Nem! Nem vagyok köteles beszámolni róla, hogy mikor és hova megyek!
Carlosék eztán egy szó nélkül követtek.
Egy kávézó előtt parkoltam le, Jeffék mögöttem álltak meg.
- Ne gyertek be velem!- bólintottak, én pedig elindultam, azonban pár lépés után visszafordultam.
- Kérlek, ne haragudjatok rám! Nagyon bunkón viselkedtem veletek, pedig ti csak segíteni szerettetek volna! Sajnálom! Csak nagyon ideges voltam! Ne haragudjatok!- addigra már mind a ketten kiszálltak az autóból.
- Nem haragszunk! Megértjük, hogy nehéz most neked! – mondta Carlos.
- Köszi, fiúk, rendesek vagytok! – mondtam, és megöleltem őket.
Ezután besiettem a kávézóba.
Éppen időben érkeztem, és kerestem egy olyan asztalt, ahonnan jól láthatom a bejáratot.
Rendeltem egy sütit, és közben szemmel tartottam az ajtót, hogy észrevegyem, amikor Jeremy belép.
Egy órával később azonban rá kellett jönnöm, hogy nem fog. Biztosan utál! Azok után amit hittem róla, nem csodálkozom, hogy nem akar újra találkozni velem. Nem is értem, mit hittem! Most már utál Alex, Sarah, Jeremy és Kellan.
Kellan! Úristen, vele is szörnyen viselkedtem!
Muszáj bocsánatot kérnem tőle! Remélem, még nem lesz késő! Hogy lehetek ilyen hülye? Ő csak engem védett! Én pedig képes voltam rá haragudni, amiért elszólta magát!
Az idegességtől már megint gyülekeztek a könnyeim. Utálom, hogy mostanában ennyit bőgők!
Kértem a számlát, és fizettem. Kint intettem a fiúknak, hogy indulhatunk.
Féltem, hogy Kellan esetleg már nem is lesz otthon. Megérdemelném!
Ó, néha úgy el tudom szúrni a dolgokat!
Hazafelé azon gondolkoztam, mit fogok mondani neki. Mire bekanyarodtam az udvarba, nagyjából összeállt egy értelmes szöveg a fejemben.
De amikor kiszálltam, megláttam Kellant, és minden kiment a fejemből.
Ott állt a lépcsőn, és engem nézett, karját összefonta a mellkasán. Hosszú ideig csak néztük egymást, és nem mozdultunk.
Végül nem bírtam tovább, arra vágytam, hogy magához öleljen, a csókjára, az érintésére, a közelségére!
Rohanni kezdtem felé, ő pedig kitárta a karját, és mikor odaértem szinte a nyakába ugrottam.
Ő a combomnál fogva felemelt magához, én pedig a lábaimmal átfogtam a derekát. Olyan szorosan öleltük egymást, ahogy csak bírtuk.
- Úgy sajnálom Kellan! – mondtam halkan.
2009. november 18., szerda
20.Fejezet: Családi viszony
20. fejezet
Lépteket hallottam magam mögött közeledni, de nem néztem hátra, csak a két nőt figyeltem. Az idősebb már éppen szólásra nyitotta a száját, de még abban a pillanatban megjelent apa is mellettem.
- Megjöttetek? – kérdezte mosolyogva, miközben a vállamat átölelve félrehúzott az ajtóból. - Gyertek be! Ne ácsorogjatok odakint!
Miután beléptek az ajtón, apa lesegítette a kabátjukat, és mintha én ott sem lennék, bevezette őket a nappaliba.
Miközben utánuk mentem arról próbáltam meggyőzni magamat, hogy biztosan, csak félreértettem valamit.
De mikor én is beléptem a szobába, azt gondoltam mégsem.
Szinte odafagytam a küszöbre, amikor láttam, hogy apa azt a nőt csókolja. Undorodtam attól, amit láttam, és nem akartam elhinni.
- Kicsim, hadd mutassam be Grace-t és a…- kezdte apa halkan, amikor befejezték a csókot-, a lányunkat, Isabelt!
Még mindig nem hiszem el! Ilyen nincs, nem történhet!
- Hogy érted azt, hogy a lányotokat? – kérdeztem értetlenül.
Apa sóhajtott, és láttam, hogy nagyon gondolkodik.
- Kérlek, ülj le! – lassan odamentem a kanapéhoz, és leültem Kellan mellé, aki rögtön meg is fogta a kezemet.- Kyra, ez egy nagyon hosszú történet. Elmesélem neked, de kérlek, próbálj megérteni! Biztosan emlékszel, öt éves lehettél, én pedig abban az időben nagyon sokat utaztam, alig voltam itthon. Az egyik ilyen utazásom alkalmával, megismertem Grace - apa odasétált az ablakhoz, én pedig Grace-re néztem, aki leült a lánya mellé, és közben engem figyelt.- Egy hónapot töltöttem Londonban. Közben nagyon megkedveltük egymást, anyádat is szerettem, de beleszerettem Grace-be is. Grace azt akarta, hogy maradjak vele, de nem tehettem, mert ott voltál te, és anyádat is szerettem, így hazajöttem. Két hónap múlva felhívott, és kérte, hogy menjek Londonba, mert valamit el kell mondania. Elmondta, hogy gyereket vár tőlem. Nagyon nehéz döntés elé állított, de végül megbeszéltük, hogy amikor csak tudom, meglátogatom őket, de azt, hogy van egy másik lányom, képtelen voltam anyádnak elmondani. Hatalmas bűntudatom volt, duplán is, mert a másik lányomnak, jóformán apa nélkül kellett felnőnie, nektek pedig hazudoztam. Ezért aztán, megpróbáltam mindent megadni anyádnak, és neked is. De valahogyan mégis lebuktam, anyád valahonnan megtudta, hogy van egy másik gyerekem és Grace. Te akkor már külön éltél tőlünk. Anyád nagyon dühös volt, szóba sem akart állni velem. De azt sem akarta, hogy te megtudd. Megegyeztünk, hogy neked nem mondjuk el – apa visszafordult az ablakhoz, és elém sétált. – Aznap reggel, amikor a… baleset volt, nem a céghez ment, hanem az ügyvédhez, beadni a válási papírokat. Én nem akartam elválni, de anyádnak ez volt az utolsó kérése, így beleegyeztem. Kérlek, Kyra, próbáld megérteni! – mondta apa könyörögve.
Nem bírtam megszólalni. Mindenki azt várta, hogy mondjak valamit, de nem bírtam. Mégis mit mondhattam volna?
Gyűlöltem apát, amiért ezt tette, és ennyi ideig hazudott, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy anya miatta halt meg! Hogy tehette ezt velünk?
Úristen, annyira gyűlöltem.
- Remélem, most, hogy anya eltűnt a képből, boldogok lesztek! – mondtam halkan, majd felálltam, és az ajtóhoz sétáltam.
- Kyra! Kérlek, ne menj el! – hallottam apa hangját.
- Szerintem, most inkább hagyd békén! – mondta Kellan dühösen, majd Ő is utánam jött.
- Jól vagy? – kérdezte, pedig jól láthatta, hogy nem vagyok jól.
Nem válaszoltam neki, csak felvettem a kabátomat, és vártam, hogy ő is elkészüljön.
Apa közben odajött hozzám, és megpróbált átölelni. Ellöktem magamtól, és egy szó nélkül mentem ki a házból.
Hangosan csaptam be magam után a kocsiajtót, és ha Kellan nem siet utánam, majdnem ő is ott maradt volna.
- Hé, nyugi, mert így nem vezethetsz! Hallod, cseréljünk helyet, majd én vezetek! – mondta, közben rátette a kezét a kormányon lévő kezemre, és megszorította.
- Nem! – mondtam keményen.
Mikor elindultam, hallottam, hogy Carlos és Jeff halkan suttog a hátsó ülésen.
Jóval a megengedett sebesség felett hajtottam hazafelé, de nem törődtem vele.
Lefékeztem a ház előtt.
- Szálljatok ki! – mondtam, de mind a hárman csak értetlenül néztek rám. –Nem hallottátok? – kiáltottam rájuk.
- Hova akarsz menni? – Kérdezte Kellan.
- Nem mindegy? Nem lesz semmi bajom! Vigyázok magamra, csak hagyjatok egy kicsit egyedül! – Kellan egy percig hallgatott, aztán sóhajtott egy nagyot.
- Carlos, Jeff, kérlek, szálljatok ki! Én pedig veled megyek, Kyra! – mondta határozottan.
Egy szó nélkül indítottam.
Kellan is csendben volt, egész úton, nem érdeklődött még arról sem, hogy hova megyünk. Továbbra is nagyon dühös voltam, de nem csak apára.
Én is olyan vak voltam! Hogy nem vettem észre, hogy anya már nem volt boldog, vagy, hogy valami nem volt rendben kettőjük között?
De emellett, az is szörnyen bosszantott, hogy az a két nő, teljes nyugalomban ült ott, nem zavartatták magukat, teljesen úgy viselkedtek, mintha ők lennének otthon!
Nem baj, legyenek boldogok!
Közben lassan odaértem, ahhoz a helyhez, ahol anya balesete történt. Leállítottam a motort, és kiszálltam.
Egy faragott márványoszlopot állíttattunk az út mellé. Már elég régen történt a dolog, de a növényzeten még mindig meglátszik.
Lekuporodtam az oszlop tövébe, és csak ücsörögtem ott egy ideig.
Egyszer aztán csukódott a kocsiajtó, és Kellan mellém sétált, majd mellém ült. Rám terítette a dzsekijét, és csak csendben figyeltük a csillagokat.
- Jobban vagy? – kérdezte suttogva.
Válasz helyett gyengéden megcsókoltam.
Mikor aztán sikerült lehiggadnom hazamentünk. Egy tucat hívás várt a rögzítőn apától. Egy gombnyomással töröltem őket.
Megpróbáltam elaludni, de nem ment. Lefejtettem magamról Kellan karját, és kimásztam az ágyból.
Lementem a nappaliba, és előkerestem az egyik videót, ami az egyik közös nyaralásunkon történt.
Betettem a lejátszóba. Apa filmezett, és mi voltunk rajta ketten anyával.
Szinte el is felejtettem már ezt a filmet. Furcsa, hogy most eszembe jutott. Jó volt látni rajta anyát. Annyira hiányzott! Pedig azt hittem az idő majd segít, de nem. Most, hogy apa elmesélte azt, hogy mi is történt köztük anyával, újra felszakadt a seb, pedig még be sem gyógyult teljesen.
Reggel arra ébredtem, hogy Kellan mellém ült. Úgy néz ki, mégis sikerült elaludnom.
- Jó reggelt, Kicsim! – ölelt át.
- Neked is! Hány óra van? – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Nyolc múlt, de aludj csak, ha fáradt vagy, nem akartalak felkelteni!
- Úristen, Kellan, ma jönnek a szüleid! – kiáltottam fel.
Teljesen kiment a fejemből! Még ezer dolgom van!
Felpattantam, és szaladtam átöltözni. Közben nem kerülte el a figyelmemet, hogy Kellan egyre többször kel fel az ágyból.
- Hányra jönnek? – kérdeztem, miközben átnéztem a konyhát, hogy mi mindent kell vennem a boltban.
- Nem tudom pontosan, valamikor délután! De szerintem háromnál előbb nem kell számítani rájuk!
- Uh, rendben! Akkor én most elmegyek a boltba! Te pedig feküdj vissza szépen az ágyba! – tessékeltem fölfelé a lépcsőn.
- Állj csak meg! Amíg Carlosék ide nem érnek nem mehetsz! Megbeszéltük! – emlékeztetett.
- Majd út közben felhívom őket, hogy hol találkozunk! Nem lesz semmi bajom! – bújtam hozzá szorosan.
- Elhiszem, de nagyon féltelek! – még mielőtt a búcsúcsókból valami más alakult volna ki, elhúzódtam tőle.
- Nagyon szeretlek, majd sietek vissza!
- Én is! És tudod, hogy…
- Vigyázzak magamra! Tudom! Na, szia! – mondtam nevetve.
Kellan csak mosolyogva csóválta a fejét, és figyelte, ahogy fölveszem a kabátom.
A telefonomat felmutatva léptem ki az ajtón, ezzel jelezve, hogy hívom Carlost.
Alig mentem pár kilométert, egy nagy dugóba kerültem.
Annyira nem bántam, mert Carlos, úgyis azt mondta, hogy csak negyed óra múlva tudnak elindulni, mert még Jeffért kell, hogy menjen.
Már éppen hívtam volna Kellant, hogy megmondjam neki, hogy egy kicsit tutira el fog húzódni a vásárlás, amikor egy nagyon ismerős kocsi fékezett le mellettem.
Így aztán rögtön nem Kellant, hanem Carlost hívtam.
Lépteket hallottam magam mögött közeledni, de nem néztem hátra, csak a két nőt figyeltem. Az idősebb már éppen szólásra nyitotta a száját, de még abban a pillanatban megjelent apa is mellettem.
- Megjöttetek? – kérdezte mosolyogva, miközben a vállamat átölelve félrehúzott az ajtóból. - Gyertek be! Ne ácsorogjatok odakint!
Miután beléptek az ajtón, apa lesegítette a kabátjukat, és mintha én ott sem lennék, bevezette őket a nappaliba.
Miközben utánuk mentem arról próbáltam meggyőzni magamat, hogy biztosan, csak félreértettem valamit.
De mikor én is beléptem a szobába, azt gondoltam mégsem.
Szinte odafagytam a küszöbre, amikor láttam, hogy apa azt a nőt csókolja. Undorodtam attól, amit láttam, és nem akartam elhinni.
- Kicsim, hadd mutassam be Grace-t és a…- kezdte apa halkan, amikor befejezték a csókot-, a lányunkat, Isabelt!
Még mindig nem hiszem el! Ilyen nincs, nem történhet!
- Hogy érted azt, hogy a lányotokat? – kérdeztem értetlenül.
Apa sóhajtott, és láttam, hogy nagyon gondolkodik.
- Kérlek, ülj le! – lassan odamentem a kanapéhoz, és leültem Kellan mellé, aki rögtön meg is fogta a kezemet.- Kyra, ez egy nagyon hosszú történet. Elmesélem neked, de kérlek, próbálj megérteni! Biztosan emlékszel, öt éves lehettél, én pedig abban az időben nagyon sokat utaztam, alig voltam itthon. Az egyik ilyen utazásom alkalmával, megismertem Grace - apa odasétált az ablakhoz, én pedig Grace-re néztem, aki leült a lánya mellé, és közben engem figyelt.- Egy hónapot töltöttem Londonban. Közben nagyon megkedveltük egymást, anyádat is szerettem, de beleszerettem Grace-be is. Grace azt akarta, hogy maradjak vele, de nem tehettem, mert ott voltál te, és anyádat is szerettem, így hazajöttem. Két hónap múlva felhívott, és kérte, hogy menjek Londonba, mert valamit el kell mondania. Elmondta, hogy gyereket vár tőlem. Nagyon nehéz döntés elé állított, de végül megbeszéltük, hogy amikor csak tudom, meglátogatom őket, de azt, hogy van egy másik lányom, képtelen voltam anyádnak elmondani. Hatalmas bűntudatom volt, duplán is, mert a másik lányomnak, jóformán apa nélkül kellett felnőnie, nektek pedig hazudoztam. Ezért aztán, megpróbáltam mindent megadni anyádnak, és neked is. De valahogyan mégis lebuktam, anyád valahonnan megtudta, hogy van egy másik gyerekem és Grace. Te akkor már külön éltél tőlünk. Anyád nagyon dühös volt, szóba sem akart állni velem. De azt sem akarta, hogy te megtudd. Megegyeztünk, hogy neked nem mondjuk el – apa visszafordult az ablakhoz, és elém sétált. – Aznap reggel, amikor a… baleset volt, nem a céghez ment, hanem az ügyvédhez, beadni a válási papírokat. Én nem akartam elválni, de anyádnak ez volt az utolsó kérése, így beleegyeztem. Kérlek, Kyra, próbáld megérteni! – mondta apa könyörögve.
Nem bírtam megszólalni. Mindenki azt várta, hogy mondjak valamit, de nem bírtam. Mégis mit mondhattam volna?
Gyűlöltem apát, amiért ezt tette, és ennyi ideig hazudott, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy anya miatta halt meg! Hogy tehette ezt velünk?
Úristen, annyira gyűlöltem.
- Remélem, most, hogy anya eltűnt a képből, boldogok lesztek! – mondtam halkan, majd felálltam, és az ajtóhoz sétáltam.
- Kyra! Kérlek, ne menj el! – hallottam apa hangját.
- Szerintem, most inkább hagyd békén! – mondta Kellan dühösen, majd Ő is utánam jött.
- Jól vagy? – kérdezte, pedig jól láthatta, hogy nem vagyok jól.
Nem válaszoltam neki, csak felvettem a kabátomat, és vártam, hogy ő is elkészüljön.
Apa közben odajött hozzám, és megpróbált átölelni. Ellöktem magamtól, és egy szó nélkül mentem ki a házból.
Hangosan csaptam be magam után a kocsiajtót, és ha Kellan nem siet utánam, majdnem ő is ott maradt volna.
- Hé, nyugi, mert így nem vezethetsz! Hallod, cseréljünk helyet, majd én vezetek! – mondta, közben rátette a kezét a kormányon lévő kezemre, és megszorította.
- Nem! – mondtam keményen.
Mikor elindultam, hallottam, hogy Carlos és Jeff halkan suttog a hátsó ülésen.
Jóval a megengedett sebesség felett hajtottam hazafelé, de nem törődtem vele.
Lefékeztem a ház előtt.
- Szálljatok ki! – mondtam, de mind a hárman csak értetlenül néztek rám. –Nem hallottátok? – kiáltottam rájuk.
- Hova akarsz menni? – Kérdezte Kellan.
- Nem mindegy? Nem lesz semmi bajom! Vigyázok magamra, csak hagyjatok egy kicsit egyedül! – Kellan egy percig hallgatott, aztán sóhajtott egy nagyot.
- Carlos, Jeff, kérlek, szálljatok ki! Én pedig veled megyek, Kyra! – mondta határozottan.
Egy szó nélkül indítottam.
Kellan is csendben volt, egész úton, nem érdeklődött még arról sem, hogy hova megyünk. Továbbra is nagyon dühös voltam, de nem csak apára.
Én is olyan vak voltam! Hogy nem vettem észre, hogy anya már nem volt boldog, vagy, hogy valami nem volt rendben kettőjük között?
De emellett, az is szörnyen bosszantott, hogy az a két nő, teljes nyugalomban ült ott, nem zavartatták magukat, teljesen úgy viselkedtek, mintha ők lennének otthon!
Nem baj, legyenek boldogok!
Közben lassan odaértem, ahhoz a helyhez, ahol anya balesete történt. Leállítottam a motort, és kiszálltam.
Egy faragott márványoszlopot állíttattunk az út mellé. Már elég régen történt a dolog, de a növényzeten még mindig meglátszik.
Lekuporodtam az oszlop tövébe, és csak ücsörögtem ott egy ideig.
Egyszer aztán csukódott a kocsiajtó, és Kellan mellém sétált, majd mellém ült. Rám terítette a dzsekijét, és csak csendben figyeltük a csillagokat.
- Jobban vagy? – kérdezte suttogva.
Válasz helyett gyengéden megcsókoltam.
Mikor aztán sikerült lehiggadnom hazamentünk. Egy tucat hívás várt a rögzítőn apától. Egy gombnyomással töröltem őket.
Megpróbáltam elaludni, de nem ment. Lefejtettem magamról Kellan karját, és kimásztam az ágyból.
Lementem a nappaliba, és előkerestem az egyik videót, ami az egyik közös nyaralásunkon történt.
Betettem a lejátszóba. Apa filmezett, és mi voltunk rajta ketten anyával.
Szinte el is felejtettem már ezt a filmet. Furcsa, hogy most eszembe jutott. Jó volt látni rajta anyát. Annyira hiányzott! Pedig azt hittem az idő majd segít, de nem. Most, hogy apa elmesélte azt, hogy mi is történt köztük anyával, újra felszakadt a seb, pedig még be sem gyógyult teljesen.
Reggel arra ébredtem, hogy Kellan mellém ült. Úgy néz ki, mégis sikerült elaludnom.
- Jó reggelt, Kicsim! – ölelt át.
- Neked is! Hány óra van? – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Nyolc múlt, de aludj csak, ha fáradt vagy, nem akartalak felkelteni!
- Úristen, Kellan, ma jönnek a szüleid! – kiáltottam fel.
Teljesen kiment a fejemből! Még ezer dolgom van!
Felpattantam, és szaladtam átöltözni. Közben nem kerülte el a figyelmemet, hogy Kellan egyre többször kel fel az ágyból.
- Hányra jönnek? – kérdeztem, miközben átnéztem a konyhát, hogy mi mindent kell vennem a boltban.
- Nem tudom pontosan, valamikor délután! De szerintem háromnál előbb nem kell számítani rájuk!
- Uh, rendben! Akkor én most elmegyek a boltba! Te pedig feküdj vissza szépen az ágyba! – tessékeltem fölfelé a lépcsőn.
- Állj csak meg! Amíg Carlosék ide nem érnek nem mehetsz! Megbeszéltük! – emlékeztetett.
- Majd út közben felhívom őket, hogy hol találkozunk! Nem lesz semmi bajom! – bújtam hozzá szorosan.
- Elhiszem, de nagyon féltelek! – még mielőtt a búcsúcsókból valami más alakult volna ki, elhúzódtam tőle.
- Nagyon szeretlek, majd sietek vissza!
- Én is! És tudod, hogy…
- Vigyázzak magamra! Tudom! Na, szia! – mondtam nevetve.
Kellan csak mosolyogva csóválta a fejét, és figyelte, ahogy fölveszem a kabátom.
A telefonomat felmutatva léptem ki az ajtón, ezzel jelezve, hogy hívom Carlost.
Alig mentem pár kilométert, egy nagy dugóba kerültem.
Annyira nem bántam, mert Carlos, úgyis azt mondta, hogy csak negyed óra múlva tudnak elindulni, mert még Jeffért kell, hogy menjen.
Már éppen hívtam volna Kellant, hogy megmondjam neki, hogy egy kicsit tutira el fog húzódni a vásárlás, amikor egy nagyon ismerős kocsi fékezett le mellettem.
Így aztán rögtön nem Kellant, hanem Carlost hívtam.
2009. november 9., hétfő
19.Fejezet: Szabadság vagy őrizet?
19. fejezet
Másnap reggel ajtócsukódásra ébredtem. Megfordultam, és láttam, hogy Kellan nincs mellettem. Azt gondoltam, biztos a fürdőbe ment, így kényelmesen elhelyezkedtem, és újra elaludtam.
Úgy éreztem, hogy csak pár percre sikerült visszaaludnom, de ahogy az órára téved a pillantásom, rá kellett jönnöm, hogy a pár perc, pár óra volt.
Nyújtózkodva fordultam a másik oldalamra, és közben sikerült beleütköznöm egy izmos mellkasba, ami rögtön át is karolt.
- Jó reggelt! – köszönt Kellan halkan, majd még jobban magához húzott.
- Neked is, bár ahogy látom, már inkább délelőtt van – mutattam az órára, ami tíz órát mutatott.
- Nem baj, az a jó, ha sokat pihensz! – közben végigsimított a hasamon. – Készítettem reggelit! – jelentette be büszkén.
- Kellan! Kettőnk közül, Te vagy az, akinek pihennie kell, nem én! Én nyugodtan csinálhatom, amit idáig, csak jobban oda kell figyelnem magamra! – hordtam le szegényt, pedig tudom, hogy csak a kedvemben akart járni, de nem akartam, hogy a terhesség miatt azt higgye, hogy el fogok kényelmesedni.
- Pedig vigyáznod kell magatokra! Nem akarom, hogy valami bajotok essen! – makacskodott.
- Nem lesz! Hidd el, odafigyelek! De fontos a mozgás, éppen ezért délelőtt el is megyek futni! – közöltem vele, mire láttam, hogy megvillan a szeme.
- Kyra! Ez nagyon veszélyes! Alex szabadon mászkál a városban, a sajtó is ismer, és bármikor letámadhatnak! Nem szabad egyedül mászkálnod! Nem engedem! – közölte Kellan.
- Nem mondhatod meg, hogy mit csinálhatok! Azt akarod, hogy a babánk ne legyen egészséges? – kérdeztem tőle.
- Na jó, figyelj! Akkor kössünk kompromisszumot, elmész futni, de akkor a testőreim, Carlos és Jeff elkísérnek! Rendben? – kérdezte a szemembe nézve.
Láttam rajta, hogy ebből nem fog engedni, ezért kelletlenül bólintottam.
- Rendben, de ugye tudod, hogy csak azért egyeztem bele, hogy te nyugodt legyél? – mosolyogtam rá.
Remek apa lesz, az már biztos.
- Nem érdekel, de ezentúl, ahova mész, oda mennek ők is! Nincs vita! Most pedig edd meg a reggelit, addig telefonálok nekik! – mondta, és már nyúlt is a mobiljáért, közben pedig ágy előtt álló kis asztalra mutatott.
Átmásztam az ágyon, és megvizsgáltam az asztalon fekvő tálca tartalmát. Körülbelül négy személynek elég lett volna.
Fogtam a tálcát, és visszamásztam vele az ágyba.
Kérdőn Kellanra néztem majd a tálcára mutattam, de ő csak megrázta a fejét, és mutatta, hogy ő nem kér.
Remek, szóval ezt az egészet nekem csinálta! Nem tudom, mit gondolt, mikor ezt a rengeteg kaját készítette.
Péksüteménytől kezdve a rántottáig minden volt rajta, kivéve a kávét.
Az agyamra fog menni a féltésével!
Mivel nem akartam megbántani, szó nélkül reggeliztem, és nem tettem megjegyzést semmire.
- Carlos és Jeff fél óra múlva itt lesznek, de nyugodtan készülődj csak, majd várnak! Nagyon jó fejek, majd meglátod! – mondta, és elégedetten mosolygott.
- Oké, de ugye tudod, hogy nem kell ennyire félteni? Azt hiszem, este nem mondtam, apa meghívott vacsorára, valamit közölni szeretne! Elég furcsán viselkedett, el nem tudom képzelni mi lehet az a dolog, mert a telefonban nem tudtam kihúzni belőle semmit… - meséltem Kellannak elgondolkodva.
- Rendben, de ezen feleslegesen gondolkozol, este majd úgyis megtudod!
Miután befejeztem a reggelit, és meggyőztem Kellant, hogy több nem fér belém, elmentem készülődni.
Mire kiléptem a fürdőből, megszólalt a csengő is.
- Ezek biztosan Carlosék lesznek! – mondta Kellan, majd elkezdett felülni.
- Mégis mit csinálsz? Feküdnöd kell! – szóltam rá felháborodottan.
- De olyan rossz egész nap feküdni! – panaszkodott.
- Elhiszem, de ki kell bírnod! Majd én kinyitom az ajtót!
Az ajtóban két nagydarab, izmos férfi állt. Az egyik rövid szőkésbarna hajú, nagyjából velem egykorú férfi volt, a másik kicsit idősebb, harminc feletti, kopasz, enyhén borostás fickó volt.
Mindketten nagyon magasak voltak, ahogyan a testőrök általában.
Elég hülyén éreztem magam, miközben kezet nyújtottam nekik.
- Helló, én Kyra vagyok! Gyertek beljebb, Kellan az emeleten van, mindjárt szólok neki, és utána mehetünk is! – mondtam nekik, majd mikor beléptek becsuktam az ajtót.
- Én Carlos vagyok, Ő pedig Jeff – mutatkozott be Carlos, majd a fiatalabbra mutatott, aki ezek szerint Jeff volt.
- Örvendek, üljetek le nyugodtan a nappaliba, mindjárt jövök én is, jó? – mikor bólintottak, felszaladtam az emeletre.
- Mi most elmegyünk, rendben? Egy óra és itthon vagyok! – mondtam Kellannak, majd adtam egy puszit neki, és indultam is lefelé.
- Várj, szólj Carlosnak, hogy jöjjenek fel egy kicsit, rendben?
Bólintottam, majd lementem és szóltam nekik, hogy menjenek fel egy kicsit Kellanhoz, bár nem értettem mit akar tőlük.
Mikor bementek én otthagytam őket, és összeszedtem a telefonomat, kulcsomat meg ilyesmiket.
- Mehetünk? – kérdeztem, amikor Jeffék lejöttek az emeletről.
- Persze! – mondták egyszerre.
Végignéztem rajtuk, Kellan biztosan szólt nekik, hogy futni megyek, mert mindketten melegítőt viseltek és edzőcipőt.
- Ne kérdezzem, hogy mit akart Kellan, ugye? – kérdeztem tőlük.
- Inkább ne! – mosolygott Carlos.
- Akkor induljunk! – mondtam morgolódva.
Egy rossz szót sem szólhattam Carlosékra, alig vettem észre, hogy ott vannak, de közben mindig ott voltak mellettem, és úgy tűnt, meg sem kottyan nekik ez a kis futás.
Majd egy órát futottunk, mikor már nem bírtam tovább, és hazafelé vettük az irányt.
Amikor hazaértünk, megkérdeztem tőlük, nem volt-e fárasztó, vagy ilyesmi, mert akkor nyugodtan mondják meg.
Erre mind a ketten hangos nevetésben törtek ki.
- Mi ennél sokkal többhöz vagyunk szokva! Ilyesmi nekünk fel sem tűnik! – mondta még mindig a nevetéssel küszködve Jeff.
- Ó, hát akkor rendben! – mondtam.
- Kyra, tervez még valamit mára? – kérdezte Carlos.
- Szerintem mindenkinek kényelmesebb lenne, ha tegeződnénk! Amúgy, délután az ügyvédemhez kell mennem, este pedig vacsorázni megyünk Kellannal az apámhoz. De szerintem teljesen felesleges mindenhova elkísérnetek! – mondtam nekik, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy mindenhova velük mászkáljak.
- Megígértük Kellannak, hogy vigyázunk rád, és nem tévesztünk szem elől, szóval szó sem lehet róla! – közölte komolyan Carlos.
- Rendben – sóhajtottam –, akkor délutánig én nem megyek sehova, szóval nem tudom, mi ilyenkor a szokás, foglaljátok el magatokat – mondtam tanácstalanul.
- Oké, mi most akkor elmegyünk ebédelni, majd délután jövünk! – álltak fel.
- Jó, sziasztok! – köszöntem el, majd kikísértem őket.
Kellannak vittem föl ebédet, én pedig lementem a dolgozószobába, és írtam egy kicsit.
Egészen elszaladt vele az idő, így kapkodhattam, ha kész akartam lenni, mire Carlosék ideérnek.
Kellan csak csendben vigyorgott rajtam, én pedig egyre idegesebb lettem, hogy mit akarhat megbeszélni Mr. Dominic.
Jeffék pontosan érkeztek, gyorsan elköszöntem Kellantól, és már indultunk is.
Az én autómmal mentünk, nem egyeztem bele, hogy ők vigyenek.
Éppen időben értünk oda.
Mr. Dominic titkárnője elég döbbent képet vágott, ahogy bemasíroztam Carlosékkal a sarkamban.
Mivel nem tudtam rávenni őket, hogy maradjanak kint, ők is bejöttek velem.
Pár perc várakozás után szólt is a nő, hogy mehetünk be.
- Jó napot Kyra! – köszöntött Mr. Dominic, de láttam, hogy elkerekedik a szeme, amikor belépett a két testőr is az irodába.
- Mr. Dominic, hadd mutassam be a…- elég kényelmetlenül éreztem magam- testőreimet, Carlos és Jeffet! – mutattam be őket, ők pedig biccentettek.
- Ó, látom megfogadta tanácsomat, és vigyáz magára! Helyes! – mondta, majd az íróasztalához sétált, leült, miközben az üres székekre mutatott.
Én leültem az asztallal szembe, Carlosék pedig az iroda távolabbi felébe.
- Nos, akkor kezdjük is, Alexet kiengedték, mivel a bátyja kifizette érte az óvadékot, de nem is ez a baj! Az ügyvédjével együtt kitaláltak valamit, mégpedig azt, fickót ismerve, jobb lesz óvatosnak lenni! Jóban vagyok a bíróval, de még így sem ment könnyen, annyit azonban sikerült megtudnom, hogy…- láttam rajta, hogy elég zavarban van – hogy Alexék azt akarják beadni a bírónak, hogy ez nem erőszak volt, hanem… - fülig vörösödött, én pedig egyre értetlenebb lettem.
- Hanem? Hogy ne lett volna erőszak? – kérdeztem.
- Szerintük nem erőszak volt, hanem Ön, így szereti csinálni! – fejezte be.
Carlosék egyszerre hördültek fel, ezek szerint Kellan beavatta őket. Én pedig mérgesen pattantam fel a székből.
- Ezt mégis hogyan képzelik? Nincs semmi bizonyítékuk! Én… én nem… - nem tudtam értelmes mondatot kinyögni, annyira ideges voltam, és annyira megalázva éreztem magamat.
- Kérem, Kyra nyugodjon meg! Nem fognak vele sokra menni! A helyzetüket tekintve, ez csak valami kétségbeesett próbálkozás! Bár, meg kell, hogy mondjam, eltekintve attól, hogy gusztustalan, elég ravaszak, mert elég nehéz lesz bizonyítanunk azt, hogy hazudnak! – mondta Mr. Dominic.
- Miért lenne nehéz? Hiszen még ott, a házban megvizsgált az orvos! Megállapította, hogy erőszak történt! – fakadtam ki dühösen.
Az a szemétláda! Hogy lehet ilyen aljas?
- Ez igaz! Az erőszakot nem tudják tagadni, de Alex szerint maga kezdte, maga kezdett ki vele, ezt pedig nem tudjuk bizonyítani! – közölte a tényeket Mr. Dominic.
Egy órán keresztül próbáltunk kitalálni valamit, ami bizonyíték lehet, de sajnos nem jutottunk előrébb. Elmeséltem, hogy terhes vagyok, de arra jutottunk, hogy ezt egyenlőre nem említjük, mert az ügyben nincs jelentősége.
Mikor már kifelé mentünk a kocsimhoz, nem bírtam tovább, akaratlanul is kicsordultak a könnyeim.
Tehetetlen dühöt éreztem, és azt, hogy Alex még jobban megalázott.
Jeff gyengéden kivette a kezemből a kocsikulcsot, majd az anyósülésre ültetett.
Carlos pedig hátra ült.
Egy ideig nem szólalt meg egyikük sem, majd Jeff nem bírta tovább, és kifakadt.
- Mekkora egy szemét seggfej lehet ez az Alex! Nyugi Kyra! Nem fogjuk hagyni, hogy megússza! Akarod, hogy ellássuk a baját? – fordult felém, Carlos pedig egyetértően bólogatott hátul.
- Köszi, fiúk, de nem hiszem, hogy jó pont lenne a bíróságon – mondtam mosolyogva.
Jólesett, hogy mellettem állnak.
Ezalatt a nap alatt nagyon megkedveltem őket.
- Az lehet – szólalt meg Carlos –, de mi jól éreznénk tőle magunkat! – ezt már nem bírtam ki nevetés nélkül, és végre a könnyeim sem folytak.
- Köszi, ez jólesik! Nagyon rendesek vagytok!
Az autóban rendbe szedtem magam, nem akartam, hogy Kellan észre vegye, hogy sírtam.
Miután bementünk a házba, adtam a fiúknak innivalót, és mondtam nekik, hogy nyugodtam kapcsolják be a tévét, mert legalább egy óra, mire elindulunk.
Felmentem Kellanhoz.
Éppen olvasott, amikor beléptem. Egy szó nélkül szorosan odabújtam hozzá.
- Mi történt? Mi a baj, kicsim? – ölelt át szorosan Kellan.
Elmeséltem neki, mi volt az ügyvédénél. Mire befejeztem, éreztem, hogy ideges lett, szinte minden izma megfeszült.
Elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát. Nem tévedtem, tényleg nagyon dühös volt.
Próbáltam megsimogatni az arcát, hogy egy kicsit megnyugodjon, de elhúzódott, és egy hatalmasat csapott az ágy mellett álló kisszekrényre.
- Az a szemét féreg ezt még nagyon megkeserüli! – dühöngött tovább.
- Kellan, készülődnünk kell! Légyszíves ne idegeskedj, majd csak kitalálunk valamit! – mondtam neki, és nagyon reménykedtem, hogy tényleg így lesz.
Kellan körülményes fürdése után mind a ketten hamar elkészültünk.
Én egy farmer térdnadrágot vettem fel csizmával és egy csíkos inget. Kellan pedig egy fekete farmert egy sötétkék inggel, fölé pedig egy dzsekit húzott.
Carlosék segítettek lemenni neki, bár látszott, hogy eléggé ellenére van a dolog.
Megint az én autómmal mentünk, én vezettem, Kellan ült mellettem, Jeffék pedig hátul.
Mikor megérkeztünk Carlosék - hiába győzködtem őket -, azt mondták, nem akarnak zavarni, így kint maradtak.
Kopogtatás után, rögtön megjelent apa, mintha eddig az ajtóban állt volna.
- Szia, apa! – köszöntem, és adtam neki két puszit.
- Szia, kicsim! – köszönt ő is, de a hangja nagyon feszült volt, és látszott rajta, hogy ideges.
Miután Kellannal üdvözölték egymást, bementünk a nappaliba beszélgetni, de alig, hogy leültünk apa fölpattant, és kiszaladt a konyhába jégért.
Teljesen szétszórt volt.
Mikor elment Kellan felém fordult.
- Tényleg elég furcsa ma este, nem mondta, hogy miről akar veled beszélni? – kérdezte kíváncsian.
- Nem, egy szót sem szólt…- ahogy ezt kimondtam megszólalt a csengő.
Furcsa, apa vendégeket hívott volna?
Elmentem ajtót nyitni.
- Jó estét! – köszöntem mikor kinyitottam.
Két nő volt az ajtóban, az egyik negyven év fölötti, vállig érő, barna hajú, a másik, akit a lányának néztem, húsz éves lehetett, szőke hajjal és kék szemekkel.
Kérdőn néztem rájuk, mire kapcsoltak, és végre megszólaltak.
- Jó estét! Én Patrick barátnője vagyok, ő pedig a lánya, vacsorára vagyunk meghívva. Maga kicsoda? – kérdezte az idősebb nő ridegen.
- Tessék? – nyögtem alig hallhatóan.
Nem, ez nem lehet igaz, biztos eltévesztették a házat, nem ide jöttek… ez nem lehet!
Másnap reggel ajtócsukódásra ébredtem. Megfordultam, és láttam, hogy Kellan nincs mellettem. Azt gondoltam, biztos a fürdőbe ment, így kényelmesen elhelyezkedtem, és újra elaludtam.
Úgy éreztem, hogy csak pár percre sikerült visszaaludnom, de ahogy az órára téved a pillantásom, rá kellett jönnöm, hogy a pár perc, pár óra volt.
Nyújtózkodva fordultam a másik oldalamra, és közben sikerült beleütköznöm egy izmos mellkasba, ami rögtön át is karolt.
- Jó reggelt! – köszönt Kellan halkan, majd még jobban magához húzott.
- Neked is, bár ahogy látom, már inkább délelőtt van – mutattam az órára, ami tíz órát mutatott.
- Nem baj, az a jó, ha sokat pihensz! – közben végigsimított a hasamon. – Készítettem reggelit! – jelentette be büszkén.
- Kellan! Kettőnk közül, Te vagy az, akinek pihennie kell, nem én! Én nyugodtan csinálhatom, amit idáig, csak jobban oda kell figyelnem magamra! – hordtam le szegényt, pedig tudom, hogy csak a kedvemben akart járni, de nem akartam, hogy a terhesség miatt azt higgye, hogy el fogok kényelmesedni.
- Pedig vigyáznod kell magatokra! Nem akarom, hogy valami bajotok essen! – makacskodott.
- Nem lesz! Hidd el, odafigyelek! De fontos a mozgás, éppen ezért délelőtt el is megyek futni! – közöltem vele, mire láttam, hogy megvillan a szeme.
- Kyra! Ez nagyon veszélyes! Alex szabadon mászkál a városban, a sajtó is ismer, és bármikor letámadhatnak! Nem szabad egyedül mászkálnod! Nem engedem! – közölte Kellan.
- Nem mondhatod meg, hogy mit csinálhatok! Azt akarod, hogy a babánk ne legyen egészséges? – kérdeztem tőle.
- Na jó, figyelj! Akkor kössünk kompromisszumot, elmész futni, de akkor a testőreim, Carlos és Jeff elkísérnek! Rendben? – kérdezte a szemembe nézve.
Láttam rajta, hogy ebből nem fog engedni, ezért kelletlenül bólintottam.
- Rendben, de ugye tudod, hogy csak azért egyeztem bele, hogy te nyugodt legyél? – mosolyogtam rá.
Remek apa lesz, az már biztos.
- Nem érdekel, de ezentúl, ahova mész, oda mennek ők is! Nincs vita! Most pedig edd meg a reggelit, addig telefonálok nekik! – mondta, és már nyúlt is a mobiljáért, közben pedig ágy előtt álló kis asztalra mutatott.
Átmásztam az ágyon, és megvizsgáltam az asztalon fekvő tálca tartalmát. Körülbelül négy személynek elég lett volna.
Fogtam a tálcát, és visszamásztam vele az ágyba.
Kérdőn Kellanra néztem majd a tálcára mutattam, de ő csak megrázta a fejét, és mutatta, hogy ő nem kér.
Remek, szóval ezt az egészet nekem csinálta! Nem tudom, mit gondolt, mikor ezt a rengeteg kaját készítette.
Péksüteménytől kezdve a rántottáig minden volt rajta, kivéve a kávét.
Az agyamra fog menni a féltésével!
Mivel nem akartam megbántani, szó nélkül reggeliztem, és nem tettem megjegyzést semmire.
- Carlos és Jeff fél óra múlva itt lesznek, de nyugodtan készülődj csak, majd várnak! Nagyon jó fejek, majd meglátod! – mondta, és elégedetten mosolygott.
- Oké, de ugye tudod, hogy nem kell ennyire félteni? Azt hiszem, este nem mondtam, apa meghívott vacsorára, valamit közölni szeretne! Elég furcsán viselkedett, el nem tudom képzelni mi lehet az a dolog, mert a telefonban nem tudtam kihúzni belőle semmit… - meséltem Kellannak elgondolkodva.
- Rendben, de ezen feleslegesen gondolkozol, este majd úgyis megtudod!
Miután befejeztem a reggelit, és meggyőztem Kellant, hogy több nem fér belém, elmentem készülődni.
Mire kiléptem a fürdőből, megszólalt a csengő is.
- Ezek biztosan Carlosék lesznek! – mondta Kellan, majd elkezdett felülni.
- Mégis mit csinálsz? Feküdnöd kell! – szóltam rá felháborodottan.
- De olyan rossz egész nap feküdni! – panaszkodott.
- Elhiszem, de ki kell bírnod! Majd én kinyitom az ajtót!
Az ajtóban két nagydarab, izmos férfi állt. Az egyik rövid szőkésbarna hajú, nagyjából velem egykorú férfi volt, a másik kicsit idősebb, harminc feletti, kopasz, enyhén borostás fickó volt.
Mindketten nagyon magasak voltak, ahogyan a testőrök általában.
Elég hülyén éreztem magam, miközben kezet nyújtottam nekik.
- Helló, én Kyra vagyok! Gyertek beljebb, Kellan az emeleten van, mindjárt szólok neki, és utána mehetünk is! – mondtam nekik, majd mikor beléptek becsuktam az ajtót.
- Én Carlos vagyok, Ő pedig Jeff – mutatkozott be Carlos, majd a fiatalabbra mutatott, aki ezek szerint Jeff volt.
- Örvendek, üljetek le nyugodtan a nappaliba, mindjárt jövök én is, jó? – mikor bólintottak, felszaladtam az emeletre.
- Mi most elmegyünk, rendben? Egy óra és itthon vagyok! – mondtam Kellannak, majd adtam egy puszit neki, és indultam is lefelé.
- Várj, szólj Carlosnak, hogy jöjjenek fel egy kicsit, rendben?
Bólintottam, majd lementem és szóltam nekik, hogy menjenek fel egy kicsit Kellanhoz, bár nem értettem mit akar tőlük.
Mikor bementek én otthagytam őket, és összeszedtem a telefonomat, kulcsomat meg ilyesmiket.
- Mehetünk? – kérdeztem, amikor Jeffék lejöttek az emeletről.
- Persze! – mondták egyszerre.
Végignéztem rajtuk, Kellan biztosan szólt nekik, hogy futni megyek, mert mindketten melegítőt viseltek és edzőcipőt.
- Ne kérdezzem, hogy mit akart Kellan, ugye? – kérdeztem tőlük.
- Inkább ne! – mosolygott Carlos.
- Akkor induljunk! – mondtam morgolódva.
Egy rossz szót sem szólhattam Carlosékra, alig vettem észre, hogy ott vannak, de közben mindig ott voltak mellettem, és úgy tűnt, meg sem kottyan nekik ez a kis futás.
Majd egy órát futottunk, mikor már nem bírtam tovább, és hazafelé vettük az irányt.
Amikor hazaértünk, megkérdeztem tőlük, nem volt-e fárasztó, vagy ilyesmi, mert akkor nyugodtan mondják meg.
Erre mind a ketten hangos nevetésben törtek ki.
- Mi ennél sokkal többhöz vagyunk szokva! Ilyesmi nekünk fel sem tűnik! – mondta még mindig a nevetéssel küszködve Jeff.
- Ó, hát akkor rendben! – mondtam.
- Kyra, tervez még valamit mára? – kérdezte Carlos.
- Szerintem mindenkinek kényelmesebb lenne, ha tegeződnénk! Amúgy, délután az ügyvédemhez kell mennem, este pedig vacsorázni megyünk Kellannal az apámhoz. De szerintem teljesen felesleges mindenhova elkísérnetek! – mondtam nekik, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy mindenhova velük mászkáljak.
- Megígértük Kellannak, hogy vigyázunk rád, és nem tévesztünk szem elől, szóval szó sem lehet róla! – közölte komolyan Carlos.
- Rendben – sóhajtottam –, akkor délutánig én nem megyek sehova, szóval nem tudom, mi ilyenkor a szokás, foglaljátok el magatokat – mondtam tanácstalanul.
- Oké, mi most akkor elmegyünk ebédelni, majd délután jövünk! – álltak fel.
- Jó, sziasztok! – köszöntem el, majd kikísértem őket.
Kellannak vittem föl ebédet, én pedig lementem a dolgozószobába, és írtam egy kicsit.
Egészen elszaladt vele az idő, így kapkodhattam, ha kész akartam lenni, mire Carlosék ideérnek.
Kellan csak csendben vigyorgott rajtam, én pedig egyre idegesebb lettem, hogy mit akarhat megbeszélni Mr. Dominic.
Jeffék pontosan érkeztek, gyorsan elköszöntem Kellantól, és már indultunk is.
Az én autómmal mentünk, nem egyeztem bele, hogy ők vigyenek.
Éppen időben értünk oda.
Mr. Dominic titkárnője elég döbbent képet vágott, ahogy bemasíroztam Carlosékkal a sarkamban.
Mivel nem tudtam rávenni őket, hogy maradjanak kint, ők is bejöttek velem.
Pár perc várakozás után szólt is a nő, hogy mehetünk be.
- Jó napot Kyra! – köszöntött Mr. Dominic, de láttam, hogy elkerekedik a szeme, amikor belépett a két testőr is az irodába.
- Mr. Dominic, hadd mutassam be a…- elég kényelmetlenül éreztem magam- testőreimet, Carlos és Jeffet! – mutattam be őket, ők pedig biccentettek.
- Ó, látom megfogadta tanácsomat, és vigyáz magára! Helyes! – mondta, majd az íróasztalához sétált, leült, miközben az üres székekre mutatott.
Én leültem az asztallal szembe, Carlosék pedig az iroda távolabbi felébe.
- Nos, akkor kezdjük is, Alexet kiengedték, mivel a bátyja kifizette érte az óvadékot, de nem is ez a baj! Az ügyvédjével együtt kitaláltak valamit, mégpedig azt, fickót ismerve, jobb lesz óvatosnak lenni! Jóban vagyok a bíróval, de még így sem ment könnyen, annyit azonban sikerült megtudnom, hogy…- láttam rajta, hogy elég zavarban van – hogy Alexék azt akarják beadni a bírónak, hogy ez nem erőszak volt, hanem… - fülig vörösödött, én pedig egyre értetlenebb lettem.
- Hanem? Hogy ne lett volna erőszak? – kérdeztem.
- Szerintük nem erőszak volt, hanem Ön, így szereti csinálni! – fejezte be.
Carlosék egyszerre hördültek fel, ezek szerint Kellan beavatta őket. Én pedig mérgesen pattantam fel a székből.
- Ezt mégis hogyan képzelik? Nincs semmi bizonyítékuk! Én… én nem… - nem tudtam értelmes mondatot kinyögni, annyira ideges voltam, és annyira megalázva éreztem magamat.
- Kérem, Kyra nyugodjon meg! Nem fognak vele sokra menni! A helyzetüket tekintve, ez csak valami kétségbeesett próbálkozás! Bár, meg kell, hogy mondjam, eltekintve attól, hogy gusztustalan, elég ravaszak, mert elég nehéz lesz bizonyítanunk azt, hogy hazudnak! – mondta Mr. Dominic.
- Miért lenne nehéz? Hiszen még ott, a házban megvizsgált az orvos! Megállapította, hogy erőszak történt! – fakadtam ki dühösen.
Az a szemétláda! Hogy lehet ilyen aljas?
- Ez igaz! Az erőszakot nem tudják tagadni, de Alex szerint maga kezdte, maga kezdett ki vele, ezt pedig nem tudjuk bizonyítani! – közölte a tényeket Mr. Dominic.
Egy órán keresztül próbáltunk kitalálni valamit, ami bizonyíték lehet, de sajnos nem jutottunk előrébb. Elmeséltem, hogy terhes vagyok, de arra jutottunk, hogy ezt egyenlőre nem említjük, mert az ügyben nincs jelentősége.
Mikor már kifelé mentünk a kocsimhoz, nem bírtam tovább, akaratlanul is kicsordultak a könnyeim.
Tehetetlen dühöt éreztem, és azt, hogy Alex még jobban megalázott.
Jeff gyengéden kivette a kezemből a kocsikulcsot, majd az anyósülésre ültetett.
Carlos pedig hátra ült.
Egy ideig nem szólalt meg egyikük sem, majd Jeff nem bírta tovább, és kifakadt.
- Mekkora egy szemét seggfej lehet ez az Alex! Nyugi Kyra! Nem fogjuk hagyni, hogy megússza! Akarod, hogy ellássuk a baját? – fordult felém, Carlos pedig egyetértően bólogatott hátul.
- Köszi, fiúk, de nem hiszem, hogy jó pont lenne a bíróságon – mondtam mosolyogva.
Jólesett, hogy mellettem állnak.
Ezalatt a nap alatt nagyon megkedveltem őket.
- Az lehet – szólalt meg Carlos –, de mi jól éreznénk tőle magunkat! – ezt már nem bírtam ki nevetés nélkül, és végre a könnyeim sem folytak.
- Köszi, ez jólesik! Nagyon rendesek vagytok!
Az autóban rendbe szedtem magam, nem akartam, hogy Kellan észre vegye, hogy sírtam.
Miután bementünk a házba, adtam a fiúknak innivalót, és mondtam nekik, hogy nyugodtam kapcsolják be a tévét, mert legalább egy óra, mire elindulunk.
Felmentem Kellanhoz.
Éppen olvasott, amikor beléptem. Egy szó nélkül szorosan odabújtam hozzá.
- Mi történt? Mi a baj, kicsim? – ölelt át szorosan Kellan.
Elmeséltem neki, mi volt az ügyvédénél. Mire befejeztem, éreztem, hogy ideges lett, szinte minden izma megfeszült.
Elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát. Nem tévedtem, tényleg nagyon dühös volt.
Próbáltam megsimogatni az arcát, hogy egy kicsit megnyugodjon, de elhúzódott, és egy hatalmasat csapott az ágy mellett álló kisszekrényre.
- Az a szemét féreg ezt még nagyon megkeserüli! – dühöngött tovább.
- Kellan, készülődnünk kell! Légyszíves ne idegeskedj, majd csak kitalálunk valamit! – mondtam neki, és nagyon reménykedtem, hogy tényleg így lesz.
Kellan körülményes fürdése után mind a ketten hamar elkészültünk.
Én egy farmer térdnadrágot vettem fel csizmával és egy csíkos inget. Kellan pedig egy fekete farmert egy sötétkék inggel, fölé pedig egy dzsekit húzott.
Carlosék segítettek lemenni neki, bár látszott, hogy eléggé ellenére van a dolog.
Megint az én autómmal mentünk, én vezettem, Kellan ült mellettem, Jeffék pedig hátul.
Mikor megérkeztünk Carlosék - hiába győzködtem őket -, azt mondták, nem akarnak zavarni, így kint maradtak.
Kopogtatás után, rögtön megjelent apa, mintha eddig az ajtóban állt volna.
- Szia, apa! – köszöntem, és adtam neki két puszit.
- Szia, kicsim! – köszönt ő is, de a hangja nagyon feszült volt, és látszott rajta, hogy ideges.
Miután Kellannal üdvözölték egymást, bementünk a nappaliba beszélgetni, de alig, hogy leültünk apa fölpattant, és kiszaladt a konyhába jégért.
Teljesen szétszórt volt.
Mikor elment Kellan felém fordult.
- Tényleg elég furcsa ma este, nem mondta, hogy miről akar veled beszélni? – kérdezte kíváncsian.
- Nem, egy szót sem szólt…- ahogy ezt kimondtam megszólalt a csengő.
Furcsa, apa vendégeket hívott volna?
Elmentem ajtót nyitni.
- Jó estét! – köszöntem mikor kinyitottam.
Két nő volt az ajtóban, az egyik negyven év fölötti, vállig érő, barna hajú, a másik, akit a lányának néztem, húsz éves lehetett, szőke hajjal és kék szemekkel.
Kérdőn néztem rájuk, mire kapcsoltak, és végre megszólaltak.
- Jó estét! Én Patrick barátnője vagyok, ő pedig a lánya, vacsorára vagyunk meghívva. Maga kicsoda? – kérdezte az idősebb nő ridegen.
- Tessék? – nyögtem alig hallhatóan.
Nem, ez nem lehet igaz, biztos eltévesztették a házat, nem ide jöttek… ez nem lehet!
2009. november 7., szombat
18. Fejezet: Eredmények
18. fejezet
Mély levegő, Kyra, képes vagy rá! Menni fog, nem lesz semmi baj, mondogattam magamban, közben pedig Kellan arcát néztem.
Nagyon féltem, hogy hogyan fogadja majd.
Kellan szemében látszott, hogy egyre türelmetlenebb. Nagyon nem akartam még elmondani neki, de mivel tudtam, hogy előbb vagy utóbb úgyis meg kell tudnia, gondoltam, jobb előbb, mint később. Lassan odasétáltam az ablakhoz, és kinéztem az udvarra.
Úgy éreztem, ha a szemébe nézek, vagy közben engem figyel, nem tudom neki elmondani. Persze, tudom, hogy így is figyel, de így valahogy könnyebb lesz.
Legalábbis remélem.
- Na jó! Figyelj, Kellan, tényleg nem apánál voltam! – kezdtem bele. - El kellett mennem valahova. Tudod, hogy mi történt Alex és köztem, ugye? Nos, nem csak arra az esetre gondolok, amikor…- elhallgattam, nehéz volt kimondanom azt a gyűlöletes szót, de végül rászántam magam-, megerőszakolt! Tudod, mi előtte is lefeküdtünk már egymással, bár, már nagyon bánom! Aztán veled is, jó párszor, de mindkettőtöknél előfordult, hogy nem védekeztünk! – reméltem, hogy ennyiből megérti, mire akartam célozni, és nem kell tovább részleteznem.
Aztán vártam, és várakoztam. Majd jó sok várakozás után, felnyögött.
- Kyra! – rájött, éreztem a hangsúlyából.
- Tessék? – kérdeztem, és magamat is megleptem, milyen nyugodt a hangom.
- Terhes vagy? – nem bírtam ki, lassan megfordultam, hogy lássam az arcát.
A szeme csillogott, ugyanakkor nagyon döbbent képet vágott. Nem tudtam leolvasni róla, mit gondolhat.
- Igen! – válaszoltam egyszerűen.
Már éppen nyitotta a száját, amikor megszólalt a telefonom.
Gyorsan felvettem, és kisiettem a szobából. Minél messzebb Kellantól, nem bírnám elviselni, ha elhagyna.
- Igen? – szóltam bele, amikor már kellően messze voltam a hálótól.
- Jó napot, Kyra! – szólt bele Mr. Dominic.
- Jaj, de jó, hogy visszahívott! – könnyebbültem meg, hogy végre megtudom, miről is beszélt a felügyelő.
- Igen, sajnálom, már amúgy is keresni akartam, csak rengeteg dolgom volt! Alexet kiengedték! – mondta.
Ideges lettem a hírtől, de nem mondhatnám, hogy meglepett, valahogy sejtettem.
- De hát miért? – továbbra sem tudtam elképzelni, hogy miért történhetett ez.
- Letették érte az óvadékot. Ha jól tudom, a bátyja. Sajnálom, Kyra, ez ellen nem tudtam mit tenni. Ez sajnos teljesen törvényes. Most éppen azon vagyok, hogy megsürgessem a tárgyalás időpontját. Reménykedjünk benne, hogy minél előbb túl leszünk rajta!
- Az jó lenne! De a felügyelő azt is megemlítette, hogy nekem is meg kell jelennem! Eddig azt beszéltük meg, hogy nekem nem kell elmennem. Most pedig mégis! Mi változott? Ugye Alexet változatlanul el fogják ítélni? – kérdeztem egyre idegesebben.
Mr. Dominic hosszan torkot köszörült, majd kis ideig nem válaszolt.
Nem mondhatnám, hogy ez megnyugtatott.
- Nos, ezt majd személyesen szeretném megbeszélni! Be tudna jönni, holnap délelőtt az irodámba? – kérdezte.
- Mr. Dominic! Egyáltalán nem nyugtat meg! Előbb nem lehetne? Főleg, mivel én is szeretnék valamit elmondani! – mondtam sürgetően.
Úgy éreztem, nem tudok holnapig várni, hogy megtudjam, mi történt.
- Hát, akkor ma öt óra megfelel? – kérdezte aztán.
- Teljesen! Akkor ötre ott leszek!
- Rendben! Viszlát!
- Viszlát! – köszöntem el.
Mikor letettem a telefont, jöttem rá, hogy mennyire elment az idő. El kell indulnom a klinikára, hogy megcsinálják a DNS vizsgálatot, Karen azt mondta, háromra menjek oda, utána pedig már mennem is kell az ügyvédemhez.
Nagyszerű! Így nem kell szembenézni Kellannal.
Rettegtem attól, hogy el fog hagyni, főleg, ha nem az övé a baba.
Összeszedtem a holmimat, és indultam is, de egyetlen szó nélkül nem hagyhattam itt Kellant. Felmentem, és bekopogtam.
- Tessék?
- Kellan most el kell mennem, az ügyvédhez és orvoshoz is. Majd jövök! – mondtam, és beszaladtam a szobába majd adtam neki egy csókot, közben kitéptem tőle pár hajszálat.
- De…
Nem vártam meg, hogy mit akar mondani, leszaladtam a lépcsőn, és siettem az orvoshoz.
A klinikán nem voltak sokan, hamar megcsinálták a vizsgálatot.
Már csak az eredményre kell várnom. Várakozás közben folyton azon imádkoztam, hogy ne Alexé legyen a baba.
Annyira elgondolkoztam, hogy szinte megijesztett a mobilom csörgése.
Apa neve villogott a kijelzőn.
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia, kicsim! Otthon vagy? – kérdezte apa.
- Nem apa, de miért? –nem értettem, miért akar ennyire beszélni velem.
- Mindegy, holnap ráérsz? Átjössz vacsorára?
- Végül is igen, átmehetek, de Kellant nem hívod meg? – elég furcsán viselkedik. Pedig Ő is szereti Kellant.
- Hát, jöhet Ő is, de szeretnék veled valamiről beszélni! És szeretném, ha nem lennél rám mérges! – mondta, de olyan furcsa volt a hangja, mintha félne.
- Apa, elég furcsa vagy! Miről szeretnél beszélni? – kérdeztem kíváncsian.
- Majd holnap megtudod, akkor várlak titeket! – köszönt el.
- Oké, majd holnap, de nekem is el kell mondanom valamit! – ha már egyszer Kellan tudja, apának miért ne mondhatnám el? Ő biztosan örülni fog a hírnek.
- Micsodát? – kérdezte.
- Sajnálom, de majd holnap a vacsorán megtudod! – mondtam mosolyogva.
- Rendben! Akkor holnap!
- Igen, szia, apa!
- Szia!
Már fél öt volt. Igazán hozhatnák azokat a papírokat, mert el fogok késni. Nem szeretném, ha Mr. Dominicnak rám kelljen várnia.
Már éppen indultam volna, hogy megkérdezzem, meddig kell még várnom, amikor megjelent az orvos a folyosón.
- Maga Kyra Mason, ugye?
- Igen, készen vannak az eredmények? – kérdeztem izgatottan.
- Igen! Ha bármi probléma adódik, nyugodtan keressen fel! – mondta kedvesen és a kezembe adta papírokat.
- Köszönöm! –de már nem is figyeltem rá, hanem a papírt olvastam lázasan.
Mikor megláttam az eredmény, le kellett ülnöm. Istenem! Hiszen ez…
Nem találom a szavakat! Annyira megkönnyebbültem, és boldog vagyok! A gyerek Kellané! Ő az apa, és nem Alex!
Fülig érő mosollyal mentem a kocsimhoz. Régen, vagy talán még soha nem voltam ilyen boldog.
Az autóban ülve azon gondolkoztam elmenjek-e Mr. Dominichoz. De annyira boldog voltam, hogy semmi kedven nem volt hozzá.
Inkább hazafelé vettem az irányt, közben pedig hagytam egy üzenetet az irodájában, hogy mégis inkább holnap mennék.
Az út csak pár percnek tűnt, már alig vártam, hogy elmondjam Kellannak az eredményt.
Gyorsan felszaladtam az emeletre, és szinte beestem a háló ajtaján.
Kellan elég megdöbbent képet vágott.
Kihasználva, hogy meglepődött, gyorsan leültem mellé az ágyra, és elkezdtem mesélni neki, illetve, csak meséltem volna, mert közben Ő is magához tért és nem hagyott szóhoz jutni.
- Kyra! Most nem mész sehova! Végig fogsz hallgatni, rendben? Engem nem érdekel kitől, van a gyerek, csak te! Érted? Persze, jobban örülnék, ha az enyém lenne, akkor én lennék a legboldogabb a Földön, de ha nem, akkor is a mi gyerekünk lesz! Majd ketten felneveljük, csodás anyuka leszel, és én is igyekszem majd! Mindig is akartam gyereket! És most, hogy megismertelek, csak téged tudnálak elképzelni az anyjuknak! – fejezte be, miközben megfogta a kezemet.
- Megszólalhatok én is? – kérdeztem mosolyogva. Annyira boldog voltam, hogy Kellan így gondolja, és ahogy beszélt egészen meghatódtam tőle.
- Persze! – mondta, és közelebb húzott magához.
- A baba a Tiéd! – mondtam neki majd megcsókoltam. Kellan úgy meglepődött, hogy egy ideig vissza sem csókolt, de aztán magához tért, és hevesen viszonozta.
- Elmentem DNS vizsgálatra és 99, 9% szerint te vagy az apuka! – közöltem vele vigyorogva.
- Akkor azért volt a hajtépés! Istenem, Kyra, nagyon örülök! Én vagyok az apuka! – mondta, és ahogy ránéztem, láttam, hogy olyan boldog, mint én. – Ugye a babának nincs semmi baja? Te is jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.
- Mind a ketten jól vagyunk! Teljesen! Karennél volta, amikor apa itt volt, Ő a nőgyógyászom. Azt mondta, teljesen rendben van minden! – mondtam, és szorosan átölelt. - Várj! Mutatok valamit! – jutott eszembe valami, és felpattantam.
A táskámmal együtt mentem vissza a szobába.
Rövid keresgélés után meg is találtam, amit kerestem.
- Tessék! Ő a mi babánk! – nyújtottam át a képeket, amit Karen készített.
Láttam rajta, hogy Ő is meghatódott, de közben egy kicsit zavarba is jött.
Rögtön tudtam, mi a baj.
- Na várj, segítek!- mondtam neki, és megmutattam neki, mi micsoda a képen. Hozzábújva, egymást átölelve néztük a képet.
Kellan még hosszan hallgatott, majd felém fordult.
- Ugye te is örülsz? – kérdezte, majd megcsókolt.
- Hát persze! Lesz egy kis Kellanunk! – mondtam vigyorogva.
- Vagy egy kis Kyránk! – vigyorgott Ő is.
Az egész estét átbeszélgettük, Kellan pedig folyton a hasamat simogatta közben.
Ennél tökéletesebb estét el sem tudtam volna képzelni!
Mély levegő, Kyra, képes vagy rá! Menni fog, nem lesz semmi baj, mondogattam magamban, közben pedig Kellan arcát néztem.
Nagyon féltem, hogy hogyan fogadja majd.
Kellan szemében látszott, hogy egyre türelmetlenebb. Nagyon nem akartam még elmondani neki, de mivel tudtam, hogy előbb vagy utóbb úgyis meg kell tudnia, gondoltam, jobb előbb, mint később. Lassan odasétáltam az ablakhoz, és kinéztem az udvarra.
Úgy éreztem, ha a szemébe nézek, vagy közben engem figyel, nem tudom neki elmondani. Persze, tudom, hogy így is figyel, de így valahogy könnyebb lesz.
Legalábbis remélem.
- Na jó! Figyelj, Kellan, tényleg nem apánál voltam! – kezdtem bele. - El kellett mennem valahova. Tudod, hogy mi történt Alex és köztem, ugye? Nos, nem csak arra az esetre gondolok, amikor…- elhallgattam, nehéz volt kimondanom azt a gyűlöletes szót, de végül rászántam magam-, megerőszakolt! Tudod, mi előtte is lefeküdtünk már egymással, bár, már nagyon bánom! Aztán veled is, jó párszor, de mindkettőtöknél előfordult, hogy nem védekeztünk! – reméltem, hogy ennyiből megérti, mire akartam célozni, és nem kell tovább részleteznem.
Aztán vártam, és várakoztam. Majd jó sok várakozás után, felnyögött.
- Kyra! – rájött, éreztem a hangsúlyából.
- Tessék? – kérdeztem, és magamat is megleptem, milyen nyugodt a hangom.
- Terhes vagy? – nem bírtam ki, lassan megfordultam, hogy lássam az arcát.
A szeme csillogott, ugyanakkor nagyon döbbent képet vágott. Nem tudtam leolvasni róla, mit gondolhat.
- Igen! – válaszoltam egyszerűen.
Már éppen nyitotta a száját, amikor megszólalt a telefonom.
Gyorsan felvettem, és kisiettem a szobából. Minél messzebb Kellantól, nem bírnám elviselni, ha elhagyna.
- Igen? – szóltam bele, amikor már kellően messze voltam a hálótól.
- Jó napot, Kyra! – szólt bele Mr. Dominic.
- Jaj, de jó, hogy visszahívott! – könnyebbültem meg, hogy végre megtudom, miről is beszélt a felügyelő.
- Igen, sajnálom, már amúgy is keresni akartam, csak rengeteg dolgom volt! Alexet kiengedték! – mondta.
Ideges lettem a hírtől, de nem mondhatnám, hogy meglepett, valahogy sejtettem.
- De hát miért? – továbbra sem tudtam elképzelni, hogy miért történhetett ez.
- Letették érte az óvadékot. Ha jól tudom, a bátyja. Sajnálom, Kyra, ez ellen nem tudtam mit tenni. Ez sajnos teljesen törvényes. Most éppen azon vagyok, hogy megsürgessem a tárgyalás időpontját. Reménykedjünk benne, hogy minél előbb túl leszünk rajta!
- Az jó lenne! De a felügyelő azt is megemlítette, hogy nekem is meg kell jelennem! Eddig azt beszéltük meg, hogy nekem nem kell elmennem. Most pedig mégis! Mi változott? Ugye Alexet változatlanul el fogják ítélni? – kérdeztem egyre idegesebben.
Mr. Dominic hosszan torkot köszörült, majd kis ideig nem válaszolt.
Nem mondhatnám, hogy ez megnyugtatott.
- Nos, ezt majd személyesen szeretném megbeszélni! Be tudna jönni, holnap délelőtt az irodámba? – kérdezte.
- Mr. Dominic! Egyáltalán nem nyugtat meg! Előbb nem lehetne? Főleg, mivel én is szeretnék valamit elmondani! – mondtam sürgetően.
Úgy éreztem, nem tudok holnapig várni, hogy megtudjam, mi történt.
- Hát, akkor ma öt óra megfelel? – kérdezte aztán.
- Teljesen! Akkor ötre ott leszek!
- Rendben! Viszlát!
- Viszlát! – köszöntem el.
Mikor letettem a telefont, jöttem rá, hogy mennyire elment az idő. El kell indulnom a klinikára, hogy megcsinálják a DNS vizsgálatot, Karen azt mondta, háromra menjek oda, utána pedig már mennem is kell az ügyvédemhez.
Nagyszerű! Így nem kell szembenézni Kellannal.
Rettegtem attól, hogy el fog hagyni, főleg, ha nem az övé a baba.
Összeszedtem a holmimat, és indultam is, de egyetlen szó nélkül nem hagyhattam itt Kellant. Felmentem, és bekopogtam.
- Tessék?
- Kellan most el kell mennem, az ügyvédhez és orvoshoz is. Majd jövök! – mondtam, és beszaladtam a szobába majd adtam neki egy csókot, közben kitéptem tőle pár hajszálat.
- De…
Nem vártam meg, hogy mit akar mondani, leszaladtam a lépcsőn, és siettem az orvoshoz.
A klinikán nem voltak sokan, hamar megcsinálták a vizsgálatot.
Már csak az eredményre kell várnom. Várakozás közben folyton azon imádkoztam, hogy ne Alexé legyen a baba.
Annyira elgondolkoztam, hogy szinte megijesztett a mobilom csörgése.
Apa neve villogott a kijelzőn.
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia, kicsim! Otthon vagy? – kérdezte apa.
- Nem apa, de miért? –nem értettem, miért akar ennyire beszélni velem.
- Mindegy, holnap ráérsz? Átjössz vacsorára?
- Végül is igen, átmehetek, de Kellant nem hívod meg? – elég furcsán viselkedik. Pedig Ő is szereti Kellant.
- Hát, jöhet Ő is, de szeretnék veled valamiről beszélni! És szeretném, ha nem lennél rám mérges! – mondta, de olyan furcsa volt a hangja, mintha félne.
- Apa, elég furcsa vagy! Miről szeretnél beszélni? – kérdeztem kíváncsian.
- Majd holnap megtudod, akkor várlak titeket! – köszönt el.
- Oké, majd holnap, de nekem is el kell mondanom valamit! – ha már egyszer Kellan tudja, apának miért ne mondhatnám el? Ő biztosan örülni fog a hírnek.
- Micsodát? – kérdezte.
- Sajnálom, de majd holnap a vacsorán megtudod! – mondtam mosolyogva.
- Rendben! Akkor holnap!
- Igen, szia, apa!
- Szia!
Már fél öt volt. Igazán hozhatnák azokat a papírokat, mert el fogok késni. Nem szeretném, ha Mr. Dominicnak rám kelljen várnia.
Már éppen indultam volna, hogy megkérdezzem, meddig kell még várnom, amikor megjelent az orvos a folyosón.
- Maga Kyra Mason, ugye?
- Igen, készen vannak az eredmények? – kérdeztem izgatottan.
- Igen! Ha bármi probléma adódik, nyugodtan keressen fel! – mondta kedvesen és a kezembe adta papírokat.
- Köszönöm! –de már nem is figyeltem rá, hanem a papírt olvastam lázasan.
Mikor megláttam az eredmény, le kellett ülnöm. Istenem! Hiszen ez…
Nem találom a szavakat! Annyira megkönnyebbültem, és boldog vagyok! A gyerek Kellané! Ő az apa, és nem Alex!
Fülig érő mosollyal mentem a kocsimhoz. Régen, vagy talán még soha nem voltam ilyen boldog.
Az autóban ülve azon gondolkoztam elmenjek-e Mr. Dominichoz. De annyira boldog voltam, hogy semmi kedven nem volt hozzá.
Inkább hazafelé vettem az irányt, közben pedig hagytam egy üzenetet az irodájában, hogy mégis inkább holnap mennék.
Az út csak pár percnek tűnt, már alig vártam, hogy elmondjam Kellannak az eredményt.
Gyorsan felszaladtam az emeletre, és szinte beestem a háló ajtaján.
Kellan elég megdöbbent képet vágott.
Kihasználva, hogy meglepődött, gyorsan leültem mellé az ágyra, és elkezdtem mesélni neki, illetve, csak meséltem volna, mert közben Ő is magához tért és nem hagyott szóhoz jutni.
- Kyra! Most nem mész sehova! Végig fogsz hallgatni, rendben? Engem nem érdekel kitől, van a gyerek, csak te! Érted? Persze, jobban örülnék, ha az enyém lenne, akkor én lennék a legboldogabb a Földön, de ha nem, akkor is a mi gyerekünk lesz! Majd ketten felneveljük, csodás anyuka leszel, és én is igyekszem majd! Mindig is akartam gyereket! És most, hogy megismertelek, csak téged tudnálak elképzelni az anyjuknak! – fejezte be, miközben megfogta a kezemet.
- Megszólalhatok én is? – kérdeztem mosolyogva. Annyira boldog voltam, hogy Kellan így gondolja, és ahogy beszélt egészen meghatódtam tőle.
- Persze! – mondta, és közelebb húzott magához.
- A baba a Tiéd! – mondtam neki majd megcsókoltam. Kellan úgy meglepődött, hogy egy ideig vissza sem csókolt, de aztán magához tért, és hevesen viszonozta.
- Elmentem DNS vizsgálatra és 99, 9% szerint te vagy az apuka! – közöltem vele vigyorogva.
- Akkor azért volt a hajtépés! Istenem, Kyra, nagyon örülök! Én vagyok az apuka! – mondta, és ahogy ránéztem, láttam, hogy olyan boldog, mint én. – Ugye a babának nincs semmi baja? Te is jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.
- Mind a ketten jól vagyunk! Teljesen! Karennél volta, amikor apa itt volt, Ő a nőgyógyászom. Azt mondta, teljesen rendben van minden! – mondtam, és szorosan átölelt. - Várj! Mutatok valamit! – jutott eszembe valami, és felpattantam.
A táskámmal együtt mentem vissza a szobába.
Rövid keresgélés után meg is találtam, amit kerestem.
- Tessék! Ő a mi babánk! – nyújtottam át a képeket, amit Karen készített.
Láttam rajta, hogy Ő is meghatódott, de közben egy kicsit zavarba is jött.
Rögtön tudtam, mi a baj.
- Na várj, segítek!- mondtam neki, és megmutattam neki, mi micsoda a képen. Hozzábújva, egymást átölelve néztük a képet.
Kellan még hosszan hallgatott, majd felém fordult.
- Ugye te is örülsz? – kérdezte, majd megcsókolt.
- Hát persze! Lesz egy kis Kellanunk! – mondtam vigyorogva.
- Vagy egy kis Kyránk! – vigyorgott Ő is.
Az egész estét átbeszélgettük, Kellan pedig folyton a hasamat simogatta közben.
Ennél tökéletesebb estét el sem tudtam volna képzelni!
2009. november 2., hétfő
17.Fejezet: A látszat csal!
17. fejezet
- Vacsorára, vagy csak úgy? – sikerült nagy nehezen kinyögnöm.
Biztos érdekes képet vághattam, ugyanis Kellan nem tudta megállni, és hangos nevetésben tört ki.
Majd hirtelen abba is hagyta, helyette szitkozódni kezdett.
- Meg is érdemled! Így jár, aki kárörvendő! – mondtam neki morogva.
- Jó, bocsi! De nem tudtam megállni, látnod kellet volna az arcodat!- eresztett meg egy kaján vigyort.
- Haha, nagyon vicces vagy! Inkább válassz valamilyen filmet, és nézzük azt! – javasoltam.
A film kiválasztása nem volt egyszerű, ha én kiválasztottam egyet, akkor Kellan kritizálta meg, ha Ő választott valamit, ahhoz nekem nem volt kedvem.
Végül megállapodtunk, hogy először megnézünk egy horrorfilmet, mivel Ő azokat szereti, utána pedig valami vidámabbat, amit én választok.
A horrorfilm alatt, Kellan jókat szórakozott rajtam, ugyanis ha a gyilkos hirtelen került elő a semmiből, mindig a szívbajt hozta rám, és előfordult, hogy sikítottam is.
Ilyenkor szorosabban magához ölelt, de közben éreztem, hogy a válla rázkódik a nevetéstől. Mikor pedig felnéztem az arcába, láttam, hogy nem is a filmet nézi, hanem engem figyel közben.
Szemei vidáman csillogtak, szája pedig fülig érő vigyorra húzódott.
- Te választottad, úgyhogy a filmet nézd, ne azt, hogy én mit csinálok! – dünnyögtem bele a mellkasába, ugyanis éppen egy elég brutális résznél járt a film.
- Jó, de olyan aranyos vagy, ahogy így rémüldözöl! - mondta, majd éreztem, hogy egy csókot nyom a homlokomra.
Ahogy ott feküdtem szorosan mellette, éreztem, hogy kezd elnehezülni a szemhéjam, majd lassan lecsukódott, és mély álomba szenderültem.
Arra ébredtem, hogy Kellan fészkelődik mellettem.
Nagy nehezen kinyitottam a szememet, és láttam, hogy az ágy végéhez próbál evickélni.
- Hova mész? – kérdeztem halkan.
- Felébredtél? Muszáj vécére mennem, bocsi, ha felébresztettelek! – mondta, de az arcát nem láttam, mivel már háttal volt nekem.
- Segítsek? – kérdeztem, bár tudtam, hogy felesleges, mert úgysem fogja elfogadni, hogy segítsek neki.
- Nem kell, megy egyedül is! – dörmögte hátra a válla fölött.
- Te tudod! – hagytam rá, majd figyeltem, hogyan sántikál el a fürdőig.
Ahogy becsukta maga után az ajtót, megfordultam, és a kisszekrényen álló órával találtam szembe magam.
Már hat óra volt. Nagy nehezen kikeltem az ágyból, és elindultam a konyhába, hogy valami ehetőt üssek össze vacsorára.
- Minden rendben odabent? - kiabáltam be neki, ahogy elhaladtam a fürdőszoba előtt.
- Nem kell folyton aggódni! – szólt ki a fürdőből.
- Oké, lent leszek, készítek valamit vacsorára! Esetleg van valami ötleted? – kérdeztem, továbbra is az ajtó előtt szobrozva.
- Nincs, de nekem bármi jó lesz! Csak ne legyen benne túl sok zöldség! – válaszolta, és közben hallottam, ahogy megnyitja a csapot.
Szóval tényleg elboldogult egyedül. Megkönnyebbülve mentem le a konyhába.
Miközben a hozzávalókat kutattam a vacsorához, kezdtek visszatérni az idegesítő gondolataim.
Vajon miért nem hívott még vissza Mr. Dominic? Mi lesz szerdán, ha megérkeznek Kellan szülei?
És még vagy legalább ezer ilyen, és ehhez hasonló kérdés kavargott a fejemben.
Meg tudtam volna őrülni tőlük.
Mikor már minden elkészült, eszembe jutott, hogy egyetlen egy telefont nem intéztem csak el.
Bementem a dolgozószobámba és előkerestem a nőgyógyászom számát.
Karennek hívják a nőt. Még anya ajánlotta, mind a ketten hozzá jártunk. Nagyon kedves, ami valljuk be, egy nőgyógyásznál nem hátrány.
Mikor azonban megtaláltam a számát, rájöttem, hogy már feleslegesen hívnám, úgysem lenne bent, mert már este van.
Kénytelen vagyok holnapra halasztani a dolgot. Hacsak, nem leszek annyira pofátlan, és hívom fel a mobilján, hogy holnapra adjon egy időpontot.
Pár perc gondolkodás után, úgy döntöttem, hogy nem várhatok tovább, muszáj tudnom, hogy minden rendben van-e a babával.
Pár csengetés után már fel is vette.
- Halló? – szólt bele Karen.
- Jó napot! Elnézést, hogy zavarom, Kyra Mason vagyok! – mutatkoztam be.
- Nem zavarsz, régen találkoztunk, Kyra! – mondta kedvesen Karen.
- Igen, igazából ezért is keresem! Egy nagy kérésem lenne! Holnapra esetleg tudna adni egy időpontot, sürgős lenne! – kérdeztem.
- Ó, tudod tartani egy kicsit? Meg kell, hogy nézzem a noteszomban.
- Persze, addig várok - közben egyfolytában azon imádkoztam, hogy holnap tudjak menni hozzá.
- Itt is vagyok! Szerencsés vagy, valaki átszervezte az időpontját, így ha neked is jó, a holnap tíz óra, akkor várlak!
- Jaj, az nagyszerű lesz! Köszönöm, Karen! – hálálkodtam.
- Nincs mit! Akkor holnap! – köszönt el.
- Holnap! Viszlát!- köszöntem el én is.
Az este hamar eltelt, a vacsorát felvittem a szobába egy tálcán, és Kellan jóízűen befalta az egészet.
Én nem igazán voltam éhes, de mivel már nem csak magamra kell gondolnom, mégis leerőltettem egy keveset.
Közben pedig végig azon gondolkodtam, hogy hogyan fog lefürdeni Kellan, anélkül, hogy elázna a gipsze, és ne fájjon nagyon a bordája.
Mire befejezte a vacsorát, én is előálltam a nagy ötletemmel. Már csak az a kérdés, mennyire fog beválni.
Ráparancsoltam Kellanra, hogy amíg nem jövök vissza, fel ne merjen kelni, közben leszaladtam a konyhába, és kutatni kezdtem a folpack után, majd mikor megtaláltam, egy olló és egy tekercs cellux kíséretében fölszaladtam vele a szobába.
- Mit akarsz azokkal, Kyra? – kérdezte Kellan, amikor nagy elégedettséggel felmutattam a szerzeményemet.
Látszott az arcán, hogy sehogyan sem érti, mit akarok ezekkel.
- Elgondolkodtam, hogy hogyan tudnál fürdeni anélkül, hogy elázna a gipszed, és eszembe jutott valami. Alaposan betekerem a gipszedet, ezzel - mutattam a folpackra – és így, nyugodtan beállhatsz majd a zuhany alá, nem fog elázni a gipsz.
- Jó ötletnek tűnik, egy próbát megér! – mondta Kellan elgondolkozva.
- Igen, szerintem is! – mondtam, és közben már oda is mentem, és leültem az ágyra.
Jó vastagon betekertem az egészet, majd ollóval levágtam, és odaragasztottam.
- Készen is vagy! – mondtam elégedetten.
- Nagyszerű! – mondta Kellan, és alaposan, végignézte a lábát.
- Te érzed, de szerintem jó lenne, ha vennél be fájdalomcsillapítót, még most, mert úgyis meg fog fájdulni a bordád! – javasoltam.
- Aha, ide adod a poharat? – kérdezte.
Miután mindennel elkészült, lassan fölkelt, és elindult a fürdőbe. Már öt perce bent volt, mikor hallottam, hogy megnyitja a vizet.
Kis gondolkozás után én is levetkőztem, és bementem utána a fürdőbe.
Nem lepődött meg, amikor beléptem.
- Már vártam mikor jössz utánam! – vigyorgott.
Én pedig alig bírtam levenni a szemem a testéről. Izmos felsőtestéről záporoztak le a vízcseppek, és haja is összevissza állt, ahogy csöpögött le róla a víz.
- Igen, gondoltam a bordáid miatt nem tudsz úgy mozogni, így kénytelen leszek beszappanozni téged! – vigyorogtam én is, miközben beléptem mellé a zuhanyzóba, és átölelte a derekamat.
Bő fél óra volt, mire végeztünk.
Kellan még olvasott egy kicsit lefekvés előtt, de én nagyon elálmosodtam, bár nem értem mitől, mert alig csináltam ma valamit. Nem értettem, mitől vagyok ennyire álmos.
Bár volt egy halvány sejtésem volt.
Másnap reggel korán keltem, miután felöltöztem, halkan kiosontam a szobából, és lementem a földszintre.
Megreggeliztem, és készítettem pár szendvicset Kellannak is.
- Jó reggelt, álomszuszék! – mosolyogtam rá, mikor beléptem a szobába, és láttam, hogy már felébredt.
- Szia! Készülsz valahová? - kérdezte, miután alaposan végigmért.
Még nem árulhattam el neki, hogy hova megyek, így gyorsan ki kellett találnom valamit.
- Igen, beszaladok apához, és vásárolni is szeretnék még az ebéd előtt! – vágtam ki magam a kínos helyzetből.
- Ja, tényleg, az ebéd! Egészen el is felejtettem! – dünnyögte
- Ha most alaposan bereggelizel, kibírod addig, amíg hazaérek? – kérdeztem, elengedve a fülem mellett a megjegyzését.
- Persze, nem fogok éhen halni! – mondta, majd lehúzott magához, és hevesen megcsókolt.
- Mondtam már, milyen jól nézel ki? – kérdezte vigyorogva, miután elhúzódtam.
- Még nem, de köszi!
Majd az órámra néztem, ami már fél tízet mutatott.
- Sajnálom, most mennem kell! Legkésőbb fél kettőre itthon vagyok! – búcsúztam, majd egy csókot nyomtam a szájára, és kiléptem a szobából.
A forgalom miatt éppen időben érkeztem Karenhez.
- Szia! Éppen időben jöttél! – köszöntött mosolyogva.
- Jó napot! – köszöntem neki én is.
- Jaj, ne butáskodj, tegezz nyugodtan! Hiszen anyukád barátnője voltam, téged pedig kiskorod óta ismerlek!
- Ó, rendben! Akkor, szia! – mosolyogtam rá, miközben beléptem a rendelőbe.
Nem sokat változott, mióta utoljára láttam, pedig az már jó régen volt. Szőkésbarna haja a válláig ért, a homlokát pedig frufru takarta. Kinézetre megtévesztően hasonlított Diane Keatonhoz. - Minek köszönhetem ezt a látogatást? – kérdezte Karen, ahogy leültem egy székre.
- Terhes vagyok! – nyögtem ki.
- Ó, hát gratulálok, Kyra! Ki a szerencsés apuka? – kérdezte.
Na, remek! Mit fog gondolni rólam?
- Öhm, hát igazából, az a helyzet, hogy… - haboztam, mert nem tudtam, hogyan mondjam el neki, az igazságot -, szóval, nem tudom! – vallottam be szégyenkezve.
- Úgy érted, mesterségesen…- kérdezte értetlenül Karen.
- Nem, két lehetséges apuka is van! – éreztem, hogy lángba borul az arcom.
- Értem!
- Ne gondolj rosszat rólam, csak hát az a helyzet, hogy nagyon rossz passzban voltam, és Alexet, Ő az egyik lehetséges apa jelölt, nagyon félreismertem! Most is éppen folyik ellene egy rendőrségi ügy, ugyanis megerőszakolt– fejeztem be a történetet, de a végére csak még kínosabban éreztem magam.
- De hát ez szörnyű! Akkor gondolom, előjegyeztethetlek egy DNS vizsgálatra! – jelentette ki Karen.
- Igen, köszönöm az jó lesz!
- Most pedig essünk túl a vizsgálaton!
Felfeküdtem az ágyra, és elkezdtük az ultrahang vizsgálatot. Karen alaposan, nagy körültekintéssel nézte meg a kicsit. Azt mondta, most vagyok a negyedik hétben. Szóval a baba egy hónapos. Még nagyon kicsit volt, de Karen felém fordította a monitort, így én is láthattam.
Mikor megláttam, leírhatatlan érzések töltöttek el. A képen az én kis babám van!
Azt persze, ilyen korban nem lehet megállapítani, hogy fiú-e vagy lány. De mindegy!
Nagyon boldog voltam!
Karen felírt még pár terhes vitamint, majd megbeszéltünk egy következő időpontot, és eljöttem. De azértbúcsúzóul, kezembe adott pár képet a kicsiről, még ha alig látszik a képeken, akkor is az én babám!
Teljesen feldobódva mentem az étterembe Jeremyhez.
Jeremy már várt rám, az egyik félreeső asztalnál.
Miután rendeltünk, rögtön faggatni kezdett.
- Miért kellett elhalasztanod az utazást? - kérdezte kíváncsian.
Én pedig vettem egy nagy levegőt, és miután úgyis el szerettem volna mesélni valakinek, előadtam a történetet a legelejétől. Megbíztam benne, és tudtam, hogy vele is jól meg lehet beszélni, az ilyen dolgokat.
Csakhogy azt vettem észre, hogy Jeremy arca egyre mogorvább lesz, ami nála nagyon szokatlan.
Eddig, ahányszor csak találkoztunk, mindig jó kedve volt. Annak tulajdonítottam a dolgot, hogy biztos a történetem miatt vág ilyen képet.
Amikor befejeztem, láttam egy kis zavart az arcán.
- Neked van barátod? – kérdezte furcsa hangon.
- Igen, de hát miért? Mi a baj Jeremy?- sehogyan sem értettem a kérdését.
- Mit gondolsz, miért hívtalak meg ebédelni, vagy miért kérem folyton, hogy menjünk el valahová, és beszélgessünk? – fakadt ki.
Én meg sem tudtam szólalni a döbbenettől.
- Hát tényleg nem tűnt fel? Beléd szerettem! Azóta, mióta először megláttalak, már akkor tetszettél, de aztán egyre többször beszélgettünk és hát…- elhallgatott, és kerülte a tekintetemet.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre.
- Te… te nem… neked nem tűnt fel? – fejezte aztán be a kérdést.
De volt egy olyan érzésem, hogy eredetileg, nem ezt akarta kérdezni.
- Jeremy, sajnálom! Én nem tudtam, hogy te hogyan érzel! Én csak azt láttam, hogy mindenkihez kedves vagy, állandóan vidám, de soha nem jársz senkivel.
Pedig rengeteg lány sündörög körülötted, de te mindig elküldted őket! Ezért… szóval… - nem tudtam befejezni, közben pedig éreztem, hogy elvörösödök.
Félve néztem föl Jeremyre, és azt láttam, hogy elkerekedik a szeme.
- Úristen! Kyra! Te azt hitted rólam, hogy én meleg vagyok? – kiabált Jeremy, amikor rájött mire is gondoltam én.
Túl hangos volt, mert szinte az egész étterem felénk fordult. Jeremynek is feltűnhetett, mert lejjebb vette a hangerőt.
- Nem hiszem el! Kyra, azért küldtem el az összes lányt, mert nem kellettek, te tetszettél!
- Én sajnálom, úristen, tényleg hülye voltam! Ne haragudj, hogy megbántottalak! Meg tudsz bocsátani valaha is nekem? – kérdeztem, és közben azt éreztem, hogy elsüllyedek a föld alá.
Számomra teljesen világos volt, hogy Jeremy…
Én meg kinevettem Kellant, amiért féltékeny! És tessék igaza lett, közben pedig azt mondtam neki, hogy meleg!
Úgy éreztem, nem tudok tovább itt ülni Jeremyvel egy asztalnál, így fogtam a táskámat, és egy szó nélkül kiszaladtam az étteremből.
Ennél kínosabban, azt hiszem, soha nem éreztem magamat!
Hazafelé megvettem a vitaminokat, amiket Karen írt fel, és közben próbáltam magamat megnyugtatni, hogy ne látszódjon rajtam semmi, amikor hazaérek.
Mikor megjöttem, a vitaminokat gyorsan bedugtam a konyhába, és már mentem is föl Kellanhoz.
Beléptem, de az arckifejezése egy cseppet sem tetszett.
- Szia, Drágám!- köszöntem neki, majd lehajoltam, hogy megcsókoljam, de elhúzódott.
Nem értettem a viselkedését. Először Jeremy, most meg Kellan! Nem értem, mi van ma a férfiakkal? Mind megbuggyantak?
- Mi a baj, Kellan? – kérdeztem.
- Hol voltál ma délelőtt, Kyra? És ne mond azt, hogy az apádnál, Ő ugyanis délelőtt volt itt, mivel hallotta, hogy mégse utazol, így gondolta benéz! – Kellan arcáról csak úgy sütött a megbántottság és a harag. - Szóval, hol voltál? És az igazat akarom hallani! – ahogy a szemébe néztem, tudtam, hogy most nagy bajban vagyok.
Nem volt elég mára? Kérdeztem magamban kétségbeesetten.
- Vacsorára, vagy csak úgy? – sikerült nagy nehezen kinyögnöm.
Biztos érdekes képet vághattam, ugyanis Kellan nem tudta megállni, és hangos nevetésben tört ki.
Majd hirtelen abba is hagyta, helyette szitkozódni kezdett.
- Meg is érdemled! Így jár, aki kárörvendő! – mondtam neki morogva.
- Jó, bocsi! De nem tudtam megállni, látnod kellet volna az arcodat!- eresztett meg egy kaján vigyort.
- Haha, nagyon vicces vagy! Inkább válassz valamilyen filmet, és nézzük azt! – javasoltam.
A film kiválasztása nem volt egyszerű, ha én kiválasztottam egyet, akkor Kellan kritizálta meg, ha Ő választott valamit, ahhoz nekem nem volt kedvem.
Végül megállapodtunk, hogy először megnézünk egy horrorfilmet, mivel Ő azokat szereti, utána pedig valami vidámabbat, amit én választok.
A horrorfilm alatt, Kellan jókat szórakozott rajtam, ugyanis ha a gyilkos hirtelen került elő a semmiből, mindig a szívbajt hozta rám, és előfordult, hogy sikítottam is.
Ilyenkor szorosabban magához ölelt, de közben éreztem, hogy a válla rázkódik a nevetéstől. Mikor pedig felnéztem az arcába, láttam, hogy nem is a filmet nézi, hanem engem figyel közben.
Szemei vidáman csillogtak, szája pedig fülig érő vigyorra húzódott.
- Te választottad, úgyhogy a filmet nézd, ne azt, hogy én mit csinálok! – dünnyögtem bele a mellkasába, ugyanis éppen egy elég brutális résznél járt a film.
- Jó, de olyan aranyos vagy, ahogy így rémüldözöl! - mondta, majd éreztem, hogy egy csókot nyom a homlokomra.
Ahogy ott feküdtem szorosan mellette, éreztem, hogy kezd elnehezülni a szemhéjam, majd lassan lecsukódott, és mély álomba szenderültem.
Arra ébredtem, hogy Kellan fészkelődik mellettem.
Nagy nehezen kinyitottam a szememet, és láttam, hogy az ágy végéhez próbál evickélni.
- Hova mész? – kérdeztem halkan.
- Felébredtél? Muszáj vécére mennem, bocsi, ha felébresztettelek! – mondta, de az arcát nem láttam, mivel már háttal volt nekem.
- Segítsek? – kérdeztem, bár tudtam, hogy felesleges, mert úgysem fogja elfogadni, hogy segítsek neki.
- Nem kell, megy egyedül is! – dörmögte hátra a válla fölött.
- Te tudod! – hagytam rá, majd figyeltem, hogyan sántikál el a fürdőig.
Ahogy becsukta maga után az ajtót, megfordultam, és a kisszekrényen álló órával találtam szembe magam.
Már hat óra volt. Nagy nehezen kikeltem az ágyból, és elindultam a konyhába, hogy valami ehetőt üssek össze vacsorára.
- Minden rendben odabent? - kiabáltam be neki, ahogy elhaladtam a fürdőszoba előtt.
- Nem kell folyton aggódni! – szólt ki a fürdőből.
- Oké, lent leszek, készítek valamit vacsorára! Esetleg van valami ötleted? – kérdeztem, továbbra is az ajtó előtt szobrozva.
- Nincs, de nekem bármi jó lesz! Csak ne legyen benne túl sok zöldség! – válaszolta, és közben hallottam, ahogy megnyitja a csapot.
Szóval tényleg elboldogult egyedül. Megkönnyebbülve mentem le a konyhába.
Miközben a hozzávalókat kutattam a vacsorához, kezdtek visszatérni az idegesítő gondolataim.
Vajon miért nem hívott még vissza Mr. Dominic? Mi lesz szerdán, ha megérkeznek Kellan szülei?
És még vagy legalább ezer ilyen, és ehhez hasonló kérdés kavargott a fejemben.
Meg tudtam volna őrülni tőlük.
Mikor már minden elkészült, eszembe jutott, hogy egyetlen egy telefont nem intéztem csak el.
Bementem a dolgozószobámba és előkerestem a nőgyógyászom számát.
Karennek hívják a nőt. Még anya ajánlotta, mind a ketten hozzá jártunk. Nagyon kedves, ami valljuk be, egy nőgyógyásznál nem hátrány.
Mikor azonban megtaláltam a számát, rájöttem, hogy már feleslegesen hívnám, úgysem lenne bent, mert már este van.
Kénytelen vagyok holnapra halasztani a dolgot. Hacsak, nem leszek annyira pofátlan, és hívom fel a mobilján, hogy holnapra adjon egy időpontot.
Pár perc gondolkodás után, úgy döntöttem, hogy nem várhatok tovább, muszáj tudnom, hogy minden rendben van-e a babával.
Pár csengetés után már fel is vette.
- Halló? – szólt bele Karen.
- Jó napot! Elnézést, hogy zavarom, Kyra Mason vagyok! – mutatkoztam be.
- Nem zavarsz, régen találkoztunk, Kyra! – mondta kedvesen Karen.
- Igen, igazából ezért is keresem! Egy nagy kérésem lenne! Holnapra esetleg tudna adni egy időpontot, sürgős lenne! – kérdeztem.
- Ó, tudod tartani egy kicsit? Meg kell, hogy nézzem a noteszomban.
- Persze, addig várok - közben egyfolytában azon imádkoztam, hogy holnap tudjak menni hozzá.
- Itt is vagyok! Szerencsés vagy, valaki átszervezte az időpontját, így ha neked is jó, a holnap tíz óra, akkor várlak!
- Jaj, az nagyszerű lesz! Köszönöm, Karen! – hálálkodtam.
- Nincs mit! Akkor holnap! – köszönt el.
- Holnap! Viszlát!- köszöntem el én is.
Az este hamar eltelt, a vacsorát felvittem a szobába egy tálcán, és Kellan jóízűen befalta az egészet.
Én nem igazán voltam éhes, de mivel már nem csak magamra kell gondolnom, mégis leerőltettem egy keveset.
Közben pedig végig azon gondolkodtam, hogy hogyan fog lefürdeni Kellan, anélkül, hogy elázna a gipsze, és ne fájjon nagyon a bordája.
Mire befejezte a vacsorát, én is előálltam a nagy ötletemmel. Már csak az a kérdés, mennyire fog beválni.
Ráparancsoltam Kellanra, hogy amíg nem jövök vissza, fel ne merjen kelni, közben leszaladtam a konyhába, és kutatni kezdtem a folpack után, majd mikor megtaláltam, egy olló és egy tekercs cellux kíséretében fölszaladtam vele a szobába.
- Mit akarsz azokkal, Kyra? – kérdezte Kellan, amikor nagy elégedettséggel felmutattam a szerzeményemet.
Látszott az arcán, hogy sehogyan sem érti, mit akarok ezekkel.
- Elgondolkodtam, hogy hogyan tudnál fürdeni anélkül, hogy elázna a gipszed, és eszembe jutott valami. Alaposan betekerem a gipszedet, ezzel - mutattam a folpackra – és így, nyugodtan beállhatsz majd a zuhany alá, nem fog elázni a gipsz.
- Jó ötletnek tűnik, egy próbát megér! – mondta Kellan elgondolkozva.
- Igen, szerintem is! – mondtam, és közben már oda is mentem, és leültem az ágyra.
Jó vastagon betekertem az egészet, majd ollóval levágtam, és odaragasztottam.
- Készen is vagy! – mondtam elégedetten.
- Nagyszerű! – mondta Kellan, és alaposan, végignézte a lábát.
- Te érzed, de szerintem jó lenne, ha vennél be fájdalomcsillapítót, még most, mert úgyis meg fog fájdulni a bordád! – javasoltam.
- Aha, ide adod a poharat? – kérdezte.
Miután mindennel elkészült, lassan fölkelt, és elindult a fürdőbe. Már öt perce bent volt, mikor hallottam, hogy megnyitja a vizet.
Kis gondolkozás után én is levetkőztem, és bementem utána a fürdőbe.
Nem lepődött meg, amikor beléptem.
- Már vártam mikor jössz utánam! – vigyorgott.
Én pedig alig bírtam levenni a szemem a testéről. Izmos felsőtestéről záporoztak le a vízcseppek, és haja is összevissza állt, ahogy csöpögött le róla a víz.
- Igen, gondoltam a bordáid miatt nem tudsz úgy mozogni, így kénytelen leszek beszappanozni téged! – vigyorogtam én is, miközben beléptem mellé a zuhanyzóba, és átölelte a derekamat.
Bő fél óra volt, mire végeztünk.
Kellan még olvasott egy kicsit lefekvés előtt, de én nagyon elálmosodtam, bár nem értem mitől, mert alig csináltam ma valamit. Nem értettem, mitől vagyok ennyire álmos.
Bár volt egy halvány sejtésem volt.
Másnap reggel korán keltem, miután felöltöztem, halkan kiosontam a szobából, és lementem a földszintre.
Megreggeliztem, és készítettem pár szendvicset Kellannak is.
- Jó reggelt, álomszuszék! – mosolyogtam rá, mikor beléptem a szobába, és láttam, hogy már felébredt.
- Szia! Készülsz valahová? - kérdezte, miután alaposan végigmért.
Még nem árulhattam el neki, hogy hova megyek, így gyorsan ki kellett találnom valamit.
- Igen, beszaladok apához, és vásárolni is szeretnék még az ebéd előtt! – vágtam ki magam a kínos helyzetből.
- Ja, tényleg, az ebéd! Egészen el is felejtettem! – dünnyögte
- Ha most alaposan bereggelizel, kibírod addig, amíg hazaérek? – kérdeztem, elengedve a fülem mellett a megjegyzését.
- Persze, nem fogok éhen halni! – mondta, majd lehúzott magához, és hevesen megcsókolt.
- Mondtam már, milyen jól nézel ki? – kérdezte vigyorogva, miután elhúzódtam.
- Még nem, de köszi!
Majd az órámra néztem, ami már fél tízet mutatott.
- Sajnálom, most mennem kell! Legkésőbb fél kettőre itthon vagyok! – búcsúztam, majd egy csókot nyomtam a szájára, és kiléptem a szobából.
A forgalom miatt éppen időben érkeztem Karenhez.
- Szia! Éppen időben jöttél! – köszöntött mosolyogva.
- Jó napot! – köszöntem neki én is.
- Jaj, ne butáskodj, tegezz nyugodtan! Hiszen anyukád barátnője voltam, téged pedig kiskorod óta ismerlek!
- Ó, rendben! Akkor, szia! – mosolyogtam rá, miközben beléptem a rendelőbe.
Nem sokat változott, mióta utoljára láttam, pedig az már jó régen volt. Szőkésbarna haja a válláig ért, a homlokát pedig frufru takarta. Kinézetre megtévesztően hasonlított Diane Keatonhoz. - Minek köszönhetem ezt a látogatást? – kérdezte Karen, ahogy leültem egy székre.
- Terhes vagyok! – nyögtem ki.
- Ó, hát gratulálok, Kyra! Ki a szerencsés apuka? – kérdezte.
Na, remek! Mit fog gondolni rólam?
- Öhm, hát igazából, az a helyzet, hogy… - haboztam, mert nem tudtam, hogyan mondjam el neki, az igazságot -, szóval, nem tudom! – vallottam be szégyenkezve.
- Úgy érted, mesterségesen…- kérdezte értetlenül Karen.
- Nem, két lehetséges apuka is van! – éreztem, hogy lángba borul az arcom.
- Értem!
- Ne gondolj rosszat rólam, csak hát az a helyzet, hogy nagyon rossz passzban voltam, és Alexet, Ő az egyik lehetséges apa jelölt, nagyon félreismertem! Most is éppen folyik ellene egy rendőrségi ügy, ugyanis megerőszakolt– fejeztem be a történetet, de a végére csak még kínosabban éreztem magam.
- De hát ez szörnyű! Akkor gondolom, előjegyeztethetlek egy DNS vizsgálatra! – jelentette ki Karen.
- Igen, köszönöm az jó lesz!
- Most pedig essünk túl a vizsgálaton!
Felfeküdtem az ágyra, és elkezdtük az ultrahang vizsgálatot. Karen alaposan, nagy körültekintéssel nézte meg a kicsit. Azt mondta, most vagyok a negyedik hétben. Szóval a baba egy hónapos. Még nagyon kicsit volt, de Karen felém fordította a monitort, így én is láthattam.
Mikor megláttam, leírhatatlan érzések töltöttek el. A képen az én kis babám van!
Azt persze, ilyen korban nem lehet megállapítani, hogy fiú-e vagy lány. De mindegy!
Nagyon boldog voltam!
Karen felírt még pár terhes vitamint, majd megbeszéltünk egy következő időpontot, és eljöttem. De azértbúcsúzóul, kezembe adott pár képet a kicsiről, még ha alig látszik a képeken, akkor is az én babám!
Teljesen feldobódva mentem az étterembe Jeremyhez.
Jeremy már várt rám, az egyik félreeső asztalnál.
Miután rendeltünk, rögtön faggatni kezdett.
- Miért kellett elhalasztanod az utazást? - kérdezte kíváncsian.
Én pedig vettem egy nagy levegőt, és miután úgyis el szerettem volna mesélni valakinek, előadtam a történetet a legelejétől. Megbíztam benne, és tudtam, hogy vele is jól meg lehet beszélni, az ilyen dolgokat.
Csakhogy azt vettem észre, hogy Jeremy arca egyre mogorvább lesz, ami nála nagyon szokatlan.
Eddig, ahányszor csak találkoztunk, mindig jó kedve volt. Annak tulajdonítottam a dolgot, hogy biztos a történetem miatt vág ilyen képet.
Amikor befejeztem, láttam egy kis zavart az arcán.
- Neked van barátod? – kérdezte furcsa hangon.
- Igen, de hát miért? Mi a baj Jeremy?- sehogyan sem értettem a kérdését.
- Mit gondolsz, miért hívtalak meg ebédelni, vagy miért kérem folyton, hogy menjünk el valahová, és beszélgessünk? – fakadt ki.
Én meg sem tudtam szólalni a döbbenettől.
- Hát tényleg nem tűnt fel? Beléd szerettem! Azóta, mióta először megláttalak, már akkor tetszettél, de aztán egyre többször beszélgettünk és hát…- elhallgatott, és kerülte a tekintetemet.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre.
- Te… te nem… neked nem tűnt fel? – fejezte aztán be a kérdést.
De volt egy olyan érzésem, hogy eredetileg, nem ezt akarta kérdezni.
- Jeremy, sajnálom! Én nem tudtam, hogy te hogyan érzel! Én csak azt láttam, hogy mindenkihez kedves vagy, állandóan vidám, de soha nem jársz senkivel.
Pedig rengeteg lány sündörög körülötted, de te mindig elküldted őket! Ezért… szóval… - nem tudtam befejezni, közben pedig éreztem, hogy elvörösödök.
Félve néztem föl Jeremyre, és azt láttam, hogy elkerekedik a szeme.
- Úristen! Kyra! Te azt hitted rólam, hogy én meleg vagyok? – kiabált Jeremy, amikor rájött mire is gondoltam én.
Túl hangos volt, mert szinte az egész étterem felénk fordult. Jeremynek is feltűnhetett, mert lejjebb vette a hangerőt.
- Nem hiszem el! Kyra, azért küldtem el az összes lányt, mert nem kellettek, te tetszettél!
- Én sajnálom, úristen, tényleg hülye voltam! Ne haragudj, hogy megbántottalak! Meg tudsz bocsátani valaha is nekem? – kérdeztem, és közben azt éreztem, hogy elsüllyedek a föld alá.
Számomra teljesen világos volt, hogy Jeremy…
Én meg kinevettem Kellant, amiért féltékeny! És tessék igaza lett, közben pedig azt mondtam neki, hogy meleg!
Úgy éreztem, nem tudok tovább itt ülni Jeremyvel egy asztalnál, így fogtam a táskámat, és egy szó nélkül kiszaladtam az étteremből.
Ennél kínosabban, azt hiszem, soha nem éreztem magamat!
Hazafelé megvettem a vitaminokat, amiket Karen írt fel, és közben próbáltam magamat megnyugtatni, hogy ne látszódjon rajtam semmi, amikor hazaérek.
Mikor megjöttem, a vitaminokat gyorsan bedugtam a konyhába, és már mentem is föl Kellanhoz.
Beléptem, de az arckifejezése egy cseppet sem tetszett.
- Szia, Drágám!- köszöntem neki, majd lehajoltam, hogy megcsókoljam, de elhúzódott.
Nem értettem a viselkedését. Először Jeremy, most meg Kellan! Nem értem, mi van ma a férfiakkal? Mind megbuggyantak?
- Mi a baj, Kellan? – kérdeztem.
- Hol voltál ma délelőtt, Kyra? És ne mond azt, hogy az apádnál, Ő ugyanis délelőtt volt itt, mivel hallotta, hogy mégse utazol, így gondolta benéz! – Kellan arcáról csak úgy sütött a megbántottság és a harag. - Szóval, hol voltál? És az igazat akarom hallani! – ahogy a szemébe néztem, tudtam, hogy most nagy bajban vagyok.
Nem volt elég mára? Kérdeztem magamban kétségbeesetten.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
