12. Fejezet: Elfeledett tárgy

12. fejezet



Iszonyú nehezek voltak a csomagok. Alig bírtam őket elvonszolni az ajtóhoz. Már éppen megfogtam volna a kilincset, amikor megszólalt a telefonom.
Basszus! Ezt nem hiszem el! Ilyen is csak Velem történhet!
Közben lázasan kutattam a táskámban a mobil után, ami megállás nélkül csörgött. Nagy nehezen, hosszas keresgélés után megtaláltam. Sarah hívott. Gyorsan kinyomtam.
Óvatosan Kellan felé néztem, hogy felébresztette-e a csörgés. Szerencsém volt, nagyon mélyen aludt. Nem is csodálom, én is hulla fáradt vagyok.
Másodszorra, már sikeresen kijutottam a szobából. Gyorsan, körülbelül, mint egy csiga, levánszorogtam a földszintre a maradék holmimért. Közben ránéztem az órára, és rájöttem, hogy nem érek rá pakolászni. Rohamtempóban bementem a nappaliba, majd a dolgozószobába siettem. Miután mindennel végeztem, elkezdtem kihurcolni a bőröndöket és táskákat a kocsiba. Majd negyed óra volt mire mindennel végeztem. Szép lassan visszasétáltam a házba, és még egyszer utoljára körbejártam mindent. Mikor beléptem a dolgozó szobámba, leültem az asztalhoz, és mivel nem akartam Kellant egy árva szó nélkül itt hagyni, nagy nehezen megfogalmaztam neki egy levelet.

Bocsáss meg Nekem, amiért elmentem!
Kérlek, ne haragudj, hanem próbálj meg megérteni! Nem te vagy az oka, annak, hogy elmentem, hanem Alex. Szeretnék felejteni, de itt nem tudok, úgy érzem, hogy most muszáj egy kicsit elmennem…

Jaj, ez nehezebb, mintha könyvet kéne írnom! Hogyan fogalmazzam meg, amit gondolok?

… de ígérem, valamikor még visszajövök! Szeretlek, Kellan, de most tényleg nem tudnék itt maradi Veled, mert, lehet, hogy hülyeség, de ha együtt maradnánk, akkor folyton azon rágódnék, hogy miért vagy velem. Sajnálatból? És ezt a gondolatot nem tudnám kiverni a fejemből. De ha mégis sikerülne, ki tudja, hogy bírni tudnám-e a folytonos utazásaidat, vagy a média folyamatos zaklatását! Tudom, hogy ezt a részét egyszer már megbeszéltük, de most tele vagyok kétségekkel, csak két dologban vagyok teljesen biztos...

Teljesen belemerültem az írásba, és furcsa, de valahogy könnyebbnek éreztem magam tőle!

… az egyik, hogy mindennél jobban szeretlek, a másik pedig, hogy talán mindkettőnknek jobb lesz így, és ha mégsem, remélem meg tudsz Nekem bocsátani!
Kérlek, ne próbálj megkeresni, vagy kutatni utánam! Előbb vagy utóbb vissza fogok jönni.
Csókol: Kyra

Kész, még egyszer átolvastam, majd megfogtam, és elindultam vele az ebédlőbe. Éppen letettem az asztalra, mikor meghallottam, hogy Kellan jön lefelé a lépcsőn. Jaj, ne! Ma reggel összeesküdtek ellenem? Vagy mi van? Először a telefon, most meg ez!
Felkaptam a kocsikulcsomat, és halkan a bejárati ajtóhoz lopakodtam.
Csak Kellan észre ne vegyen! Kérlek, Istenem, csak ezt az egyet ússzam meg!
- Kyra, hova mész? – hallottam meg a hangját, ami elég dühös volt.
- Ööö, kérlek, ne haragudj rám!
Ahogy ezt kimondtam megpördültem, és kiszaladtam az ajtón, egyenesen a kocsimhoz. Gyorsan bepattantam és becsuktam az ajtót.
- Kyra! Ne! Hova mész? Várj már! – kiabálta Kellan miközben szaladt utánam.
- Bocsáss meg! – tátogtam, majd elindultam.
Kellan pedig csak nézett utánam.
Mikor elértem a kaput, hátrafordultam, és láttam, hogy berohant a garázsba.
Aztán hirtelen beugrott miért. A motorom! Nagyon régen vettem magamnak egy motort, elég szép, és nagyon gyorsan megy, de csak rövid ideig tartott az érdeklődésem iránta, így a garázsban felejtődött. Kellan pedig, amíg nálam volt, egyszer körülnézett ott, és megakadt a szeme a motoron. Elmeséltem neki, hogy miért porosodik ott, erre Ő hümmögni kezdett, hogy egy ilyen motort nem lenne szabad így elhanyagolni.
Most pedig már ezt a bizonyos motort tolta kifelé a garázsból.
Sőt már fel is pattant rá! Jaj, ne!
Gyorsan visszafordultam az ülésben és padlógázzal indítottam.
De közben Kellan is a sarkamban volt. Kihajtottam a főútra, és szándékosan arra felé mentem, ahol tudtam, hogy nagy a forgalom. Ott talán lemarad, és sikerül szem elől tévesztenie.
Pár perc után viszont be kellett látnom, hogy sok mindent nem tudok Kellanról. Például azt, hogy milyen jól vezet! Akármilyen cselt is vettem be, mindig ott volt mögöttem, és egyre közeledett.
Kezdtem magam egyre hülyébben érezni. Vajon miért ennyire kitartó? Csak hagyna simán elmenni, hiszen csak egy kis időre van szükségem! Utána visszajönnék! Főleg mivel ide köt minden. Itt van apa, Sarah, a munkám és a házam is. És Kellan persze! Bár Ő sokszor utazik.
Nagyot sóhajtottam, majd behajtottam egy kisutcába, és ott leállítottam a kocsit, és megvártam, míg Kellan odaér.
Nem kellett sokat várnom, fél perc múlva már ott is volt mellettem és szörnyen dühösnek tűnt.
- Megtudhatnám, mégis hova a fenébe készültél? – kérdezte szinte már kiabálva
- Kérlek, ne haragudj, de muszá…- nem hagyta végig mondani, amit akartam, belém folytotta a szót.
- Ne haragudjak? Igen? Amikor csak úgy itt hagysz? Mégis miért akartál elszökni? Mondd el! Hallani akarom! – ahogy belenéztem a szemébe, kezdtem érteni, hogy nem is annyira ideges, mint inkább félelem van a szemeiben.
Féltett engem? Ahogy ez tudatosult bennem, megértettem, hogy milyen nagy fájdalmat okoztam volna neki azzal, hogy elmegyek.
Már kezdtem örülni neki, hogy így alakult.
- Nem te vagy az oka, annak, hogy elmentem, hanem Alex. Szeretnék felejteni, de itt nem tudok, úgy érzem, hogy most muszáj egy kicsit elmennem, szeretlek, Kellan, de most tényleg nem tudnék itt maradi Veled, mert, lehet, hogy hülyeség, de ha együtt maradnánk, akkor folyton azon rágódnék, hogy miért vagy velem. Sajnálatból? És ezt a gondolatot nem tudnám kiverni a fejemből. De a mégis sikerülne, ki tudja, hogy bírni tudnám-e a folytonos utazásaidat, vagy a média folyamatos keverését! Tudom, hogy ezt a részét egyszer már megbeszéltük, de most tele vagyok kétségekkel, csak két dologban vagyok teljesen biztos az egyik, hogy mindennél jobban szeretlek, a másik pedig, hogy talán mindkettőnknek jobb lesz így, és ha mégsem, remélem meg tudsz Nekem bocsátani!- fejeztem be fejből a levél idézését.
Kellan pár percig csak nézett rám, de az arcáról, amin folyamatosan rengeteg érzelmet lehetett leolvasni, most semmit sem tudtam.
Kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám.
- Te most ezt komolyan gondolod? Ezért akartál elmenni? És engem nem is akartál erről megkérdezni? Nekem ebbe szerinted nincs beleszólásom? Mert szerintem, van, és bár nem kérdezted a véleményemet, nagyon nagy hülyeséget készültél csinálni. Elég lett volna, ha leülünk megbeszélni ezt az egészet. Én elhiszem, hogy össze vagy zavarodva a tegnap történtek után. Teljesen megértelek, de hogy lehettél képes arra, hogy csak így elszökj? Csak így itt hagytad volna apádat is? – kérdezte Kellan miközben egyre közelebb lépett hozzám.
- Igazad van, nem gondoltam át rendesen a dolgot, este még teljesen máshogy láttam mindent, és akkor az tűnt helyesnek, hogy elmegyek egy időre, és nem szó nélkül mentem el, mert Neked hagytam otthon egy levelet, apát és Sarah-t pedig felhívtam volna. Most viszont, azóta, hogy beültem az autóba, tudom, hogy nem így kellett volna intéznem, főleg, hogy közben látom az arcodat is. Mondd meg tudsz Nekem bocsátani? – kérdeztem halkan, miközben belenéztem azokba a csodálatosan kék szemeibe.
- Olyan őrültségeket tudsz kérdezni! Tiszta bolond vagy! – mondta mosolyogva, és szorosan magához húzott.
- Szóval? – kérdeztem megkönnyebbülve, hogy talán mégsem akkora a baj, mint sejtettem.
- Persze, csak ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz ilyet! Rendben? – lehelete már a fülemet csiklandozta, és így egyre nehezebb volt koncentrálnom.
- Rendben – nyögtem ki nagy nehezen, aztán végre megcsókoltam.
Mindketten rendesen ziháltunk már mire szétváltunk.
- Akkor menjük haza, de mivel Te motorral jöttél, kénytelen vagy azzal is jönni vissza! – mondtam nevetve, mert tudtam, hogy nem akar elengedni.
- Hát, jó! De ígérd meg, hogy nem lesz semmi csel, hanem Te is hazajössz! – mondta komolyan, miközben a szemembe nézett.
- Ígérem, hogy otthon találkozunk! – mondtam, majd adtam neki egy csókot.
Mikor elindult, én is beszálltam a kocsiba és indítottam.
Aztán eszembe jutott, hogy azt nem ígértem meg neki, hogy mikor találkozunk otthon!