11.Fejezet: Hogyan tovább?

11. fejezet


Apa odajött hozzánk, és halkan súgott valamit Kellannak. Miután én nem voltam hajlandó elengedni, apa csak a homlokomra nyomott egy puszit, és a hátamat simogatta.
Csendben figyeltük, ahogy Alexet beültetik a rendőrautóba, de mikor elhaladtak mellettem, kirázott a hideg, a tekintete megijesztett, és ahogy eszembe jutott, mit tett velem, legszívesebben üvöltöttem volna.
Kellan és apa szorosan mellettem álltak, és egy percre sem mozdultak mellőlem, amíg az összes rendőr el nem ment.
Engem is el akartak vinni kihallgatásra, hogy tegyek vallomást, de szerencsére apa és Kellan megbeszélték, hogy majd holnap, ha egy kicsit jobban leszek, bemegyek.
Miközben Alex beült a rendőrautóba, folyamatosan engem nézett, amitől nagyon rossz érzésem volt, és éreztem, hogy megint hullnak a könnyeim.
Miután elmentek, apa még maradt egy kicsit, de miután látta, hogy nem használ semmit, ha beszélgetni próbál velem, hazament.
Kellan megpróbált belém erőltetni valami ennivalót, de pár falat után feladtam.
Felmentem a szobába, és bevackolódtam az ágyba, nem sokkal később jött utánam Ő is.
- Kyra, most próbálj meg aludni, reggel pedig elmegyünk a rendőrségre. Rendben? – kérdezte, miközben leült az ágy szélére.
Nem válaszoltam, csak néztem magam elé, és mindig megjelent pár kép a korábban történtekről. Igazából, nem sokra emlékeztem az egészből, mert közben többször is elájultam, de amire viszont igen, az iszonyatos, és ha csak eszembe jutott, hogy másoknak is el kell mesélnem, kirázott a hideg.
Ez az egész annyira megalázó, és undorító, hogy nem szerettem volna róla senkinek sem beszélni, és ha lehetne, még csak nem is gondolnék rá.
De sajnos, nem sikerült, ha egy percre is becsuktam a szemem, Alexet láttam, amint felém hajol, és éppen…
Még mindig fájt, és ha arra gondoltam, csak még rosszabb lett, kavargott a gyomrom is.
- Kyra! – mondta kicsit hangosabban Kellan.
- Tessék? – krákogtam.
- Szóval? Nem baj, ha itt maradok? Nem szívesen hagynálak egyedül, nyugodtabb lennék, ha itt maradnék, és tudnám, hogy rendben vagy. Persze tudom, hogy nem vagy, de legalább megpróbálok vigyázni rád! Rendben? – nézett rám szomorú szemekkel.
- Igen, de akkor menj, zuhanyozz le, és azt hiszem, valamelyik szekrényben találsz pár pólót és nadrágot, amik talán jók rád. Kényelmesebb bennük aludni, mint farmerben. – mosolyodtam el erőtlenül.
- Köszi, de megvárom, míg elalszol, addig nem megyek sehova – suttogta miközben felém hajolt, és egy lágy csókot nyomott a számra.
Én azonban elhúzódtam, nem akartam mást csak egyedül lenni. Azt viszont tudtam, hogy Kellan nem fog elmenni, és nem is akartam, hogy így legyen. Szeretem Őt, de most legszívesebben elmentem volna a világ végére, ahol senki nem találna rám, és ott élnék tovább.
- Menj nyugodtan! – mondtam neki halkan.
Kellan nem válaszolt, csak bebújt mellém az ágyba, és szorosan magához húzott.
- Megölöm azt a szemetet, amiért ezt tette veled! De már itt vagyok, és nem lesz semmi baj! Itt vagyok, és vigyázni fogok rád! – suttogta a fülembe.
- Itt leszel, vigyázol rám? De miért? – kérdeztem meglepetten.
- Szerinted miért?
- Nem tudom, de ha csak bűntudatból, akkor tudnod kell, hogy nem a Te hibád, ami történt, én csak köszönettel tartozom, amiért segítettél!
- Bűntudat? Igen, az is van, amiért nem voltam itt, és nem tudtam vigyázni rád, de nem ezért szeretnék vigyázni rád! Hát tényleg nem is sejted miért? – kérdezte és az állam alá nyúlt, kényszerítve, hogy nézzek a szemébe.
- Hát ne…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert megszólalt a csengő.
Kellan felkelt és az ajtóhoz indult, de előtte még visszahajolt, és megcsókolt.
- Erre még később visszatérünk, de most kinyitom az ajtót. Mindjárt visszajövök!- mondta, és becsukta az ajtót.
Sokat vártam Kellanra, de már vagy fél órája lement, és még mindig nem jött vissza. Csak a hangokat hallottam lentről, több ember volt lent. Néha Kellan hangját is ki tudtam venni közülük.
Míg arra vártam, hogy visszajöjjön, gondolkoztam. Visszagondoltam az elmúlt hetekre, és csak azt láttam, hogy egy csomó rossz dolog történt velem.
Először találkoztam Kellannal, és szinte rögtön „ideköltözött”. Utána megjelent az az újságcikk, és mindent elrontott, jött Alex. Vele úgy tűnt, minden jól alakul, és ha szépen fokozatosan haladunk, nem lesz semmi baj. De visszajött Kellan és Alex megőrült, összeverekedtek, végül jött a kórház, Alexből pedig kibukott egy kevés az igazi énjéből. Ekkor bezárkóztam ide, de megjelent Kellan, és mindent megmagyarázott.
És most pedig itt tartunk.
Hogy így végiggondoltam feltűnt, hogy Kellannal mindig jön valami, hogy ne tudjunk együtt lenni. Alex, pedig csak enyhén szólva életem legrosszabb futó kapcsolata volt.
Most végre együtt lehetnék Kellannal, de lehet, hogy már én nem akarok. Ha most összejönnénk, folyton azon agyalnék, hogy vajon nem sajnálatból van-e velem.
De ha ezt el is tudnám felejteni, ott lenne köztünk ez a szörnyű emlék. Pedig én nem akarok emlékezni ezekre a szörnyű emlékekre.
Megfogalmazódott bennem egy ötlet. Gyorsan felpattantam, és a szekrényhez rohantam. Előráncigáltam belőle a bőröndjeimet, és gyorsan bedobáltam a ruháimat.
Nem szívesen tettem, de úgy éreztem ez a leghelyesebb. A könnyeim megint folyni kezdtek, de már nem zavart.
Mikor minden holmimat bepakoltam, gyorsan a fürdőbe mentem és ott is összeszedtem mindent.
Volt még pár dolog, amit el akartam csomagolni, de azok lent voltak a földszinten, így meg kellett várnom, amíg Kellan elalszik.
Így miután az emeleten végeztem, fogtam a bőröndöket, és elrejtettem őket, hogy Kellan ne lássa meg.
Aztán visszabújtam az ágyba, és vártam, de nem is kellett sokáig várnom, mert már hallottam is a léptei zaját. Mikor benyitott a szobába, úgy tettem mintha aludnék. Ő pedig odajött hozzám, és adott egy csókot a homlokomra, majd elvonult fürdeni.
Most, hogy eldöntöttem, hogyan tovább, sokkal jobban lettem. Kellan miatt viszont nagyon szomorú voltam. Ha belegondolok, hogy most látom Őt utoljára, úgy érzem, mintha valaki belülről elkezdene szurkálni.
Talán éppen ezért tettem azt, hogy felkeltem, és belopakodtam a fürdőbe Kellanhoz.
Látni akartam, még egyszer utoljára. De ahogy néztem, hogyan gördülnek végig a testén a vízcseppek, rájöttem, hogy nézni nem elég.
Pedig ez idáig azt hittem, hogy Alex után már nem fogok megkívánni egyetlen férfit sem. De Kellan az élő bizonyíték rá, hogy tévedtem.
Kibújtam a ruháimból, beléptem mellé a zuhanykabinba, és hátulról szorosan átöleltem. Éreztem rajta, hogy hirtelen megmerevedik, de mikor hátrafordult, és rájött, hogy én vagyok, magához húzott, és megcsókolt.
- Azt hittem, alszol! Jobban vagy már?- kérdezte, miközben a hátamat simogatta.
- Azt hiszem igen – mondtam, miközben lenéztem a kezeire, amik már a fenekemnél kalandoztak, de aztán hirtelen abbahagyta.
- Miért hagytad abba?- kérdeztem értetlenül
- Hát, mert gondolom, most nem akarod, vagy tévedek?- kérdezte, és a szemembe nézett, mintha onnan akarná kiolvasni a választ.
- Kellan, én is furcsállom a viselkedésemet, de hidd el, Te el tudnád feledtetni velem, amit Alex művelt…- elhallgattam, majd hosszan torkot köszörültem. - Téged szeretlek!
Félve néztem az arcába, mert nem voltam benne biztos, hogy megérti, amit mondtam, de mikor ránéztem, nem láttam mást, mint hatalmas örömöt.
Megfogta a derekamat és szorosan magához húzott, majd miközben a meleg víz folyt ránk, mi teljesen egymásba feledkeztünk.
Mikor magamhoz tértem, már az ágyban feküdtünk, egymás mellett, úgy hogy Kellan átölelt.
Szemem megakadt az eldugott bőröndökön. Muszáj most felkelnem, hogy még a maradék holmimat is össze tudjam szedni.
Óvatosan kibújtam az ölelésből, és egy búcsúcsókot nyomtam Kellan szájára. Kínzott a gondolat, hogy itt kell Őt hagynom, éppen ezért fogtam a mobilomat, és készítettem róla pár képet. Tudtam, hogy soha nem fogom Őt elfelejteni, de ha már nagyon hiányzik, akkor csak előveszem a mobilt, és…
Ezen inkább nem is gondolkozom, mert a végén nem tudok elmenni.
Még egy utolsó pillantást vettettem az édesen alvó Kellanra, majd felöltöztem, és a bőröndjeimmel elindultam a földszintre.