15. Fejezet: Baleset

15. fejezet

Komiknak nagyon örülnék!!!
Szóval, ha elolvastátok, légyszí, szánjatok rá két percet!
Köszi!


- Semmi baj, mondtam, hogy nyugodj meg! – nyöszörögte Kellan a vonalba.
- Képzeld, nem nyugtattál meg! – mondtam egyre jobban pánikolva.
- Tudod, melyik a Szt. James kórház?
- Igen, nincs is messze tőlem! Sietek! – hadartam, miközben fejben gyorsan átgondoltam, hogyan jutok oda a legrövidebb úton.
- Vezess óvatosan! – hallottam még a hangját miközben már tettem le a telefont.
Kapkodva kirángattam a bőröndből valami kórházba illő ruhát, és gyorsan fel is vettem.
Lerohantam a földszintre, felkaptam a koccsikulcsokat és már mentem is a garázsba az autóhoz.
A Szt. James nincs messze tőlem, körülbelül húsz perc autóval. Nem igazán tudtam a vezetésre koncentrálni, mert folyton azon rágódtam, vajon mi történhetett Kellannal. Annyira aggódtam érte, hogy szinte már én magam is megdöbbentem rajta. Egészen rövid idő alatt az életem része lett, már olyannyira, hogy szinte minden döntésemben nézem az Ő érdekeit, mellette érzem magam biztonságban. Rájöttem, hogy ez több mint szerelem, ez komolyabb.
Ahogy erre rájöttem, eldöntöttem magamban, hogy nem halogathatom tovább, meg kell csinálnom a tesztet. El kell mennem a patikába, és vennem kell, nem is egyet, hanem több tesztet is, mert tutira kell mennem.
Aztán ráérek utána pánikolni, hogy mi lesz. Csak épp az a bajom, hogy fogalmam sincs, mit fogok tenni, ha pozitív lesz!
Mikor odaértem a kórházhoz, bezártam a kocsit, és már rohantam is a bejárathoz. Amint beléptem az információs pulthoz mentem.
- Elnézést! Meg tudná mondani, hogy Kellan Lutz melyik szobában van? És, hogy miért hozták be? – kérdeztem a nőtől, aki első látásra nem volt szimpatikus. Tipikus szőke hajú cicababa volt.
- Parancsol? – kérdezte lustán, ahogy kegyeskedett végre rám pillantani.
- Igen, Kellan Lutzhoz jöttem. Megmondaná, hol találom? – kérdeztem egyre ingerültebben.
- Sajnálom, de nem segíthetek! – mondta, és fordult vissza a monitor elé, amit idáig bámult.
- Igen? Megtudhatnám miért?
- Ön a hozzátartozója? – kérdezte flegmán, rám se nézve.
- Hát, nem, de…
- Akkor nem segíthetek! – vágott közbe
- De a barátnője vagyok! – mondtam, és közelebb hajoltam hozzá, hogy végre rám nézzen.
- Ó, igazán? Én úgy tudom, hogy menyasszonya van, aki egyáltalán nem így néz ki, mint Maga! – közölte velem gúnyosan.
Ez övön aluli volt! Hogy képzeli ez a kis hülye liba, hogy így beszél velem!? Még hogy menyasszonya van! Azt a cikket nem látta, amiben Kellan megcáfolta a híreket?
- Nincs menyasszonya! Ha pletykalapokat olvas, akkor legalább vegye a fáradtságot, és olvassa el rendesen!
Közben eszembe jutott valami, felhívom Kellant, Ő majd megmondja, melyik szobában van.
Kíváncsi leszek, milyen képet fog vágni ez a liba, ha rájön, hogy tényleg én vagyok Kellan barátnője!
- Szia, már itt vagyok a kórházban, de nem tudok felmenni hozzád, mert nem mondják meg, melyik szobában vagy- közben láttam, hogy a lány ellenséges tekintettel néz rám
- Szia! Második emelet 216-os szoba. – A hangja még mindig elég furcsa volt, így nem vesztegettem az időmet tovább a döbbent recepciósra, hanem egyenesen a lifthez siettem.
Mikor kiszálltam a liftből, a folyosót szinte végig rohantam.
Egyre közelebb értem az ajtóhoz, és egyre jobban féltem, hogy milyen állapotban lehet. Mikor odaértem, megálltam vettem egy mély lélegzetet, és emeltem a kezem, hogy lenyomjam a kilincset, amikor hangokat hallottam bentről.
- Hogyan lehet ekkora hülye?- hallottam Kellan erőtlen hangját
- Szerelmes! – hallottam bentről egy másik hangot is, ami nagyon ismerős volt.
- Jó, ezt megértem, de… áh - nyögött fel Kellan – Még csak 25 éves a fenébe is!
- Hé, én egy szóval sem mondtam, hogy helyeslem a döntését! – Kellan apja, jöttem rá! Hát persze, Ő van bent, de vajon kiről beszélhetnek?
- Ráadásul itt a munkája, amiben sikeres! Csak hátráltatná!- Egyre értetlenebbül hallgattam a beszélgetést. - Egy gyerekhez még nem elég érett!
Mi? Ezek rólam beszélnek?
De vajon honnan tudhatják, hogy terhes vagyok? Hiszen még én sem tudom! Ráadásul, milyen jogon gondolja azt Kellan, hogy nem vagyok elég érett egy gyerekhez? Az igaz, hogy 25 éves vagyok, de más már 20 éves korában gyereket szül, úgy hogy talán még munkája sincs. Nekem van munkám, tudnék mellette a babával foglalkozni, és egy nagy házam is.
Még hogy nem vagyok elég érett!
Nagyon szomorú lettem, hogy Kellan ezt gondolja rólam.
- Hol lehet már Kyra? Legalább öt perce hívott, azóta már kétszer ide kellett volna érnie.
Hoppá! Tényleg, el is felejtettem, úgy ledöbbentem.
Na jó! Nyugalom! Semmi baj nem lesz, csak úgy kell tennem, mintha semmit sem hallottam volna!
De hogyan fogok így Kellan, vagy az apja szemébe nézni?
A biztonság kedvéért kopogtam, mielőtt beléptem volna.
- Hát itt vagy? Azt hittem soha nem érsz ide! – mondta Kellan
Ahogy ránéztem, kezdett elpárologni a dühöm, és a megbántottságomat is félretettem.
Elég szörnyen nézett ki, az arcán horzsolások voltak, a lába be volt gipszelve, és nagyon sápadt volt.
- Úristen, Kellan! Mi történt veled? - kérdeztem, miközben odasétáltam az ágya mellé
- Uh, hát, a forgatáson az egyik díszlet nem megfelelően volt rögzítve, és felborult, mondanom sem kell, hogy egyenesen rám – eresztett meg egy gyenge mosolyt.
- Igazán figyelhettél volna jobban! – mondtam idegesen, mert közben éppen elképzeltem, hogyan zuhan rá valami Kellanra. – Ugye a lábadon kívül, másod nem tört el?
- Hát… igazából, még két bordám- vallotta be.
- Istenem, de hát az nagyon fájhat! – kiáltottam fel kétségbeesve, hiszen Kellan így teljesen képtelen ellátni magát!
- Igen, már a beszéd is elég fájdalmas- mondta Kellan kelletlenül.
- Rendesen kivizsgáltak? Más bajod nincs? – kérdeztem
- Nyugodj meg, Kyra! Minden rendben, igaz apa?
- Igen. Igaz, hogy jó pár hét, mire a lába és a bordái összeforrnak, de csak pihenésre van szüksége, és minden rendben lesz vele. – szólalt meg Peter először azóta, hogy beléptem a szobába.
Ránéztem, és vidámságot láttam a szemében. Vajon azon mulat ilyen jól, ahogy Kellan miatt aggódom? Persze, hiszen mondta is, „szerelmes” vagyok!
Mindegy is, ezzel most nem foglalkozom!
- Akkor ezek szerint hazaengednek? –kérdeztem
- Igen. De igazából, apával arra gondoltunk, hogy mivel te holnap elutazol, - itt Kellan egy rövid szünetet tartott, látszott rajta, hogy nagyon fáj a bordája- engem apa hazavisz, anya legalább örülni fog, úgyis mindig azt mondja, hogy keveset lát- mosolyodott el Kellan.
- Tényleg ezt szeretnéd? Vagy inkább maradjak itthon veled én?
Láttam Kellan arcán, hogy meglepődött. Tényleg ennyire felelőtlennek tart? Hogy nem vagyok képes gondoskodni róla?
Hát majd most bebizonyítom neki, hogy ez nem így van!
- Itthon maradnál? Miattam? – kérdezte változatlanul meglepődve Kellan.
- Gyerekek, én most kimegyek! Telefonálnom kell, addig beszélgessetek csak nyugodtan! – mondta, és gyorsan kiment a szobából.
Biztos zavarban volt idebent, gondoltam.
- Tehát itthon maradnál miattam? –tette fel a kérdést újra.
- Persze, hogy itt maradnék! Mit képzelsz, hogy csak úgy itt hagylak? Képzeld, nem!
- De nyugodtan menj csak! Anyáéknál jó helyem lesz, ráadásul csak pár csontom van eltörve. Nem nagy ügy!
- Ugyan már! Ne hősködj! Pár csont? Levegőt venni is alig bírsz, látom rajtad! Szóval vita eldöntve! Maradok! – mondtam határozottan.
- Nem hősködök!- mondta felháborodottan Kellan. – Egyszerűen csak nem szeretném, ha miattam kéne itthon maradnod! Nem akarom, hogy bármi is hátráltasson a munkádban! – mondta Kellan komolyan, miközben a szemembe nézett.
Ó, hát persze, nem akarod, hogy bármi is hátráltasson! Jól tudom! Gondoltam vissza keserűen a kihallgatott beszélgetésre.
- Ne aggódj, nem hátráltat semmi! Ez az út amúgy is az én ötletem volt, hogy így népszerűsítsem a könyvem, de elhalasztható, a kiadó majd átszervezi nekem! Elmegyek akkor, ha meggyógyultál!
- Biztos?
- Igen, és örülnék, ha nem lennél így meglepve! – mondtam mérgesen
Kellan megfogta a kezem, lehúzott magához, és mohón megcsókolt.
Amilyen mohó volt, olyan meggondolatlan is. Pár másodperc múlva már el is húzódott, és mozdulatlanná merevedett.
- Köszönöm! – suttogta, mikor egy kicsit csillapodott a fájdalom.
- Én leszek az ápolónőd! Örülsz? – kérdeztem tőle, miközben egy csókot nyomtam az arcára.
Elvigyorodott.
- Naná!
Én is elvigyorodtam, és elindultam megkeresni az orvost, hogy aláírjuk a papírokat, és hazavihessem Kellant.
Mikor kiléptem a folyosóra láttam, hogy Peter az egyik széken ül, intettem neki, hogy menjen be.
Kellan orvosa elmondta a hasznos tudnivalókat, hogy Kellan mennyi fájdalomcsillapítót vehet be, milyen időközönként, majd odaadta a kezembe a receptet, és a zárójelentést.
Azt is mondta, hogy feküdnie kell, nem szabad sokat mozognia, mert úgy hamarabb gyógyulnak a törései.
Megköszöntem Neki, majd visszaindultam Kellanhoz.
Mikor beléptem a szobába Kellan már indulásra készen állt.
Egy ápoló közben betolt a szobába egy tolószéket, hogy azzal vigye le Őt az autómhoz.
- Na nem! Nem vagyok nyomorék! Csak a lábam tört el! Nem fogok beleülni abba! – mutatott rá felháborodva.
- Igen, csak elfelejted, hogy a bordád is törött! – forgattam meg a szemet dühösen.
Hogy lehet valaki ennyire… Tipikus férfi! Persze, nem akar előttem gyengének mutatkozni.
- Elég nekem egy mankó, azzal kényelmesen el tudok menni a kocsiig- mondta határozottan
- Rendben! Kérem – néztem az ápolóra – , tudna hozni nekünk egy mankót?
- Természetesen! De Dr. Hunter nem fog neki örülni! – mondta az ápoló Kellannak.
Pár perc múlva vissza is jött kezében a mankóval.
Kellan hangosan szitkozódva, és az apja segítségével felült, majd kimászott az ágyból.
Az én segítségemet nem fogadta el, kezdtem mérges lenni rá. Úgy viselkedik, mint egy csökönyös kisgyerek.
Végül aztán majdnem fél órába telt, mire odaértünk a kocsihoz. Peter velünk akar jönni, hogy segítsen Kellannak, de Ő nem kért belőle. Azt mondta, hogy nyugodtan hazamehet.
Hazafelé megálltam egy patikánál, megvettem a fájdalomcsillapítókat, és beszereztem a terhességiteszteket is.
A zacskót betettem a csomagtartóba, hogy Kellan ne találja meg, majd hazafelé vettem az irányt.
Mikor megérkeztünk, az emeletre is egyedül ment fel, hiába mondtam neki, hogy gyerekesen viselkedik.
Kényelmesen megágyaztam neki, odapakoltam mellé a tévé távirányítóját, egy tálba vittem fel neki epret, mert tudom, hogy nagyon szereti, odakészítettem mellé pár dvd-t és a pár könyvet meg a gyógyszerét.
Így nem fog unatkozni egy ideig. Adtam az arcára egy csókot, lementem a földszintre, és szembenéztem az asztalon hagyott zacskóval.
Majd egy sóhajtás kíséretében bementem vele a mosdóba.
Húsz perc múlva, megcsináltam az összes tesztet. Majd egy határozott mozdulattal kidobtam az összest a szemétbe, a kukát pedig kivittem.
Furcsán éreztem magamat, egy részem örült, a másik pedig meg volt rémülve.
Felmentem Kellanhoz. Arra még nem készültem fel, hogy elmondjam neki az igazat, főleg a kihallgatott beszélgetés után az apjával, de úgy éreztem szükségem van a közelségére.
Így aztán bebújtam mellé az ágyba, és nagyon óvatosan, vigyázva, nehogy fájjon neki, odabújtam hozzá.Ő pedig átkarolt, és kézfejével az arcomat cirógatta, miközben egy filmet nézett