Sziasztok!
Eltelt egy kis idő, de belekezdtem az új történetembe.
Remélem tetszeni fog majd!
Egyenlőre egy kis ízelítőt olvashattok, egy egészen kis részletet, ami remélem felcsigázza az érdeklődéseteket!:D
Az első fejezet megjelenése valamikor július elején várható!
Történet címe:
Ments meg!
Megcsináltam a történet oldalát, nézzétek meg!!!
http://ments-meg.blogspot.com/
Melanie, Sophie és Emma testvérek. Az édesanyjuk meghalt, így Melanie-ra hárult a feladat, hogy magához vegye húgait.
Mindent megtesz, hogy sikerüljön továbblépniük, új város, új suli, új emberek. Emma, a legfiatalabb, a családban az összetartó kapocs. Sophie és Melanie között rengeteg ellentét áll. Rajtuk múlik, hogy le tudják-e győzni, és rajuk talál-e
a szerelem.
"Daniel letérdelt elém, kezeit a fotel karfájára rakta és felém hajolt.
- Ne mondd ezt! Nem csinálhatod... Nem teheted ezt! Nem engedem, hogy itt hagyj! - vadul zihált, szemöldökét dühösen ráncolta, szemeiből viszont csak a mérhetetlen kétségbeesés tükröződött.
- Nincs már sok időnk, nem akarom elvesztegetni! - kezemet az arcára simítottam.
- Nem! - fejét az ölembe hajtva átöleltem, ringatóztunk, és csendesen, hangtalanul könnyeztünk."
Remélem tetszett!
2010. június 26., szombat
2010. május 15., szombat
Epilógus
Epilógus
- Most le kell tennem, Isabel! Majd később elmeséled, gyere át hozzánk! – belecsúsztattam a zsebembe a mobilt, és az én életem értelméhez fordultam. – Mi a baj, drágám? – simítottam végig az arcán.
A parkban sétáltunk, délután gyönyörűen sütött a nap, igyekeztünk kiélvezni. Chris érdeklődve figyelt meg mindet a babakocsiból, és néha nagyon próbált nekem mondani valamit.
Christopher nagyon jó baba volt, az estéket majdnem végig aludta, egyszer vagy kétszer kellett csak felkelni hozzá.
Kellan lefekvés előtt mindig mesélt neki, és amikor hazajött, az volt az első, hogy Christ kereste.
A járókáját nappaliban helyeztük el, a dolgomat végeztem, addig ő elvolt, hadonászott, gügyögött, a játékaival játszott. Amikor Kellan belépett az ajtón egyenesen a járókájához ment, kikapta onnan, és kezdetét vette a nagy érzelgős jelenet. Kellan pörgette-forgatta, néha földobálta, Chris pedig hangosan magyarázott neki, mire Kellan is rákezdte a mesélést. Az egész olyan volt, mintha mind a ketten elmesélték volna egymásnak, hogyan telt a napjuk. Ezt követően elindultak megkeresni engem.
A kórházban másnap szinte állandóan jött valaki látogatóba. Kellan behozta a fényképezőgépet és rengeteg képet készített rólunk. Apa rögtön babusgatni kezdte az unokáját, Isabel pedig csak rövid időre szakadt el Carlos mellől.
Kellan családja is eljött, és meg is telt velük a szoba. Eljött Kellan anyja és apja, a húga és az egyik bátyja meg öccse.
Mind nagyon kedvesek voltak, főleg Kellan szülei. Bár nem Chris volt az egyetlen unokájuk, mégis, nagyon izgatottak voltak.
Ahogy figyeltem Kellan anyukáját, Susant, kezében Chrisszel, fájdalmasan belémhasított a gondolat, hogy az én anyám, már nem tarthatja kezében az unokáját, és Kellant sem ismerhette meg, annak sem lehetet a részese, ahogyan családot alapítottunk Kellannal.
De ezeket a gondolatokat gyorsan ki is vertem a fejemből, és minden energiámat a fiamnak szenteltem.
Amikor hazaengedtek minket a kórházból Kellan kivett két hét szabadságot. Ketten kialakítottunk egy napirendet, amit könnyű volt tartani. A két hét elteltével Kellan fokozatosan kezdett el visszatérni a munkába, hogy minél többet lehessen itthon velünk.
Habár itt volt Christopher, Kellan és én, igyekeztünk egymással is eleget törődni. Imádtam azokat a késő délutánokat, amikor csak kettesben voltunk. De a legnagyobb örömmel mégis az töltött el, amikor Kellan és Chris együtt voltak. Egyszer sikerült elkapnom a fényképezőgéppel egy olyan pillanatot, amikor Kellan és miniatűr mása egymásra néz. Kellan csodálattal, és elképesztő melegséggel, a fia pedig csodálkozva, és egy hatalmas mosollyal az arcán, amit általában az apjának tartogat. Ez a kép azóta Kellan pénztárájában, a nappali falán és a mi hálónkban is megtalálható.
Élveztem minden együtt töltött pillanatot, és boldogan vártam az elkövetkezendőket.
Lehajoltam és felvettem Chris maciját, ami út közben kiesett a babakocsiból, és leporoltam.
Ismerős kutyaugatás hallottam a hátam mögül, és mosolyogva fordultam meg.
Életem másik értelme futott felénk Kolával.
Amikor odaért hangosan zihált.
- Már azt hittem, soha nem érlek utol benneteket! – csókolt meg Kellan. – Most végeztem, gondoltam utánatok jövök.
Élvezettel figyeltem, ahogyan a szívem, mint mindig, és remélem még jó sokáig, őrült kalapálásba kezd, és elönt a forróság. Valószínűleg ő a legszexibb apuka, akit valaha láttam, és csak az enyém.
Mosolyogva karolta át a derekam.
- Indulhatunk tovább? – kérdezte, miközben nem állta meg, hogy egy rövid időre, ki ne vegye a kocsiból Christ, és magához ne szorítsa.
- Mehetünk.
Mehetünk, már bármire készen állok, hiszen újra rendbe jött az életem, és ajándékba kaptam hozzá a két legfontosabb embert a világon.
VÉGE!
- Most le kell tennem, Isabel! Majd később elmeséled, gyere át hozzánk! – belecsúsztattam a zsebembe a mobilt, és az én életem értelméhez fordultam. – Mi a baj, drágám? – simítottam végig az arcán.
A parkban sétáltunk, délután gyönyörűen sütött a nap, igyekeztünk kiélvezni. Chris érdeklődve figyelt meg mindet a babakocsiból, és néha nagyon próbált nekem mondani valamit.
Christopher nagyon jó baba volt, az estéket majdnem végig aludta, egyszer vagy kétszer kellett csak felkelni hozzá.
Kellan lefekvés előtt mindig mesélt neki, és amikor hazajött, az volt az első, hogy Christ kereste.
A járókáját nappaliban helyeztük el, a dolgomat végeztem, addig ő elvolt, hadonászott, gügyögött, a játékaival játszott. Amikor Kellan belépett az ajtón egyenesen a járókájához ment, kikapta onnan, és kezdetét vette a nagy érzelgős jelenet. Kellan pörgette-forgatta, néha földobálta, Chris pedig hangosan magyarázott neki, mire Kellan is rákezdte a mesélést. Az egész olyan volt, mintha mind a ketten elmesélték volna egymásnak, hogyan telt a napjuk. Ezt követően elindultak megkeresni engem.
A kórházban másnap szinte állandóan jött valaki látogatóba. Kellan behozta a fényképezőgépet és rengeteg képet készített rólunk. Apa rögtön babusgatni kezdte az unokáját, Isabel pedig csak rövid időre szakadt el Carlos mellől.
Kellan családja is eljött, és meg is telt velük a szoba. Eljött Kellan anyja és apja, a húga és az egyik bátyja meg öccse.
Mind nagyon kedvesek voltak, főleg Kellan szülei. Bár nem Chris volt az egyetlen unokájuk, mégis, nagyon izgatottak voltak.
Ahogy figyeltem Kellan anyukáját, Susant, kezében Chrisszel, fájdalmasan belémhasított a gondolat, hogy az én anyám, már nem tarthatja kezében az unokáját, és Kellant sem ismerhette meg, annak sem lehetet a részese, ahogyan családot alapítottunk Kellannal.
De ezeket a gondolatokat gyorsan ki is vertem a fejemből, és minden energiámat a fiamnak szenteltem.
Amikor hazaengedtek minket a kórházból Kellan kivett két hét szabadságot. Ketten kialakítottunk egy napirendet, amit könnyű volt tartani. A két hét elteltével Kellan fokozatosan kezdett el visszatérni a munkába, hogy minél többet lehessen itthon velünk.
Habár itt volt Christopher, Kellan és én, igyekeztünk egymással is eleget törődni. Imádtam azokat a késő délutánokat, amikor csak kettesben voltunk. De a legnagyobb örömmel mégis az töltött el, amikor Kellan és Chris együtt voltak. Egyszer sikerült elkapnom a fényképezőgéppel egy olyan pillanatot, amikor Kellan és miniatűr mása egymásra néz. Kellan csodálattal, és elképesztő melegséggel, a fia pedig csodálkozva, és egy hatalmas mosollyal az arcán, amit általában az apjának tartogat. Ez a kép azóta Kellan pénztárájában, a nappali falán és a mi hálónkban is megtalálható.
Élveztem minden együtt töltött pillanatot, és boldogan vártam az elkövetkezendőket.
Lehajoltam és felvettem Chris maciját, ami út közben kiesett a babakocsiból, és leporoltam.
Ismerős kutyaugatás hallottam a hátam mögül, és mosolyogva fordultam meg.
Életem másik értelme futott felénk Kolával.
Amikor odaért hangosan zihált.
- Már azt hittem, soha nem érlek utol benneteket! – csókolt meg Kellan. – Most végeztem, gondoltam utánatok jövök.
Élvezettel figyeltem, ahogyan a szívem, mint mindig, és remélem még jó sokáig, őrült kalapálásba kezd, és elönt a forróság. Valószínűleg ő a legszexibb apuka, akit valaha láttam, és csak az enyém.
Mosolyogva karolta át a derekam.
- Indulhatunk tovább? – kérdezte, miközben nem állta meg, hogy egy rövid időre, ki ne vegye a kocsiból Christ, és magához ne szorítsa.
- Mehetünk.
Mehetünk, már bármire készen állok, hiszen újra rendbe jött az életem, és ajándékba kaptam hozzá a két legfontosabb embert a világon.
VÉGE!
2010. május 7., péntek
46. Fejezet
46. Fejezet
Kellan rohamtempóban vágta be a magát az autóba, és tolatott ki a garázsból. Megállt előttem, kipattant, majd besegített, és ő is beült.
- Kellan, nyugi, nincs semmi baj! Nem kell annyira sietni, még nem fáj, talán csak egy kicsit!
Rám nézett, de a gázpedálról nem vette lejjebb a lábát. Száguldottunk egyenesen a kórházba.
- Kellan, nyugodj meg! Jól vagyok, minden rendben. Az előbb talán egy kicsit bepánikoltam, de az azt hiszem, Carlos miatt volt.
Rám villantotta a szemét, és csodálkozva nézett rám. Alaposan végignézett rajtam, majd a szeme ismét az arcomon állapodott meg.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül.
Összezavarodva nézett rám.
- Semmi, csak amikor… amikor Monicát hoztam be szülni, akkor ő teljesen máshogy viselkedett. Látszott, hogy fáj neki, folyamatosan sürgetett, és szinte megállás nélkül káromkodott.
Ó, erre nem gondoltam. De hülye vagyok! Hiszen Kellannak nem ez az első szülése. Hogyan is felejthettem el! Akkor ezért viselkedett olyan furcsán!
- Azt hiszem, nem is kellett volna meglepődnöm rajta, hogy te más vagy! – mondta, és én hálás voltam a szavaiért, valahogy jól estek.
Gyorsan odaértünk a kórházba, és Kellan megint segített kiszállni, majd hangosan szitkozódni kezdett.
- Mi a baj? – mentem oda hozzá.
- Otthon hagytam a táskádat! Sajnálom!
- Mindegy, majd hazamész érte, amíg a szülőszobában leszek!
- Ne kezdd te is! – förmedt rám.
- Mit? – kérdeztem csodálkozva.
Látszott, hogy ideges és feszült, összehúzta a szemét, és felém emelte az ujját.
- Monica is ugyan ezt csinálta! Ő sem engedett be a szülőszobába! De most nem fogok engedni! Be fogok veled menni, nem akarom ugyan azt végigcsinálni, mint vele! Nem fogok fél napig a folyosón ülni és mászkálni idegesen, mint egy idióta! Bemegyek veled és kész! – mondta határozottan.
Én csak erőtlenül bólintottam, mert elkezdődött az első fájás. A kezeimet ökölbe szorítottam, a körmeim belevájódtak a tenyerembe. Éreztem, hogy összegörnyedek, de próbáltam tartani magam.
Tényleg kezdődik…
Kellan megfogta a karom és bevezetett a kórházba. A recepciónál egy ismerős arc, Tom állt.
- Hello! Adja a papírokat – nyújtotta a kezét Kellan beletörődően. – A mennyasszonyom szülni fog!
Tom elvigyorodott, és hiába éreztem úgy magam, hogy mindjárt szétszakadok, én is elmosolyodtam.
- Tessék – adta oda őket -, máris hívom az orvost! – Kellan megfogta őket és félrehúzott.
- Ezeket majd én kitöltöm, hívom apádat, és elhozom a táskádat, de nagyon sietek, és utána bejövök hozzád! Rendben? Nagyon vigyázz magadra! – magához húzott, és homlokon csókolt, majd elviharzott.
Miközben néztem, ahogy távolodik, megsimogattam a hasam.
- Remélem, hamar kibújsz onnan Christopher! Már nagyon várunk, és engem megkímélnél egy csomó fájdalomtól! Apu is örülne, ha hamar előbújnál, már nagyon várunk! – suttogtam neki.
Remélem, hallgat rám, és hamar vége lesz. Nem szeretnék túl sokat szenvedni.
- Ms. Mason? – szólított meg az orvosom. – Kérem, üljön bele! – mutatott a tolószékbe.
Betoltak a liftbe és felmentünk a harmadikra. Az ajtó előtt, nagy betűkkel volt kiírva, SZÜLÉSZET. Nagyot nyeltem miközben betoltak a folyosóra. Miközben egymás után hagytuk el az ajtókat, ismét rám tört egy fájás.
Szörnyű volt, már most azt kívántam, vagy bújjon ki most, vagy maradjon bent örökre.
Végül betoltak egy üres vizsgálószobába, ahol az orvos segített fölfeküdni a vizsgálóasztalra. Megmérte a vérnyomásomat, majd azt, hogy milyen sűrűn jönnek a fájások.
Megállapította, hogy negyedóránként, ilyenkor az mondta, vegyek mély lélegzeteket, ahogy a terhes tornán is tanultam.
Bejött egy nővér, és segített átöltözni, valami kórházi hálóingszerű vacakba, amit már most utáltam.
Amikor a fájások átlag ötpercenként jöttek, a nővér elment szólni az orvosnak, és betoltak a szülőszobába.
Kellan még nem volt sehol. Amit nem is bántam, nem szerettem volna, ha ilyen helyzetben lát. Elképzeltem, hogy nézhezek ki, és utána azon imádkoztam, bárcsak Kellan azután érne ide, amikor én már túlvagyok ezen.
Az arcom tiszta vörös lehetett, és úgy izzadtam, mint egy ló, a hajam padig szintén átnedvesedett és az arcomra tapadt.
De hát, hogy nézzek ki? Elvégre, szülök!
Bejött az orvos, és behajolt a lábaim közé.
- Nagyon jó, szépen ki van tágulva, amikor szólok, nyomjon erősen! – utasított.
A fájások olyan erősek lettek és olyan gyakran jöttek, hogy úgy éreztem szétszakadok.
- Ó, csak jöjjön már ki! Szedje már ki valahogyan! – kiabáltam az orvosra pont egy fájás kellős közepén. Az orvos viszont hozzá lehetett szokva, hiszen már évek óta ezt csinálja, és a szeme sem rebbent a kiabálásomra.
- Nagyon jól csinálja! Nyomjon, most! – én pedig nyomtam, de annyira fájt, hogy közben felszakadt belőlem egy hangos kiáltás.
Kellan éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen.
Megtorpant az ajtóban, és úgy nézett ki, mint aki odafagyott. Szemeit le sem vette rólam, és láttam, hogy megdöbben.
Ekkor egy újabb fájás következett és kínomban kicsordultak a könnyeim.
- Nem bírom már sokáig! Csináljon valamit! – könyörögtem.
Kellan odasietett hozzám, és letérdelt mellém. Kezeinket összekulcsoltuk, és egy újabb görcsnél az ingébe temettem az arcom, és meg erősebben szorítottuk egymás kezét.
- Mindjárt vége! Nagyon jól csinálja, már látom a lábát! Már nem kell sok!
Kellannal egymásra néztünk, és elmerültem a szemeiben, az erőt adott, a következő nyomáshoz.
- Nagyon jó, mindjárt kint van teljesen! Amikor szólok, nyomjon még egyet! – szememet le sem vettem Kellanról. – Most!
A kín már annyira elviselhetetlen lett, és olyan erősen próbáltam nyomni, hogy félig ülő helyzetbe tornáztam magam.
- Kint van! Sikerült! – kiáltotta az orvos, én pedig megkönnyebbülten zuhantam vissza. A szobát gyereksírás hangja töltötte be.
Kellan kisimította az arcomból a hajamat.
- Nagyon ügyes voltál!
Pár perccel később az orvos a kezembe adta életem legszebb és legnagyobb csodáját.
- Isten hozott, Christopher! – suttogtuk egyszerre Kellannal.
Később áttoltak minket egy másik szobába, és Christ mellém fektették, hogy megetessem. Egyáltalán nem bántam, hogy Kellan után kapta a nevét, hiszen a vak is látta, hogy tiszta Lutz.
A haja szőkésbarna volt, és sűrű, a szeme, ami a legjobban elbűvölt, akárcsak az apjáé, gyönyörű kék, olyan kék, mint az ég vagy a tenger. Az egész baba olyan kicsi volt, hogy alig mertem jobban megszorítani.
Miután megetettem, erőt vett rajtam a fáradtság, és mély álomba zuhantam.
Amikor felébredtem, a szobában ott volt Kellan is és a kezében tartotta a fiát, a fiunkat. Furcsa, de különösen jó érzés volt Kellan kezében látni Christ.
- Jól mutattok együtt – mondtam halkan.
- Felébredtél? Jól vagy? – állta fel óvatosan kezében a babával.
- Igen, és ő?
- Ő is, teljesen, nagyon nyugodt baba!
- Carlos hogy van? – jutott eszembe.
- Jól, semmi belső sérülése nem lett, még csak el sem tört semmije, pár zúzódása van. Isabel folyamatosan ott van mellette.
- Akkor jó, szerencséje volt!
Kellan felém nyújtotta Christophert, és pedig örömmel vettem ismét a karjaimba. Mind a ketten nagy csodálkozó szemekkel meredtünk egymásra.
- Az orvosok azt mondják, hatalmas szerencséje volt, hogy tompítani tudta valahogyan az esést, különben sokkal nagyobb baj is történhetett volna. Jól jött, hogy testőr, és gyakorlott az esésekben. Bukfencezve érkezett a földre, így csak a nyaka fáj nagyon. Szerencsés véletlen volt.
- Szerencsés véletlen… - sóhajtottam boldogan, miközben Kellan lehajolt, és átölelt minket.
Kellan rohamtempóban vágta be a magát az autóba, és tolatott ki a garázsból. Megállt előttem, kipattant, majd besegített, és ő is beült.
- Kellan, nyugi, nincs semmi baj! Nem kell annyira sietni, még nem fáj, talán csak egy kicsit!
Rám nézett, de a gázpedálról nem vette lejjebb a lábát. Száguldottunk egyenesen a kórházba.
- Kellan, nyugodj meg! Jól vagyok, minden rendben. Az előbb talán egy kicsit bepánikoltam, de az azt hiszem, Carlos miatt volt.
Rám villantotta a szemét, és csodálkozva nézett rám. Alaposan végignézett rajtam, majd a szeme ismét az arcomon állapodott meg.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül.
Összezavarodva nézett rám.
- Semmi, csak amikor… amikor Monicát hoztam be szülni, akkor ő teljesen máshogy viselkedett. Látszott, hogy fáj neki, folyamatosan sürgetett, és szinte megállás nélkül káromkodott.
Ó, erre nem gondoltam. De hülye vagyok! Hiszen Kellannak nem ez az első szülése. Hogyan is felejthettem el! Akkor ezért viselkedett olyan furcsán!
- Azt hiszem, nem is kellett volna meglepődnöm rajta, hogy te más vagy! – mondta, és én hálás voltam a szavaiért, valahogy jól estek.
Gyorsan odaértünk a kórházba, és Kellan megint segített kiszállni, majd hangosan szitkozódni kezdett.
- Mi a baj? – mentem oda hozzá.
- Otthon hagytam a táskádat! Sajnálom!
- Mindegy, majd hazamész érte, amíg a szülőszobában leszek!
- Ne kezdd te is! – förmedt rám.
- Mit? – kérdeztem csodálkozva.
Látszott, hogy ideges és feszült, összehúzta a szemét, és felém emelte az ujját.
- Monica is ugyan ezt csinálta! Ő sem engedett be a szülőszobába! De most nem fogok engedni! Be fogok veled menni, nem akarom ugyan azt végigcsinálni, mint vele! Nem fogok fél napig a folyosón ülni és mászkálni idegesen, mint egy idióta! Bemegyek veled és kész! – mondta határozottan.
Én csak erőtlenül bólintottam, mert elkezdődött az első fájás. A kezeimet ökölbe szorítottam, a körmeim belevájódtak a tenyerembe. Éreztem, hogy összegörnyedek, de próbáltam tartani magam.
Tényleg kezdődik…
Kellan megfogta a karom és bevezetett a kórházba. A recepciónál egy ismerős arc, Tom állt.
- Hello! Adja a papírokat – nyújtotta a kezét Kellan beletörődően. – A mennyasszonyom szülni fog!
Tom elvigyorodott, és hiába éreztem úgy magam, hogy mindjárt szétszakadok, én is elmosolyodtam.
- Tessék – adta oda őket -, máris hívom az orvost! – Kellan megfogta őket és félrehúzott.
- Ezeket majd én kitöltöm, hívom apádat, és elhozom a táskádat, de nagyon sietek, és utána bejövök hozzád! Rendben? Nagyon vigyázz magadra! – magához húzott, és homlokon csókolt, majd elviharzott.
Miközben néztem, ahogy távolodik, megsimogattam a hasam.
- Remélem, hamar kibújsz onnan Christopher! Már nagyon várunk, és engem megkímélnél egy csomó fájdalomtól! Apu is örülne, ha hamar előbújnál, már nagyon várunk! – suttogtam neki.
Remélem, hallgat rám, és hamar vége lesz. Nem szeretnék túl sokat szenvedni.
- Ms. Mason? – szólított meg az orvosom. – Kérem, üljön bele! – mutatott a tolószékbe.
Betoltak a liftbe és felmentünk a harmadikra. Az ajtó előtt, nagy betűkkel volt kiírva, SZÜLÉSZET. Nagyot nyeltem miközben betoltak a folyosóra. Miközben egymás után hagytuk el az ajtókat, ismét rám tört egy fájás.
Szörnyű volt, már most azt kívántam, vagy bújjon ki most, vagy maradjon bent örökre.
Végül betoltak egy üres vizsgálószobába, ahol az orvos segített fölfeküdni a vizsgálóasztalra. Megmérte a vérnyomásomat, majd azt, hogy milyen sűrűn jönnek a fájások.
Megállapította, hogy negyedóránként, ilyenkor az mondta, vegyek mély lélegzeteket, ahogy a terhes tornán is tanultam.
Bejött egy nővér, és segített átöltözni, valami kórházi hálóingszerű vacakba, amit már most utáltam.
Amikor a fájások átlag ötpercenként jöttek, a nővér elment szólni az orvosnak, és betoltak a szülőszobába.
Kellan még nem volt sehol. Amit nem is bántam, nem szerettem volna, ha ilyen helyzetben lát. Elképzeltem, hogy nézhezek ki, és utána azon imádkoztam, bárcsak Kellan azután érne ide, amikor én már túlvagyok ezen.
Az arcom tiszta vörös lehetett, és úgy izzadtam, mint egy ló, a hajam padig szintén átnedvesedett és az arcomra tapadt.
De hát, hogy nézzek ki? Elvégre, szülök!
Bejött az orvos, és behajolt a lábaim közé.
- Nagyon jó, szépen ki van tágulva, amikor szólok, nyomjon erősen! – utasított.
A fájások olyan erősek lettek és olyan gyakran jöttek, hogy úgy éreztem szétszakadok.
- Ó, csak jöjjön már ki! Szedje már ki valahogyan! – kiabáltam az orvosra pont egy fájás kellős közepén. Az orvos viszont hozzá lehetett szokva, hiszen már évek óta ezt csinálja, és a szeme sem rebbent a kiabálásomra.
- Nagyon jól csinálja! Nyomjon, most! – én pedig nyomtam, de annyira fájt, hogy közben felszakadt belőlem egy hangos kiáltás.
Kellan éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen.
Megtorpant az ajtóban, és úgy nézett ki, mint aki odafagyott. Szemeit le sem vette rólam, és láttam, hogy megdöbben.
Ekkor egy újabb fájás következett és kínomban kicsordultak a könnyeim.
- Nem bírom már sokáig! Csináljon valamit! – könyörögtem.
Kellan odasietett hozzám, és letérdelt mellém. Kezeinket összekulcsoltuk, és egy újabb görcsnél az ingébe temettem az arcom, és meg erősebben szorítottuk egymás kezét.
- Mindjárt vége! Nagyon jól csinálja, már látom a lábát! Már nem kell sok!
Kellannal egymásra néztünk, és elmerültem a szemeiben, az erőt adott, a következő nyomáshoz.
- Nagyon jó, mindjárt kint van teljesen! Amikor szólok, nyomjon még egyet! – szememet le sem vettem Kellanról. – Most!
A kín már annyira elviselhetetlen lett, és olyan erősen próbáltam nyomni, hogy félig ülő helyzetbe tornáztam magam.
- Kint van! Sikerült! – kiáltotta az orvos, én pedig megkönnyebbülten zuhantam vissza. A szobát gyereksírás hangja töltötte be.
Kellan kisimította az arcomból a hajamat.
- Nagyon ügyes voltál!
Pár perccel később az orvos a kezembe adta életem legszebb és legnagyobb csodáját.
- Isten hozott, Christopher! – suttogtuk egyszerre Kellannal.
Később áttoltak minket egy másik szobába, és Christ mellém fektették, hogy megetessem. Egyáltalán nem bántam, hogy Kellan után kapta a nevét, hiszen a vak is látta, hogy tiszta Lutz.
A haja szőkésbarna volt, és sűrű, a szeme, ami a legjobban elbűvölt, akárcsak az apjáé, gyönyörű kék, olyan kék, mint az ég vagy a tenger. Az egész baba olyan kicsi volt, hogy alig mertem jobban megszorítani.
Miután megetettem, erőt vett rajtam a fáradtság, és mély álomba zuhantam.
Amikor felébredtem, a szobában ott volt Kellan is és a kezében tartotta a fiát, a fiunkat. Furcsa, de különösen jó érzés volt Kellan kezében látni Christ.
- Jól mutattok együtt – mondtam halkan.
- Felébredtél? Jól vagy? – állta fel óvatosan kezében a babával.
- Igen, és ő?
- Ő is, teljesen, nagyon nyugodt baba!
- Carlos hogy van? – jutott eszembe.
- Jól, semmi belső sérülése nem lett, még csak el sem tört semmije, pár zúzódása van. Isabel folyamatosan ott van mellette.
- Akkor jó, szerencséje volt!
Kellan felém nyújtotta Christophert, és pedig örömmel vettem ismét a karjaimba. Mind a ketten nagy csodálkozó szemekkel meredtünk egymásra.
- Az orvosok azt mondják, hatalmas szerencséje volt, hogy tompítani tudta valahogyan az esést, különben sokkal nagyobb baj is történhetett volna. Jól jött, hogy testőr, és gyakorlott az esésekben. Bukfencezve érkezett a földre, így csak a nyaka fáj nagyon. Szerencsés véletlen volt.
- Szerencsés véletlen… - sóhajtottam boldogan, miközben Kellan lehajolt, és átölelt minket.
2010. április 24., szombat
45.Fejezet
45. Fejezet
Öt hónappal később…
Mindjárt leszakad a derekam. Úgy éreztem, mintha mindenem fájna. Ez az utolsó hónap a legrosszabb. Szerintem úgy néztem ki, mint egy nagy hordó.
De már csak pár dolgot kell a helyére tennem, aztán végre pihenhetek…
Elkezdtük átépíteni a gyerekszobát, lehetőleg úgy, hogy később is elég nagy legyen majd neki.
Elmentünk egy bútorboltba, kiválasztottuk a szekrényeket, pelenkázót, kiságyat. Nem mindig értettünk egyet, de Kellan általában engedett nekem.
Egy valamiben azonban nagyon nehéz dolgunk volt, nehezen egyeztünk meg. Sehogyan sem tudtuk eldönteni, hogy milyen színű legyen a szoba, ugyanis eddig egyik ultrahangos vizsgálaton sem tudták megmondani, hogy milyen nemű lesz a baba.
Mindig olyan pózban volt, hogy nem látszott.
Ezért többen úgy gondolták, hogy kislány lesz, mivel ilyen szégyenlős.
Amikor valaki ezt mondta, próbáltam elnyomni magamban azt a kellemetlen érzést, ami elöntött.
Magamnak sem szívesen vallottam be, de nem szerettem volna, ha lány lesz. Talán azért, mert Monica babája is kislány. Nem szerettem volna, ha mindenki összehasonlítgassa őket.
Én kisfiút szerettem volna. Kellant hiába kérdeztem, ő mindig azt mondta, neki mindegy milyen lesz, biztosan gyönyörű és okos, mint én, de szerintem, csak nem akart érzékeny pontra tapintani, nem akart megbántani.
Túl sokáig nem halogathattuk a szoba kifestését, mert a bútorok nemsokára megérkeztek, és nem tudtuk volna hova elpakolni őket addig.
Végül megállapodtunk, hogy halvány almazöld lesz a szoba. Az se nem túl fiús se nem túl lányos.
A festés hamar készen lett, nekem csak a szagával volt bajom, állandóan hányingerem lett tőle. Miután megszáradt, Carlos és Jeff segített Kellannak összeszerelni a bútorokat, ami néha nem ment túl könnyen.
Amíg a fiúk ebben a szakaszban tartottak, én általában elmentem vásárolni. Kellet egy csomó minden.
Először megvettem a szőnyegeket és a függönyöket a szobába, amik színben mentek a szoba színéhez. Aztán jöhetett a többi holmi, játékok, képek.
Mikor mindent megvettem, már csak arra várt minden, hogy berendezzem. A legközelebbi ultrahangos vizsgálat előtt a kocsiban Kellan folyamatosan beszélt a hasamhoz, megpróbálta rábeszélni a babát, hogy mutassa végre meg magát.
A vizsgálatot végző hölgy, mosolyogva fogadott minket, a vizsgálatok alkalmával már többször kellemesen elbeszélgettünk egymással. Ő is kíváncsi volt, vajon ma kiderül-e a nagy rejtély.
A vizsgálatot végző idősebb nőt Marthának hívták. Fölfeküdtem az ágyra és levettem a felsőmet. A krém, amit a hasamra nyomott hideg volt, és libabőrös lettem tőle.
- Na, lássuk! – rányomta a hasamra az a kis valamit, aminek soha sem tudom a nevét, és figyelmesen nézte a monitort.
Kellan megfogta a kezemet, az ágy mellett állt és ő is a monitort figyelte.
- Ó! – nyögött fel Martha.
Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul, és kitört rajtam a pánik. Valami baj van? Valami történt a babával? A félelem átjárta az egész testemet.
Kellan erősen megszorította a kezemet, és feszülten nézte a képernyőt, hátha észreveszi, mi a baj.
- Mi a baj? – kérdeztem elszorult torokkal.
Martha felénk fordult, és az arcán egy hatalmas mosoly terült szét. Hallottam, ahogy Kellan kiengedte megkönnyebbülten felsóhajtott, én viszont még mindig ideges voltam.
- Úgy látszik, nem lett igazam! – közölte – Kisfiú! – mondta nevetve.
A fejemet rögtön a monitor felé fordítottam, és próbáltam kivenni a kisfiunkat.
- Látják? Az ott a két lába, és most szerencsére nem háttal van, és nem is valami furcsa pózban, így tisztán ki lehet venni. – az ujjával mutatta a két lábat és a helyet, ami alapján meg kellett volna látnom… de szégyen nem szégyen, én nem láttam semmit.
Kellan hangja azonban büszke volt, amikor megszólalt.
- Kisfiú! Sejtettem, hogy fiú lesz! Szóval nyertem!
- Igen, igazad lett! – olyan meghatott voltam, hogy kihallatszott a hangomon is. – Örülsz neki? – reméltem, hogy ő is olyan boldog, mint én.
Hazafelé a kórházból mindkettőnk arcán levakarhatatlan boldog mosoly terült szét. Kellan vezetés közben állandóan a combomat simogatta, és egy-egy piros lámpánál nem bírta ki, hogy meg ne csókoljon.
Megkönnyebbültem, hogy megoldódott még egy gond, hogy mi legyen a neve. Sokat gondolkoztunk már neveken, de igazából olyat, ami tényleg nagyon tetszene, nem találtunk eddig. Most legalább leszűkült a kör, elég, ha csak a fiú neveken gondolkozunk.
Amikor hazaértünk én rögtön apát és Isabelt hívtam, elújságoltam nekik a nagy hírt, közben a hallottam, ahogy Kellan közli a fiúkkal, pontosabban Jeffel, hogy vesztett.
Amikor letettem, Jeff rögtön elém állt, és lehajolt hogy egyvonalban legyen a hasammal. Eleinte furcsák voltak az ilyen és ehhez hasonló dolgok, de egy idő után hozzászoktam. Állandóan meg akarták fogni a hasamat, vagy beszéltek a hasamhoz. Nem is ez volt a baj, hanem, hogy néha bevásárlás közben az idegenek is ezt akarták. Ilyenkor jött jól, hogy ott van mellettem Carlos és Jeff.
- Kishaver, ha kibújtál, még számolunk ezért! Elvesztettem miattad a fogadást, bíztam benne, hogy lány leszel! De sebaj, így legalább majd be tudunk avatni a fiús dolgokba, azokhoz mégiscsak jobban értek, mint a babákhoz, meg a többi lányos dologhoz.
Emlékszem, hogy akkor este, Kellan alig akart elengedni, amikor lefeküdtünk szorosan a mellkasához ölelt, és valami meglepőt dünnyögött a fülembe, amire eddig nem is gondoltam.
- Szerintem, már most is hallja, hogy miket mondunk neki! A kórház előtt megkértem, mutassa meg magát, és látod! Szóval, szerintem mindent megért.
Annyira ésszerűnek tűnt, amit mondott, és egy csomó mindent olvastam is már erről, meg hallottam, hogy nem is tudom, miért lepődtem meg amikor Kellan mondta.
- Igen, és ezek szerint, lesz egy törpe Kellanunk! – nyomtam csókot az arcára, és egy ötlet kezdett megfogalmazódni bennem. – Mit szólnál, ha…
- Igen?
- Ha rólad neveznénk el!
- Hát, nem is tudom… Zavaró lenne, ha őt is Kellannak hívnánk, furcsa lenne. Nekem. Szerintem inkább válasszunk másik nevet – éreztem a zavart a hangjában.
- Én nem pont a Kellanra gondoltam, hanem a középső nevedre! Christopher! Szerintem szép név, becézni is lehet és… - elakadtam, nekem annyira tetszett az ötlet is és a név is, hogy belebetegedtem volna, ha Kellan nem ért velem egyet.
Ránéztem az arcára, a szemében azonban csak büszke csillogást láttam.
- Hát, a Christopher nekem is tetszik! Megtisztelő, hogy úgy gondolod, rólam kapja a nevét. De biztosan hogy így gondolod?
- Teljesen! Christopher Lutz, Christopher Lutz – ismételgettem, ízlelgettem, és egyre jobban tetszett. – Szerintem tökéletes! Főleg, ha olyan lesz, mint az apukája!
Ahogy ránéztem Kellan arcára, láttam, hogy nagy boldog.
Mosolyogva emlékeztem vissza erre.
Éppen a ruhákat teregettem ki, amikor arra figyeltem föl, hogy Carlos elrohan a folyosón.
A fiúk éppen a gyerekszobában szerelték az ablakot, illetve szúnyoghálót az ablakra. Nem tudtam, mi üthetett Carlosba, kíváncsian indultam utána. Kiszalad az ajtón egyenesen be a garázsba, fölkapta a létrát, és átrohant vele az egész kerten, egyenesen a ház másik feléig, nekitámasztotta a létrát a falnak, és fölmászott rá.
Én elhűlve figyeltem a jelenetet, ráadásul elég vicces volt, ahogy végigrohangászott a kerten a létrával a kezében.
- Mi történt? Mit csináltok? – kiabáltam föl a tetőre.
Carlos azonban nem törődött velem.
- Merre felé esett? – kiabált be az ablakon.
- Lefelé! –érkezett a válasz. – Mégis merre eshetett volna?
- Jó, csak azért kérdezem, mert nem látom sehol…
Szóval valami kiesett a tetőn. De vajon mi?
Carlos óvatosan följebb mászott a tetőn, ami azon a részen elég meredek volt, majd hirtelen fölkapott valamit.
- Megvan! – emelte föl azt a kis valamit a kezében. Ha jól láttam csavarhúzó volt.
- Szia, Kyra! Mit csináltok?- kérdezte a hátam mögött egy hang.
- Isabel, szia! Kellanék a gyerekszobába szerelik fel a szúnyoghálót, de a csavarhúzó kiesett a tetőre…
Isabel mosolyogva nézett a tetőre.
- Ezek szerint szerelésben nem az igaziak? – elnevette magát – Szia, Carlos! – kiabált föl neki integetve.
Mikor Isabel ijedten felkiáltott, én is a tetőre kaptam a tekintetem. Carlos, valószínűleg Isabel hangjára, hátrafordult és megcsúszott. A csavarhúzó kiesett a kezéből, ő pedig egyre csak csúszott lefelé.
- Kellan, segítsetek! Jöjjön már valaki! – kiabáltam hangosan.
De késő volt, Carlos nem tudott megkapaszkodni az ereszben, és hangos puffanással leesett a tetőről.
Isabel rögtön odarohant hozzá, én azonban moccanni sem mertem, hatalmasra nyílt szemekkel meredtem a lábam elé.
Elfolyt a magzatvíz.
- Kellan! – kiabáltam kétségbeesetten.
A fiúk akkor értek le, és Jeff rohant Carloshoz, Kellan azonban csak állt és dermedten nézett hol rám, hol Carlosra.
Hallottam, ahogy Isabel folyamatosan beszél Carloshoz, és, amit jó jelnek tekintettem, Carlos hangját is hallottam.
Most azonban nemcsak Carlos miatt, de nagyban hozzájárult az is, kezdett eluralkodni rajtam a pánik.
- Kellan, be kell vinned a kórházba!
Öt hónappal később…
Mindjárt leszakad a derekam. Úgy éreztem, mintha mindenem fájna. Ez az utolsó hónap a legrosszabb. Szerintem úgy néztem ki, mint egy nagy hordó.
De már csak pár dolgot kell a helyére tennem, aztán végre pihenhetek…
Elkezdtük átépíteni a gyerekszobát, lehetőleg úgy, hogy később is elég nagy legyen majd neki.
Elmentünk egy bútorboltba, kiválasztottuk a szekrényeket, pelenkázót, kiságyat. Nem mindig értettünk egyet, de Kellan általában engedett nekem.
Egy valamiben azonban nagyon nehéz dolgunk volt, nehezen egyeztünk meg. Sehogyan sem tudtuk eldönteni, hogy milyen színű legyen a szoba, ugyanis eddig egyik ultrahangos vizsgálaton sem tudták megmondani, hogy milyen nemű lesz a baba.
Mindig olyan pózban volt, hogy nem látszott.
Ezért többen úgy gondolták, hogy kislány lesz, mivel ilyen szégyenlős.
Amikor valaki ezt mondta, próbáltam elnyomni magamban azt a kellemetlen érzést, ami elöntött.
Magamnak sem szívesen vallottam be, de nem szerettem volna, ha lány lesz. Talán azért, mert Monica babája is kislány. Nem szerettem volna, ha mindenki összehasonlítgassa őket.
Én kisfiút szerettem volna. Kellant hiába kérdeztem, ő mindig azt mondta, neki mindegy milyen lesz, biztosan gyönyörű és okos, mint én, de szerintem, csak nem akart érzékeny pontra tapintani, nem akart megbántani.
Túl sokáig nem halogathattuk a szoba kifestését, mert a bútorok nemsokára megérkeztek, és nem tudtuk volna hova elpakolni őket addig.
Végül megállapodtunk, hogy halvány almazöld lesz a szoba. Az se nem túl fiús se nem túl lányos.
A festés hamar készen lett, nekem csak a szagával volt bajom, állandóan hányingerem lett tőle. Miután megszáradt, Carlos és Jeff segített Kellannak összeszerelni a bútorokat, ami néha nem ment túl könnyen.
Amíg a fiúk ebben a szakaszban tartottak, én általában elmentem vásárolni. Kellet egy csomó minden.
Először megvettem a szőnyegeket és a függönyöket a szobába, amik színben mentek a szoba színéhez. Aztán jöhetett a többi holmi, játékok, képek.
Mikor mindent megvettem, már csak arra várt minden, hogy berendezzem. A legközelebbi ultrahangos vizsgálat előtt a kocsiban Kellan folyamatosan beszélt a hasamhoz, megpróbálta rábeszélni a babát, hogy mutassa végre meg magát.
A vizsgálatot végző hölgy, mosolyogva fogadott minket, a vizsgálatok alkalmával már többször kellemesen elbeszélgettünk egymással. Ő is kíváncsi volt, vajon ma kiderül-e a nagy rejtély.
A vizsgálatot végző idősebb nőt Marthának hívták. Fölfeküdtem az ágyra és levettem a felsőmet. A krém, amit a hasamra nyomott hideg volt, és libabőrös lettem tőle.
- Na, lássuk! – rányomta a hasamra az a kis valamit, aminek soha sem tudom a nevét, és figyelmesen nézte a monitort.
Kellan megfogta a kezemet, az ágy mellett állt és ő is a monitort figyelte.
- Ó! – nyögött fel Martha.
Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul, és kitört rajtam a pánik. Valami baj van? Valami történt a babával? A félelem átjárta az egész testemet.
Kellan erősen megszorította a kezemet, és feszülten nézte a képernyőt, hátha észreveszi, mi a baj.
- Mi a baj? – kérdeztem elszorult torokkal.
Martha felénk fordult, és az arcán egy hatalmas mosoly terült szét. Hallottam, ahogy Kellan kiengedte megkönnyebbülten felsóhajtott, én viszont még mindig ideges voltam.
- Úgy látszik, nem lett igazam! – közölte – Kisfiú! – mondta nevetve.
A fejemet rögtön a monitor felé fordítottam, és próbáltam kivenni a kisfiunkat.
- Látják? Az ott a két lába, és most szerencsére nem háttal van, és nem is valami furcsa pózban, így tisztán ki lehet venni. – az ujjával mutatta a két lábat és a helyet, ami alapján meg kellett volna látnom… de szégyen nem szégyen, én nem láttam semmit.
Kellan hangja azonban büszke volt, amikor megszólalt.
- Kisfiú! Sejtettem, hogy fiú lesz! Szóval nyertem!
- Igen, igazad lett! – olyan meghatott voltam, hogy kihallatszott a hangomon is. – Örülsz neki? – reméltem, hogy ő is olyan boldog, mint én.
Hazafelé a kórházból mindkettőnk arcán levakarhatatlan boldog mosoly terült szét. Kellan vezetés közben állandóan a combomat simogatta, és egy-egy piros lámpánál nem bírta ki, hogy meg ne csókoljon.
Megkönnyebbültem, hogy megoldódott még egy gond, hogy mi legyen a neve. Sokat gondolkoztunk már neveken, de igazából olyat, ami tényleg nagyon tetszene, nem találtunk eddig. Most legalább leszűkült a kör, elég, ha csak a fiú neveken gondolkozunk.
Amikor hazaértünk én rögtön apát és Isabelt hívtam, elújságoltam nekik a nagy hírt, közben a hallottam, ahogy Kellan közli a fiúkkal, pontosabban Jeffel, hogy vesztett.
Amikor letettem, Jeff rögtön elém állt, és lehajolt hogy egyvonalban legyen a hasammal. Eleinte furcsák voltak az ilyen és ehhez hasonló dolgok, de egy idő után hozzászoktam. Állandóan meg akarták fogni a hasamat, vagy beszéltek a hasamhoz. Nem is ez volt a baj, hanem, hogy néha bevásárlás közben az idegenek is ezt akarták. Ilyenkor jött jól, hogy ott van mellettem Carlos és Jeff.
- Kishaver, ha kibújtál, még számolunk ezért! Elvesztettem miattad a fogadást, bíztam benne, hogy lány leszel! De sebaj, így legalább majd be tudunk avatni a fiús dolgokba, azokhoz mégiscsak jobban értek, mint a babákhoz, meg a többi lányos dologhoz.
Emlékszem, hogy akkor este, Kellan alig akart elengedni, amikor lefeküdtünk szorosan a mellkasához ölelt, és valami meglepőt dünnyögött a fülembe, amire eddig nem is gondoltam.
- Szerintem, már most is hallja, hogy miket mondunk neki! A kórház előtt megkértem, mutassa meg magát, és látod! Szóval, szerintem mindent megért.
Annyira ésszerűnek tűnt, amit mondott, és egy csomó mindent olvastam is már erről, meg hallottam, hogy nem is tudom, miért lepődtem meg amikor Kellan mondta.
- Igen, és ezek szerint, lesz egy törpe Kellanunk! – nyomtam csókot az arcára, és egy ötlet kezdett megfogalmazódni bennem. – Mit szólnál, ha…
- Igen?
- Ha rólad neveznénk el!
- Hát, nem is tudom… Zavaró lenne, ha őt is Kellannak hívnánk, furcsa lenne. Nekem. Szerintem inkább válasszunk másik nevet – éreztem a zavart a hangjában.
- Én nem pont a Kellanra gondoltam, hanem a középső nevedre! Christopher! Szerintem szép név, becézni is lehet és… - elakadtam, nekem annyira tetszett az ötlet is és a név is, hogy belebetegedtem volna, ha Kellan nem ért velem egyet.
Ránéztem az arcára, a szemében azonban csak büszke csillogást láttam.
- Hát, a Christopher nekem is tetszik! Megtisztelő, hogy úgy gondolod, rólam kapja a nevét. De biztosan hogy így gondolod?
- Teljesen! Christopher Lutz, Christopher Lutz – ismételgettem, ízlelgettem, és egyre jobban tetszett. – Szerintem tökéletes! Főleg, ha olyan lesz, mint az apukája!
Ahogy ránéztem Kellan arcára, láttam, hogy nagy boldog.
Mosolyogva emlékeztem vissza erre.
Éppen a ruhákat teregettem ki, amikor arra figyeltem föl, hogy Carlos elrohan a folyosón.
A fiúk éppen a gyerekszobában szerelték az ablakot, illetve szúnyoghálót az ablakra. Nem tudtam, mi üthetett Carlosba, kíváncsian indultam utána. Kiszalad az ajtón egyenesen be a garázsba, fölkapta a létrát, és átrohant vele az egész kerten, egyenesen a ház másik feléig, nekitámasztotta a létrát a falnak, és fölmászott rá.
Én elhűlve figyeltem a jelenetet, ráadásul elég vicces volt, ahogy végigrohangászott a kerten a létrával a kezében.
- Mi történt? Mit csináltok? – kiabáltam föl a tetőre.
Carlos azonban nem törődött velem.
- Merre felé esett? – kiabált be az ablakon.
- Lefelé! –érkezett a válasz. – Mégis merre eshetett volna?
- Jó, csak azért kérdezem, mert nem látom sehol…
Szóval valami kiesett a tetőn. De vajon mi?
Carlos óvatosan följebb mászott a tetőn, ami azon a részen elég meredek volt, majd hirtelen fölkapott valamit.
- Megvan! – emelte föl azt a kis valamit a kezében. Ha jól láttam csavarhúzó volt.
- Szia, Kyra! Mit csináltok?- kérdezte a hátam mögött egy hang.
- Isabel, szia! Kellanék a gyerekszobába szerelik fel a szúnyoghálót, de a csavarhúzó kiesett a tetőre…
Isabel mosolyogva nézett a tetőre.
- Ezek szerint szerelésben nem az igaziak? – elnevette magát – Szia, Carlos! – kiabált föl neki integetve.
Mikor Isabel ijedten felkiáltott, én is a tetőre kaptam a tekintetem. Carlos, valószínűleg Isabel hangjára, hátrafordult és megcsúszott. A csavarhúzó kiesett a kezéből, ő pedig egyre csak csúszott lefelé.
- Kellan, segítsetek! Jöjjön már valaki! – kiabáltam hangosan.
De késő volt, Carlos nem tudott megkapaszkodni az ereszben, és hangos puffanással leesett a tetőről.
Isabel rögtön odarohant hozzá, én azonban moccanni sem mertem, hatalmasra nyílt szemekkel meredtem a lábam elé.
Elfolyt a magzatvíz.
- Kellan! – kiabáltam kétségbeesetten.
A fiúk akkor értek le, és Jeff rohant Carloshoz, Kellan azonban csak állt és dermedten nézett hol rám, hol Carlosra.
Hallottam, ahogy Isabel folyamatosan beszél Carloshoz, és, amit jó jelnek tekintettem, Carlos hangját is hallottam.
Most azonban nemcsak Carlos miatt, de nagyban hozzájárult az is, kezdett eluralkodni rajtam a pánik.
- Kellan, be kell vinned a kórházba!
2010. április 17., szombat
44. Fejezet
Sziasztok!
Közeledünk a történet végéhez, ezért szeretném, ha mindenki minél több kommentel lepne meg! Továbbá, ha nem olyan nagy kérés, légyszí szavazzatok a neon-on a Kellan poszterre, Ti nem szeretnétek még egy posztert róla?
Köszönöm, és jó olvasást!
44. Fejezet
Lehetséges, hogy valaki szánt szándékkal elkövet valamilyen szörnyűséget, és utána megbánja?
Én elképzelhetőnek tartom, de ebben az esetben erősen kételkedtem benne.
Alex egész vallomása erről szólt.
A gyomrom egy merő görcs volt, miközben figyeltem, ahogyan Alex odasétál a tanúk padjához, majd leül.
Szemeit először rám emelte, én pedig rögtön elkaptam róla a tekintetem. Kellan mellettem ült, és megszorította a kezem.
Ő már túl volt a kihallgatáson, Mr. Dominic feltette a kérdéseit, amire Kellan simán válaszolt, majd jött Alex ügyvédje is, ő belekérdezett elég sok dologba részletesen, de Kellan itt is ügyesen helytállt.
Én azért Kellan kihallgatását kicsit nyugodtabban ültem végig, mivel, engem majdnem már a legelején meghallgattak.
Azt hittem minden egyes mondatom után, hogy ki kell szaladnom a mosdóba hányni.
Szerencsére aztán kibírtam, de Alex ügyvédje, úgy tűnt, a végtelenségig fog faggatni.
Minden egyes kérdését kitekerten, bonyolultan tette fel.
Nem igazán tudom, helyesen válaszoltam-e, vagy, hogy mennyire voltam meggyőző. Csak küzdöttem az ellen, hogy újra és újra el kelljen képzelnem a történteket.
Borzalmas volt, valószínűleg én is így festhettem, mert Kellan és Mr. Dominic is aggódva figyelt.
Így utólag viszont remélem, hogy helyesen idéztem fel mindent, mert Alex vallomása kétségeket ébresztett bennem.
A bíró felszólította, hogy mesélje el a történteket a saját szemszögéből.
- Kyrával alaposan összevesztünk a kórházban, miután visszajött a barátja, elég sok mindent a fejéhez vágtam, mire ő elküldött. Nagyon dühös voltam, és bár éreztem, hogy Kyra szakítani akar velem, úgy éreztem, hogy van még esélyem – keserűen felnevetett és Kellanra fintorgott -, bátorításként felhajtottam pár pohárral, és kocsiba ültem. Út közben elhatároztam, hogy bocsánatot kérek Kyrától, és talán újra kezdhetjük. Viszont, mire odaértem hozzá, már megártott az alkohol. Vannak részletek, amikre nem emlékszem pontosan… Amikor Kyra végre ajtót nyitott, azt mondta, menjek el, nem akart beengedni. Belöktem az ajtót, és aztán Kyra után indultam, aki egyre csak hátrált előlem. Nem igazán emlékszem, ezután mi történt, csak, hogy Kyra kiszabadult a karjaimból és a telefonhoz szaladt… - lenézett maga elé, és a tekintete bűnbánó volt, mintha tényleg sajnálná – én utána vetettem magam, és kitéptem a kezéből a telefont, aztán azt hiszem, beütötte a fejét a falba, és elájult, én pedig odacipeltem a kanapéra. Akkor tért magához, amikor én megpróbáltam vele… közösülni.
Kellan teste megfeszült mellettem, és a kezei ökölbe szorultak. Nyugtatólag rátettem a kezemet az övére, és simogattam, hogy megnyugodjon, mert nem akartam, hogy valami őrültséget tegyen.
- Elkezdett sikoltozni, ami felidegesített, ezért lefogtam, és durvább lettem vele. Azt hiszem teljesen eluralkodott rajtam az alkohol. Nem bírtam megállni, befejeztem, amit elkezdtem. Ekkor történt, azt hiszem, amikor berontott Kellan és mi összeverekedtünk. Illetve ő összevert engem, és mire magamhoz tértem, már ott voltak a rendőrök. Amikor magamhoz tértem, és utána is, iszonyú düh volt bennem. Amikor kijózanodtam, rádöbbentem, mit tettem, és megpróbáltam Kyrával beszélni. De nem igazán akart meghallgatni, és amikor láttam, hogy még mindig együtt vannak olyan pokoli kínt és dühöt éreztem, amit még soha. Utáltam Kyrát, amiért dobott engem, Kellant, mert nem értettem, ő miben jobb nálam, és az egész helyzetet, mert miattuk börtönbe kerülhetek, és tönkre tehetik az életemet! – itt egy pillanatra föleszmélt, mert túlságosan is magával ragadták az érzései, és fölnézett. Az ügyvédje, mintha, alig észrevehetően megrázta volna a fejét, aztán Alex rám nézett ismét, és a szemében még mindig dühöt láttam. Ijedten bújtam közelebb Kellanhoz.
- De azóta eltelt pár hónap, és lenyugodtam. Rájöttem, hogy nem ők a hibásak, sikerült feldolgoznom. Remélem Kyrának is, mert ha tehetném, és visszapörgethetném az időt, nem tenném meg újra! De akkor részeg voltam és nem bírtam uralkodni magamon… Sajnálom! – nézett a szemembe. A hideg rázott tőle, és elárasztott a düh.
Hogy képes magát így megjátszani? Úgy tesz, mintha sajnálná az egészet, közben pedig ugyanúgy gyűlöl engem és Kellant is! Aljas szemét féreg! Méghogy sajnálja!
Úgy csinál, mintha az egész az alkohol hibája volna! Arra építette fel az egész beszédét, amikor bántott, azoknál a részeknél, azt mondta, azt hiszem, vagy nem emlékszem pontosan… Szemét görény!
Annyira gyűlölöm!
Csak arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki beszélgetni kezd, és Kellan beszél hozzám. A bíró most hozza meg a döntést.
- Nyugodj meg! Ne sírj! – olyan szorosan magához ölelt, amennyire csak tudott, éreztem, hogy ő is feszült, őt is felkavarták a hallottak.
- Nem sírok – tiltakoztam, de akkor vettem észre, hogy a látásomat könnyek homályosítják, és alattomban kicsordultak.
Belegondoltam, neki milyen érzés lehetett először végighallgatni engem, majd Alexet.
Átöleltem a hátát, és simogatni kezdtem. Ő a hajamat cirógatta és halkan suttogott mindenféle megnyugtató dolgot.
Mind a ketten próbáltuk megnyugtatni a másikat.
A bíró nem időzött sokáig, hamar meghozta az ítéletet.
Próbáltam eldönteni, hogy ez vajon jó-e vagy sem, de arra jutottam, hogy Alexet mindenképpen el kell, hogy ítélje, hiszen ő is beismerte, mi történt, még ha cenzúrázva is.
Az ügyvédjével biztos megbeszélték, hogy mást úgyse tehetnek, csak annyit érhetnek el, hogy enyhített büntetést kap.
A filmekben már olyan sokszor látott kalapáccsal a bíró csendet teremtett.
- Kérem, maradjanak csendben! Meghoztam az ítéletet! – végigfuttatta a tekintetét a teremben. Apa, Isabel és Jeremy is itt voltak, és azt hiszem, valahol mögöttem ülhettek.
Nem néztem rájuk, az egész tárgyalás alatt nem is kerestem meg őket a szememmel, csak mielőtt bejöttünk, akkor beszéltünk pár szót egymással, de olyan feszült voltam, hogy pár mondat után bejöttünk, és vártuk, hogy a bíró elkezdje a tárgyalást.
Kellan megszorította a kezem, és bátorítóan rám mosolygott.
- Minden rendben lesz! – suttogta magabiztosan, mosolyogva.
- Figyelembe véve a tanúkat, a bizonyítékokat és a vádlott és a vádló beszédét, döntöttem! – folytatta a bíró. – Mivel, az, hogy erőszakos bűncselekmény történt, teljesen biztos, ezt a vádlott is beismerte, így elég könnyű dolgom volt. A büntetés ezekben az esetekben, szabadságvesztés. – nézett szúrósan Alexre. – De ezek mellett illetéktelen behatolás is történt, hiszen a kisasszony akarata ellenére ment be a lakására, így ez is hozzájön, továbbá, beismerte, hogy ittasan vezetett. Ezek ismeretében – idegesítő hatásszünetet tartott, mintha élvezte volna a pillanatot, hogy borzolhatja mások idegeit. – Tizenkilenc év szabadságvesztésre ítélem! De csakis azért, mert eddig nem volt még dolga a bírósággal, és talán tényleg képes lesz megjavulni, és remélem tényleg megbánta, amit tett! – a bíró hangja szigorúan csengett, és látszott rajta, hogy ő sem vette be azt a részt, amikor Alex ezt előadta.
Alex mintha megkövült volna, csak ült mozdulatlanul, és bámult maga elé, szerintem föl sem fogta a bíró szavait.
- Az ügyet lezárom! – a kalapács hangja nagyot koppant az asztalon, én pedig megkönnyebbülten fölsóhajtottam.
Olyan boldog voltam! Úgy éreztem magam, mintha hosszú időn át cipeltem volna magammal egy nehéz követ, és most végre megszabadulhattam tőle. Végre jól érzem magam!
Kifelé tartottunk az épületből, és apáék ott jöttek mellettem.
Eleinte iszonyú kínos volt a pillantásuk, mert sajnálatot láttam bennük, de később már csak mérgelődtek. Egyetértően morgolódtak amiatt, hogy Alex megúszta ennyivel! Mindenki szerint dupla ennyi évet érdemelt volna, Mr. Dominic is azt mondta, hogy a bíró enyhe ítéletet hozott.
Egyedül én voltam, akit nem nagyon érdekelt! Csak örültem, hogy végre normálisan élhetek tovább, nem zaklathat senki! Örültem, hogy túl vagyok rajta, és ezt senki nem ronthatta el!
Megköszöntem Mr. Dominic munkáját és segítségét, aztán elköszönt és elment.
Mi is beszálltunk az autóba, és hazaindultunk. Megbeszéltük, hogy mindenki hozzánk jön, ott ünnepeljük meg a „győzelmet”.
Kellan vezetett, és egész úton be nem állt a szája. Láttam rajta, hogy ő is örül, de ugyanakkor láttam valamit a szemében, ami nem hagyott nyugodni.
Kezemet rásimítottam a combjára.
- Mi a baj?
Rám nézett, és úgy tett, mintha nem értené a kérdést.
- Semmi. Mi bajom lenne? Örülök, hogy túl vagyunk ezen az egészen!
- Látom rajtad, hogy valami más is van!
Sóhajtott, és csak az utat nézte. Eltelt egy kis, idő, már azt hittem nem fog válaszolni, nyitottam a számat, hogy tovább faggassam, de végül megszólalt.
- Tudod, én csak a végét láttam a dolognak… Ahogyan elmesélted, teljesen megdöbbentett. Azt hiszem, soha nem gondoltam bele teljesen, pontosan mi történhetett, vagy ha mégis, most akkor is felkavart. Utálom a gondolatát is annak, amit veled tett! Most lecsukták, de tizenkilenc év nem olyan sok! Sokkal többet érdemelt volna! Mit gondol mi lesz ha… - indulatosan beszélt, látszott, hogy még teljesen az elhangzottak hatása alatt van.
Nem kellett befejezni, tudtam mit akart mondani.
Mi lesz, ha kiszabadul? Ezen én is elgondolkodtam már.
- Nem lesz semmi gond, ha kiszabadul, mert te itt leszel mellettem, és nem engeded, hogy bajom essen! Igaz?
Hálásan nézett rám, és végre megkönnyebbültnek látszott ő is.
- Igen, soha nem engedem, hogy bárki is bántson! – elszántan nézett rám, leállította a motort és megcsókolt.
Közeledünk a történet végéhez, ezért szeretném, ha mindenki minél több kommentel lepne meg! Továbbá, ha nem olyan nagy kérés, légyszí szavazzatok a neon-on a Kellan poszterre, Ti nem szeretnétek még egy posztert róla?
Köszönöm, és jó olvasást!
44. Fejezet
Lehetséges, hogy valaki szánt szándékkal elkövet valamilyen szörnyűséget, és utána megbánja?
Én elképzelhetőnek tartom, de ebben az esetben erősen kételkedtem benne.
Alex egész vallomása erről szólt.
A gyomrom egy merő görcs volt, miközben figyeltem, ahogyan Alex odasétál a tanúk padjához, majd leül.
Szemeit először rám emelte, én pedig rögtön elkaptam róla a tekintetem. Kellan mellettem ült, és megszorította a kezem.
Ő már túl volt a kihallgatáson, Mr. Dominic feltette a kérdéseit, amire Kellan simán válaszolt, majd jött Alex ügyvédje is, ő belekérdezett elég sok dologba részletesen, de Kellan itt is ügyesen helytállt.
Én azért Kellan kihallgatását kicsit nyugodtabban ültem végig, mivel, engem majdnem már a legelején meghallgattak.
Azt hittem minden egyes mondatom után, hogy ki kell szaladnom a mosdóba hányni.
Szerencsére aztán kibírtam, de Alex ügyvédje, úgy tűnt, a végtelenségig fog faggatni.
Minden egyes kérdését kitekerten, bonyolultan tette fel.
Nem igazán tudom, helyesen válaszoltam-e, vagy, hogy mennyire voltam meggyőző. Csak küzdöttem az ellen, hogy újra és újra el kelljen képzelnem a történteket.
Borzalmas volt, valószínűleg én is így festhettem, mert Kellan és Mr. Dominic is aggódva figyelt.
Így utólag viszont remélem, hogy helyesen idéztem fel mindent, mert Alex vallomása kétségeket ébresztett bennem.
A bíró felszólította, hogy mesélje el a történteket a saját szemszögéből.
- Kyrával alaposan összevesztünk a kórházban, miután visszajött a barátja, elég sok mindent a fejéhez vágtam, mire ő elküldött. Nagyon dühös voltam, és bár éreztem, hogy Kyra szakítani akar velem, úgy éreztem, hogy van még esélyem – keserűen felnevetett és Kellanra fintorgott -, bátorításként felhajtottam pár pohárral, és kocsiba ültem. Út közben elhatároztam, hogy bocsánatot kérek Kyrától, és talán újra kezdhetjük. Viszont, mire odaértem hozzá, már megártott az alkohol. Vannak részletek, amikre nem emlékszem pontosan… Amikor Kyra végre ajtót nyitott, azt mondta, menjek el, nem akart beengedni. Belöktem az ajtót, és aztán Kyra után indultam, aki egyre csak hátrált előlem. Nem igazán emlékszem, ezután mi történt, csak, hogy Kyra kiszabadult a karjaimból és a telefonhoz szaladt… - lenézett maga elé, és a tekintete bűnbánó volt, mintha tényleg sajnálná – én utána vetettem magam, és kitéptem a kezéből a telefont, aztán azt hiszem, beütötte a fejét a falba, és elájult, én pedig odacipeltem a kanapéra. Akkor tért magához, amikor én megpróbáltam vele… közösülni.
Kellan teste megfeszült mellettem, és a kezei ökölbe szorultak. Nyugtatólag rátettem a kezemet az övére, és simogattam, hogy megnyugodjon, mert nem akartam, hogy valami őrültséget tegyen.
- Elkezdett sikoltozni, ami felidegesített, ezért lefogtam, és durvább lettem vele. Azt hiszem teljesen eluralkodott rajtam az alkohol. Nem bírtam megállni, befejeztem, amit elkezdtem. Ekkor történt, azt hiszem, amikor berontott Kellan és mi összeverekedtünk. Illetve ő összevert engem, és mire magamhoz tértem, már ott voltak a rendőrök. Amikor magamhoz tértem, és utána is, iszonyú düh volt bennem. Amikor kijózanodtam, rádöbbentem, mit tettem, és megpróbáltam Kyrával beszélni. De nem igazán akart meghallgatni, és amikor láttam, hogy még mindig együtt vannak olyan pokoli kínt és dühöt éreztem, amit még soha. Utáltam Kyrát, amiért dobott engem, Kellant, mert nem értettem, ő miben jobb nálam, és az egész helyzetet, mert miattuk börtönbe kerülhetek, és tönkre tehetik az életemet! – itt egy pillanatra föleszmélt, mert túlságosan is magával ragadták az érzései, és fölnézett. Az ügyvédje, mintha, alig észrevehetően megrázta volna a fejét, aztán Alex rám nézett ismét, és a szemében még mindig dühöt láttam. Ijedten bújtam közelebb Kellanhoz.
- De azóta eltelt pár hónap, és lenyugodtam. Rájöttem, hogy nem ők a hibásak, sikerült feldolgoznom. Remélem Kyrának is, mert ha tehetném, és visszapörgethetném az időt, nem tenném meg újra! De akkor részeg voltam és nem bírtam uralkodni magamon… Sajnálom! – nézett a szemembe. A hideg rázott tőle, és elárasztott a düh.
Hogy képes magát így megjátszani? Úgy tesz, mintha sajnálná az egészet, közben pedig ugyanúgy gyűlöl engem és Kellant is! Aljas szemét féreg! Méghogy sajnálja!
Úgy csinál, mintha az egész az alkohol hibája volna! Arra építette fel az egész beszédét, amikor bántott, azoknál a részeknél, azt mondta, azt hiszem, vagy nem emlékszem pontosan… Szemét görény!
Annyira gyűlölöm!
Csak arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki beszélgetni kezd, és Kellan beszél hozzám. A bíró most hozza meg a döntést.
- Nyugodj meg! Ne sírj! – olyan szorosan magához ölelt, amennyire csak tudott, éreztem, hogy ő is feszült, őt is felkavarták a hallottak.
- Nem sírok – tiltakoztam, de akkor vettem észre, hogy a látásomat könnyek homályosítják, és alattomban kicsordultak.
Belegondoltam, neki milyen érzés lehetett először végighallgatni engem, majd Alexet.
Átöleltem a hátát, és simogatni kezdtem. Ő a hajamat cirógatta és halkan suttogott mindenféle megnyugtató dolgot.
Mind a ketten próbáltuk megnyugtatni a másikat.
A bíró nem időzött sokáig, hamar meghozta az ítéletet.
Próbáltam eldönteni, hogy ez vajon jó-e vagy sem, de arra jutottam, hogy Alexet mindenképpen el kell, hogy ítélje, hiszen ő is beismerte, mi történt, még ha cenzúrázva is.
Az ügyvédjével biztos megbeszélték, hogy mást úgyse tehetnek, csak annyit érhetnek el, hogy enyhített büntetést kap.
A filmekben már olyan sokszor látott kalapáccsal a bíró csendet teremtett.
- Kérem, maradjanak csendben! Meghoztam az ítéletet! – végigfuttatta a tekintetét a teremben. Apa, Isabel és Jeremy is itt voltak, és azt hiszem, valahol mögöttem ülhettek.
Nem néztem rájuk, az egész tárgyalás alatt nem is kerestem meg őket a szememmel, csak mielőtt bejöttünk, akkor beszéltünk pár szót egymással, de olyan feszült voltam, hogy pár mondat után bejöttünk, és vártuk, hogy a bíró elkezdje a tárgyalást.
Kellan megszorította a kezem, és bátorítóan rám mosolygott.
- Minden rendben lesz! – suttogta magabiztosan, mosolyogva.
- Figyelembe véve a tanúkat, a bizonyítékokat és a vádlott és a vádló beszédét, döntöttem! – folytatta a bíró. – Mivel, az, hogy erőszakos bűncselekmény történt, teljesen biztos, ezt a vádlott is beismerte, így elég könnyű dolgom volt. A büntetés ezekben az esetekben, szabadságvesztés. – nézett szúrósan Alexre. – De ezek mellett illetéktelen behatolás is történt, hiszen a kisasszony akarata ellenére ment be a lakására, így ez is hozzájön, továbbá, beismerte, hogy ittasan vezetett. Ezek ismeretében – idegesítő hatásszünetet tartott, mintha élvezte volna a pillanatot, hogy borzolhatja mások idegeit. – Tizenkilenc év szabadságvesztésre ítélem! De csakis azért, mert eddig nem volt még dolga a bírósággal, és talán tényleg képes lesz megjavulni, és remélem tényleg megbánta, amit tett! – a bíró hangja szigorúan csengett, és látszott rajta, hogy ő sem vette be azt a részt, amikor Alex ezt előadta.
Alex mintha megkövült volna, csak ült mozdulatlanul, és bámult maga elé, szerintem föl sem fogta a bíró szavait.
- Az ügyet lezárom! – a kalapács hangja nagyot koppant az asztalon, én pedig megkönnyebbülten fölsóhajtottam.
Olyan boldog voltam! Úgy éreztem magam, mintha hosszú időn át cipeltem volna magammal egy nehéz követ, és most végre megszabadulhattam tőle. Végre jól érzem magam!
Kifelé tartottunk az épületből, és apáék ott jöttek mellettem.
Eleinte iszonyú kínos volt a pillantásuk, mert sajnálatot láttam bennük, de később már csak mérgelődtek. Egyetértően morgolódtak amiatt, hogy Alex megúszta ennyivel! Mindenki szerint dupla ennyi évet érdemelt volna, Mr. Dominic is azt mondta, hogy a bíró enyhe ítéletet hozott.
Egyedül én voltam, akit nem nagyon érdekelt! Csak örültem, hogy végre normálisan élhetek tovább, nem zaklathat senki! Örültem, hogy túl vagyok rajta, és ezt senki nem ronthatta el!
Megköszöntem Mr. Dominic munkáját és segítségét, aztán elköszönt és elment.
Mi is beszálltunk az autóba, és hazaindultunk. Megbeszéltük, hogy mindenki hozzánk jön, ott ünnepeljük meg a „győzelmet”.
Kellan vezetett, és egész úton be nem állt a szája. Láttam rajta, hogy ő is örül, de ugyanakkor láttam valamit a szemében, ami nem hagyott nyugodni.
Kezemet rásimítottam a combjára.
- Mi a baj?
Rám nézett, és úgy tett, mintha nem értené a kérdést.
- Semmi. Mi bajom lenne? Örülök, hogy túl vagyunk ezen az egészen!
- Látom rajtad, hogy valami más is van!
Sóhajtott, és csak az utat nézte. Eltelt egy kis, idő, már azt hittem nem fog válaszolni, nyitottam a számat, hogy tovább faggassam, de végül megszólalt.
- Tudod, én csak a végét láttam a dolognak… Ahogyan elmesélted, teljesen megdöbbentett. Azt hiszem, soha nem gondoltam bele teljesen, pontosan mi történhetett, vagy ha mégis, most akkor is felkavart. Utálom a gondolatát is annak, amit veled tett! Most lecsukták, de tizenkilenc év nem olyan sok! Sokkal többet érdemelt volna! Mit gondol mi lesz ha… - indulatosan beszélt, látszott, hogy még teljesen az elhangzottak hatása alatt van.
Nem kellett befejezni, tudtam mit akart mondani.
Mi lesz, ha kiszabadul? Ezen én is elgondolkodtam már.
- Nem lesz semmi gond, ha kiszabadul, mert te itt leszel mellettem, és nem engeded, hogy bajom essen! Igaz?
Hálásan nézett rám, és végre megkönnyebbültnek látszott ő is.
- Igen, soha nem engedem, hogy bárki is bántson! – elszántan nézett rám, leállította a motort és megcsókolt.
2010. április 9., péntek
43. Fejezet
43. Fejezet
- Már éppen itt volt az ideje, hogy haza gyertek! Olyan unalmas volt egyedül, itt Los Angelesben még alig ismerek valakit! – panaszkodott Isabel, miközben Kellan behordozta a bőröndöket a kocsiból, én meg átöltöztem.
Isabel finoman célozgatott rá, hogy ha nem baj, ma ráér, és szívesen maradna nálunk egy darabig, ha nem zavar minket, legalább úszik egyet a medencében.
- Tudod, mit nem értek? Apáéknál is van medence a kertben, miért nem azt használod? – ez eddig eszembe sem jutott, most azonban furcsálltam a dolgot.
- Hát, otthon nem igazán szeretek, eleinte ott fürödtem, de anya olyankor kitelepedett a medence szélére, és közölte, hogy most napozik, aztán folyamatosan be nem állt a szája! Olyan idegesítő volt!
Hangosan felnevettem, már magában az vicces volt, ahogyan elmesélte, de amikor észrevettem az arckifejezését is, kitört belőlem a nevetés.
- Mi olyan vicces? – jött be Kellan az utolsó bőrönddel.
- Semmi, csak Isabelt kiüldözték otthonról, és most kénytelen mások medencéjét látogatnia! – nevettem fel újra.
- Mi? Kiüldöztek otthonról? – ráncolta a szemöldökét Kellan.
- Nem igaziból, csak amikor otthon úszik a medencében, az anyja nem hagyja békén! – amikor elmagyaráztam, Kellan is elvigyorodott.
Amikor nekiálltam a kicsomagolásnak, és a mosásnak, Kellan somfordált a szobába.
Hátulról átölelt, majd megcsókolt.
- Mi az?
- Egy kicsit elmegyek, megnézem, mi van Lucyval! Már régen nem láttam! – láttam rajta, hogy fél, nehogy megbántson, ugyanakkor menne, hogy lássa végre a lányát.
- Menj nyugodtan! Én el leszek ezekkel egy darabig! – rántottam meg a vállam. – Utána pedig el kell mennem Mr. Dominichoz.
- Hányra mész?
- Háromra kell ott lennem! Utána elmegyek bevásárolni, mert alig van itthon valami!
Láttam az arcán, hogy nem tetszik neki valami.
- Mi lenne, ha áthívnám Jeffet és Carlost, hogy kísérjenek el? – bökte ki végül. – Sokkal nyugodtabb lennék, ráadásul, ha vásárolsz, ők majd segítenek neked!
- Kellan! Képes vagyok egyedül vásárolni! Áthívhatod a fiúkat, mert szeretem őket, de bevásárolni egyedül is tudok, sőt főzni is, és minden egyebet is meg tudok csinálni! Maximum hamarabb elfáradok, mint egyébként, és ezért kicsit szeszélyesebb vagyok, de ennyi! Terhes vagyok, nem nyomorék! – csattantam fel.
Kellan föltartotta a kezeit, és vigyorogva nézett rám.
- A hangulatváltozás stimmel! De végül is bejön, amikor ilyen kis méregzsák vagy!
- Nem is vagyok méregzsák! Csak felidegesítettél! – húztam fel az orrom.
Még egyszer megcsókolt, majd elköszönt és elment Lucyékhoz.
Isabel egy ideig nem mutatkozott, gondoltam úszik. Aztán, amikor már én is elkezdtem készülődni, meghallottam, hogy csengettek.
- Majd én nyitom! – kiabált fel Isabel.
- Jó – dünnyögtem magamban.
Összefogtam a hajamat, és meg egyszer megvizsgáltam magam a tükör előtt, majd sóhajtva vettem tudomásul, hogy a hasamat már nem nagyon tudom elrejteni semmilyen ruhával.
Lesiettem a lépcsőn, hogy megnézzem ki jött, bár sejtettem.
- Carlos, Jeff! – boldog voltam, hogy újra látom őket.
- Kyra! Nézzenek oda, kezd nőni odabent a kis trónörökös! –nevetett fel Carlos, majd jól megszorongatott, utána Jeff is odajött és megölelt.
- Hiányoztatok! Jó, hogy újra itt vagytok! – Mindketten elégedetten mosolyogtak. – De most indulnom kellene, elkísértek, hogy Kellan nyugodt legyen?
- Kellan hová ment? – sétált ki Isabel a fürdőből. – Mert, ha sokáig nem jön vissza, akkor én is megyek!
- Elment babázni – számomra is meglepő volt, hogy nem zavar, sőt teljesen el tudom fogadni, hogy a lányával van. Talán csak egy kis idő kellett, vagy az, hogy tudjam, Kellan mellettem áll. – Nem tudom, mikor jön, én viszont biztos, hogy csak késő délután jövök haza.
- Rendben, akkor megszárítkozom, felöltözöm, és én is megyek. A pótkulccsal, amit adtál, majd bezárom az ajtót, jó? – Isabel elsétált a nappaliba a holmijáért, amikor megfordult ránk mosolygott. – Az ügyvédnél sok szerencsét! Ne legyél ideges!
Tekintetem Carlosra tévedt, aki le sem vette a szemét Isabelről, minden lépését figyelte.
Isabelnek nem tűnt fel, Jeffnek viszont igen, ezért finoman oldalba bökte.
Carlos zavartan körbenézett, aztán elindult az ajtó felé.
Elköszöntem Isabeltől, és beszálltunk az autómba.
Jó régen nem használtam már.
Útközben a fiúk az utazásról kérdezgettek. Mindent elmeséltem nekik, még a néha kínos kérdéseikre is válaszoltam.
De az a folyamatos feszültség nem oldódott fel bennem. Nem azzal volt a bajom, hogy az ügyvédhez kell jönnöm, nem ettől vagyok ideges, hanem a holnap miatt.
Mr. Dominic titkárnője leültetett bennünket a váróban, azt mondta, öt perc és bemehetünk, csak telefonon egyeztet valakivel.
- Bemenjünk veled? – kérdezte Carlos.
- Nem kell, elég, ha megvártok itt.
Egy perc múlva szólt a titkárnő, hogy bemehetek.
Mr. Dominic az íróasztala mögött ült, és kedvesen mosolygott, amikor beléptem.
- Jó napot, Kyra! Üljön le! – intett az asztala előtt álló székre.
- Jó napot! – köszöntem vissza.
- Akkor, kezdjük is! Már nincs más dolgunk, mint részletesen átbeszélni, mi fog történni holnap, a tárgyaláson! – biztatóan rám mosolygott. – Először is, ismertetik majd a vádat, aztán a bíró meghallgat pár tanút, ugye, Mr. Lutz, el tud jönni? Az ő vallomása kulcsfontosságú! Aztán, meghallgatják magát is, feltesznek majd pár kérdést, először a vádlott ügyvédje, majd én is. Ezeket, a kérdéseket már átvettük, a lényeg, hogy legyen minél magabiztosabb! Mr. Lutz vallomása is nagyon fontos, kérem, mondja majd meg neki, hogy megfontoltan, alaposan átgondolva fogalmazzon meg mindent, úgy, hogy ne lehessen belekötni!
Szegény Kellan, este még ezzel is macerálnom kell. Ráadásul, nekem is át kell gondolnom mindent, ami azt jelenti, hogy egész éjjel nem fogok tudni aludni.
- Ezek után –folytatta Mr. Dominic – elképzelhető, hogy a vádlott is védőbeszédet mond, de az is lehet, sőt, én ezt tartom valószínűleg, hogy az ügyvéd azt tanácsolta neki, hogy inkább ne szólaljon meg. De ha a bíró felszólítja, akkor, muszáj lesz neki. Tehát pár kérdésre, neki is mindenképpen válaszolnia kell, viszont nem biztos, hogy elmondja a történteket az ő szemszögéből is, hogy így fogalmazzak. Szerintem ezzel, csak maga alatt vágná a fát! Egy valamiben, azonban teljesen biztos vagyok, az ügyet el fogják veszíteni, mi nyerünk, a bíró ilyen esetben, mindig nekünk kedvez. Szóval, nyugodjon meg!
Hiába próbált Mr. Dominic megnyugtatni, és hiába volt olyan magabiztos, én mégis féltem. Nem a tárgyalástól, és nem is az ítélettől féltem, abban én is biztos voltam, hogy Alexet lecsukják, hanem az volt a gond, hogy nem akartam találkozni Alexszel.
És féltem, hogy ha majd letölti a büntetését, és kiszabadul, nem lesz a dühös, és nem akar-e majd bosszút állni.
Az egész olyannak tűnt, mint a filmekben, a rossz fiút lecsukják, aztán amikor kiszabadult bosszút áll…
Az egész nevetségesnek tűnt, tudtam, hogy az, de attól én még féltem.
Mr. Dominic és én még pár részletet megbeszéltünk, átvettünk néhány kérdést, megfogalmaztunk néhány választ, és segített felkészülni arra, hogy a másik ügyvéd miket kérdezhet.
Amikor végeztünk, tele volt a fejem mindenfélével, és csak arra tudtam gondolni, hogy holnap semmit se rontsak el.
Jeff átvette tőlem a vezetést, úgy látták, jobb, ha nem ülök a kormányhoz.
Vásárlás közben eszembe jutott, hogy már egyetlen kosztümöm sem jó rám, muszáj vennem egyet, mert a tárgyaláson abban kell lennem.
Amikor közöltem a fiúkkal, egy szó nélkül leparkoltak egy pláza előtt, és bejöttek velem minden üzletbe.
Kisebb keresgélés után aztán találtunk egy kismama boltot, ahova nem szívesen mentem be, de tudtam, hogy itt árulnak elegáns ruhákat is, így kénytelen voltam.
Keresgélésben Jeff és Carlos is segített, bár néha elég rémes ruhákat mutattak fel. Jeff például egy piros kosztümöt nézett ki, és nem értette, mi bajom vele…
Végül találtam egy sötétszürke színűt, ami méretben is megfelelő volt, és amikor felvettem, azt mondták a fiúk, hogy jól áll.
Van hozzá otthon egy fekete és egy fehér garbóm is, majd megnézem, melyik megy hozzá jobban.
A bevásárlást hamar elintéztük, és indultunk is haza.
Kellan autója már az udvaron parkolt.
Mosolyogva léptem be a házba.
- Megjöttem! – kiabáltam, hátha érkezik válasz valahonnan.
- Szia! – jött elém Kellan a nappaliból. – Hogy ment? Jól vagy?
- Jól ment, minden rendben! Mr. Dominic azt kérte te is gondold át a szövegedet, és nagyon megfontoltan beszélj, hogy ne tudjanak belekötni.
Carlos és Jeff behozták a csomagokat, és lepakolták a konyhában.
- Köszi, fiúk, hogy segítettetek! Ma már nem kell tovább vigyázni Kyrára, itt vagyok én, hazamehettek nyugodtan!
Kellan kikísérte őket, és utána bejött a konyhába segíteni nekem.
Olyan jó volt érezni, ahogyan átölel, egészen megnyugtató.
- Hogy van Lucy? – kérdeztem rá a pakolás közben.
- Jól, sokat változott, mióta nem láttam, nőtt a haja, és egy kicsit hízott is… - hirtelen elhallgatott.
Ránéztem, és láttam, hogy zavart képet vág.
- Nyugodtan mesélj, nem zavar!
- De tényleg nincs más, csak meglátogattam.
- Hát, jó.
Közösen főztünk, és Kellan segített megteríteni is.
Az este békésen telt, és meg is lépődtem azon, hogy az idegességem enyhült.
- Nyugodj meg! Holnap minden rendben lesz! – ölelt magához az ágyban.
- Remélem! – suttogtam és rögtön elaludtam.
- Már éppen itt volt az ideje, hogy haza gyertek! Olyan unalmas volt egyedül, itt Los Angelesben még alig ismerek valakit! – panaszkodott Isabel, miközben Kellan behordozta a bőröndöket a kocsiból, én meg átöltöztem.
Isabel finoman célozgatott rá, hogy ha nem baj, ma ráér, és szívesen maradna nálunk egy darabig, ha nem zavar minket, legalább úszik egyet a medencében.
- Tudod, mit nem értek? Apáéknál is van medence a kertben, miért nem azt használod? – ez eddig eszembe sem jutott, most azonban furcsálltam a dolgot.
- Hát, otthon nem igazán szeretek, eleinte ott fürödtem, de anya olyankor kitelepedett a medence szélére, és közölte, hogy most napozik, aztán folyamatosan be nem állt a szája! Olyan idegesítő volt!
Hangosan felnevettem, már magában az vicces volt, ahogyan elmesélte, de amikor észrevettem az arckifejezését is, kitört belőlem a nevetés.
- Mi olyan vicces? – jött be Kellan az utolsó bőrönddel.
- Semmi, csak Isabelt kiüldözték otthonról, és most kénytelen mások medencéjét látogatnia! – nevettem fel újra.
- Mi? Kiüldöztek otthonról? – ráncolta a szemöldökét Kellan.
- Nem igaziból, csak amikor otthon úszik a medencében, az anyja nem hagyja békén! – amikor elmagyaráztam, Kellan is elvigyorodott.
Amikor nekiálltam a kicsomagolásnak, és a mosásnak, Kellan somfordált a szobába.
Hátulról átölelt, majd megcsókolt.
- Mi az?
- Egy kicsit elmegyek, megnézem, mi van Lucyval! Már régen nem láttam! – láttam rajta, hogy fél, nehogy megbántson, ugyanakkor menne, hogy lássa végre a lányát.
- Menj nyugodtan! Én el leszek ezekkel egy darabig! – rántottam meg a vállam. – Utána pedig el kell mennem Mr. Dominichoz.
- Hányra mész?
- Háromra kell ott lennem! Utána elmegyek bevásárolni, mert alig van itthon valami!
Láttam az arcán, hogy nem tetszik neki valami.
- Mi lenne, ha áthívnám Jeffet és Carlost, hogy kísérjenek el? – bökte ki végül. – Sokkal nyugodtabb lennék, ráadásul, ha vásárolsz, ők majd segítenek neked!
- Kellan! Képes vagyok egyedül vásárolni! Áthívhatod a fiúkat, mert szeretem őket, de bevásárolni egyedül is tudok, sőt főzni is, és minden egyebet is meg tudok csinálni! Maximum hamarabb elfáradok, mint egyébként, és ezért kicsit szeszélyesebb vagyok, de ennyi! Terhes vagyok, nem nyomorék! – csattantam fel.
Kellan föltartotta a kezeit, és vigyorogva nézett rám.
- A hangulatváltozás stimmel! De végül is bejön, amikor ilyen kis méregzsák vagy!
- Nem is vagyok méregzsák! Csak felidegesítettél! – húztam fel az orrom.
Még egyszer megcsókolt, majd elköszönt és elment Lucyékhoz.
Isabel egy ideig nem mutatkozott, gondoltam úszik. Aztán, amikor már én is elkezdtem készülődni, meghallottam, hogy csengettek.
- Majd én nyitom! – kiabált fel Isabel.
- Jó – dünnyögtem magamban.
Összefogtam a hajamat, és meg egyszer megvizsgáltam magam a tükör előtt, majd sóhajtva vettem tudomásul, hogy a hasamat már nem nagyon tudom elrejteni semmilyen ruhával.
Lesiettem a lépcsőn, hogy megnézzem ki jött, bár sejtettem.
- Carlos, Jeff! – boldog voltam, hogy újra látom őket.
- Kyra! Nézzenek oda, kezd nőni odabent a kis trónörökös! –nevetett fel Carlos, majd jól megszorongatott, utána Jeff is odajött és megölelt.
- Hiányoztatok! Jó, hogy újra itt vagytok! – Mindketten elégedetten mosolyogtak. – De most indulnom kellene, elkísértek, hogy Kellan nyugodt legyen?
- Kellan hová ment? – sétált ki Isabel a fürdőből. – Mert, ha sokáig nem jön vissza, akkor én is megyek!
- Elment babázni – számomra is meglepő volt, hogy nem zavar, sőt teljesen el tudom fogadni, hogy a lányával van. Talán csak egy kis idő kellett, vagy az, hogy tudjam, Kellan mellettem áll. – Nem tudom, mikor jön, én viszont biztos, hogy csak késő délután jövök haza.
- Rendben, akkor megszárítkozom, felöltözöm, és én is megyek. A pótkulccsal, amit adtál, majd bezárom az ajtót, jó? – Isabel elsétált a nappaliba a holmijáért, amikor megfordult ránk mosolygott. – Az ügyvédnél sok szerencsét! Ne legyél ideges!
Tekintetem Carlosra tévedt, aki le sem vette a szemét Isabelről, minden lépését figyelte.
Isabelnek nem tűnt fel, Jeffnek viszont igen, ezért finoman oldalba bökte.
Carlos zavartan körbenézett, aztán elindult az ajtó felé.
Elköszöntem Isabeltől, és beszálltunk az autómba.
Jó régen nem használtam már.
Útközben a fiúk az utazásról kérdezgettek. Mindent elmeséltem nekik, még a néha kínos kérdéseikre is válaszoltam.
De az a folyamatos feszültség nem oldódott fel bennem. Nem azzal volt a bajom, hogy az ügyvédhez kell jönnöm, nem ettől vagyok ideges, hanem a holnap miatt.
Mr. Dominic titkárnője leültetett bennünket a váróban, azt mondta, öt perc és bemehetünk, csak telefonon egyeztet valakivel.
- Bemenjünk veled? – kérdezte Carlos.
- Nem kell, elég, ha megvártok itt.
Egy perc múlva szólt a titkárnő, hogy bemehetek.
Mr. Dominic az íróasztala mögött ült, és kedvesen mosolygott, amikor beléptem.
- Jó napot, Kyra! Üljön le! – intett az asztala előtt álló székre.
- Jó napot! – köszöntem vissza.
- Akkor, kezdjük is! Már nincs más dolgunk, mint részletesen átbeszélni, mi fog történni holnap, a tárgyaláson! – biztatóan rám mosolygott. – Először is, ismertetik majd a vádat, aztán a bíró meghallgat pár tanút, ugye, Mr. Lutz, el tud jönni? Az ő vallomása kulcsfontosságú! Aztán, meghallgatják magát is, feltesznek majd pár kérdést, először a vádlott ügyvédje, majd én is. Ezeket, a kérdéseket már átvettük, a lényeg, hogy legyen minél magabiztosabb! Mr. Lutz vallomása is nagyon fontos, kérem, mondja majd meg neki, hogy megfontoltan, alaposan átgondolva fogalmazzon meg mindent, úgy, hogy ne lehessen belekötni!
Szegény Kellan, este még ezzel is macerálnom kell. Ráadásul, nekem is át kell gondolnom mindent, ami azt jelenti, hogy egész éjjel nem fogok tudni aludni.
- Ezek után –folytatta Mr. Dominic – elképzelhető, hogy a vádlott is védőbeszédet mond, de az is lehet, sőt, én ezt tartom valószínűleg, hogy az ügyvéd azt tanácsolta neki, hogy inkább ne szólaljon meg. De ha a bíró felszólítja, akkor, muszáj lesz neki. Tehát pár kérdésre, neki is mindenképpen válaszolnia kell, viszont nem biztos, hogy elmondja a történteket az ő szemszögéből is, hogy így fogalmazzak. Szerintem ezzel, csak maga alatt vágná a fát! Egy valamiben, azonban teljesen biztos vagyok, az ügyet el fogják veszíteni, mi nyerünk, a bíró ilyen esetben, mindig nekünk kedvez. Szóval, nyugodjon meg!
Hiába próbált Mr. Dominic megnyugtatni, és hiába volt olyan magabiztos, én mégis féltem. Nem a tárgyalástól, és nem is az ítélettől féltem, abban én is biztos voltam, hogy Alexet lecsukják, hanem az volt a gond, hogy nem akartam találkozni Alexszel.
És féltem, hogy ha majd letölti a büntetését, és kiszabadul, nem lesz a dühös, és nem akar-e majd bosszút állni.
Az egész olyannak tűnt, mint a filmekben, a rossz fiút lecsukják, aztán amikor kiszabadult bosszút áll…
Az egész nevetségesnek tűnt, tudtam, hogy az, de attól én még féltem.
Mr. Dominic és én még pár részletet megbeszéltünk, átvettünk néhány kérdést, megfogalmaztunk néhány választ, és segített felkészülni arra, hogy a másik ügyvéd miket kérdezhet.
Amikor végeztünk, tele volt a fejem mindenfélével, és csak arra tudtam gondolni, hogy holnap semmit se rontsak el.
Jeff átvette tőlem a vezetést, úgy látták, jobb, ha nem ülök a kormányhoz.
Vásárlás közben eszembe jutott, hogy már egyetlen kosztümöm sem jó rám, muszáj vennem egyet, mert a tárgyaláson abban kell lennem.
Amikor közöltem a fiúkkal, egy szó nélkül leparkoltak egy pláza előtt, és bejöttek velem minden üzletbe.
Kisebb keresgélés után aztán találtunk egy kismama boltot, ahova nem szívesen mentem be, de tudtam, hogy itt árulnak elegáns ruhákat is, így kénytelen voltam.
Keresgélésben Jeff és Carlos is segített, bár néha elég rémes ruhákat mutattak fel. Jeff például egy piros kosztümöt nézett ki, és nem értette, mi bajom vele…
Végül találtam egy sötétszürke színűt, ami méretben is megfelelő volt, és amikor felvettem, azt mondták a fiúk, hogy jól áll.
Van hozzá otthon egy fekete és egy fehér garbóm is, majd megnézem, melyik megy hozzá jobban.
A bevásárlást hamar elintéztük, és indultunk is haza.
Kellan autója már az udvaron parkolt.
Mosolyogva léptem be a házba.
- Megjöttem! – kiabáltam, hátha érkezik válasz valahonnan.
- Szia! – jött elém Kellan a nappaliból. – Hogy ment? Jól vagy?
- Jól ment, minden rendben! Mr. Dominic azt kérte te is gondold át a szövegedet, és nagyon megfontoltan beszélj, hogy ne tudjanak belekötni.
Carlos és Jeff behozták a csomagokat, és lepakolták a konyhában.
- Köszi, fiúk, hogy segítettetek! Ma már nem kell tovább vigyázni Kyrára, itt vagyok én, hazamehettek nyugodtan!
Kellan kikísérte őket, és utána bejött a konyhába segíteni nekem.
Olyan jó volt érezni, ahogyan átölel, egészen megnyugtató.
- Hogy van Lucy? – kérdeztem rá a pakolás közben.
- Jól, sokat változott, mióta nem láttam, nőtt a haja, és egy kicsit hízott is… - hirtelen elhallgatott.
Ránéztem, és láttam, hogy zavart képet vág.
- Nyugodtan mesélj, nem zavar!
- De tényleg nincs más, csak meglátogattam.
- Hát, jó.
Közösen főztünk, és Kellan segített megteríteni is.
Az este békésen telt, és meg is lépődtem azon, hogy az idegességem enyhült.
- Nyugodj meg! Holnap minden rendben lesz! – ölelt magához az ágyban.
- Remélem! – suttogtam és rögtön elaludtam.
2010. április 5., hétfő
42. Fejezet
42. Fejezet
Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb odaérjek az asztalhoz. Nem akartam megkockáztatni, hogy a fiúk valami hülyeséget csináljanak.
Amikor meghallották a lépteimet, hátrafordultak, és mind a ketten úgy tettek, mintha minden rendben volna.
De hiába néztem egyikről a másikra, csak mosolyogtak rám.
- Valami baj van? – kérdeztem végül.
- Nincs! – vágta rá Jeremy, majd Kellanra nézett.
- Ülj le, kicsim! Jeremy csak köszönni jött, amikor meglátott engem – bizonygatta.
Megráztam a fejem, és lemondtam arról, hogy megtudjam, miről beszélgettek ezek ketten.
- Jeremy, nem vacsorázol velünk? – muszáj volt megkérdeznem, mert amikor leültem, és Kellan újra magához vette az étlapot Jeremy még mindig ott álldogált.
- Nem, köszönöm! Csak, én… kibékülünk? – kérdezte végül.
- Persze, igazából bocsánatot akartam kérni, mert igazad volt! – mosolyogtam rá, Kellan pedig értetlenül nézett, valószínűleg semmit sem értett az egészből.
- Oké, ennek örülök! – mondta jókedvűen. – Akkor jó étvágyat a vacsorához, én megyek!
A vacsora alatt Kellan szinte folyamatosa szóval tartott. Kérdezgetett, hogy hova kell még mennünk, milyen városokba, aztán ha hazaértünk mik a terveim.
Abban megállapodtunk, hogy Kellan teljesen átköltözik hozzám, az ő házát pedig átadja Monicának. Utána neki is állhatunk majd a gyerekszobának.
Nem akartam elsietni semmit, már csak babonából sem, de azt sem akartam, hogy az utolsó pillanatban kelljen kapkodni.
Azonban Kellan egy kellemetlen dologra is felhívta a figyelmemet, amiről nem felejtkezhettem meg, nem mintha akartam, vagy tudtam volna.
- Ugye tudod, hogy közeleg Alex tárgyalásának az időpontja?
- Igen, de muszáj most erről beszélnünk? – amennyire csak lehet, kerültem a témát, hiszen még mindig kitört a frász, még ha csak rágondoltam is. Nem akartam éjjel rosszat álmodni miatta.
- Nem, csak azt akarom, hogy készülj fel rá! – mintha csak nyomatékosítani akarná, kezét az én tenyeremre simította az asztalon.
- Jó, tudom, de nehéz erről beszélni… - most, hogy Kellan szóba hozta, kénytelen voltam belegondolni, hogy a tárgyalás két hét és pár nap múlva lesz. – Légyszi, ne erőltesd! – kérleltem.
De közben tudtam, mennyire utálja Alexet, és nem fog egykönnyen leszállni a témáról.
Ha pedig a bíróság olyan ítéletet hoz, ami Kellannak nem tetszik, mondjuk Alexet csak egy évre csukják le, vagy annyira se, abba bele se mertem gondolni.
Hogyha nem kerül börtönbe, akkor továbbra is szabadon mászkálhat, és bárkivel megteheti majd, amit velem.
Megborzongtam, amikor felrémlett előttem a kép, ahogyan rám mászik, aztán…
- Jó, nem hozom többet szóba! – szorította meg a kezem. – Nyugodj meg! – láthatta, hogy rémült lettem, mert próbálta elvonni a figyelmemet a dologról.
Már megbánhatta, hogy szóba hozta.
- Gyere, menjünk vissza a szobába! – miután Kellan kifizette a számlát, és a pincérnek is bőséges borravalót adott, megfogta a kezem, és felhúzott a székről.
Az este a közös zuhanyzással folytatódott, ami mind a kettőnket kifárasztott, ezért amikor végeztünk, mind a ketten fáradtan bújtunk be az ágyba.
- Olyan jó, hogy itt vagy! – bújtam hozzá szorosan.
- Hiányoztam? – kezei a hátamat simogatták, én pedig mellkasát cirógattam, mert tudtam, hogy azt szereti. – Pedig azt hittem, hogy a pokolba kívántál a viselkedésem miatt!
- Az elején, talán tényleg mérges voltam rád, de végig nagyon szerettelek, és ez egy idő után elűzte a haragot. Utána már csak szenvedtem utánad – fejeztem be szégyenlősen.
- Szenvedtél? Nem akartam fájdalmat okozni, csak egy hatalmas… - a szájára tettem a kezem, hogy be ne fejezze.
- Lökött voltál, de én így szeretlek!
Kellannal az idő csak úgy röpült. Jeremyvel elég jól kijöttek, és ha Kellan velem tartott, egész jól elbeszélgettek együtt, amíg én buzgón írogattam, vagy a rajongókkal foglalkoztam.
Viszont minél jobban repült az idő, annál jobban lettem egyre feszültebb is. Hiszen közeledett az a nap, amikor hazautazunk, és ismét fel kell keresnem Mr. Dominicot és a tárgyalásra is el kell mennem.
Ezt látva aztán, már nem csak Jeremy, de Kellan sem hagyott nekem nyugtot, folyton terveztek valamilyen programot.
- Ne legyél már ilyen morcos! – szólt rám Kellan este, amikor a bőröndökbe pakoltam be.
- Jó – hagytam rá.
- De nem jó! Két hete folyamatosan ilyen vagy, ha belemerülsz a gondolataidba! A tárgyalás miatt aggódsz, igaz? – fordított maga felé.
- Igen!
- Tudtam! De nem kell, a bíró nem vak, és nem is hülye, az ilyen eseteket soha nem nyerik meg az olyanok, mint Alex! Kyra, nincs egy olyan bíróság, aki ne így döntene!
Kellan szavai egy kicsit bátorságot öntöttek belém, de még ha Alexet el is ítélik, nekem akkor is ott kell ülnöm egy teremben vele…
Még a gondolatától is rosszul voltam!
- Jó, igazad van!
- De még mindig van valami baj, mi az? – felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek.
- Nem szeretnék ott lenni a tárgyaláson, nem akarok találkozni Alexszel! – tört ki belőlem.
Kellan bólintott, mint aki megvilágosodott, amikor rájött végre, hogy mi nyomaszt.
- Értem. Na, akkor, tisztázzuk. Holnap megérkezünk, te elmész az ügyvédedhez, és másnap pedig tárgyalás. Jól mondom? – bólintottam. – Rendben, akkor mi lenne, ha egyszerűen nem mennél el?
- Az egyszerűen értelmetlen hülyeség lenne! Muszáj ott lennem, és he mégsem vagyok ott, egyszerűen elnapolják, addig, amíg meg nem jelenek! Ez a lehetőség kizárva… - sóhajtottam fel, pedig magamban hányszor gondoltam már arra, hogy ellógok.
- Jó, én mindenképpen veled megyek, hiszen engem is meghallgatnak, tanú vagyok, és ha még jobban biztonságban szeretnél lenni, visszük Carlost és Jeffet is. Na? – édes volt látni, ahogy ennyire próbál megnyugtatni és védeni.
- Jó persze, de elég lesz, ha csak te jössz! – amikor bólintott, átöleltem és megcsókoltam. – Köszönöm!
- Ne butáskodj, én mindenképpen veled mentem volna! – rázta a fejét szemrehányóan, mint akit még a feltételezés is sért.
Amikor ezt tisztáztuk, közösen folytattuk a pakolást és már korán ágyba bújtunk, mert reggel korán ment a gépünk.
Visszagondolva erre a pár hétre, nagyon jó élmény volt. Rengetegen vették meg a könyvem, bár talán ennek Kellanhoz is köze van, de akkor is jó érzés volt.
Másnap reggel nem könnyítettük meg Jeremy dolgát, ugyanis sikerült elaludnunk, és most nem csak engem, de Kellant is kelthette, és sürgethette, mint a legutóbb. Kellan is és én is nehezen ébredő típusok vagyunk, amihez most hozzájött az én terhességem, és Kellan reggeli morcossága.
- Én mondtam, hogy feküdjetek le korán! – pattogott Jeremy idegesen.
- Az meg is volt! – vigyorgott kajánul Kellan, amiért mellette elhaladtamban arcon legyintettem.
- Hé! – méltatlankodott.
Amikor végre már a reptéren voltunk, Kola behúzta fülét farkát, és úgy követte Kellant. Én pedig nagyon megsajnáltam.
- Nem lesz semmi baja? Nem fog nagyon félni? – hajoltam le hozzá, amikor Kellan le akarta adni őt annál a résznél, ahol az állatokat szállítják fel a gépre.
- Nem lesz semmi baja! Csak egy kicsit sajnáltatod magad, igaz Kola? – Kellan leguggolt mellé, és megsimogatta. – Alszol egy nagyot, aztán otthon vagyunk, és jó ideig nem kell utazgatnod, kényelmesen pihenhetsz majd, és futhatsz a parkban! Nyugodj meg!
Kolát láthatóan nem nyugtatta meg Kellan kis beszéde, mert egyre csak szomorúan bámult és engem nézett, hátha én megkönyörülök rajta.
- Kellannak igaza van, Kola, muszáj lesz velünk jönnöd, mert ha nem, akkor itt maradsz! Ugye nem akarsz itt maradni?
Kellan és Jeremy végül elcipelték Kolát, én pedig meglátogattam a mosdót.
Bár nem szívesen mentem, mert egy ilyen nyilvános helyet, vagy ezren használnak egy nap, de körültekintően próbáltam nem hozzáérni semmihez, nehogy összeszedjek valamilyen fertőzést. Az most egyáltalán nem hiányozna!
A repülőn egymás mellett ültünk mind a hárman. Kellan nem sokkal a felszállás után elaludt, Jeremy olvasott, csak én voltam az, aki nem nagyon tudta magát mivel lekötni.
Egy ideig az ablakon néztem kifelé, de egy idő után úgy éreztem, hányingerem lesz, szóval inkább abbahagytam.
Jobb dolgom nem lévén, zenét hallgattam. Valami kellemes, nyugtató számot kerestem, ami kikapcsolja az agyam, és nem idegeskedek.
- Kyra, mindjárt leszállunk! – simogatta Kellan az arcom.
Ezek szerint nekem is sikerült aludnom.
Amikor kiszálltunk a gépből és a fiúk elindultak megkeresni a bőröndöket, csak tétlenül álldogáltam.
- Kyra! – vetette magát valaki a nyakamba hátulról. Ijedtemben majdnem felsikoltottam. – Hé, nem akartalak megijeszteni!
- Pedig gondolhattad volna, hogy meg fogok! – morogtam Isabelre, de végül én is megöleltem.
- Jó, hogy újra itt vagy! – vigyorgott.
- Igen, én is örülök! A fiúk is mindjárt itt lesznek!
- Szerintem már itt is vannak! Sziasztok! – köszöntötte őket is.
- Hello! – köszöntek egyszerre.
Isabel hazavitt minket, először kitette Jeremyt a lakásánál, majd egyenesen hazamentünk.
Jóleső érzés töltött el, amikor Isabel behajtott az udvarba, és végre otthon voltam.
Fel sem tűnt, hogy honvágyam volt.
Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb odaérjek az asztalhoz. Nem akartam megkockáztatni, hogy a fiúk valami hülyeséget csináljanak.
Amikor meghallották a lépteimet, hátrafordultak, és mind a ketten úgy tettek, mintha minden rendben volna.
De hiába néztem egyikről a másikra, csak mosolyogtak rám.
- Valami baj van? – kérdeztem végül.
- Nincs! – vágta rá Jeremy, majd Kellanra nézett.
- Ülj le, kicsim! Jeremy csak köszönni jött, amikor meglátott engem – bizonygatta.
Megráztam a fejem, és lemondtam arról, hogy megtudjam, miről beszélgettek ezek ketten.
- Jeremy, nem vacsorázol velünk? – muszáj volt megkérdeznem, mert amikor leültem, és Kellan újra magához vette az étlapot Jeremy még mindig ott álldogált.
- Nem, köszönöm! Csak, én… kibékülünk? – kérdezte végül.
- Persze, igazából bocsánatot akartam kérni, mert igazad volt! – mosolyogtam rá, Kellan pedig értetlenül nézett, valószínűleg semmit sem értett az egészből.
- Oké, ennek örülök! – mondta jókedvűen. – Akkor jó étvágyat a vacsorához, én megyek!
A vacsora alatt Kellan szinte folyamatosa szóval tartott. Kérdezgetett, hogy hova kell még mennünk, milyen városokba, aztán ha hazaértünk mik a terveim.
Abban megállapodtunk, hogy Kellan teljesen átköltözik hozzám, az ő házát pedig átadja Monicának. Utána neki is állhatunk majd a gyerekszobának.
Nem akartam elsietni semmit, már csak babonából sem, de azt sem akartam, hogy az utolsó pillanatban kelljen kapkodni.
Azonban Kellan egy kellemetlen dologra is felhívta a figyelmemet, amiről nem felejtkezhettem meg, nem mintha akartam, vagy tudtam volna.
- Ugye tudod, hogy közeleg Alex tárgyalásának az időpontja?
- Igen, de muszáj most erről beszélnünk? – amennyire csak lehet, kerültem a témát, hiszen még mindig kitört a frász, még ha csak rágondoltam is. Nem akartam éjjel rosszat álmodni miatta.
- Nem, csak azt akarom, hogy készülj fel rá! – mintha csak nyomatékosítani akarná, kezét az én tenyeremre simította az asztalon.
- Jó, tudom, de nehéz erről beszélni… - most, hogy Kellan szóba hozta, kénytelen voltam belegondolni, hogy a tárgyalás két hét és pár nap múlva lesz. – Légyszi, ne erőltesd! – kérleltem.
De közben tudtam, mennyire utálja Alexet, és nem fog egykönnyen leszállni a témáról.
Ha pedig a bíróság olyan ítéletet hoz, ami Kellannak nem tetszik, mondjuk Alexet csak egy évre csukják le, vagy annyira se, abba bele se mertem gondolni.
Hogyha nem kerül börtönbe, akkor továbbra is szabadon mászkálhat, és bárkivel megteheti majd, amit velem.
Megborzongtam, amikor felrémlett előttem a kép, ahogyan rám mászik, aztán…
- Jó, nem hozom többet szóba! – szorította meg a kezem. – Nyugodj meg! – láthatta, hogy rémült lettem, mert próbálta elvonni a figyelmemet a dologról.
Már megbánhatta, hogy szóba hozta.
- Gyere, menjünk vissza a szobába! – miután Kellan kifizette a számlát, és a pincérnek is bőséges borravalót adott, megfogta a kezem, és felhúzott a székről.
Az este a közös zuhanyzással folytatódott, ami mind a kettőnket kifárasztott, ezért amikor végeztünk, mind a ketten fáradtan bújtunk be az ágyba.
- Olyan jó, hogy itt vagy! – bújtam hozzá szorosan.
- Hiányoztam? – kezei a hátamat simogatták, én pedig mellkasát cirógattam, mert tudtam, hogy azt szereti. – Pedig azt hittem, hogy a pokolba kívántál a viselkedésem miatt!
- Az elején, talán tényleg mérges voltam rád, de végig nagyon szerettelek, és ez egy idő után elűzte a haragot. Utána már csak szenvedtem utánad – fejeztem be szégyenlősen.
- Szenvedtél? Nem akartam fájdalmat okozni, csak egy hatalmas… - a szájára tettem a kezem, hogy be ne fejezze.
- Lökött voltál, de én így szeretlek!
Kellannal az idő csak úgy röpült. Jeremyvel elég jól kijöttek, és ha Kellan velem tartott, egész jól elbeszélgettek együtt, amíg én buzgón írogattam, vagy a rajongókkal foglalkoztam.
Viszont minél jobban repült az idő, annál jobban lettem egyre feszültebb is. Hiszen közeledett az a nap, amikor hazautazunk, és ismét fel kell keresnem Mr. Dominicot és a tárgyalásra is el kell mennem.
Ezt látva aztán, már nem csak Jeremy, de Kellan sem hagyott nekem nyugtot, folyton terveztek valamilyen programot.
- Ne legyél már ilyen morcos! – szólt rám Kellan este, amikor a bőröndökbe pakoltam be.
- Jó – hagytam rá.
- De nem jó! Két hete folyamatosan ilyen vagy, ha belemerülsz a gondolataidba! A tárgyalás miatt aggódsz, igaz? – fordított maga felé.
- Igen!
- Tudtam! De nem kell, a bíró nem vak, és nem is hülye, az ilyen eseteket soha nem nyerik meg az olyanok, mint Alex! Kyra, nincs egy olyan bíróság, aki ne így döntene!
Kellan szavai egy kicsit bátorságot öntöttek belém, de még ha Alexet el is ítélik, nekem akkor is ott kell ülnöm egy teremben vele…
Még a gondolatától is rosszul voltam!
- Jó, igazad van!
- De még mindig van valami baj, mi az? – felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek.
- Nem szeretnék ott lenni a tárgyaláson, nem akarok találkozni Alexszel! – tört ki belőlem.
Kellan bólintott, mint aki megvilágosodott, amikor rájött végre, hogy mi nyomaszt.
- Értem. Na, akkor, tisztázzuk. Holnap megérkezünk, te elmész az ügyvédedhez, és másnap pedig tárgyalás. Jól mondom? – bólintottam. – Rendben, akkor mi lenne, ha egyszerűen nem mennél el?
- Az egyszerűen értelmetlen hülyeség lenne! Muszáj ott lennem, és he mégsem vagyok ott, egyszerűen elnapolják, addig, amíg meg nem jelenek! Ez a lehetőség kizárva… - sóhajtottam fel, pedig magamban hányszor gondoltam már arra, hogy ellógok.
- Jó, én mindenképpen veled megyek, hiszen engem is meghallgatnak, tanú vagyok, és ha még jobban biztonságban szeretnél lenni, visszük Carlost és Jeffet is. Na? – édes volt látni, ahogy ennyire próbál megnyugtatni és védeni.
- Jó persze, de elég lesz, ha csak te jössz! – amikor bólintott, átöleltem és megcsókoltam. – Köszönöm!
- Ne butáskodj, én mindenképpen veled mentem volna! – rázta a fejét szemrehányóan, mint akit még a feltételezés is sért.
Amikor ezt tisztáztuk, közösen folytattuk a pakolást és már korán ágyba bújtunk, mert reggel korán ment a gépünk.
Visszagondolva erre a pár hétre, nagyon jó élmény volt. Rengetegen vették meg a könyvem, bár talán ennek Kellanhoz is köze van, de akkor is jó érzés volt.
Másnap reggel nem könnyítettük meg Jeremy dolgát, ugyanis sikerült elaludnunk, és most nem csak engem, de Kellant is kelthette, és sürgethette, mint a legutóbb. Kellan is és én is nehezen ébredő típusok vagyunk, amihez most hozzájött az én terhességem, és Kellan reggeli morcossága.
- Én mondtam, hogy feküdjetek le korán! – pattogott Jeremy idegesen.
- Az meg is volt! – vigyorgott kajánul Kellan, amiért mellette elhaladtamban arcon legyintettem.
- Hé! – méltatlankodott.
Amikor végre már a reptéren voltunk, Kola behúzta fülét farkát, és úgy követte Kellant. Én pedig nagyon megsajnáltam.
- Nem lesz semmi baja? Nem fog nagyon félni? – hajoltam le hozzá, amikor Kellan le akarta adni őt annál a résznél, ahol az állatokat szállítják fel a gépre.
- Nem lesz semmi baja! Csak egy kicsit sajnáltatod magad, igaz Kola? – Kellan leguggolt mellé, és megsimogatta. – Alszol egy nagyot, aztán otthon vagyunk, és jó ideig nem kell utazgatnod, kényelmesen pihenhetsz majd, és futhatsz a parkban! Nyugodj meg!
Kolát láthatóan nem nyugtatta meg Kellan kis beszéde, mert egyre csak szomorúan bámult és engem nézett, hátha én megkönyörülök rajta.
- Kellannak igaza van, Kola, muszáj lesz velünk jönnöd, mert ha nem, akkor itt maradsz! Ugye nem akarsz itt maradni?
Kellan és Jeremy végül elcipelték Kolát, én pedig meglátogattam a mosdót.
Bár nem szívesen mentem, mert egy ilyen nyilvános helyet, vagy ezren használnak egy nap, de körültekintően próbáltam nem hozzáérni semmihez, nehogy összeszedjek valamilyen fertőzést. Az most egyáltalán nem hiányozna!
A repülőn egymás mellett ültünk mind a hárman. Kellan nem sokkal a felszállás után elaludt, Jeremy olvasott, csak én voltam az, aki nem nagyon tudta magát mivel lekötni.
Egy ideig az ablakon néztem kifelé, de egy idő után úgy éreztem, hányingerem lesz, szóval inkább abbahagytam.
Jobb dolgom nem lévén, zenét hallgattam. Valami kellemes, nyugtató számot kerestem, ami kikapcsolja az agyam, és nem idegeskedek.
- Kyra, mindjárt leszállunk! – simogatta Kellan az arcom.
Ezek szerint nekem is sikerült aludnom.
Amikor kiszálltunk a gépből és a fiúk elindultak megkeresni a bőröndöket, csak tétlenül álldogáltam.
- Kyra! – vetette magát valaki a nyakamba hátulról. Ijedtemben majdnem felsikoltottam. – Hé, nem akartalak megijeszteni!
- Pedig gondolhattad volna, hogy meg fogok! – morogtam Isabelre, de végül én is megöleltem.
- Jó, hogy újra itt vagy! – vigyorgott.
- Igen, én is örülök! A fiúk is mindjárt itt lesznek!
- Szerintem már itt is vannak! Sziasztok! – köszöntötte őket is.
- Hello! – köszöntek egyszerre.
Isabel hazavitt minket, először kitette Jeremyt a lakásánál, majd egyenesen hazamentünk.
Jóleső érzés töltött el, amikor Isabel behajtott az udvarba, és végre otthon voltam.
Fel sem tűnt, hogy honvágyam volt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
