45.Fejezet

45. Fejezet


Öt hónappal később…

Mindjárt leszakad a derekam. Úgy éreztem, mintha mindenem fájna. Ez az utolsó hónap a legrosszabb. Szerintem úgy néztem ki, mint egy nagy hordó.
De már csak pár dolgot kell a helyére tennem, aztán végre pihenhetek…

Elkezdtük átépíteni a gyerekszobát, lehetőleg úgy, hogy később is elég nagy legyen majd neki.
Elmentünk egy bútorboltba, kiválasztottuk a szekrényeket, pelenkázót, kiságyat. Nem mindig értettünk egyet, de Kellan általában engedett nekem.
Egy valamiben azonban nagyon nehéz dolgunk volt, nehezen egyeztünk meg. Sehogyan sem tudtuk eldönteni, hogy milyen színű legyen a szoba, ugyanis eddig egyik ultrahangos vizsgálaton sem tudták megmondani, hogy milyen nemű lesz a baba.
Mindig olyan pózban volt, hogy nem látszott.
Ezért többen úgy gondolták, hogy kislány lesz, mivel ilyen szégyenlős.
Amikor valaki ezt mondta, próbáltam elnyomni magamban azt a kellemetlen érzést, ami elöntött.
Magamnak sem szívesen vallottam be, de nem szerettem volna, ha lány lesz. Talán azért, mert Monica babája is kislány. Nem szerettem volna, ha mindenki összehasonlítgassa őket.
Én kisfiút szerettem volna. Kellant hiába kérdeztem, ő mindig azt mondta, neki mindegy milyen lesz, biztosan gyönyörű és okos, mint én, de szerintem, csak nem akart érzékeny pontra tapintani, nem akart megbántani.

Túl sokáig nem halogathattuk a szoba kifestését, mert a bútorok nemsokára megérkeztek, és nem tudtuk volna hova elpakolni őket addig.
Végül megállapodtunk, hogy halvány almazöld lesz a szoba. Az se nem túl fiús se nem túl lányos.

A festés hamar készen lett, nekem csak a szagával volt bajom, állandóan hányingerem lett tőle. Miután megszáradt, Carlos és Jeff segített Kellannak összeszerelni a bútorokat, ami néha nem ment túl könnyen.
Amíg a fiúk ebben a szakaszban tartottak, én általában elmentem vásárolni. Kellet egy csomó minden.
Először megvettem a szőnyegeket és a függönyöket a szobába, amik színben mentek a szoba színéhez. Aztán jöhetett a többi holmi, játékok, képek.
Mikor mindent megvettem, már csak arra várt minden, hogy berendezzem. A legközelebbi ultrahangos vizsgálat előtt a kocsiban Kellan folyamatosan beszélt a hasamhoz, megpróbálta rábeszélni a babát, hogy mutassa végre meg magát.

A vizsgálatot végző hölgy, mosolyogva fogadott minket, a vizsgálatok alkalmával már többször kellemesen elbeszélgettünk egymással. Ő is kíváncsi volt, vajon ma kiderül-e a nagy rejtély.
A vizsgálatot végző idősebb nőt Marthának hívták. Fölfeküdtem az ágyra és levettem a felsőmet. A krém, amit a hasamra nyomott hideg volt, és libabőrös lettem tőle.
- Na, lássuk! – rányomta a hasamra az a kis valamit, aminek soha sem tudom a nevét, és figyelmesen nézte a monitort.
Kellan megfogta a kezemet, az ágy mellett állt és ő is a monitort figyelte.
- Ó! – nyögött fel Martha.
Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul, és kitört rajtam a pánik. Valami baj van? Valami történt a babával? A félelem átjárta az egész testemet.
Kellan erősen megszorította a kezemet, és feszülten nézte a képernyőt, hátha észreveszi, mi a baj.
- Mi a baj? – kérdeztem elszorult torokkal.
Martha felénk fordult, és az arcán egy hatalmas mosoly terült szét. Hallottam, ahogy Kellan kiengedte megkönnyebbülten felsóhajtott, én viszont még mindig ideges voltam.
- Úgy látszik, nem lett igazam! – közölte – Kisfiú! – mondta nevetve.
A fejemet rögtön a monitor felé fordítottam, és próbáltam kivenni a kisfiunkat.
- Látják? Az ott a két lába, és most szerencsére nem háttal van, és nem is valami furcsa pózban, így tisztán ki lehet venni. – az ujjával mutatta a két lábat és a helyet, ami alapján meg kellett volna látnom… de szégyen nem szégyen, én nem láttam semmit.
Kellan hangja azonban büszke volt, amikor megszólalt.
- Kisfiú! Sejtettem, hogy fiú lesz! Szóval nyertem!
- Igen, igazad lett! – olyan meghatott voltam, hogy kihallatszott a hangomon is. – Örülsz neki? – reméltem, hogy ő is olyan boldog, mint én.
Hazafelé a kórházból mindkettőnk arcán levakarhatatlan boldog mosoly terült szét. Kellan vezetés közben állandóan a combomat simogatta, és egy-egy piros lámpánál nem bírta ki, hogy meg ne csókoljon.
Megkönnyebbültem, hogy megoldódott még egy gond, hogy mi legyen a neve. Sokat gondolkoztunk már neveken, de igazából olyat, ami tényleg nagyon tetszene, nem találtunk eddig. Most legalább leszűkült a kör, elég, ha csak a fiú neveken gondolkozunk.

Amikor hazaértünk én rögtön apát és Isabelt hívtam, elújságoltam nekik a nagy hírt, közben a hallottam, ahogy Kellan közli a fiúkkal, pontosabban Jeffel, hogy vesztett.
Amikor letettem, Jeff rögtön elém állt, és lehajolt hogy egyvonalban legyen a hasammal. Eleinte furcsák voltak az ilyen és ehhez hasonló dolgok, de egy idő után hozzászoktam. Állandóan meg akarták fogni a hasamat, vagy beszéltek a hasamhoz. Nem is ez volt a baj, hanem, hogy néha bevásárlás közben az idegenek is ezt akarták. Ilyenkor jött jól, hogy ott van mellettem Carlos és Jeff.
- Kishaver, ha kibújtál, még számolunk ezért! Elvesztettem miattad a fogadást, bíztam benne, hogy lány leszel! De sebaj, így legalább majd be tudunk avatni a fiús dolgokba, azokhoz mégiscsak jobban értek, mint a babákhoz, meg a többi lányos dologhoz.
Emlékszem, hogy akkor este, Kellan alig akart elengedni, amikor lefeküdtünk szorosan a mellkasához ölelt, és valami meglepőt dünnyögött a fülembe, amire eddig nem is gondoltam.

- Szerintem, már most is hallja, hogy miket mondunk neki! A kórház előtt megkértem, mutassa meg magát, és látod! Szóval, szerintem mindent megért.
Annyira ésszerűnek tűnt, amit mondott, és egy csomó mindent olvastam is már erről, meg hallottam, hogy nem is tudom, miért lepődtem meg amikor Kellan mondta.
- Igen, és ezek szerint, lesz egy törpe Kellanunk! – nyomtam csókot az arcára, és egy ötlet kezdett megfogalmazódni bennem. – Mit szólnál, ha…
- Igen?
- Ha rólad neveznénk el!
- Hát, nem is tudom… Zavaró lenne, ha őt is Kellannak hívnánk, furcsa lenne. Nekem. Szerintem inkább válasszunk másik nevet – éreztem a zavart a hangjában.
- Én nem pont a Kellanra gondoltam, hanem a középső nevedre! Christopher! Szerintem szép név, becézni is lehet és… - elakadtam, nekem annyira tetszett az ötlet is és a név is, hogy belebetegedtem volna, ha Kellan nem ért velem egyet.
Ránéztem az arcára, a szemében azonban csak büszke csillogást láttam.
- Hát, a Christopher nekem is tetszik! Megtisztelő, hogy úgy gondolod, rólam kapja a nevét. De biztosan hogy így gondolod?
- Teljesen! Christopher Lutz, Christopher Lutz – ismételgettem, ízlelgettem, és egyre jobban tetszett. – Szerintem tökéletes! Főleg, ha olyan lesz, mint az apukája!
Ahogy ránéztem Kellan arcára, láttam, hogy nagy boldog.
Mosolyogva emlékeztem vissza erre.
Éppen a ruhákat teregettem ki, amikor arra figyeltem föl, hogy Carlos elrohan a folyosón.
A fiúk éppen a gyerekszobában szerelték az ablakot, illetve szúnyoghálót az ablakra. Nem tudtam, mi üthetett Carlosba, kíváncsian indultam utána. Kiszalad az ajtón egyenesen be a garázsba, fölkapta a létrát, és átrohant vele az egész kerten, egyenesen a ház másik feléig, nekitámasztotta a létrát a falnak, és fölmászott rá.
Én elhűlve figyeltem a jelenetet, ráadásul elég vicces volt, ahogy végigrohangászott a kerten a létrával a kezében.

- Mi történt? Mit csináltok? – kiabáltam föl a tetőre.
Carlos azonban nem törődött velem.
- Merre felé esett? – kiabált be az ablakon.
- Lefelé! –érkezett a válasz. – Mégis merre eshetett volna?
- Jó, csak azért kérdezem, mert nem látom sehol…
Szóval valami kiesett a tetőn. De vajon mi?
Carlos óvatosan följebb mászott a tetőn, ami azon a részen elég meredek volt, majd hirtelen fölkapott valamit.
- Megvan! – emelte föl azt a kis valamit a kezében. Ha jól láttam csavarhúzó volt.
- Szia, Kyra! Mit csináltok?- kérdezte a hátam mögött egy hang.
- Isabel, szia! Kellanék a gyerekszobába szerelik fel a szúnyoghálót, de a csavarhúzó kiesett a tetőre…
Isabel mosolyogva nézett a tetőre.
- Ezek szerint szerelésben nem az igaziak? – elnevette magát – Szia, Carlos! – kiabált föl neki integetve.
Mikor Isabel ijedten felkiáltott, én is a tetőre kaptam a tekintetem. Carlos, valószínűleg Isabel hangjára, hátrafordult és megcsúszott. A csavarhúzó kiesett a kezéből, ő pedig egyre csak csúszott lefelé.
- Kellan, segítsetek! Jöjjön már valaki! – kiabáltam hangosan.
De késő volt, Carlos nem tudott megkapaszkodni az ereszben, és hangos puffanással leesett a tetőről.
Isabel rögtön odarohant hozzá, én azonban moccanni sem mertem, hatalmasra nyílt szemekkel meredtem a lábam elé.
Elfolyt a magzatvíz.

- Kellan! – kiabáltam kétségbeesetten.
A fiúk akkor értek le, és Jeff rohant Carloshoz, Kellan azonban csak állt és dermedten nézett hol rám, hol Carlosra.
Hallottam, ahogy Isabel folyamatosan beszél Carloshoz, és, amit jó jelnek tekintettem, Carlos hangját is hallottam.
Most azonban nemcsak Carlos miatt, de nagyban hozzájárult az is, kezdett eluralkodni rajtam a pánik.
- Kellan, be kell vinned a kórházba!

44. Fejezet

Sziasztok!
Közeledünk a történet végéhez, ezért szeretném, ha mindenki minél több kommentel lepne meg! Továbbá, ha nem olyan nagy kérés, légyszí szavazzatok a neon-on a Kellan poszterre, Ti nem szeretnétek még egy posztert róla?
Köszönöm, és jó olvasást!

44. Fejezet

Lehetséges, hogy valaki szánt szándékkal elkövet valamilyen szörnyűséget, és utána megbánja?
Én elképzelhetőnek tartom, de ebben az esetben erősen kételkedtem benne.
Alex egész vallomása erről szólt.

A gyomrom egy merő görcs volt, miközben figyeltem, ahogyan Alex odasétál a tanúk padjához, majd leül.
Szemeit először rám emelte, én pedig rögtön elkaptam róla a tekintetem. Kellan mellettem ült, és megszorította a kezem.
Ő már túl volt a kihallgatáson, Mr. Dominic feltette a kérdéseit, amire Kellan simán válaszolt, majd jött Alex ügyvédje is, ő belekérdezett elég sok dologba részletesen, de Kellan itt is ügyesen helytállt.

Én azért Kellan kihallgatását kicsit nyugodtabban ültem végig, mivel, engem majdnem már a legelején meghallgattak.
Azt hittem minden egyes mondatom után, hogy ki kell szaladnom a mosdóba hányni.
Szerencsére aztán kibírtam, de Alex ügyvédje, úgy tűnt, a végtelenségig fog faggatni.
Minden egyes kérdését kitekerten, bonyolultan tette fel.
Nem igazán tudom, helyesen válaszoltam-e, vagy, hogy mennyire voltam meggyőző. Csak küzdöttem az ellen, hogy újra és újra el kelljen képzelnem a történteket.
Borzalmas volt, valószínűleg én is így festhettem, mert Kellan és Mr. Dominic is aggódva figyelt.

Így utólag viszont remélem, hogy helyesen idéztem fel mindent, mert Alex vallomása kétségeket ébresztett bennem.

A bíró felszólította, hogy mesélje el a történteket a saját szemszögéből.

- Kyrával alaposan összevesztünk a kórházban, miután visszajött a barátja, elég sok mindent a fejéhez vágtam, mire ő elküldött. Nagyon dühös voltam, és bár éreztem, hogy Kyra szakítani akar velem, úgy éreztem, hogy van még esélyem – keserűen felnevetett és Kellanra fintorgott -, bátorításként felhajtottam pár pohárral, és kocsiba ültem. Út közben elhatároztam, hogy bocsánatot kérek Kyrától, és talán újra kezdhetjük. Viszont, mire odaértem hozzá, már megártott az alkohol. Vannak részletek, amikre nem emlékszem pontosan… Amikor Kyra végre ajtót nyitott, azt mondta, menjek el, nem akart beengedni. Belöktem az ajtót, és aztán Kyra után indultam, aki egyre csak hátrált előlem. Nem igazán emlékszem, ezután mi történt, csak, hogy Kyra kiszabadult a karjaimból és a telefonhoz szaladt… - lenézett maga elé, és a tekintete bűnbánó volt, mintha tényleg sajnálná – én utána vetettem magam, és kitéptem a kezéből a telefont, aztán azt hiszem, beütötte a fejét a falba, és elájult, én pedig odacipeltem a kanapéra. Akkor tért magához, amikor én megpróbáltam vele… közösülni.


Kellan teste megfeszült mellettem, és a kezei ökölbe szorultak. Nyugtatólag rátettem a kezemet az övére, és simogattam, hogy megnyugodjon, mert nem akartam, hogy valami őrültséget tegyen.

- Elkezdett sikoltozni, ami felidegesített, ezért lefogtam, és durvább lettem vele. Azt hiszem teljesen eluralkodott rajtam az alkohol. Nem bírtam megállni, befejeztem, amit elkezdtem. Ekkor történt, azt hiszem, amikor berontott Kellan és mi összeverekedtünk. Illetve ő összevert engem, és mire magamhoz tértem, már ott voltak a rendőrök. Amikor magamhoz tértem, és utána is, iszonyú düh volt bennem. Amikor kijózanodtam, rádöbbentem, mit tettem, és megpróbáltam Kyrával beszélni. De nem igazán akart meghallgatni, és amikor láttam, hogy még mindig együtt vannak olyan pokoli kínt és dühöt éreztem, amit még soha. Utáltam Kyrát, amiért dobott engem, Kellant, mert nem értettem, ő miben jobb nálam, és az egész helyzetet, mert miattuk börtönbe kerülhetek, és tönkre tehetik az életemet! – itt egy pillanatra föleszmélt, mert túlságosan is magával ragadták az érzései, és fölnézett. Az ügyvédje, mintha, alig észrevehetően megrázta volna a fejét, aztán Alex rám nézett ismét, és a szemében még mindig dühöt láttam. Ijedten bújtam közelebb Kellanhoz.

- De azóta eltelt pár hónap, és lenyugodtam. Rájöttem, hogy nem ők a hibásak, sikerült feldolgoznom. Remélem Kyrának is, mert ha tehetném, és visszapörgethetném az időt, nem tenném meg újra! De akkor részeg voltam és nem bírtam uralkodni magamon… Sajnálom! – nézett a szemembe. A hideg rázott tőle, és elárasztott a düh.
Hogy képes magát így megjátszani? Úgy tesz, mintha sajnálná az egészet, közben pedig ugyanúgy gyűlöl engem és Kellant is! Aljas szemét féreg! Méghogy sajnálja!
Úgy csinál, mintha az egész az alkohol hibája volna! Arra építette fel az egész beszédét, amikor bántott, azoknál a részeknél, azt mondta, azt hiszem, vagy nem emlékszem pontosan… Szemét görény!
Annyira gyűlölöm!

Csak arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki beszélgetni kezd, és Kellan beszél hozzám. A bíró most hozza meg a döntést.

- Nyugodj meg! Ne sírj! – olyan szorosan magához ölelt, amennyire csak tudott, éreztem, hogy ő is feszült, őt is felkavarták a hallottak.
- Nem sírok – tiltakoztam, de akkor vettem észre, hogy a látásomat könnyek homályosítják, és alattomban kicsordultak.
Belegondoltam, neki milyen érzés lehetett először végighallgatni engem, majd Alexet.
Átöleltem a hátát, és simogatni kezdtem. Ő a hajamat cirógatta és halkan suttogott mindenféle megnyugtató dolgot.
Mind a ketten próbáltuk megnyugtatni a másikat.

A bíró nem időzött sokáig, hamar meghozta az ítéletet.
Próbáltam eldönteni, hogy ez vajon jó-e vagy sem, de arra jutottam, hogy Alexet mindenképpen el kell, hogy ítélje, hiszen ő is beismerte, mi történt, még ha cenzúrázva is.
Az ügyvédjével biztos megbeszélték, hogy mást úgyse tehetnek, csak annyit érhetnek el, hogy enyhített büntetést kap.

A filmekben már olyan sokszor látott kalapáccsal a bíró csendet teremtett.

- Kérem, maradjanak csendben! Meghoztam az ítéletet! – végigfuttatta a tekintetét a teremben. Apa, Isabel és Jeremy is itt voltak, és azt hiszem, valahol mögöttem ülhettek.
Nem néztem rájuk, az egész tárgyalás alatt nem is kerestem meg őket a szememmel, csak mielőtt bejöttünk, akkor beszéltünk pár szót egymással, de olyan feszült voltam, hogy pár mondat után bejöttünk, és vártuk, hogy a bíró elkezdje a tárgyalást.

Kellan megszorította a kezem, és bátorítóan rám mosolygott.
- Minden rendben lesz! – suttogta magabiztosan, mosolyogva.
- Figyelembe véve a tanúkat, a bizonyítékokat és a vádlott és a vádló beszédét, döntöttem! – folytatta a bíró. – Mivel, az, hogy erőszakos bűncselekmény történt, teljesen biztos, ezt a vádlott is beismerte, így elég könnyű dolgom volt. A büntetés ezekben az esetekben, szabadságvesztés. – nézett szúrósan Alexre. – De ezek mellett illetéktelen behatolás is történt, hiszen a kisasszony akarata ellenére ment be a lakására, így ez is hozzájön, továbbá, beismerte, hogy ittasan vezetett. Ezek ismeretében – idegesítő hatásszünetet tartott, mintha élvezte volna a pillanatot, hogy borzolhatja mások idegeit. – Tizenkilenc év szabadságvesztésre ítélem! De csakis azért, mert eddig nem volt még dolga a bírósággal, és talán tényleg képes lesz megjavulni, és remélem tényleg megbánta, amit tett! – a bíró hangja szigorúan csengett, és látszott rajta, hogy ő sem vette be azt a részt, amikor Alex ezt előadta.

Alex mintha megkövült volna, csak ült mozdulatlanul, és bámult maga elé, szerintem föl sem fogta a bíró szavait.

- Az ügyet lezárom! – a kalapács hangja nagyot koppant az asztalon, én pedig megkönnyebbülten fölsóhajtottam.

Olyan boldog voltam! Úgy éreztem magam, mintha hosszú időn át cipeltem volna magammal egy nehéz követ, és most végre megszabadulhattam tőle. Végre jól érzem magam!

Kifelé tartottunk az épületből, és apáék ott jöttek mellettem.
Eleinte iszonyú kínos volt a pillantásuk, mert sajnálatot láttam bennük, de később már csak mérgelődtek. Egyetértően morgolódtak amiatt, hogy Alex megúszta ennyivel! Mindenki szerint dupla ennyi évet érdemelt volna, Mr. Dominic is azt mondta, hogy a bíró enyhe ítéletet hozott.

Egyedül én voltam, akit nem nagyon érdekelt! Csak örültem, hogy végre normálisan élhetek tovább, nem zaklathat senki! Örültem, hogy túl vagyok rajta, és ezt senki nem ronthatta el!

Megköszöntem Mr. Dominic munkáját és segítségét, aztán elköszönt és elment.

Mi is beszálltunk az autóba, és hazaindultunk. Megbeszéltük, hogy mindenki hozzánk jön, ott ünnepeljük meg a „győzelmet”.

Kellan vezetett, és egész úton be nem állt a szája. Láttam rajta, hogy ő is örül, de ugyanakkor láttam valamit a szemében, ami nem hagyott nyugodni.

Kezemet rásimítottam a combjára.
- Mi a baj?
Rám nézett, és úgy tett, mintha nem értené a kérdést.
- Semmi. Mi bajom lenne? Örülök, hogy túl vagyunk ezen az egészen!
- Látom rajtad, hogy valami más is van!
Sóhajtott, és csak az utat nézte. Eltelt egy kis, idő, már azt hittem nem fog válaszolni, nyitottam a számat, hogy tovább faggassam, de végül megszólalt.
- Tudod, én csak a végét láttam a dolognak… Ahogyan elmesélted, teljesen megdöbbentett. Azt hiszem, soha nem gondoltam bele teljesen, pontosan mi történhetett, vagy ha mégis, most akkor is felkavart. Utálom a gondolatát is annak, amit veled tett! Most lecsukták, de tizenkilenc év nem olyan sok! Sokkal többet érdemelt volna! Mit gondol mi lesz ha… - indulatosan beszélt, látszott, hogy még teljesen az elhangzottak hatása alatt van.
Nem kellett befejezni, tudtam mit akart mondani.
Mi lesz, ha kiszabadul? Ezen én is elgondolkodtam már.

- Nem lesz semmi gond, ha kiszabadul, mert te itt leszel mellettem, és nem engeded, hogy bajom essen! Igaz?
Hálásan nézett rám, és végre megkönnyebbültnek látszott ő is.
- Igen, soha nem engedem, hogy bárki is bántson! – elszántan nézett rám, leállította a motort és megcsókolt.

43. Fejezet

43. Fejezet


- Már éppen itt volt az ideje, hogy haza gyertek! Olyan unalmas volt egyedül, itt Los Angelesben még alig ismerek valakit! – panaszkodott Isabel, miközben Kellan behordozta a bőröndöket a kocsiból, én meg átöltöztem.

Isabel finoman célozgatott rá, hogy ha nem baj, ma ráér, és szívesen maradna nálunk egy darabig, ha nem zavar minket, legalább úszik egyet a medencében.

- Tudod, mit nem értek? Apáéknál is van medence a kertben, miért nem azt használod? – ez eddig eszembe sem jutott, most azonban furcsálltam a dolgot.
- Hát, otthon nem igazán szeretek, eleinte ott fürödtem, de anya olyankor kitelepedett a medence szélére, és közölte, hogy most napozik, aztán folyamatosan be nem állt a szája! Olyan idegesítő volt!
Hangosan felnevettem, már magában az vicces volt, ahogyan elmesélte, de amikor észrevettem az arckifejezését is, kitört belőlem a nevetés.

- Mi olyan vicces? – jött be Kellan az utolsó bőrönddel.
- Semmi, csak Isabelt kiüldözték otthonról, és most kénytelen mások medencéjét látogatnia! – nevettem fel újra.
- Mi? Kiüldöztek otthonról? – ráncolta a szemöldökét Kellan.
- Nem igaziból, csak amikor otthon úszik a medencében, az anyja nem hagyja békén! – amikor elmagyaráztam, Kellan is elvigyorodott.

Amikor nekiálltam a kicsomagolásnak, és a mosásnak, Kellan somfordált a szobába.
Hátulról átölelt, majd megcsókolt.
- Mi az?
- Egy kicsit elmegyek, megnézem, mi van Lucyval! Már régen nem láttam! – láttam rajta, hogy fél, nehogy megbántson, ugyanakkor menne, hogy lássa végre a lányát.
- Menj nyugodtan! Én el leszek ezekkel egy darabig! – rántottam meg a vállam. – Utána pedig el kell mennem Mr. Dominichoz.
- Hányra mész?
- Háromra kell ott lennem! Utána elmegyek bevásárolni, mert alig van itthon valami!

Láttam az arcán, hogy nem tetszik neki valami.
- Mi lenne, ha áthívnám Jeffet és Carlost, hogy kísérjenek el? – bökte ki végül. – Sokkal nyugodtabb lennék, ráadásul, ha vásárolsz, ők majd segítenek neked!
- Kellan! Képes vagyok egyedül vásárolni! Áthívhatod a fiúkat, mert szeretem őket, de bevásárolni egyedül is tudok, sőt főzni is, és minden egyebet is meg tudok csinálni! Maximum hamarabb elfáradok, mint egyébként, és ezért kicsit szeszélyesebb vagyok, de ennyi! Terhes vagyok, nem nyomorék! – csattantam fel.

Kellan föltartotta a kezeit, és vigyorogva nézett rám.
- A hangulatváltozás stimmel! De végül is bejön, amikor ilyen kis méregzsák vagy!
- Nem is vagyok méregzsák! Csak felidegesítettél! – húztam fel az orrom.
Még egyszer megcsókolt, majd elköszönt és elment Lucyékhoz.

Isabel egy ideig nem mutatkozott, gondoltam úszik. Aztán, amikor már én is elkezdtem készülődni, meghallottam, hogy csengettek.

- Majd én nyitom! – kiabált fel Isabel.
- Jó – dünnyögtem magamban.
Összefogtam a hajamat, és meg egyszer megvizsgáltam magam a tükör előtt, majd sóhajtva vettem tudomásul, hogy a hasamat már nem nagyon tudom elrejteni semmilyen ruhával.

Lesiettem a lépcsőn, hogy megnézzem ki jött, bár sejtettem.
- Carlos, Jeff! – boldog voltam, hogy újra látom őket.
- Kyra! Nézzenek oda, kezd nőni odabent a kis trónörökös! –nevetett fel Carlos, majd jól megszorongatott, utána Jeff is odajött és megölelt.
- Hiányoztatok! Jó, hogy újra itt vagytok! – Mindketten elégedetten mosolyogtak. – De most indulnom kellene, elkísértek, hogy Kellan nyugodt legyen?

- Kellan hová ment? – sétált ki Isabel a fürdőből. – Mert, ha sokáig nem jön vissza, akkor én is megyek!
- Elment babázni – számomra is meglepő volt, hogy nem zavar, sőt teljesen el tudom fogadni, hogy a lányával van. Talán csak egy kis idő kellett, vagy az, hogy tudjam, Kellan mellettem áll. – Nem tudom, mikor jön, én viszont biztos, hogy csak késő délután jövök haza.

- Rendben, akkor megszárítkozom, felöltözöm, és én is megyek. A pótkulccsal, amit adtál, majd bezárom az ajtót, jó? – Isabel elsétált a nappaliba a holmijáért, amikor megfordult ránk mosolygott. – Az ügyvédnél sok szerencsét! Ne legyél ideges!

Tekintetem Carlosra tévedt, aki le sem vette a szemét Isabelről, minden lépését figyelte.
Isabelnek nem tűnt fel, Jeffnek viszont igen, ezért finoman oldalba bökte.
Carlos zavartan körbenézett, aztán elindult az ajtó felé.

Elköszöntem Isabeltől, és beszálltunk az autómba.
Jó régen nem használtam már.
Útközben a fiúk az utazásról kérdezgettek. Mindent elmeséltem nekik, még a néha kínos kérdéseikre is válaszoltam.

De az a folyamatos feszültség nem oldódott fel bennem. Nem azzal volt a bajom, hogy az ügyvédhez kell jönnöm, nem ettől vagyok ideges, hanem a holnap miatt.

Mr. Dominic titkárnője leültetett bennünket a váróban, azt mondta, öt perc és bemehetünk, csak telefonon egyeztet valakivel.
- Bemenjünk veled? – kérdezte Carlos.
- Nem kell, elég, ha megvártok itt.
Egy perc múlva szólt a titkárnő, hogy bemehetek.

Mr. Dominic az íróasztala mögött ült, és kedvesen mosolygott, amikor beléptem.
- Jó napot, Kyra! Üljön le! – intett az asztala előtt álló székre.
- Jó napot! – köszöntem vissza.
- Akkor, kezdjük is! Már nincs más dolgunk, mint részletesen átbeszélni, mi fog történni holnap, a tárgyaláson! – biztatóan rám mosolygott. – Először is, ismertetik majd a vádat, aztán a bíró meghallgat pár tanút, ugye, Mr. Lutz, el tud jönni? Az ő vallomása kulcsfontosságú! Aztán, meghallgatják magát is, feltesznek majd pár kérdést, először a vádlott ügyvédje, majd én is. Ezeket, a kérdéseket már átvettük, a lényeg, hogy legyen minél magabiztosabb! Mr. Lutz vallomása is nagyon fontos, kérem, mondja majd meg neki, hogy megfontoltan, alaposan átgondolva fogalmazzon meg mindent, úgy, hogy ne lehessen belekötni!

Szegény Kellan, este még ezzel is macerálnom kell. Ráadásul, nekem is át kell gondolnom mindent, ami azt jelenti, hogy egész éjjel nem fogok tudni aludni.

- Ezek után –folytatta Mr. Dominic – elképzelhető, hogy a vádlott is védőbeszédet mond, de az is lehet, sőt, én ezt tartom valószínűleg, hogy az ügyvéd azt tanácsolta neki, hogy inkább ne szólaljon meg. De ha a bíró felszólítja, akkor, muszáj lesz neki. Tehát pár kérdésre, neki is mindenképpen válaszolnia kell, viszont nem biztos, hogy elmondja a történteket az ő szemszögéből is, hogy így fogalmazzak. Szerintem ezzel, csak maga alatt vágná a fát! Egy valamiben, azonban teljesen biztos vagyok, az ügyet el fogják veszíteni, mi nyerünk, a bíró ilyen esetben, mindig nekünk kedvez. Szóval, nyugodjon meg!

Hiába próbált Mr. Dominic megnyugtatni, és hiába volt olyan magabiztos, én mégis féltem. Nem a tárgyalástól, és nem is az ítélettől féltem, abban én is biztos voltam, hogy Alexet lecsukják, hanem az volt a gond, hogy nem akartam találkozni Alexszel.
És féltem, hogy ha majd letölti a büntetését, és kiszabadul, nem lesz a dühös, és nem akar-e majd bosszút állni.

Az egész olyannak tűnt, mint a filmekben, a rossz fiút lecsukják, aztán amikor kiszabadult bosszút áll…
Az egész nevetségesnek tűnt, tudtam, hogy az, de attól én még féltem.

Mr. Dominic és én még pár részletet megbeszéltünk, átvettünk néhány kérdést, megfogalmaztunk néhány választ, és segített felkészülni arra, hogy a másik ügyvéd miket kérdezhet.

Amikor végeztünk, tele volt a fejem mindenfélével, és csak arra tudtam gondolni, hogy holnap semmit se rontsak el.

Jeff átvette tőlem a vezetést, úgy látták, jobb, ha nem ülök a kormányhoz.

Vásárlás közben eszembe jutott, hogy már egyetlen kosztümöm sem jó rám, muszáj vennem egyet, mert a tárgyaláson abban kell lennem.
Amikor közöltem a fiúkkal, egy szó nélkül leparkoltak egy pláza előtt, és bejöttek velem minden üzletbe.

Kisebb keresgélés után aztán találtunk egy kismama boltot, ahova nem szívesen mentem be, de tudtam, hogy itt árulnak elegáns ruhákat is, így kénytelen voltam.
Keresgélésben Jeff és Carlos is segített, bár néha elég rémes ruhákat mutattak fel. Jeff például egy piros kosztümöt nézett ki, és nem értette, mi bajom vele…

Végül találtam egy sötétszürke színűt, ami méretben is megfelelő volt, és amikor felvettem, azt mondták a fiúk, hogy jól áll.
Van hozzá otthon egy fekete és egy fehér garbóm is, majd megnézem, melyik megy hozzá jobban.

A bevásárlást hamar elintéztük, és indultunk is haza.
Kellan autója már az udvaron parkolt.

Mosolyogva léptem be a házba.
- Megjöttem! – kiabáltam, hátha érkezik válasz valahonnan.
- Szia! – jött elém Kellan a nappaliból. – Hogy ment? Jól vagy?
- Jól ment, minden rendben! Mr. Dominic azt kérte te is gondold át a szövegedet, és nagyon megfontoltan beszélj, hogy ne tudjanak belekötni.
Carlos és Jeff behozták a csomagokat, és lepakolták a konyhában.
- Köszi, fiúk, hogy segítettetek! Ma már nem kell tovább vigyázni Kyrára, itt vagyok én, hazamehettek nyugodtan!

Kellan kikísérte őket, és utána bejött a konyhába segíteni nekem.
Olyan jó volt érezni, ahogyan átölel, egészen megnyugtató.
- Hogy van Lucy? – kérdeztem rá a pakolás közben.
- Jól, sokat változott, mióta nem láttam, nőtt a haja, és egy kicsit hízott is… - hirtelen elhallgatott.
Ránéztem, és láttam, hogy zavart képet vág.
- Nyugodtan mesélj, nem zavar!
- De tényleg nincs más, csak meglátogattam.
- Hát, jó.
Közösen főztünk, és Kellan segített megteríteni is.

Az este békésen telt, és meg is lépődtem azon, hogy az idegességem enyhült.
- Nyugodj meg! Holnap minden rendben lesz! – ölelt magához az ágyban.
- Remélem! – suttogtam és rögtön elaludtam.

42. Fejezet

42. Fejezet


Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb odaérjek az asztalhoz. Nem akartam megkockáztatni, hogy a fiúk valami hülyeséget csináljanak.

Amikor meghallották a lépteimet, hátrafordultak, és mind a ketten úgy tettek, mintha minden rendben volna.
De hiába néztem egyikről a másikra, csak mosolyogtak rám.
- Valami baj van? – kérdeztem végül.
- Nincs! – vágta rá Jeremy, majd Kellanra nézett.
- Ülj le, kicsim! Jeremy csak köszönni jött, amikor meglátott engem – bizonygatta.
Megráztam a fejem, és lemondtam arról, hogy megtudjam, miről beszélgettek ezek ketten.

- Jeremy, nem vacsorázol velünk? – muszáj volt megkérdeznem, mert amikor leültem, és Kellan újra magához vette az étlapot Jeremy még mindig ott álldogált.
- Nem, köszönöm! Csak, én… kibékülünk? – kérdezte végül.
- Persze, igazából bocsánatot akartam kérni, mert igazad volt! – mosolyogtam rá, Kellan pedig értetlenül nézett, valószínűleg semmit sem értett az egészből.
- Oké, ennek örülök! – mondta jókedvűen. – Akkor jó étvágyat a vacsorához, én megyek!

A vacsora alatt Kellan szinte folyamatosa szóval tartott. Kérdezgetett, hogy hova kell még mennünk, milyen városokba, aztán ha hazaértünk mik a terveim.

Abban megállapodtunk, hogy Kellan teljesen átköltözik hozzám, az ő házát pedig átadja Monicának. Utána neki is állhatunk majd a gyerekszobának.
Nem akartam elsietni semmit, már csak babonából sem, de azt sem akartam, hogy az utolsó pillanatban kelljen kapkodni.

Azonban Kellan egy kellemetlen dologra is felhívta a figyelmemet, amiről nem felejtkezhettem meg, nem mintha akartam, vagy tudtam volna.

- Ugye tudod, hogy közeleg Alex tárgyalásának az időpontja?
- Igen, de muszáj most erről beszélnünk? – amennyire csak lehet, kerültem a témát, hiszen még mindig kitört a frász, még ha csak rágondoltam is. Nem akartam éjjel rosszat álmodni miatta.
- Nem, csak azt akarom, hogy készülj fel rá! – mintha csak nyomatékosítani akarná, kezét az én tenyeremre simította az asztalon.
- Jó, tudom, de nehéz erről beszélni… - most, hogy Kellan szóba hozta, kénytelen voltam belegondolni, hogy a tárgyalás két hét és pár nap múlva lesz. – Légyszi, ne erőltesd! – kérleltem.
De közben tudtam, mennyire utálja Alexet, és nem fog egykönnyen leszállni a témáról.

Ha pedig a bíróság olyan ítéletet hoz, ami Kellannak nem tetszik, mondjuk Alexet csak egy évre csukják le, vagy annyira se, abba bele se mertem gondolni.

Hogyha nem kerül börtönbe, akkor továbbra is szabadon mászkálhat, és bárkivel megteheti majd, amit velem.
Megborzongtam, amikor felrémlett előttem a kép, ahogyan rám mászik, aztán…

- Jó, nem hozom többet szóba! – szorította meg a kezem. – Nyugodj meg! – láthatta, hogy rémült lettem, mert próbálta elvonni a figyelmemet a dologról.
Már megbánhatta, hogy szóba hozta.

- Gyere, menjünk vissza a szobába! – miután Kellan kifizette a számlát, és a pincérnek is bőséges borravalót adott, megfogta a kezem, és felhúzott a székről.

Az este a közös zuhanyzással folytatódott, ami mind a kettőnket kifárasztott, ezért amikor végeztünk, mind a ketten fáradtan bújtunk be az ágyba.

- Olyan jó, hogy itt vagy! – bújtam hozzá szorosan.
- Hiányoztam? – kezei a hátamat simogatták, én pedig mellkasát cirógattam, mert tudtam, hogy azt szereti. – Pedig azt hittem, hogy a pokolba kívántál a viselkedésem miatt!
- Az elején, talán tényleg mérges voltam rád, de végig nagyon szerettelek, és ez egy idő után elűzte a haragot. Utána már csak szenvedtem utánad – fejeztem be szégyenlősen.
- Szenvedtél? Nem akartam fájdalmat okozni, csak egy hatalmas… - a szájára tettem a kezem, hogy be ne fejezze.
- Lökött voltál, de én így szeretlek!

Kellannal az idő csak úgy röpült. Jeremyvel elég jól kijöttek, és ha Kellan velem tartott, egész jól elbeszélgettek együtt, amíg én buzgón írogattam, vagy a rajongókkal foglalkoztam.

Viszont minél jobban repült az idő, annál jobban lettem egyre feszültebb is. Hiszen közeledett az a nap, amikor hazautazunk, és ismét fel kell keresnem Mr. Dominicot és a tárgyalásra is el kell mennem.

Ezt látva aztán, már nem csak Jeremy, de Kellan sem hagyott nekem nyugtot, folyton terveztek valamilyen programot.

- Ne legyél már ilyen morcos! – szólt rám Kellan este, amikor a bőröndökbe pakoltam be.
- Jó – hagytam rá.
- De nem jó! Két hete folyamatosan ilyen vagy, ha belemerülsz a gondolataidba! A tárgyalás miatt aggódsz, igaz? – fordított maga felé.
- Igen!
- Tudtam! De nem kell, a bíró nem vak, és nem is hülye, az ilyen eseteket soha nem nyerik meg az olyanok, mint Alex! Kyra, nincs egy olyan bíróság, aki ne így döntene!

Kellan szavai egy kicsit bátorságot öntöttek belém, de még ha Alexet el is ítélik, nekem akkor is ott kell ülnöm egy teremben vele…
Még a gondolatától is rosszul voltam!

- Jó, igazad van!
- De még mindig van valami baj, mi az? – felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek.
- Nem szeretnék ott lenni a tárgyaláson, nem akarok találkozni Alexszel! – tört ki belőlem.
Kellan bólintott, mint aki megvilágosodott, amikor rájött végre, hogy mi nyomaszt.
- Értem. Na, akkor, tisztázzuk. Holnap megérkezünk, te elmész az ügyvédedhez, és másnap pedig tárgyalás. Jól mondom? – bólintottam. – Rendben, akkor mi lenne, ha egyszerűen nem mennél el?
- Az egyszerűen értelmetlen hülyeség lenne! Muszáj ott lennem, és he mégsem vagyok ott, egyszerűen elnapolják, addig, amíg meg nem jelenek! Ez a lehetőség kizárva… - sóhajtottam fel, pedig magamban hányszor gondoltam már arra, hogy ellógok.
- Jó, én mindenképpen veled megyek, hiszen engem is meghallgatnak, tanú vagyok, és ha még jobban biztonságban szeretnél lenni, visszük Carlost és Jeffet is. Na? – édes volt látni, ahogy ennyire próbál megnyugtatni és védeni.
- Jó persze, de elég lesz, ha csak te jössz! – amikor bólintott, átöleltem és megcsókoltam. – Köszönöm!
- Ne butáskodj, én mindenképpen veled mentem volna! – rázta a fejét szemrehányóan, mint akit még a feltételezés is sért.

Amikor ezt tisztáztuk, közösen folytattuk a pakolást és már korán ágyba bújtunk, mert reggel korán ment a gépünk.

Visszagondolva erre a pár hétre, nagyon jó élmény volt. Rengetegen vették meg a könyvem, bár talán ennek Kellanhoz is köze van, de akkor is jó érzés volt.

Másnap reggel nem könnyítettük meg Jeremy dolgát, ugyanis sikerült elaludnunk, és most nem csak engem, de Kellant is kelthette, és sürgethette, mint a legutóbb. Kellan is és én is nehezen ébredő típusok vagyunk, amihez most hozzájött az én terhességem, és Kellan reggeli morcossága.

- Én mondtam, hogy feküdjetek le korán! – pattogott Jeremy idegesen.
- Az meg is volt! – vigyorgott kajánul Kellan, amiért mellette elhaladtamban arcon legyintettem.
- Hé! – méltatlankodott.

Amikor végre már a reptéren voltunk, Kola behúzta fülét farkát, és úgy követte Kellant. Én pedig nagyon megsajnáltam.
- Nem lesz semmi baja? Nem fog nagyon félni? – hajoltam le hozzá, amikor Kellan le akarta adni őt annál a résznél, ahol az állatokat szállítják fel a gépre.
- Nem lesz semmi baja! Csak egy kicsit sajnáltatod magad, igaz Kola? – Kellan leguggolt mellé, és megsimogatta. – Alszol egy nagyot, aztán otthon vagyunk, és jó ideig nem kell utazgatnod, kényelmesen pihenhetsz majd, és futhatsz a parkban! Nyugodj meg!

Kolát láthatóan nem nyugtatta meg Kellan kis beszéde, mert egyre csak szomorúan bámult és engem nézett, hátha én megkönyörülök rajta.

- Kellannak igaza van, Kola, muszáj lesz velünk jönnöd, mert ha nem, akkor itt maradsz! Ugye nem akarsz itt maradni?

Kellan és Jeremy végül elcipelték Kolát, én pedig meglátogattam a mosdót.
Bár nem szívesen mentem, mert egy ilyen nyilvános helyet, vagy ezren használnak egy nap, de körültekintően próbáltam nem hozzáérni semmihez, nehogy összeszedjek valamilyen fertőzést. Az most egyáltalán nem hiányozna!

A repülőn egymás mellett ültünk mind a hárman. Kellan nem sokkal a felszállás után elaludt, Jeremy olvasott, csak én voltam az, aki nem nagyon tudta magát mivel lekötni.

Egy ideig az ablakon néztem kifelé, de egy idő után úgy éreztem, hányingerem lesz, szóval inkább abbahagytam.

Jobb dolgom nem lévén, zenét hallgattam. Valami kellemes, nyugtató számot kerestem, ami kikapcsolja az agyam, és nem idegeskedek.

- Kyra, mindjárt leszállunk! – simogatta Kellan az arcom.
Ezek szerint nekem is sikerült aludnom.

Amikor kiszálltunk a gépből és a fiúk elindultak megkeresni a bőröndöket, csak tétlenül álldogáltam.

- Kyra! – vetette magát valaki a nyakamba hátulról. Ijedtemben majdnem felsikoltottam. – Hé, nem akartalak megijeszteni!
- Pedig gondolhattad volna, hogy meg fogok! – morogtam Isabelre, de végül én is megöleltem.
- Jó, hogy újra itt vagy! – vigyorgott.
- Igen, én is örülök! A fiúk is mindjárt itt lesznek!
- Szerintem már itt is vannak! Sziasztok! – köszöntötte őket is.
- Hello! – köszöntek egyszerre.

Isabel hazavitt minket, először kitette Jeremyt a lakásánál, majd egyenesen hazamentünk.

Jóleső érzés töltött el, amikor Isabel behajtott az udvarba, és végre otthon voltam.
Fel sem tűnt, hogy honvágyam volt.

41. Fejezet

41. Fejezet

- Ezt nem gondolhatod komolyan! – csattantam föl mérgesen.
- De, így gondolom, és teljesen elment az eszed, ha ebbe beleegyeztél! – kiabált vissza Jeremy.
Nem voltam hajlandó tovább hallgatni őt, így kiviharzottam a szobából, és távozóban a kelleténél egy kicsit erősebben csaptam be magam után az ajtót.

Az én szobám a mellette lévő volt, és még szerencse, hogy a kulcsait magammal hoztam, mert nem akartam vissza menni érte Jeremyhez.

Miért kell valakinek mindig elrontania az örömömet? Dühös voltam, szörnyen dühös, de be kellett látnom, hogy talán Jeremyből nem csak a féltékenység beszélt.
Lehet, hogy van némi igazság abban, amit mondott.
Fel kéne hívnom Isabelt, ő majd segít, vagy legalább elmondja a véleményét.
Remélem azóta megtalálta már a telefonját…

- Szia, Kyra! – szólt bele vidáman Isabel.
- Szia! Ráérsz most, nem zavarlak?
- Nem, mondjad nyugodtan! Mi történt már megint? – sóhajtott.
- Kellan idejött, és kibékültünk!
- Mi? Úristen! Várj csak… de ez jó, nem? – kérdezte bizonytalanul.
- De, vagyis, én örülök neki, de… szóval Kellan mindent megmagyarázott, olyan édes volt, aztán pedig bejelentette, hogy visszaküldi Lucyt és Monicát New Yorkba! Én pedig beleegyeztem, és kibékültünk. Aztán átmentem Jeremyhez, ő pedig összeveszett velem, a fejemhez vágta, hogy teljesen elment az eszem, és hogy vagyok képes elfogadni, azt, hogy Kellan visszaküldi a gyerekét, ez aljas dolog tőlem… Én pedig rácsaptam az ajtót. De azóta nem hagy nyugodni a dolog. Te mit gondolsz?

- Talán van abban igazság, amit Jeremy mondott. Gondolj bele, elküldi a lányát, és csak akkor látogathatja, amikor ideje lesz. Ráadásul, amikor majd hónapokra elmegy forgatni, akkor ki tudja, meddig nem is beszélhet vele, nem hogy láthatja! Ő lesz majd a tipikus példája a vasárnapi apukáknak, akik csak hétvégén érnek rá a gyerekükre. Aztán egy idő után Kellan is többet szeretne vele lenni, de nem tudja majd megoldani, és mi lesz, amikor majd a lánya is megharagszik rá? – amiket mondott teljesen igaz volt, és pont ezektől féltem én is. – De téged is megértelek, mert nagyon szereted Kellant. Mást én sem tudok mondani.

- Azt hiszem, igazad van, és Jeremynek is! Majd később átmegyek hozzá, és megbeszélem vele. Én is félek, ha Kellannak majd hiányozni fog Lucy, bűntudatom lesz, de ha Monicáék nem mennek el, lehet, hogy minden olyan lenne, mint azelőtt, mielőtt eljöttem, az pedig nagyon rossz volt!

Felidéztem azokat a napokat, amikor Monica megjelent, aztán, amikor megszületett a gyerekük. Borzalmasan éreztem magam, és bármit megtettem volna azért, hogy ez az érzés elmúljon.

Azt hittem, ha majd elmegyek, jobb lesz, nem fogom utálni magam, és Kellan is annyit lehet a babával, amennyit csak akar.

De nem úgy alakult, ahogy gondoltam. Mind a ketten csak szenvedtünk.
Most csak azt akarom, hogy végre boldogok legyünk!

- Én ebbe nem akarok beleszólni! Neked kell eldöntened, mit akarsz! – szakított ki Isabel hangja a merengésemből.
- Jó, köszi, hogy meghallgattál! Mi újság otthon? – kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert mostanában csak a saját problémáimmal voltam elfoglalva, és nem figyeltem Isabelre.
- Apa teljesen felvillanyozódott, hogy a múltkor beszéltél vele! Már alig várja, hogy hazagyere, és kibéküljetek. Ugye, kibékülsz vele? – a hangja kicsit számonkérő volt.
- Igen, ki fogok! Valami más? Te hogy vagy?
- Semmi különös. Néha délutánonként eljárok hozzád, és kicsit megmártózóm a medencédben, ugye nem baj?
- Miért lenne baj? Azért van, hogy használjuk! – mondtam.
- Az jó, mert iszonyú meleg van mostanában, és jólesik egy kicsit felfrissülni! – nevetett. – Képzeld, múltkor, már nem pontosan mikor, találkoztam az egyik testőröddel, a ház előtt ténfergett, én pedig éppen akkor indultam haza. Amikor megkérdeztem, mit akar, elég zavart volt, és valami olyasmit mondott, erre volt dolga, és ha már erre járt, megnézte, minden rendben van-e. Elég furcsa volt! – Isabel hangja elgondolkodó volt, biztos a találkozásukra gondolt.
- Carlos volt az, ugye? – kérdeztem rá.
- Igen, azt hiszem. Magas, izmos, katonásan rövidre vágott haja és nagyon sötét, mély, gyönyörű barna szemei voltak… - olyan álmodozó volt a hangja, hogy majdnem elnevettem magam,

Az biztos, hogy Carlosnak tetszik Isabel, de ezek szerint, Isabelt sem hagyja hidegen Carlos.

- Igen, az Carlos volt! Ha legközelebb is látod, hívd be egy italra! – magamban jót mosolyogtam.
- Nem is ismerjük egymást! Valószínűleg, úgyse jönne be, meg úgyse vagyok neki szimpatikus, amikor vacsorázni voltam nálatok, akkor is alig szólt hozzám! Nem mintha engem izgatna, hogy mit csinál, vagy, hogy mi tetszik neki! – hadarta nemtörődöm stílusban.
- Szerintem azért csak próbáld meg, ha legközelebb látod!
- Rendben, majd megpróbálom, de most leteszem, este pedig megint meglátogatom a medencédet!
- Rendben, szia!
- Szia!

Isabel és a kis története Carlossal jobbkedvre derített. Már nem voltam dühös. Ráadásul, azt hiszem, rájöttem, mi a helyes, hogy mit kéne tennem!

Izgatottan indultam az ajtó felé, hogy közöljem Kellannal a hírt, amikor kopogtak.
Kellan állt az ajtóban.

- Már azt hittem, soha nem jössz át! – beljebb lépett és körbe nézett. – Készen vagy, hol vannak a bőröndjeid?

- Kellan…
- Ez a három bőröndöd volt? – figyelmét teljesen lekötötte, hogy minden holmimat átcipelje magához.
- Kellan! – emeltem föl a hangom. – Figyelj rám! Hívd fel Monicát telefonon, és mondd meg, hogy ne költözzenek el, maradjanak LA –ben! – Kellan csak bámult rám, mint aki nem hiszi el, amit hallott, így megerősítésként elmosolyodtam.

Kellan továbbra is hitetlenkedve nézett rám, és elhátrált az ágyig, majd leroskadt rá.
- Meggondoltad magad? Azért akarod, hogy Monicáék maradjanak, mert te nem akarsz velem maradni? Mert ha ezért…
- Kellan, semmi ilyesmiről nincs szó, én csak nem szeretném, ha elküldenéd a lányodat! Nekem már az is elég, hogy képes lennél megtenni értem! – odamentem hozzá, és leültem mellé az ágyra.

Kellan azokat a kék szemeit mélyen belefúrta az enyémbe, és pár percig meg sem szólalt. Én pedig úgy éreztem magam, mint aki ott helyben elolvad.

- Szóval, azt mondod, képes vagy elviselni Monicát? Nem fog zavarni? Mert, ha igen, akkor tényleg elküldöm! – bizonygatta.
- Figyelj, lehet, hogy eleinte zavarni fog, és furcsa lesz, de ha mellettem vagy, akkor képes leszek vele megbirkózni! – Alig fejeztem be, máris az enyémekre tapadtak ajkai, és elöntött a forróság.

- Szeretlek! El sem hiszem, hogy megint az enyém vagy! – mondta rekedtes hangon.
- Én is, mindennél jobban! – mosolyogtam rá, miközben szorosan az ölelésében pihegtem a csók után.

- Akkor nem bánod, ha ezt visszaadom? – kérdezte, majd a zsebéből kotorászva előhúzott valamit.
Kicsit hátrébb húzódtam, hogy megnézzem mit tart a tenyerében.
A meglepődöttségemnél csak az örömöm volt a nagyobb.
Az eljegyzési gyűrűmet tartotta a kezében.

Homlokomat az övének támasztottam, miközben hatalmas mosoly terült el az arcomon.
- Mi az, még mindig el akarsz venni? Nem félsz, hogy a végén még tényleg a nyakadon ragadok?
Halkan felnevetett, és egy csókot nyomott a számra.
- Hogyis félnék, amikor végre az enyém vagy, nem szeretnék mást, csak, hogy végre tényleg ne váljuk el egymástól? Egyébként pedig még nem válaszoltál! Hozzám jönnél feleségül? – lehelte a fülembe, majd eltávolodott, és a szemembe nézett.
- Hát persze, hogy igen! De az esküvővel inkább várjunk, majd ráérünk akkor, miután megszületett a baba.
- Nekem jó, de előbb-útóbb, úgyis megtartjuk! – mondta vigyorogva. – Nem szabadulsz meg tőlem!

Kellan és én végül átcipeltük a holmimat hozzá. Illetve ő cipelte át, mivel nekem nem engedte meg, mondván túl nehezek, és én nem emelgethetek nehezet.
Amikor pedig azzal érveltem, hogy a bőröndjeimet nem kell emelgetni, elég őket magam után húzni, csak lehurrogott, és azt mondta, elég, ha kinyitom előtte az ajtókat.

Este kipakoltunk mind a ketten, aztán amikor Kellan közölte, hogy farkaséhes, akkor elindultunk vacsorázni.

Gondolkodtunk, hol együnk, de mivel nem tudtuk, hogy a környéken van-e más étterem is, inkább lementünk a szálloda éttermébe.

A pincér rögtön egy szabad asztalhoz is kísért minket, aztán az étlapokkal együtt magunkra hagyott minket.

- Bocsi, de ki kell mennem a mosdóba! Sietek vissza, addig rendelj nekem innivalót, rendben?
- Persze!

Felálltam az asztaltól, és a mosdó keresésére indultam.
Erről eszembe jutott a nagymamám, amikor kicsi voltam, és a szüleimmel elmentünk egy étterembe, megünnepelni valamit, a nagyinak folyton ki kellett menni a mosdóba.
Ez valami furcsa szokás volt nála.

Rövid séta utána meg is leltem a keresett helyet, és örültem, hogy nem volt senki bent, mert alig bírtam már visszatartani, pedig amikor lejöttünk a szobából, egyáltalán nem kellett…

Amikor végeztem, és rendbe szedtem magam, elindultam vissza az asztalhoz.
Viszont mire visszaértem, Kellan már nem volt egyedül.

Jeremy állt az asztalnál.