34. Fejezet

34. Fejezet


Pár percig kínzó csend volt közöttünk, amit aztán Kellan tört meg.
- Ne csináld ezt! Semmit sem értek! – pattant föl a fotelból idegesen. – Hova akarsz menni?
- A kiadó által szervezett körútra, muszáj, különben beperelnek! Nekünk pedig jót fog tenni, mert én ezt nem bírom! Szükségem van egy kis időre! – fakadtam ki.
- Az nem számít neked, hogy én mit akarok? – kiabált.
- Sajnálom, tényleg, muszáj elmennem! Még ha… - de megakasztott.
- Nem hiszem el! Ha akarnál, itt maradnál! Ha szeretnél – nyomta meg gúnyosan a szót –, nem mennél el! De te csak ilyen szánalmas módon akarsz szakítani velem! Ugye? – dühöngött, miközben egyre csak közelebb jött.
- Én nem akarok szakítani veled! Ha ezt képzeled, akkor nagyon hülye vagy! Szeretlek, még ha nem is hiszed! – emeltem föl a hangom én is.
- Szeretsz? Akkor bizonyítsd be! – mondta kihívóan, már olyan közelről, hogy éreztem a leheletét az arcomon.
- Hogyan? – alighogy befejeztem mohón, szinte már durván az ajkaim után kapott.
Éreztem, hogy két izmos keze átöleli a derekam, és szorosan magához ránt.
Átjárta a testem a borzongás, és már nem láttam akadályát, hogy tiltakozzak.
Kezemmel belopakodtam a pólója alá, másik kezem a nyaka köré fontam.
Később már a felsőt rángattuk le egymásról, és számat szenvedélyes sóhajok hagyták el.
Kellan lefektetett az ágyra, és fölém tornyosult. Szemei egyértelmű vágyat tükröztek.
Ekkor azonban pár percre kitisztult a fejem.
- Kellan, ugye tudod, hogy így is el fogok menni? – felkapta a fejét, mert közben már a hasamat csókolgatta, és dühösen felmordult.
Egy perccel később felkelt rólam, és magára kapkodta a ruháit.
- Most mit csinálsz? – kérdeztem értetlenül, mikor én is felültem.
A torkomat összeszorította valami, és kezdtem magam kényelmetlenül, megalázva érezni, így magamra húztam a takarót.
- Ne törődj velem! Mire vársz? Kezdj pakolni! Menj csak el nyugodtan! – az utolsó mondatot úgy mondta, hogy közben mélyen a szemembe nézett, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja. Semmilyen érzést nem tudtam kiolvasni a szeméből, olyan volt, mintha tényleg mindegy lenne neki, hogy elmegyek vagy itt maradok.
- Szakítani akarsz velem? – kérdeztem vékony hangon, és éreztem, hogy nem sok választ el a sírástól.
Látszott rajta, hogy egy pillanatra megdöbben, de aztán rendezte a vonásait.
- Szakítani? – gúnyos fintorba torzult a szája. – Igen! Így te is mehetsz ahova akarsz, nekem pedig nem kell bűntudatot éreznem, amiért Monicával vagyok… a családommal! –Úgy éreztem a pokol sem lehetne ilyen fájdalmas, mint az ő szavai.
Gyorsan magamra kaptam a pólóm és a nadrágom, majd Kellan elé állva, remegő kézzel, de levettem a jegygyűrűmet.
- Akkor ezt visszaadom… - éreztem, hogy a könnyeim megindulnak, de meg sem próbáltam visszatartani őket.
Kellan azonban ahelyett, hogy elvette volna tőlem, elhátrált előlem.
- Nekem nem kell! A tiéd! – tiltakozott.
- Így már nekem sem kell! És nem akarom tartogatni! – mondtam halkan, és letettem Kellan mellé a polcra, majd kirohantam a szobából, le a földszintre, egyenesen be a dolgozószobámba.
Belekuporodtam a fotelembe, és vártam, hogy mikor tör ki rajtam a zokogás, de csak a könnyeim folytak.
Egyszer, mintha láttam volna lenyomódni a kilincset, de nem jött be senki, így biztos csak képzelődtem.
Nem sokkal később hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó, és felbőg Kellan autója.
Elment! Talán örökre…
Felemeltem az asztalról a telefont, és felhívtam Isabelt.
- Tessék? – szólt bele.
- Kyra vagyok – hüppögtem –, ráérsz most? Át tudsz jönni?
- Mi a baj? – kérdezte ijedten.
- Csak gyere át, kérlek!
- Jó, nemsokára ott vagyok!
- Köszi! – letettem a telefont, és kimentem a szobából.
Körülnéztem, mintha reménykednék benne, hogy itt találom Kellant. Hiú ábránd…

Felmentem az emeletre, és mikor beléptem a hálószobába, döbbentem rá, hogy Kellan tényleg elment, mintha eddig nem fogtam volna föl. Az összes holmija eltűnt a szobából. Összepakolt, és elment.
Amikor beljebb léptem, észrevettem, hogy egy valamit mégsem vitt el, egy valamit, ami sem nekem nem kell már, sem neki, ez pedig nem volt más, mint a gyűrű.
Letöröltem az arcomról a könnyeket, és a hasamra simítottam a kezemet. Már csak ketten maradtunk egymásnak.
Kellan a gyerekünket nem is említette, mintha nem is létezne! Most biztos visszament Monicához és az ő kis tökéletes gyerekéhez.
Egy biztos, az én gyerekem nem fogja kárát szenvedni annak, hogy Kellannal szétváltunk.
Ezt a helyzetet, ha megjöttem, bármennyire is nem akarom, tisztázni fogom vele. Nem akarom, hogy a gyerekem apa nélkül maradjon, és nem is fogom hagyni!
Bár nem hiszem, hogy Kellan ne akarna tudomást venni a gyerekéről. Remélem csak dühös, és később majd higgadtabban már máshogyan fogja látni ezt az egészet.

Előhalásztam a szekrényből a bőröndömet, és elkezdtem pakolni. Magamban gyorsan átvettem a városokat, ahova megyünk, így megállapítottam, hogy mindenféle időjárásnak megfelelő ruhákat kell vinnem. Az őrült pakolásom és sírásom közepette érkezett meg Isabel.
- Mi a fene történt veled? – kérdezte értetlenül.
- Kellan… szakítottunk, elmegyek. – mondtam összefüggéstelenül, miközben egy percre sem hagytam abba a pakolást.
- Mi? Nem értek semmit! – beviharzott a szobába, és kikapta a kezemből a ruhákat, amiket éppen a bőröndbe készültem belegyömöszölni – Állj le! Most szépen leülsz, és elmondod érthetően, mi történt!

Miután elmeséltem mindent, Isabel hitetlenül pislogott rám.
- Ezt nem hiszem el! Kellan megbolondult! Én nem ilyennek ismertem, imád téged! – bizonygatta.
- Én is ezt hittem, de már mindegy, azt mondta szakítani akar, így szakítottunk! – mondtam elkeseredetten.
- Jó, ha ezt akarta, megkapta! Tudom, hogy nehéz, de ne foglalkozz vele! Ha azt látja, hogy tovább lépsz, talán ráébred, hogy mekkora hülye volt! – mondta magabiztosan.
- Én már nem tudnám újrakezdeni vele! Azok után, ahogy beszélt velem!
- Elhiszem, tudod mit? Jeremyvel mész, ugye? – bólintottam. – Akkor talán most adhatnál neki egy esélyt! – nézett a szemembe.
- Mi? De én…
- Tudom, te Kellant szereted! De jót tenne neked is és a babának is, ha nem körülötte járna folyamatosan az eszed! Ígérd meg, hogy adsz egy esélyt Jeremynek is!
Fölsóhajtottam. Talán igaza van.
- Nem tudom, kérlek ne szekálj ezzel, örülök, ha nem bőgök folyamatosan! Inkább segíts pakolni!
Ketten sokkal hamarabb végeztünk, és talán nem maradt ki semmi sem.
Mindketten fáradtan dőltünk le az ágyra, és rögtön el is nyomott az álom.
Álmomban folyamatosan azt a jelenetet láttam, amikor szakítottunk Kellannal, és amikor megpróbálnám visszatartani, hogy ne menjen el, egy hang sem jön ki a torkomon. Ezután mindig fölriadtam. Amikor visszaaludtam, akkor össze-vissza jelentek meg előttem a képek, amikor Kellant először látom meg, amikor megkéri a kezem, aztán amikor a kórházban megcsókolja Monicát…
- Kyra! Ébredj! Kyra! – Éreztem, hogy valaki egyre erősebben rázogat.
- Mi a baj? – kérdeztem Isabeltől.
- Arra ébredtem, hogy sírsz, gondoltam fölkeltelek! – és ahogy mondta, tényleg éreztem, hogy tiszta víz a párnám.
- Öhm, semmi baj, jól vagyok! Csak rosszat álmodtam! – mondtam, és kimásztam az ágyból.
- Kellanról, ugye? – nézett rám összehúzott szemmel.
- Igen. – Amikor ránéztem az órára rögtön kitisztult a fejem. – Úristen! Már tíz óra? Isabel! Háromkor indul a gépem! – kiáltottam föl.
Berontottam a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam. A tükörből egy bedagadt szemű, falfehér arcú, össze-vissza álló hajú nő nézett vissza.
Beálltam a zuhany alá, és jó sokáig folyattam magamra a vizet. Mikor úgy éreztem, egy kicsit emberibben érzem magam, megtörülköztem, megcsináltam a hajam, és az arcommal is megpróbáltam valamit kezdeni, hogy ne látszódjanak rajta a karikák meg a többi. Mikor végre végeztem, korántsem voltam a régi fényemben, még így is elég vacakul festettem, de többet már nem tudtam magamból kihozni.
Fölvettem valami kényelmes, a hangulatomhoz illő ruhát, ami megfelel az utazásra, és lementem a földszintre.
Isabelt a konyhában találtam meg.
- Este sem ettél semmit, így csináltam neked reggelit! Muszáj enned! – mondta dorgálóan. – Remélem ízleni fog!
- Köszönöm! – mosolyogtam rá, jólesett, hogy mellettem van, és segít nekem.
- Egyél!
Miután végeztem, elpakoltunk, elmagyaráztam Isabelnek, hogy amíg nem vagyok itthon, miket kéne csinálni, levelek, virágok, stb.
Nem árt, hogy valaki a házra néz, amíg úton vagyok.
A maradék időben beszélgettünk, és vártam, hogy Jeremy értem jöjjön.
Amikor fél kettő lett, Jeremy hangos dudálással a tudtunkra adta, hogy megérkezett.
- Kyra, jól vagy? Nagyon rosszul festesz! – állapította meg Jeremy, ahogy belépett az ajtón.
- Ezzel nem segítesz! – förmedt rá Isabel.
- Bocs, Kyra, ne haragudj! De mi történt miután elmentem? – kérdezte.
- Nem akarok most erről beszélni, csak menjünk már! – mondtam fáradtan.
- Jó, kiviszem a bőröndöket!
Jeremy bepakolt a kocsiba, én addig bezártam az ajtót, és elköszöntem Isabeltől.
- Hívj, ha odaértél! – ölelt át. – És ha van időd bármikor!
- Rendben! Hiányozni fogsz! Szia!
- Szia! – mondta, majd a fülemhez hajolt. – Ne törődj azzal, ami eddig volt! Tekintsd ezt az utat egy lezárásnak! Hidd el, így könnyebb lesz!
- Nem hiszem, de azért köszi!
Beszálltam az autóba, és elindultunk a reptérre.
Akarva vagy akaratlanul, de el kell ismernem, hogy ez az út, tényleg egy lezárás lesz.
Egy korszak vége.