32. Fejezet

32. Fejezet

Kyra szemszög

- Tényleg hazamehetek? – kérdeztem meglepetten reggel az orvostól.
- Igen, semmi rendellenességet nem találtunk, így nyugodtan hazamehet, de egy hét múlva vissza kell jönnie kontrollra! Miután megkapta a zárójelentést, már mehet is! De nagyon oda kell figyelnie magára! – nézett a szemembe az orvos komolyan.
- Természetesen, és köszönöm! – megkönnyebbültem, hogy komolyabb baj nem történt.
Miután az orvos elment, elkezdtem összecsomagolni a holmimat, amit teljesen bevett ez az undorító kórház szag. Nagyon utálom a kórházakat!
Pakolás közben, azonban állandóan elkalandoztak a gondolataim.
Folyton csak Kellan járt a fejemben, és az, hogy apa lesz… Illetve már biztosan az, valószínűleg már megszületett a gyerek. Nekem azonban senki sem szólt. Kellan tegnap délután óta nem jelentkezett. Valószínűleg teljesen lefoglalta a gyerek, de igazán felhívhatott volna, hogy tudjam, mi van.
Ráadásul, ahogy a telefonból kivettem, amikor Monica felhívta, hogy Kellan lakásában él! Odaköltözött! Én erről semmit sem tudtam, és ez enyhén szólva rosszul érintett a dolog.
De el kell ezt fogadnom, csak egyelőre, még nem tudom, hogyan fog menni.
- Kyra! – hallottam a hangom az ajtó felől. – Hazaengedtek? Miért nem szóltál? – kérdezte Isabel, miközben belépett az ajtón, és enyhén rosszalló képet vágott.
- Szia, nem akartalak zavarni, vagy esetleg terhelni, haza tudok menni egyedül is!
- Igen? Mégis hogyan, amikor a kocsid otthon van, Kellan pedig, ahogy látom nincs itt? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
Jobban belegondolva, tényleg muszáj lett volna felhívnom valakit, ha haza akartam jutni.
- Igazad van – ismertem be –, köszi, hogy hazaviszel!
- Szívesen, de ha már így szóba jött, hol van Kellan? – nézett körbe a szobában.
Isabel valahogyan mindig rá tud tapintani a lényegre.
- Monica felhívta, hogy szülni fog, és azóta nem láttam… - mondtam neki, de nem néztem rá, helyette megint pakolni kezdtem.
- Uh, és megszületett már a gyerek? – kérdezte.
- Nem tudom, tegnap délután óta semmit sem hallottam felőle.
- Miért nem hívod föl? – nógatott.
- Nem akarom, majd ha lesz rám ideje, felhív… vagy ha végre eszébe jutok. – A mondat végét elmotyogtam, de Isabel meghallotta.
- Ne mondj ilyeneket, tudom, hogy most érzékenyebb vagy, meg minden, de Kellan nagyon szeret téged! Most biztos csak a kicsivel szeretne lenni… - ült le az ágyra, és közben megpróbált a szemembe nézni.
- Biztos igazad van – hagytam rá.
- Segítsek valamit? – lépett végre tovább.
- Nem kell köszi, már mindjárt végzek!
Nemsokára tényleg végeztem, és utána nem maradt más, mint a tehetetlen várakozás. Az orvos még mindig nem jött a zárójelentéssel, addig pedig nem mehetünk el.
Isabel leült az egyik fotelba, én pedig az ágyon ültem, és már türelmetlenül vártam, hogy végre hazamehessek erről az átkozott helyről.
Főleg, most, hogy megint nem volt semmi tennivalóm, nem tudtam másra gondolni, csak Kellanra.
Vajon milyen a babájuk? Biztos gyönyörű, hiszen Kellan és Monica a szülei, és ha egy kicsit is hasonlít majd rájuk, akkor a fiúk bomlani fognak majd utána.
Annyi mindent meg kell majd beszélnem Kellannal, hogy mi lesz eztán.
Olyan jó lenne, ha a mi babánk született volna meg előbb! Bár valószínűleg sokat nem változtatna a helyzeten, de engem mégis lefoglalna a baba, és nem érnék rá, hogy Monica gyerekén rágódjak, és hogy állandóan rajtuk járjon az eszem.
Merengésemnek az orvos belépése vetett véget.
- Itt vannak a papírok! Pár helyen alá kell írni, és utána mehetnek! – nyújtotta felém őket az orvos.
Gyorsan aláírtam őket, de közben a szemem sarkából láttam, hogy Isabelt félrevonja az orvos a folyosóra.
- Aláírtam, mehetünk, Isabel? – kérdeztem hangosabban, hogy felfigyeljenek a jelenlétemre.
- Persze! – mondta gyorsan Isabel, és bement a szobába a holmimért.
- Köszönök mindent! – néztem hálásan az orvosra. – Ha nagyobb baj történt volna, én nem is tudom, mit csináltam volna… - megint felrémlett előttem, amikor felébredtem, és láttam, hogy kórházban vagyok. Az a jeges rémület, ami elfogott, semmihez sem volt hasonlítható, amikor azt hittem, hogy elveszítettem a babámat.
- Nyugodjon meg! Szerencsére erős a szervezete! Nagyon vigyázzon magára, és ne hagyja, hogy bármi is felbosszantsa, a lelki egészség nagyon fontos! – nézett egyenesen a szemembe. – Akkor jövő héten várom kontrollra!
- Rendben! Akkor, viszlát! – búcsúztam el, és Isabel segítségével elindultunk kifelé. A gipsz miatt nehezen tudtam mozogni.
A kijáratnál a recepciós férfi kedvesen rám mosolygott, és körbenézve azt vettem észre, hogy mindenki engem bámul.
Nem értettem ezt a nagy figyelmet, ami rám irányult.
- Isabel, nem tudod, miért bámul mindenki? – kérdeztem suttogva.
Láttam, hogy körbenéz, majd halkan olyat mondott, amivel elérte, hogy még gyorsabban haza akarjak menni.
- Hát, azt hiszem, hogy ennek Kellan az oka! Tudod, amikor behozott téged, azt mondta, hogy a felesége vagy, aztán utána, behozta Monicát is, aki ugye éppen szülni készült, és Kellan azt mondta, hogy az Ő gyerekét. Ez pedig elég nagy felháborodást keltett, én is most hallottam nemrégen az orvosodtól. Szóval ti vagytok a kórház sztárjai, mindenki rólatok beszél!
- Nagyszerű, szóval mindenki kibeszél, és azt hiszik rólam, hogy megcsalt a „majdnem” férjem, ráadásul a lépcsőről is leestem és a babám is majdnem elment! Ezt nem hiszem el!
Isabel megszorította a karom.
- Kyra, nyugi! Nem hiszem, hogy ezt gondolják, de ha mégis, kit érdekel? Szerintem Kellan tartják szemétnek, ennyi! És talán, számíthatsz rá, hogy ez meg fog jelenni pár újságban is! Sajnálom! Csak otthon akartam elmondani!
Miután kiértünk végre a kórházból, és beültünk az autóba, hátradőltem, és becsuktam a szemem. Próbáltam lenyugodni. Hiszen az orvos is mondta, hogy nem jó, ha túl sokat idegeskedek.
- Jól vagy? – kérdezte egy kis idő után Isabel.
- Igen, csak kicsit fáj az oldalam…- mondtam, és automatikusan odanyúltam.
- Kaptál rá fájdalomcsillapítót?
- Igen. Majd otthon veszek be egyet.
- Rendben, akarod, hogy ott maradjak veled? – kérdezte bizonytalanul.
- Nem kell, azt hiszem, ha tudok, aludni fogok. Kellan úgyis teljesen elfeledkezett rólam.
- Ne mondj ilyet! Lehet, hogy valami baj történt, és Kellan idegességében el sem mozdul onnan. Hívd föl! – noszogatott.
- Minek? Nagyon gonosznak fogsz tartani, kérlek, ne utálj meg, ha azt mondom, hogy nem érdekel, hogy mi van a gyerekükkel? Tudod, hogy milyen borzalmas szörnyetegnek érzem magam miatta? Hogy, hogyan utálom magam, ezek miatt az érzések miatt? Mert nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az én babám miattam került veszélybe, hogy Kellan talán már nem is fog úgy törődni a mi gyerekünkkel, mint Monicáéval, és, hogy én hogyan fogok hozzászokni ehhez? – végre kimondtam az összes kétségemet, de még így is borzasztóan éreztem magam. Éreztem, hogy eleredtek a könnyeim.
- Jaj, Kyra! – sóhajtott fel. – Azt hiszem, ez normális! Valószínűleg, én még ennyire sem tudnám elviselni a helyzetet, mint te! – simogatta meg a karom.
- Gondolod? Én akkor is szörnyen érzem magam miatta! – sóhajtottam föl én is elkeseredetten.
- Elhiszem! – mondta együttérzőn.
Mikor végre hazaértünk, és beléptem az ajtón, Kola majdnem feldöntött.
- Szia, Kola! Szeretnél sétálni menni, ugye? Kellan téged is elfelejtett, ugye? – vakargattam meg a fejét.
- Felviszem a szobádba a táskát, jó? – kérdezte Isabel.
- Persze, köszi! – néztem Isabelre, majd ismét Kolához fordultam. – Éhes vagy, ugye? Gondolom, amíg nem voltam itthon, csak azt etted, ami a tányérodban maradt. Gyere, most adok neked!
Kola boldogan követett, és leült a tálja elé.
Miután adtam enni a kutyának, felmentem az emeletre Isabel után.
- Isabel! Nem kértem, hogy kezdj el kipakolni! Egyedül is képes vagyok rá! – mondtam szemrehányóan.
- Bocsi, csak segítni szerettem volna!
- Mindegy! – mondtam, de közben megszólalt a lakás telefon.
- Halló? – szóltam bele.
- Kyra! Otthon vagy? – ismertem föl Jeremy hangját.
- Igen, hazaengedtek!
- Szólhattál volna! Én meg tiszta ideg lettem, amikor nem találtalak sehol! – morgolódott. – Ki vitt haza?
- Isabel, miért? – kérdeztem.
- Mert nemcsak én egyedül kerestelek.
- Ezt hogy érted? Ki keresett?
- Kellan! Elég ideges volt, amikor megmondták neki, hogy már hazajöttél!
- Nagyszerű! – morogtam.
- És azt hiszem, annak sem örült, hogy engem is ott talált. Mondjuk, azt nem igazán értettem, hogy miért nem tudott róla, hogy hol vagy! Azt hittem, hogy ott volt melletted egész végig!
- Nem egészen, a volt barátnője felhívta, hogy szülni fog! Úgyhogy el kellett mennie! Azóta pedig nem hallottam felőle.
- Mondtam, hogy nem érdemel meg téged! –kiáltott föl.
- Jaj, Jeremy! Ezt inkább hagyjuk! – sóhajtottam föl.
- Kyra! – hallottam meg Kellan kiáltását.
Idegesség fogott el.
- Jeremy, megjött Kellan, most leteszem! Majd később gyere el! – búcsúztam gyorsan.
- Rendben, majd valamikor elmegyek! Szia!
Kellan felsietett a lépcsőn, és berontott a szobába.
- Hát itt vagy! – mondta megkönnyebbülten.
- Igen, hazajöttem.
- De hát miért nem szóltál? Felhívhattál volna! – mondta értetlenül, miközben egyre közelebb jött hozzám.
- Nem akartalak zavarni! – mondtam halkan, kerülve a tekintetét.
- Megszületett a lányom! Gyönyörű szép! Lucy Suzannah Lutz a neve! – mondta büszkén, és a tekintete csak úgy ragyogott.
- Gratulálok! – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, holott a keserűség öntött el látva az arcát, hogy milyen boldog, legszívesebben elbőgtem volna magam, és ezek miatt az érzések miatt újfent bűntudatom lett.
- Köszönöm! Nekem van a legszebb lányom a világon! – mondta vigyorogva, és magához ölelt.
- Elhiszem! – mondtam halkan, és nagyon jól esett újra a karjaiban lenni.
- Gyere, nézd meg! Szeretném, ha látnád Őt! – mondta, és egy kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézzen.
- Persze, szívesen megnézem! – mondtam, és éreztem, hogy valami kezd nagyon elromolni bennem, és a kapcsolatunkban.
Vajon meg tudok ezzel birkózni? El tudom fogadni, ezt az új helyzetet?