31. Fejezet

31. Fejezet


Egyre csak Monica szavai visszhangoztak a fülemben. Pár percre teljesen ledermedtem. Apa leszek!
- Kellan! – Monica hangja térített magamhoz.
- Itt vagyok! Otthon vagy, nálam? – kérdeztem sürgetően.
- Igen! Csak gyere már!
- Azonnal ott vagyok! – mondtam, és már száguldottam is az ajtó felé.
- Kellan! – hallottam a szobából Kyra hangját.
Visszaléptem az ajtóból.
- Kyra, rohannom kell, Monica szülni fog! Apa leszek…- mondtam izgatottan.
Egy ideig vártam, hogy hátha mond valamit, de miután semmi nem történt, újfent elindultam kifelé.
Miközben rohantam a kocsihoz, átfutott a fejemben, hogy Kyra most biztos szörnyen érzi magát. De nem volt időm, hogy most őt vigasztalgassam. Sajnos, meg kell barátkoznia a helyzettel. Bár én sem örülök neki, de a gyerek nem tehet róla, Ő ebből az egészből nem érezhet majd semmit!
Nem tudom, milyen férj leszek, de apának, muszáj jónak lennem. Szeretem a gyerekeket, és mindig is szerettem volna párat. A pár meg is lett, bár én nem egészen így képzeltem el…
Hazafelé, muszáj volt kerülő utakat tennem, mert hatalmas volt a forgalom. Nem győztem átkozódni, némelyik idiótán, akik előttem vánszorogtak.
Mikor aztán a házhoz értem, még szinte le sem állítottam a motort, már ki is pattantam és szaladtam be a házba.
- Monica? – kiabáltam, ahogy beléptem – Hol vagy?
- Itt, a nappaliban.
Ott toporgott, és a kanapé támláját szorongatta, amikor odaértem hozzá.
- A holmid be van pakolva? – tiszta ideg lettem, amikor láttam, hogy Monica hogy szenved.
- Az emeleten van, azt hiszem… - mondta nem túl meggyőző hangon.
- Rendben, felmegyek érte, te addig be tudsz szállni egyedül is az autóba, vagy segítsek?
- Azt hiszem menni fog! De siess már! Igyekezz! – kiabált rám.
Tényleg az emeleten volt a táskája, a szekrény előtt. Felkaptam, és már rohantam is le vele.
A bejárat előtt egy pillanatra megtorpantam, hogy vajon minden meg van-e, amikor hangos dudálásra figyeltem föl. Monica! Siettet!
Nagyot sóhajtottam, és már mentem is.
A táskát bedobtam hátulra, és rögtön indítottam is.
Idegesen kapkodtam a fejem, hol az útra, hol Monicára.
Nagyokat nyögött, és szinte folyamatosan szitkozódott mindenre. Szidta, ami épp az eszébe jutott, az utat, engem, a férfiakat, de úgy általában mindent.
Mikor odaértünk a kórházhoz, segítettem kiszállni Monicának, a másik oldalamra felkaptam a táskát, és indultunk befelé.
Ismét a recepcióshoz indultunk először. Aki, amikor meglátott, elég döbbent képet vágott.
- Már megint maga? Most mi történt? – kérdezte értetlenül.
- A barátnőm szülni fog! – mondtam, és enyhén kínosnak találtam a helyzetet.
- A barátnője? Ember, nem este hozta be a feleségét? – kérdezte felháborodottan.
- De… de igazából, Ő csak a menyasszonyom! – mondtam feszengve, és éreztem, hogy nem sokáig bírom már.
- Én nem érek rá fecsegni! – csattant föl mellettem Monica.
- Elnézést hölgyem, ezeket ki kell töltenie! – tolta elé a papírokat.
- Már megint kezdi? – morrantam rá.
- Töltsd ki ezeket! – parancsolt rám Monica. – A szülőszobába úgyse jöhetsz be velem!
- Mi? Miért nem? – kérdeztem meglepetten.
Nem értettem, hogy miért nem akarja, hogy bemenjek vele… Hiszen én vagyok a gyerek apja! Jogom van látni, amikor világra jön!
- Azért! Nem akarom, hogy bent legyél! Majd, ha megszületik, lehetsz vele eleget – mondta, de ismét jöttek a fájások, és többször is felkiáltott, miközben beszélt.
A recepciós, akinek közben megnéztem a névtábláját, és kiderült, hogy Tomnak hívják, lehívott egy ápolót és Monica szülő orvosát.
Beültették egy tolószékbe, az orvos, pedig ráparancsolt, hogy fújjon nagyokat.
Miután engem szépen otthagytak, kitöltöttem a papírokat és Tom rosszalló pillantásával kísérve, elindultam a szülőszoba irányába.
Tényleg nem engedtek be, Monica kérésére, amin szörnyen dühös lettem. Már pár órája várakoztam, amikor eszembe jutott, hogy föl kéne hívnom anyáékat, hogy éppen most születik az unokájuk.
Pár csörgés után anya vette fel a telefont.
- Hallo? – szólt bele.
- Szia, anya!
- Kellan? Nagyon régen beszéltünk! – szidott meg – Jól vagy?
- Ami azt illeti, nemsokára nagyszülők lesztek! – mondtam boldogan.
A vonal túlsó végén anya boldogan felkiáltott, és hallottam, ahogyan elmondja apának is.
- Jaj, Kisfiam, nagyon örülünk! Odamegyünk, rendben? Nagyon szeretném látni az unokámat! – mondta anya boldogan.
- Rendben, majd szólok Monicának is!
- Kyra hogy van? Hogy viseli? – kérdezte visszakomolyodva.
- Hát nem is tudom… - nem igazán tudtam, hogy mondjam el anyának, hogy kórházba került miattam, és, hogy majdnem a baba is elment.
- Majd ha odaértünk, beszélek vele is! – biztosított anya. – Rögtön indulunk, holnapra ott is leszünk, jó?
- Persze! Anya? – kérdeztem
- Igen?
- Köszi! – mondtam hálásan.
Tudtam, hogy mosolyog.
- Nincs mit! Vigyázz magadra, és rájuk is! – búcsúzott.
- Rendben, szia!
- Szia!
Miután bontottam a vonalat, ismét csak várakoztam. Mikor az órámra néztem, láttam, hogy már dél is elmúlt. Szörnyen régóta vannak bent!
Már azon voltam, hogy megkérdezem, mi van, amikor megcsörrent a mobilom.
- Hello, Öcsi! – köszönt vidáman a bátyám.
- Szia, Brandon, gondolom anya már hívott! – szinte biztos voltam benne, hogy már az egész családot értesítette.
- Igen, az egész rokonságot körbetelefonálta! – nevetett.
Jó volt hallani a hangját.
- Gondoltam!
- És, megszületett már apuci szeme fénye? – gúnyolódott.
- Fogd be! Még nem… Már tiszta ideg vagyok, hogy mi tarthat ennyi ideig! – panaszoltam.
- Nyugi, Öcsi! Én is megyek anyáékkal! Én is látni akarom ám! Kíváncsi vagyok, kire ütött!
- Azt elhiszem! – nevettem föl.
- Viszek meglepetést is! – mondta büszkén. - Értek ám a gyerekekhez!
- Na persze, azt azért majd megnézem! – mondtam gúnyosan.
- Én meg tudod, mire vagyok kíváncsi? Arra, hogy majd hogyan fogsz pelenkát cserélni! – nevetett és alig bírta befejezni.
- Jól van, ha nem tudsz értelmesebb lenni, én most leteszem! Megkérdezem, hogy minden rendben van-e odabent! Szevasz!
- Szia! És sok szerencsét, vagy tudom is én, mit kell ilyenkor mondani! – mondta elgondolkodó hangon.
- Ez megteszi, de most tényleg leteszem! Majd gyertek! Szia!
- Szia!
Miután letettem, megcsóváltam a fejemet, hiszen hiába Ő az idősebb, nem venni észre, mind a ketten egyformán kergék vagyunk! Ez igaz az összes testvéremre.
Bekopogtam és kijött az egyik nővér, és megnyugtatott, hogy minden rendben van, és teljesen normális, hogy ennyi ideig tart a szülés.
Így aztán belenyugodva ültem le, az egyik folyosón lévő, kemény, kényelmetlen székre.
Eltelt még egy-két óra, amikor gyereksírásra kaptam föl a fejemet.
Megszületett! Rögtön fölpattantam és már mentem is az ajtóhoz. Negyed óra múlva, egy nővér jött ki az ajtón.
- Megszületett! – mondta mosolyogva. – Gyönyörű, egészséges kislány!
- Láthatom? – kérdeztem izgatottan.
- Mindjárt hozom! – mondta és visszament.
Pár perc múlva megjelent az ajtóban egy rózsaszíntakaróba bugyolált csomaggal a kezében.
Óvatosan mentem hozzájuk közelebb.
Amikor végre megpillantottam, elmondhatatlan, amit éreztem!
Olyan végtelenül pici volt, és ahogy rám emelte a hatalmas kék szemeit, elérzékenyültem.
- Bemutatom a lányát, Lucy Suzannah Lutzot! – hallottam meg a nővér hangját, és amikor a csöppség nevéhez ért, elszakítottam róla a tekintetem és a nővérre néztem.
- Lucy Suzannah Lutz? – kérdeztem meglepetten.
- Igen, az anyukája ezt a nevet mondta!
- Értem, végül is tetszik! – mondtam, és mosolyogva fordultam újra a lányom felé.
- Szabad? – kérdeztem. Szerettem volna a karjaimban fogni.
- Természetesen! Az anyát áttoltuk a szobájába, bejöhet hozzá!
- Rendben!
Átadta nekem Lucyt, végre megfoghattam.
Szinte elveszett a karomban, olyan kicsi volt. A haja világos barna színű volt, de még alig látszott pár szál. A kis kezei nagyon aprók voltak, és a száját néha ki-kinyitotta és úgy tátogott, vagy gügyögött egyet.
Beleszerettem első látásra! Ő az én kis hercegnőm!Magamhoz fogva indultam el vele, a nővér által mondott irányba, az anyukájához.