30. Fejezet

30. Fejezet


- Kyra… - mondtam halkan, és letérdeltem az ágy mellé.
- Szia! – suttogta gyengén. – A baba… - kezdte volna, de félbeszakítottam.
- Ne aggódj! Nincsen baja! Jól van, már csak az kell, hogy te is jól legyél! Hogy érzed magad?
Pár percig nem válaszolt, és én ez alatt az idő alatt úgy éreztem, mintha évek teltek volna el.
- Tulajdonképpen egész jól vagyok! De úgy aggódom a baba miatt, Kellan! – mondta fájdalmas, szenvedő képpel.
Úgy éreztem, nem bírom tovább a bűntudatom miatt.
- Kicsim, annyira sajnálom! Úgy bánom, ahogyan viselkedtem veled! Az egész az én hibám! – úgy éreztem egy fokkal megkönnyebbültem.
- Jaj, Kellan! Ez az én hülye ügyetlenségem és a véletlen hibája! Te nem tehetsz róla, sokkal inkább én! Lehetett volna annyi eszem, hogy nem… - de már nem bírta tovább folytatni, mert a könnyei megállíthatatlanul folyni kezdtek és a szája is eltorzult, ahogy próbált nem hangosan sírni.
Gondolhattam volna, hogy Kyra nem engem, hanem magát fogja hibáztatni! Hogy is feltételezhettem róla, hogy majd engem?
Ráadásul, magamból kiindulva, el tudom képzelni, hogyan érezheti magát most emiatt.
- Kyra! Figyelj rám! – felemeltem az arcát és a két tenyerem közé fogtam. – Kérlek, ígérd meg, hogy nem fogod magadat hibáztatni! Az a lényeg, hogy mind ketten jól vagytok! Ígérd meg! – megvártam, amíg a szemembe néz, és láttam rajta az elkeseredést, de egy aprót bólintott.
- Megvizsgált már azóta az orvos, hogy felébredtél? – kérdeztem lágyan.
- Még nem… - mondta rekedten.
- Majd én idehívom! – szólalt meg Patrick is furcsán rekedt hangon.
Ahogy a vállam fölött hátranéztem rá, láttam, hogy megcsillantak a szemei. Ezen meglepődve, rögtön Isabelre néztem, aki megilletődve álldogált az ablak előtt, és látszott rajta, hogy igazán zavarban van.
- Isabel, ha nem baj… - nem fejeztem be, fölösleges volt.
- Már itt sem vagyok! És elnézést, hogy eddig is… szóval, hogy…- mondta miközben már a kilincset szorongatta.
- Semmi baj! – szólalt meg Kyra halványan mosolyogva.
- Biztos jól vagy? – kérdeztem tőle, mikor Isabel kiment.
- Igen, bár az oldalam, és a bokám fáj, de nem vészes. – felemelte a kezét, és végigsimított az arcomon. Jóleső borzongás fogott el.
- Úgy aggódtam miattatok! Nagyon szeretlek! – suttogtam bele a nyakába miután megcsókoltam.
Kopogásra lettem figyelmes, mire elhúzódtunk egymástól. A doki állt az ajtóban, mögötte pedig Patrick.
- Látom felébredt! – mondta az orvos miközben beljebb lépett – Meg szeretném vizsgálni, Kyra, lennének szívesek addig kint várni?
Ugyan nem szívesen, de kimentem a szobából, és megint érezni kezdtem azt a tehetetlen idegességet magamban. Mi van, ha az orvos talál valamit? Ha mégis van valami baja Kyrának?
Jaj, ez a kórház és az idegeskedés nem nekem való! Sóhajtottam föl magamban.
Most nem kellett olyan sokáig kint szobroznunk. Körülbelül húsz perc múlva már szólt is az orvos, hogy bemehetünk.
- A bokáját és a zúzódásokat kivéve nincs komolyabb baja! – mondta nekünk, majd Kyrára nézett. – Nagyon szerencsés! Sokkal nagyobb baj is történhetett volna! Vigyázzon jobban magára! Egy napig biztosan itt kell maradnia, a többit, majd holnap megbeszéljük! – mondta, majd egy biccentéssel kiment a szobából.
- Hozzunk valamit? Éhes vagy? – kérdezte Patrick.
Óvatosan közelített Kyrához, és halványan mosolygott.
- Nem – mondta Kyra szűkszavúan.
Valamiért azt éreztem, hogy nem örül az apjának.
Patrick és Isabel később elmentek, illetve én küldtem haza őket, hogy aludjanak, mivel már késő este volt.
Kyra akkor már aludt, így én csendben leültem a szobában lévő fotelbe és én is elbóbiskoltam.
Arra ébredtem, hogy nyílik az ajtó és egy nővér lép be rajta egy tálcával a kezében.
A reggelit hozta be.
Kyra már ébren volt, és mosolyogva köszönte meg a reggelit, ami nem volt túl étvágygerjesztő.
- Jó reggelt! Miért nem ébresztettél föl? – kérdeztem, miközben odaültem az ágya szélére.
- Olyan aranyosan aludtál! Különben én sem sokkal korábban keltem – bizonytalanul kezdte méregetni a reggelijét.
- Ne hozzak valami mást neked reggelire? – grimaszolva a tálcán lévő étel felé.
- Nem igazán tudom, mit ennék… Lehet, hogy megeszem. Csak nem lehet olyan szörnyű!
- Te tudod! – hagytam rá.
Miközben a reggelijén nyámmogott, kimentem a folyosóra, hogy fölhívjam Johnt, hogy ma nem tudok bemenni. Közben eszemben jutott, hogy Carlost és Jeffet is fel kell, hogy hívjam, hogy ma ne jöjjenek, mivel Kyra kórházban van.
Miután John, nagy kegyesen beleegyezett, hogy szabadnapot ad mára, és elintéztem Jefféket is, elindultam vissza a szobába.
Bentről azonban beszélgetés szűrődött ki.
Csendben kinyitottam az ajtót, és onnan figyeltem.
- A frászt hoztad rám! Aggódtam! – mondta az ágy szélén ülő férfi. Valahonnan nagyon ismerő volt.
- Jaj, Jeremy, szerencsésre nincs semmi bajom! – mondta Kyra, és a kezét Jeremy karjára simította.
- Még szerencse! Nem becsülnek meg eléggé! Ha mi… szóval én sokkal jobban vigyáznék rád! Figyelhetne rád jobban is a… barátod! – fejezte be keserűen.
Ezt a szemetet! Hogy merészel ilyeneket mondani? Habár érzem, hogy jogos, neki ehhez semmi köze! Eleve az egész miatta van!
Ha ő nem lenne, én nem lennék ideges miatta, hogy Kyra folyton elmegy vele mindenhova. És akkor nem vesztünk volna össze este sem, és nem lennénk most itt!
Habár tudtam, hogy erősen igazságtalan vagyok, és nincs igazam, mégiscsak jobban esett ez a bunkót hibáztatni, mint beismerni, hogy féltékeny voltam.
Sőt, ahogy láttam, hogy Jeremy hogyan mosolyog Kyrára, ő pedig hogyan simít végig a kezén, ismét elöntött a düh és a féltékenység!
- Ami azt illeti, a vőlegénye! – léptem be a szobába.
Jeremy meglepődve kapta fel a fejét, Kyra pedig elengedte Jeremy kezét.
- Kellan, Ő Jeremy, bár azt hiszem, nem kell bemutatnom titeket egymásnak!
- Én is úgy hiszem! – morogtam.
Jeremyvel ellenségesen mértük végig egymást, mintha csak ellenfelek lennénk. Pedig erről szó sincs! Kyra az enyém! Egyedül az enyém!
Éppen ideje lenne, ha ezt végre Jeremy is felfogná!
- John elengedett mára, úgyhogy egész nap itt maradhatok melletted! – hajoltam közelebb hozzá és megcsókoltam.
Ahogyan elhajoltam, Jeremyre pillantottam és roppant elégedettséggel töltött el, ahogy láttam, hogy összeszorítja az állkapcsát, és feszülten bámul a szobában egy képet.
- Jeremy! – szólította meg Kyra. – Valami baj van?
Rendezte az arcvonásait, majd Kyrára nézett.
- Nincs semmi baj, csak fáradt vagyok! – elvigyorodott és kisimított egy tincset Kyra arcából.
Legszívesebben kipenderítettem volna a szobából, de a minimum, hogy fölképeltem volna. Azonban emlékezve a fogadalmamra, és Kyrára való tekintettel mégsem tettem.
- Akkor menj haza és pihend ki magad! Semmi szükség arra, hogy te is itt ülj az ágyam mellett! – mondta Kyra.
- Rendben, de holnap újra bejövök!
- Várlak! – Na ne, ez kezd nekem túl sok lenni, rájöttem, hogy nem erényem az önkontroll.
Mikor Jeremy elköszönt és végre elment, ismét kettesben maradtunk Kyrával.
Kyra dühösen pillantott rám.
- Most mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Lehettél volna kevésbé bunkó is Jeremyvel! Azt hiszed, nem vettem észre, hogy folyamatosan ellenségesen bámultad? És ahogy próbáltad a tudtára adni, hogy a tied vagyok?! – kérdezte ingerülten.
Nem akartam megint veszekedni vele. Nem akartam, hogy újra fölidegesítse magát!
Bűnbánóan lehajtottam a fejem.
- Sajnálom! Meg tudsz bocsátani? – kérdeztem szomorúan pislogva.
- Persze! De fölfoghatnád már végre, hogy én csak téged szeretlek! – mondta, és intett, hogy hajoljak oda hozzá.
Már éppen megcsókolt volna, amikor megcsörrent a mobil a zsebemben.
Bosszúsan morrantam fel.
Ki lehet az ilyenkor? Remélem, nem John az, hogy mégis mennem kell forgatni!
Kikaptam a telefont a zsebemből és láttam, hogy Monica neve villog rajta. Semmi kedvem most vele beszélni, hogy végighallgassam az újabb panaszáradatát.
Végül nagyot sóhajtva, kelletlenül mégis felvettem.
- Igen?
- Jaj, Kellan! Azonnal… Rögtön gyere értem! – a mondatot többször is megszakították a nyögései.
- Mi történt? Mi a baj? – kérdeztem idegesen.
- A szülés! Kellan, jön a baba! – sikított bele Monica a telefonba.

29.Fejezet: Csipkerózsika

29. Fejezet


Kellan szemszög


Egy örökkévalóságnak tűnt az út a kórházba. Nem győztem Kyrára nézni, hogy nem tért-e már magához. Olyan gyorsan hajtottam, ahogyan csak tőlem tellett, de így is rettegtem, hogy nem érek oda időben. Ha Kyrával vagy a babával történik valami…
Mikor végre odaértem a kórházhoz, gyorsan leparkoltam, nagyon óvatosan kiemeltem Kyrát az ülésről, és rohantam be vele.
Egyenesen a recepcióhoz.
- Elnézést! A… feleségem leesett a lépcsőről és terhes, azonnal vizsgálják meg! Azóta is eszméletlen! – soroltam kétségbeesetten a férfinak.
- Azonnal szólok egy orvosnak! – Már emelte is a telefont. – Rögtön jönnek! Addig kérem, töltse ki ezeket! – mutatott a papírokra, miután letette a telefont.
- Ne szórakozzon velem! A feleségem itt van a karomban! És maga az idióta papírjaival jön! – csattantam fel tehetetlen dühömben.
Közben megjelentek az ápolók egy hordággyal.
Átvették tőlem Kyrát, aki rongybabaként feküdt az ápoló karjaiban, majd a hordágyra fektették.
Nem akartam, hogy elvigyék mellőlem, mellette akartam lenni, végig, amíg ki nem nyitja a szemeit, és rám nem mosolyog, ahogy szokott, és nem mondja, hogy minden rendben Kellan, semmi baj!
Azt akartam, hogy semmi baja se legyen egyiküknek sem! Azt nem tudnám elviselni. Mardosott a bűntudat!
- Mióta eszméletlen?- kérdezte az orvos, aki akkor ért oda.
- Nagyjából húsz perce! – válaszoltam idegesen.
- Hogyan esett le a lépcsőn? – kérdezte, miután betolták Kyrát a liftbe.
- Éppen elindult moziba a barátaival, és megbicsaklott a lába! Ugye nincs semmi baja a babának?- kérdeztem egy hatalmas gombóccal a torkomban.
- Fogalmam sincs! Hány hetes a magzat? – nézett rám összeráncolt homlokkal.
- Kilenc és fél hetes! – mondtam azonnal.
Hogy vártam már, hogy megszülessen, és most lehet, hogy elvesztem! Akkor nem tudnék Kyra szemébe nézni többet! Nem veszíthetem el egyiküket sem!
Mikor kitolták a liftből azonnal egy vizsgálóba tolták, az ajtó előtt azonban megállítottak.
- Maga nem jöhet be! Kérem, várjon idekint! Rögtön szólunk, ha tudunk valamit! – mondta nyugtatóan az orvos.
- Rendben! – morogtam összeszorított szájjal.
Minden perccel, amit a folyosón várva töltöttem, azt hittem, hogy belepusztulok.
Értesítettem Kyra apját, aki mondta, hogy azonnal idejön. Vajon mit fog gondolni rólam? És a lánya?
Mit fog gondolni Kyra? Ez az egész az én hibám! Egy önző, idióta, féltékeny barom módjára viselkedtem vele!
Pedig nem ezt érdemelte! Sohasem voltam mellette! Mostanában állandóan mással törődtem! Pénzt kerestem, hogy mind a két gyereket el tudjam tartani, Monicát ellenőriztem, hogy minden rendben van-e vele, de Kyrára alig maradt időm.
Amikor pedig otthon voltam, és ő ment el, féltékeny lettem és önző módon azt akartam, hogy csak velem legyen!
Idegességemben a falba vertem a fejemet.
Megfogadtam, hogy ha Kyra magához tér, így vagy úgy, de kiengesztelem. Rendbe hozok mindent! Nem hagyom, hogy bármi is közénk álljon!
Percenként néztem az órámat, de még mindig semmi hír nem volt Kyráról és a babáról. Egyre nagyobb pánikban voltam, már különböző rémképek jelentek meg előttem…
Próbáltam elterelni a figyelmemet, de egyre csak az jutott eszembe, hogy mi van ha…
Fel-alá sétáltam az ajtó előtt, amikor egy kéz váratlanul a vállamra nehezedett.
Hirtelen pördültem meg, reménykedve, hogy az orvos az.
De csak Kyra apja érkezett meg.
Belenéztem a szemébe és az övében is csak kétségbeesett idegességet láttam.
- Mondtak már valamit? Mi történt? – ugyan egyszer már elmondtam neki a telefonban, lenyugtattam magam, és elmeséltem még egyszer.
Hiszen ez a legkevesebb azok után, ahogyan viselkedtem!
Nem hagytam ki a történetből azt sem, hogy Kyrával éppen vitatkoztunk, amikor legurult.
Amikor a végére értem dühösen megvillant a szeme.
- Már másodszor kerül miattad kórházba!- bökött felém vádlón.
A bűntudat még jobban belém mart a szavai hallatán.
- Hogy lehet ez?! Talán úgy, hogy nem becsülöd, nem vigyázol rá eléggé! Nem érdemled meg őt! – kiabált dühösen.
Én pedig megszólalni sem bírtam, hiszen igaza volt. Igazi idióta módjára viselkedtem!
De bárcsak Kyra vághatná mindezt a fejemhez! Bárcsak ő küldene el a fenébe!
Bármit megtennék, csak legyen jól, legyen újra a régi, és én mindent megadok majd neki!
Végül Patrick elfordult tőlem, és telefonálni kezdett. Kisvártatva befutott Isabel is.
- Hogy van? – kérdezte az apjától izgatottan.
- Még nem tudni semmit, az orvosok még vizsgálják…- mondta gondterhelten és visszafordult a telefonjához.
Isabel egy ideig idegesen toporgott, végül odasétált hozzám, és megállt velem szemben.
Már felkészítettem magam, hogy tőle is megkapom a magamét, amikor kinyílt a vizsgáló ajtaja.
Kilépett rajta az orvos, mi pedig rohantunk elé. Alaposan végignézett rajtunk, majd megtörölte a szemüvegét.
- Maguk is a hozzátartozói? – nézett Isabelékre.
- Igen, én az apja vagyok, ő pedig a féltestvére. – mutatott Isabelre Patrick.
- Rendben, nos a babának szerencsére nem esett baja, de ez nem zárja ki, hogy később sem lehet, pár napig biztos, hogy megfigyelés alatt kell tartanunk, Mrs. Mason viszont még nem tért magához. Alaposan átvizsgáltuk, belső sérülése nincs, de a bokája kibicsaklott, az begipszeltük, és pár helyen erősebben megütötte magát. A többi vizsgálatot azonban, csak akkor tudjuk elvégezni, ha már felébredt.
De ne aggódjanak, komolyabb baja valószínűleg nincsen! – mondta az orvos és egy biccentéssel elviharzott.
Ránéztem Kyra apjára, és nem tudtam, hogy most mit mondjak. Vajon be lehet menni Kyrához? Vagy nem? Az orvos ezt egy szóval sem említette.
Már éppen elindultam volna, hogy bemegyek hozzá, amikor az ápoló kitolta Kyrát a vizsgálóból.
- Hova viszi? – kérdeztem tőle.
- A szobájába, pár napig bent kell maradnia megfigyelésen! – közölte velem mogorván.
Miközben áthaladtunk a folyosón, szemeimet alig bírtam levenni Kyráról.
Szája kicserepesedett, haja rendezetlenül omlott szét a párnán, arca sápadt volt. Én mégis gyönyörűnek láttam.
Legszívesebben magamhoz szorítottam volna, hogy megcsókoljam, hátha attól felébredne, mint Csipkerózsika. A hasonlatra halványan elmosolyodtam, amit Patrick természetesen rögtön észrevett, és mogorván összehúzta a szemöldökét, de aztán elfordította rólam az arcát.
Isabel nem igazán törődött velem, Ő inkább hol Kyrát, hol az apját nézte.
Végül megérkeztünk a szobához.
Az ápoló óvatosan felemelte, majd letette az ágyra.
Reménykedtem, hogy erre talán magához tér, de semmi változás nem történt.
Már pár perce álldogáltunk az ágya mellett szótlanul, amikor Isabel halkan megszólalt.
- Ha itt kell maradnia pár napot, akkor be kéne hozni neki pár holmit! Ha nem gond, én szívesen összeszedem őket, és behozom! – nézett rám Isabel.
- Azt hiszem, majd inkább én! Én tudom, mit hol tart… - Ez még magamnak is elég furcsa kifogásnak tűnt, de úgy éreztem, hogy nem tudom már tovább elviselni Patrick ellenséges tekintetét.
Ráadásul attól is féltem, hogy mi van, ha Kyra felébred, és látni sem akar többet? Amit teljesen megértenék, de nem bírnám elviselni! Mi lesz, ha mindenért engem okol majd? Úgy éreztem, hogy a bűntudatom kezd elviselhetetlen lenni.
Muszáj volt tennem valamit, hogy kicsit eltereljem a figyelmemet.
- Rendben, de tisztálkodási cucc, törülköző, váltás ruhák, újság, könyvek, ilyesmiket ne felejtsd el! Nehogy otthon hagyj valamit! – mondta Isabel elgondolkozva.
- Nem felejtek el semmit! Nemsokára itt vagyok! – mondtam kifelé menet, mire Kyra apja fölsóhajtott.
De végül is meg tudtam érteni Őt. Hiszen a lánya kórházban van, és nyilván arra lesz mérges, aki odajuttatta.
Kifelé menet észrevettem, ahogy a recepciós barátságosan biccent egyet, mire én is odaintettem neki.
Most jutott csak eszembe, hogy a papírokat nem töltöttem ki, de aztán megnyugodtam, hogy Patrick majd intézkedik.
Beszálltam a kocsiba, és elindultam.
Fel sem tűnt, hogy milyen hamar hazaértem, úgy elmerültem a gondolataimban.
Magamban azon töprengtem, hogy vajon hogyan tudnám lemondani a holnapi programjaimat… Hogy végig Kyra mellett lehessek, persze, ha Ő is ezt akarja. Inkább nem gondolkoztam azon, mi van, ha nem.
Kinyitottam az ajtót és Kola ugrott a nyakamba.
- Jól van, öregfiú, engedj el! Pakolnom kell! – simogattam meg a fejét.
Kola nyüszítéssel adta a tudtomra mennyire hiányoztam neki. Legalább valakinek… gondoltam keserűen.
Fölmentem az emeletre, de akaratom ellenére, mégis megálltam azon a helyen, ahol Kyra megbotlott. Még most is hallottam magamban az ijedt kiáltásomat.
Megráztam a fejem, és továbbmentem.
Előkeresztem egy nagy táskát, amibe belepakolok, majd elkezdtem összerakni Kyra tisztasági cuccát.
Fogkefe, fogkrém, szappan, sampon és egyéb női holmikkal pakoltam tele a kis neszesszeres táskát. Utána mentem a ruhákhoz, mindenen Kyra illatát éreztem, és mélyen magamba szívtam. Beraktam két pizsamát, fehérneműket, és pár ruhát, törülközőt, majd a polcról egy-két könyvet is.
Kétszer is átnéztem minden megvan-e, majd elindultam lefelé.
A konyhánál azonban megálltam, és eltettem még egy kis gyümölcsöt és innivalót is.
Kola bánatos tekintettel követett mindenhova.
- Sajnálom, pajtás, de itt kell maradnod! Majd reggel jövök, és megsétáltatlak! Légy jó, vigyázz a házra! – búcsúztam tőle.
Kola hangosan felnyüszített, miután becsuktam az ajtót, és rájöttem, hogy nem csak Kyrával voltam keveset mostanában, hanem Kolát is elhanyagoltam.
Rohantam vissza a kórházba hátha történt valami változás, és Kyra felébredt! A gondolatra izgatott lettem.
Sietve mentem végig a folyosókon, mikor azonban elérkeztem a szobához, megálltam előtte.
Hangokat hallottam bentről. És egy gyenge, erőtlen, számomra gyönyörű hangot!
Éreztem, hogy a tenyerem rögtön leizzad, de lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobába.
A táskát leraktam az ajtóba, és a többiek pillantásával mit sem törődve, folyamatosa Kyrát néztem, miközben közelebb mentem hozzá.
Amikor már az ágya mellett álltam végre felém fordította a fejét. A máskor meleg, égszínkék, most hideg, jégkék szemét belefúrta az enyémbe.

28. Fejezet: Nélküled

28. Fejezet


- Kellan?
- Igen? – kérdezte hozzám bújva az ágyban.
- Holnap este, elmegyek Jeremyhez, DVD-t nézünk, beszélgetünk, ilyesmik. Oké?- kérdeztem, bár nem engedélyt kértem tőle, csak közöltem, hogy elmegyek, Kellan hosszan hallgatott.
- Egyedül nem mehetsz! – közölte végül.
- Jeremy majd értem jön, és haza is hoz! – mondtam. – Ugye nem vagy féltékeny?
- Nem! Dehogy is! Hiszen… hát tudod! – mondta zavartan elvigyorodva.
Most esett le, hogy Kellannak, még nem mondtam, hogy Jeremy nem meleg!
Megköszörültem a torkomat és belevágtam:
- Tudod, Kellan, tévedtem, és Jeremy nem meleg!
Kellan szemei hatalmasra tágultak és elég zavart képet vágott.
- Mi?
- Hát, tudod, én azt hittem róla hogy az, mondtam is neki, ő pedig ezért nagyon megharagudott rám, nem is beszéltünk. De most kibékültünk, és áthívott magához. Ez nálunk szokás, régen is egy hónapban párszor, vagy ő jött hozzám, vagy én hozzá, összegyűjtöttünk egy csomó filmet, későig fennmaradtunk, beszélgettünk.
Kellan már nem vágott zavart képet, viszont elkomorult.
- Muszáj elmenned? Velem is tudsz itthon beszélgetni, filmet nézni! Legalább együtt lennénk! – mondta, mint egy makacs kisgyerek.
- Kellan, neked is megvannak a magad programjaid, és nekem is! Emellett nekem egy kicsit több mindenhez kell hozzászoknom, mint neked! Egy kicsit ki kell mozdulnom itthonról, hogy ne kísérje minden mozdulatomat két nagydarab férfi, hogy egy kicsit megint szabad lehessek, és úgy érezzem, hogy megint olyan minden, mint amilyen volt! – a mondta végére, már szinte suttogtam, és elkalandoztak a gondolataim.
Visszagondoltam, hogy milyen volt, mielőtt megismertem Kellant. Írtam, besegítettem anya cégénél, Sarah-val buliztunk… Azóta sok minden megváltozott!
Végül csak a nagy csönd tűnt fel. Ránéztem Kellan arcára, amiről csak úgy sütött a megbántottság.
- Olyan, mint amilyen volt? – kérdezte aztán halkan. – Azt szeretnéd, hogy olyan legyen minden, mintha nem is találkoztunk volna? –a hangjában szomorúság bujkált.
- Kiforgatod a szavaimat! Nem ezt mondtam! Hanem, hogy jó lenne, ha nem kéne mindenhova kísérettel mennem, ha nem kéne Alex és a tárgyalás miatt idegeskednem, és nem kéne ahhoz a tényhez hozzászoknom, hogy a leendő férjemnek lesz egy gyereke egy másik nőtől! – még magamnak is feltűnt, hogy a hangom milyen keserű.
- Kicsim… - simított végig a karomon.
- Hagyjuk ezt! Ezen már nem tudunk változtatni! Jó éjt! – megfordultam, háttal Kellannak és reméltem, hogy nem bántódott meg nagyon.
Az ágy másik végéről halk sóhajtást hallottam, majd elaludtam.
Másnap reggel nem volt köztünk felhőtlen a viszony. Mind a ketten elég szótlanok voltunk.
Este, amikor hazaküldtem a Carlost és Jeffet, Jeremy pedig értem jött, Kellan még nem jött haza. Elnyomtam magamban az érzést, hogy a kelleténél egy kicsit jobban megsértődött, vagy azt, hogy esetleg Monicánál van.

Az elkövetkező hetek nehezen teltek, mindkettőnknek. Kellan próbált egyensúlyt tartani a munka, köztem és Monica között, hogy egyiket se hanyagolja el. Én pedig próbáltam megszokni és elfogadni a helyzetet.
Rá kellett jönnöm, hogy Kellannak kezd túl sok lenni ez az egész, amitől én csak még pocsékabbul éreztem magam. Ráadásul amúgy is léptem nyomon elbőgtem magam. Carloséknak figyelniük kellett, hogy ne nézzek híreket, mert ha valami szörnyűségről tudósítottak, akkor csak még rosszabb volt a helyzet.
A legkényesebb, és a legérzékenyebb mégis arra voltam, amikor az újságok oldalakat írtak Monica és Kellan gyerekéről, és hogy milyen szép párt alkotnak együtt. Általában minden újság, már ha egyáltalán megemlített, azt írta, hogy én vagyok a felesleges harmadik, aki bezavar a képbe.
Amikor orvoshoz kellett mennem kénytelen voltam Carlosékkal menni, mert Kellan sohasem ért rá. Jeff és Carlos már sokkal jobban ismerte a babánkat, mint Ő.
Én pedig próbáltam nem mutatni, hogy ez engem mennyire bánt, de úgy tűnt nem nagyon tudom senkivel sem elhitetni.
Isabel és Jeremy voltak mellettem. Isabellel sokat jártunk vásárolni, ugyanis kezdtem kinőni a ruháimat.
Babonából azonban nem vettünk még gyerekholmikat, és még a gyerekszobának sem álltunk neki berendezni.
Így elég lehangoltan teltek a heteim, pedig azt mondják, egy nő életében csodás időszak a terhesség. Én csak olyankor éreztem csodás boldogságot, amikor a baba rugdalózni kezdett odabenn.
De ezt is legtöbbször csak Jeff és Carlos érezte.
Ezeket leszámítva Kellan viszont roppant ragaszkodó volt. Amit én nem bírtam elviselni. Ha este elmentünk valahova Jeremyvel, vagy Isabellel rögtön földúlt lett.
Ez volt ezen az estén is, megbeszéltük, hogy Isabelékkel, hogy menjünk el egy moziba közösen.
- Mostanában alig látjuk egymást! És amikor itthon vagyok, te akkor is elmész!- mondta Kellan idegesen.
- Igen, ugyanis nem vagyok hajlandó itthon ülni és rád várni! Nem értem mi a bajod! Ezt már sokszor megbeszéltük! Én nem szólok bele a te dolgaidba, te se az enyémekbe! – csattantam föl.
- És ha csak moziba mentek, akkor minek öltöztél így ki? – kérdezte féltékenyen.
- Egy nőnek néha jól esik, ha kiöltözhet! És ha csak undokoskodni tudsz, akkor inkább ne szólj hozzám! – ezzel lezártnak tekintettem a vitát, és könnyes szemmel a lépcső felé indultam.
- Várj, ne menj el! – jött utánam Kellan és megragadta a karomat.
- Eressz! – kirántottam a karomat a szorításából és lefelé szaladtam a lépcsőn, hogy hagyjon végre békén.
De aztán már csak az ijedt kiáltást hallottam a lépcső tetejéről és legurultam a lépcsőről…

27. Fejezet: Ha jó a vége...

27. Fejezet



Találkozott a pillantásunk, észrevettük egymást. Éreztem, hogy elvörösödöm. Aztán elkaptam a tekintetem, és leültem a székre, mintha mi se történt volna. Amíg Jeremy is helyet foglalt, egy gyors pillantással ellenőriztem, hogy Kellan még mindig engem néz-e, de láttam, hogy már Jeremyt figyeli, furcsa, ellenséges tekintettel.
Most legszívesebben elmentem volna egy másik helyre, csakhogy ne Kellan éber tekintetével kísérve kelljen Jeremyvel beszélnem. Átkoztam magam, amiért ennyire erősködtem, hogy eljöjjön velem ebédelni. .
De most legalább látom, hogy Kellan nem kamuzott arról, hogy megbeszélése lesz, és tényleg itt van, és nem Monicával.
Ránéztem Jeremyre, Ő is engem nézett. Hát, jó, itt az idő, hogy belekezdjek a mondandómba.
- Jeremy, én nagyon sajnálom azt a múltkori esetet! Nem akartam, hogy megbántódj, és azt sem, hogy ez legyen belőle! Én nagyon jó barátomnak tartalak, az egyik legjobbnak, és hát… szörnyen éreztem magam, amiatt, hogy melegnek hittelek! Meg tudsz nekem bocsátani? Mert nem akarom elveszteni a legjobb barátomat! – mondtam szinte könyörögve.
Nem tudtam, mit mondhatnék még neki, hogy megbocsásson, így magamban próbáltam még fogalmazgatni valamit, de akkor Jeremy megköszörülte a torkát, én pedig óvatosan fölnéztem az arcába.
- Eleinte szörnyen dühös voltam rád, úgy éreztem, hogy kihasználtál, megaláztál. Látni sem akartalak. Aztán egy idő után, elgondolkoztam, és rájöttem, hogy nem igazán a te hibád, hogy ezt gondoltad… Ott rontottam el, hogy inkább barátkoztam veled, és nem udvaroltam. Közölnöm kellett volna veled nyíltabban, hogy randizni szeretnék veled, és hogy tetszel nekem. De már mindegy! Azt hiszem valamennyire, bár még nem teljesen, de túljutottam rajtad! Azt azért remélem, hogy a barátod rendesen bánik veled, mert hatalmas mázlija van veled! – fejezte be egy gunyoros mosoly kíséretében, és én pedig éreztem, hogy egy hatalmas kő esik le ezzel a szívemről, hogy legalább Jeremyvel rendezni tudtam a dolgokat.
Hatalmas, szívből jövő mosolyra húzódott a szám, és ha nem lett volna közöttünk az asztal, legszívesebben átöleltem volna.
Kíváncsi lettem volna Kellan képére! Magamban jót somolyogtam ezen.
Miközben vártunk az ebédünkre, Jeremy folyamatosan kérdezgetett. Legfőképpen a babáról és rólam. Miközben meséltem, egyszer csak feltűnt, hogy azok a férfiak, akikkel Kellan egy asztalnál ült, a kijárat felé tartanak. Gyorsan Kellan kerestem a tekintetemmel, de már nem láttam sehol.
Hatalmas erővel öntött el a bűntudat, és legszívesebben megkerestem volna Kellant, hogy megbeszéljünk végre mindent.
De most nem pattanhattam föl csak úgy, pont most, amikor Jeremyvel végre kibékültünk. Nem akartam újra elrontani mindent.
Így próbáltam elnyomni magamban a bűntudatot, és újra, minden figyelmemet Jeremynek szenteltem.
Végül Jeremynek mennie kellett, nehogy leszidja a főnöke, hogy túl sokáig ebédelt.
- Holnap eljössz hozzám? Tudod, úgy, mint régen! Most van egy csomó új filmem, olyanok, amiket szeretsz, mit szólsz? – kérdezte kifelé menet.
Elgondolkodtam, és ezt ő is észrevette rajtam.
- Vagy gondot okoz? A barátod miatt? Ugye tudod, hogy ezt szigorúan úgy kérdeztem, mint a barátod, és most nem randizni, vagy ilyesmire hívtalak! Beletörődtem, hogy csak barátok lehetünk! – próbált győzködni.
- Nagyon jó lenne, tudod, hogy szerettem az ilyen estéket, de meg kell beszélnem Kellannal. Ráadásul, nem tudom, hogy elengedne-e egyedül. Carlosékkal pedig nem akarok odaállítani hozzád! Majd holnap felhívlak, jó?
- Rendben, de nem kell egyedül eljönnöd hozzám, majd érted megyek, és akkor Kellannak sem kell aggódnia érted! – mosolyogva néztem rá.
- Köszi, Jeremy, nagyon rendes vagy velem! – mondtam, és megöleltem.
Megsimogatta a hátam, és valami olyasmit motyogott, hogy ez természetes.
Ezután beültünk a kocsiba, és visszavittük Jeremyt.
Hazafelé még megálltunk néhány helyen, pár dolgot elintézni, de utána hazamentünk. A fiúk egész úton egy szót sem szóltak, amit nagyon furcsának találtam, és talán egy kicsit nyomasztott is. Talán látták Kellan kijönni, és még beszélhetett is velük, de az is lehet, hogy nem tetszett nekik Jeremy… Ki tudja?
Idegesen vettem észre, hogy Kellan kocsija már az udvarban áll. Éreztem, hogy a szívem nagyon gyorsan kezd dobogni, és rengeteg érzés kavargott bennem egyszerre.
Beléptem az ajtón, és rögtön Kellant kerestem. A nappaliban találtam meg, idegesen, feldúltan mászkált fel-alá.
- Szia! – köszöntem halkan, hogy jelezzem neki, itthon vagyok.
Megállt, és felkapta a fejét.
- Szia! – köszönt, olyan furcsa hangon, amit még nem hallottam tőle.
- Mi a baj? Tudom, hogy láttál az étteremben, de ha ez a bajod, Ő Jeremy volt! Csak ki akartam békülni vele, mert a múltkor csúnyán megbántottam! Ez a bajod? – kérdeztem, mert nem bírtam nézni, amikor ilyen szomorú.
- Nem, de van valami, amit el kell mondanom… Már régen el kellett volna, de nem mertem! – sóhajtott föl.
Úgy éreztem, hogy jobb lesz, ha leülök. A gyomrom összeszorult, és alig bírtam nyelni.
Bólintottam, jelezve, hogy folytassa.
- Tudod, amikor úgy eltűntem, nem igazán csak az újságcikk miatt utaztam el. Monica, a volt barátnőm, kérte, hogy menjek oda, és látogassam meg. Nem akartam oda menni, ezt meg is mondtam neki, de aztán másnak megláttam azt a cikket az újságban, és ezzel elérte, hogy odautazzak. – Kellan szünetet tartott, mintha erőt gyűjtene a folytatáshoz, így magamban én is felkészültem a legrosszabbra,- Elmentem a szállodába, és onnantól minden a feje tetejére állt. Mikor beléptem a szobájába, megdöbbenve láttam, hogy… terhes. Közölte, hogy tőlem van a gyerek, és ő azt szeretné, ha lenne egy apja, és vegyek részt a gyerek nevelésében. Én nagyon kiakadtam, és otthagytam, de másnap visszamentem hozzá, hogy megbeszéljük. Megegyeztünk, hogy csinálunk egy apasági vizsgálatot. Ha tényleg az én gyerekem, akkor természetesen felvállalom. Így elváltunk, és visszarepültem ide.
Nem sokkal később felhívott telefonon, hogy megvan az eredmény, és hogy én vagyok a gyerek apja. El is küldte postán a papírokat, és tényleg. Monica most van a nyolcadik hónapban. Szóval hamarosan születni fog egy lányom… tőle.
Befejezte, és feszült csend lett a szobában.
Nem tudtam, hogy nekem most mit kéne mondanom. Talán gratuláljak?! Mit vár tőlem?
- Mondj már valamit! – csattant fel. – Nem bírom ezt a csöndet! Inkább kezdj el kiabálni, szidj, vagy valami, mert megérdemlem, még az is jobb, mint ez a csend!
- Mit akarsz, mit mondjak? – kérdeztem ingerülten.
- Nem tudom, akármit! Amit gondolsz! – mondta, és odajött hozzám. – De én nagyon szeretlek, és szeretném, ha megoldanánk ezt az ügyet, hogy túllépjünk rajta!
- Kellan, neked gyereked lesz! Ezen nem lehet túllépni, ezzel együtt élni lehet! Ráadásul, már tudtam egy ideje! – néztem az arcára, kíváncsi voltam erre hogyan reagál.
- Mi? De hát honnan? – láttam, hogy még jobban elfehéredik.
- Amikor kórházban voltál, hallottam, hogy beszélgetsz valakivel a kórteremben, így megálltam az ajtó előtt. Akkor azt hittem, hogy rólam beszélsz, a gyerek miatt, de már tudom, hogy Monicáról volt szó. Aztán egyik reggel hallottam, amikor telefonáltál, utánad mentem, és hallottam, hogy idehívod Monicát, aztán elmentem vásárolni, és az egyik újság címlapján megláttam Monicát terhesen a repülőtéren veled! Így összeállt a kép! Tudod, mi a legrosszabb? Hogy rajtam kívül mindenki tudta! Apád, Carlosék, mindenki! – adtam ki magamból a napok óta felgyülemlett dolgokat.
Kellan leguggolt elém, és az ölembe hajtotta a fejét.
- Úgy sajnálom, kicsim! Nem akartam ezt! De már nem csinálhatok semmit! Azért kértem Monicát, hogy jöjjön ide, mert itt szemmel tudom tartani! Ő még nem érett az anyaságra! Nem tud felnevelni egy gyereket! Plusz, ugyan a terhesség idejére leállt, állítólag, de folyton bulizik, iszik, és néha drogozik. Így nem lehet felnevelni egy babát! – mondta bűntudatosan, és sóvárgó szemekkel.
Egy ideig mind a ketten hallgattunk. Kellan ott térdelt előttem, én pedig gyengéden megsimogattam a haját.
- Tudod mit? Majd csak lesz valahogy! Amikor én jelentettem be, hogy babát várok, akkor te azt mondtad nekem, hogy nem érdekel, akkor is szeretni fogod, és felneveljük közösen! Hát, most cserébe én is megpróbálom elfogadni a helyzetet! Rendben?
Kellan erre felkapta a fejét, megkönnyebbült mosolyra húzódott a szája.
- Ó, kicsim, köszönöm! Ígérem, hogy minket ez nem fog érinteni, mi ketten és a babánk egy család leszünk. Monica gyereke pedig, a lányom, akit ugyan úgy szeretni fogok, de ennyi! Monicához nem lesz közünk! – suttogta, majd lágyan megcsókolt.
Én pedig inkább reménykedtem benne, mint hittem neki, hogy igaza lesz.

26. Fejezet: Kapcsolatok

26. Fejezet



- Hát, azt hiszem, hogy én hozok egy másik üveg bort, hátha az ideér épségben! – szólalt meg Jeff, mire Carlos bosszúsan nézett rá.
- Jó, semmi baj. Mindjárt feltörlöm, Carlos, segítenél?– néztem rá szúrósan.
- Én segíthetek valamit? – kérdezte félszegen Isabel.
- Te vendég vagy! Ülj le, nem történt semmi, mindjárt jövünk mi is! – mondtam, majd a konyha felé tereltem Carlost.
Előhalásztam a lapátot és a seprűt, a felmosót pedig Carlos kezébe nyomtam.
- Megtaláltad? – kérdeztem Jeffet.
- Igen, viszem is! – mondta gúnyosan vigyorogva Carlosra.
- Kyra, sajnálom… - kezdte volna a magyarázkodást, de félbeszakítottam.
- Semmi baj, nyugi! De azért figyelj oda! – veregettem meg a karját, aztán nekiálltunk feltakarítani.
Közben Isabel és Jeff remekül elbeszélgetett egymással, néha, csak Isabel nevetésére figyeltem fel. Amit Carlos dühödt felmosással viszonzott.
- Carlos, már tükörfényes a padló! – szóltam rá felhúzott szemöldökkel.
- Ja, jó… Akkor visszaviszem a helyére. – dörmögte.
Később aztán leültünk az asztalhoz vacsorázni, és kellemesen csalódtam Isabelben. Nagyon jó volt vele beszélgetni, és talán, ha már kiskorom óta ismertem volna, remek testvérek lennénk. Ezt Isabel is megjegyezte a vacsora végén, amire én helyeseltem is. Megbeszéltük, hogy valamikor majd több programot szervezünk. Aztán felvetette, hogy jövő héten elmehetnénk vásárolni, ha szeretnék.
Isabelnek semmit sem szóltam a terhességről, vagy az eljegyzésről, így ő gyanútlan volt, hogy lassan tényleg ruhatárat kell cserélnem a baba miatt.
Még túl idegen ahhoz, hogy ilyesmiket elmondjak neki, viszont valakivel úgy szerettem volna beszélni erről! Régen itt volt nekem Sarah, rá mindenben számíthattam, de most?
Jeremy volt a másik, aki igaz barátom volt, de ő ugyebár… Elhatároztam, hogy mindenképpen kibékítem!
- Köszönöm a vacsorát, Kyra, nagyon finom volt! Remekül éreztem magam! – állt fel az asztaltól Isabel. – De kezd késő lenni, ideje hazamennem!
- Én köszönöm, hogy eljöttél! – mosolyogtam rá.
Már az előszobában álltunk, ahol a kabátját vette, amikor rémülten felkiáltott, mire Carlos és Jeff rögtön ott termett rémülten.
- Mi a baj? Mi történt? – kérdezte értetlenül és kissé rémülten Carlos.
- Annyira feledékeny, szétszórt hülye vagyok! – mondta Isabel dühösen.
- De hát mi történt? – kérdeztem én is értetlenül, hiszen az előbb még semmi baja sem volt.
- Egy perc és itt vagyok! Jó? – mondta, és már kint is volt az ajtón.
A fiúk elég furcsa kifejezéssel néztek rám.
- Most mi van? Én nem csináltam vele semmit! – mondtam nekik védekezve.
Aztán kiléptem én is az ajtón, hogy megnézzem, mit csinál Isabel, amikor begördült Kellan autója is.
Nagyot nyelve figyeltem, ahogy azzal az elképesztő vigyorral a képén kiszáll a kocsiból, és felém tart.
- Szia, Kicsim! Már nagyon hiányoztál! – mondta, majd hajolt, hogy megcsókoljon, de én elhúzódtam. – Most mi… - kezdte értetlenül, de akkor megjelent Isabel.
- Ó, ti még nem igazán ismeritek egymást! Kellan, Ő itt Isabel Mason, a féltestvérem, Isabel, ő itt a barátom – mutattam be őket, de Kellan velem egy időben kezdett el beszélni csakhogy, ő így fejezte be a bemutatkozást.
- A vőlegénye! – mire Isabel lelkesen ölelt át, Carlosék pedig zavart képet vágtak.
- Eljegyeztek? Menyasszony vagy? Nem is mondtad! Ez csodálatos! – örvendezett lelkesen.
- Öhm, aha… - mondtam halkan, nem túl nagy átéléssel.
Kellan átkarolta a derekam, és ahogy ránéztem, láttam, hogy nem érti a helyzetet, és mintha kicsit mérges lenne…
- Jaj, már megint majdnem elfelejtettem, ezt a kocsiban felejtettem! Boldog Szülinapot! – nyújtott át egy kis dobozkát.
- Köszönöm! De igazán nem kellett volna! – mondtam fejcsóválva.
- Na, gyerünk, bontsd már ki! – erőszakoskodott
Lehúztam róla a szalagot, és felnyitottam a dobozkát, amiben egy gyönyörű nyakláncot találtam, aranyból készült, biztos, hogy egy vagyon volt.
- Ez gyönyörű! – öleltem meg Isabelt. – De tényleg nem kellett volna ajándékot adnod nekem!
- Örülök, hogy tetszik, féltem, hogy nem találom el az ízlésed! – csacsogott tovább, mintha meg sem hallotta volna a mondandóm másik felét.
Végül tényleg elment, mi pedig visszamentünk a házba.
- Hát ez meg? – kérdezte Kellan kíváncsian.
- Igen? Mi van? – néztem rá harciasan.
- Mit keresett itt? – kérdezte.
- Meghívtam vacsorára! Valami bajod van vele? – kérdeztem, de aztán lehalkítottam a hangom, nem akartam vele veszekedni. Ő még nem tudja, hogy tudom, így nem is érheti, mi bajom van. Minden további szó nélkül bevonultam az ebédlőben, és elkezdtem leszedni az asztalt.
Kellannak hagytam csak egy terítéket.
- Ó, ne fáradj – szólalt meg Kellan, amikor látta, hogy megterítek neki –, én már vacsoráztam!
Beleharaptam a nyelvembe, nehogy kérdezősködni kezdjek, vagy valami hülyeséget mondjak.
- Rendben! – mondtam meglepően semleges hangon.
Jeff és Carlos nekiállt nekem segíteni, én pedig hálásan néztem rájuk. Olyan volt, mintha így mutatnák ki, hogy együtt éreznek velem.
- Carlos, nyugodtan menjetek haza, majd én segítek Kyrának! – szólalt meg mögöttem Kellan.
A fiúk kérdőn rá néztek, én pedig bólintottam, hogy menjenek csak. Nem védhetnek meg mindentől, nem lehetnek mindig itt mellettem.
- Minden rendben? – kérdezte Kellan, miután a fiúk elmentek.
- Persze, csak fáradt vagyok! – mondtam kerülve a tekintetét.
- Miért nem mondtad Isabelnek, hogy megkértem a kezed? – kérdezte az állam alá nyúlva, hogy a szemébe nézzek.
- Nem jött szóba, ennyi az egész! – rántottam meg a vállam, majd elléptem Kellan öleléséből, és elindultam az emeletre fürdeni, ott talán Kellan békén hagy egy kicsit, hogy fölkészüljek rá, hogy normálisan tudjak vele viselkedni.
- Ó, tehát nem kérdezte meg magától, teljesen váratlanul, hogy Kyra, véletlenül nem kérték meg a kezed mostanában? – jött utánam Kellan.
- Jaj, Kellan! Nem ez volt a legfontosabb, amiről beszélnünk kellett! – mondtam fáradtan, és reménykedtem, hogy leszáll végre a témáról.
- Jó- bólintott –, ezt még meg is értem, de utána meg úgy mutattál be, mintha egyszerűen, csak a barátod lennék! Pedig nemsokára a férjed leszek, és a gyerekünk apja vagyok! – mondta dühösen.
- Jaj, szállj már le a témáról! Majd legközelebb nem fogom elfelejteni, oké? – emeltem fel én is a hangom.
- Rendben! – mondta mogorván, majd bevonult a hálóba.
Hát ez hihetetlen! Még ő sértődik meg nekem, hogy nem úgy mutatom be mindenkinek, mintha a vőlegényem lenne! Még képes, és ő veszekszik velem!
Abban a reményben, hogy mind a kettőnknek sikerül lehiggadni, beálltam a tus alá.
Jó sokáig folyattam magamra a vizet, mire nagyjából úgy éreztem, hogy kész vagyok leplezni Kellan előtt az indulataimat és az érzéseimet.
Mikor beléptem a hálóba, meglepődve láttam, hogy már Kellan is megfürdött.
- Az egyik vendégszoba fürdőjét használtam – mondta, mintha kitalálta volna, mire gondolok.
- Oké! – bólintottam, mint egy idióta, és annak is éreztem magam. Akiről mindenki azt hiheti, hogy nyugodtan átverhet, úgyse jövök rá.
Lekapcsoltam a szobában a villanyt, és befeküdtem az ágyba, annak is a legszélére.
Éreztem, hogy besüpped mellettem a matrac, aztán, ahogy gondoltam, Kellan szorosan odafeküdt mellém, és átkarolt, én pedig nagyon halkan sóhajtottam egyet, majd odabújtam hozzá, úgy ahogy szoktam, mintha mi se történt volna.
Reggel első utam a mosdóba vezetett, és vagy negyed órát a vécé fölött görnyedve töltöttem, és mivel utána semmi kedvem nem volt még fölkelni, visszabújtam az ágyba.
- Kicsim, jól vagy? – ült le az ágy szélére Kellan, és aggodalmasan nézett rám.
- Igen, csak még álmos vagyok! Nem baj, ha most nem kelek fel?
- Dehogyis! Pihenj! Akár egész nap, ha jólesik! – mondta, de a szemöldöke továbbra is össze volt ráncolva. – Biztos, hogy nem vagy beteg? Nincs semmi bajod?
- Jól vagyok! – mondtam neki határozottan. – De te készülődj, mert el fogsz késni!
- Ja, nem is mondtam? Ma csak délután forgatunk! Délelőtt egy megbeszélésre kell mennem!
- Jó, akkor meg onnan fogsz elkésni! – löködtem, hogy kezdjen el készülődni.
Amíg Kellan készülődött eszembe jutott, hogy ma beszélnem kell Jeremyvel. Ha kell, akkor addig nyaggatom, amíg nem hajlandó kibékülni velem!
- Na jó, akkor én lemegyek reggelizni, hozzak fel neked valamit? – kérdezte mosolyogva.
- Nem kell köszi! Lehet, hogy még visszaalszom! Jó étvágyat a reggelihez!
Később aztán Kellan visszajött elköszönni, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy most, vajon hova megy. Monicához? Vagy tényleg a munka megbeszélésre?
Végül én is felkeltem, megreggeliztem, közben pedig megjöttek Carlosék.
Mondtam nekik, hogy helyezkedjenek kényelembe, most telefonálok egyet.
Hívtam is Jeremyt, de egyetlen egyszer sem vette fel. Feldühített, hogy nem akar beszélni velem! Hogy lehet ilyen?
- Jeff, Carlos, gyertek, indulunk! – mondtam, elhatározva magamat, hogy most akkor is beszélni fogok vele.
Megálltunk a kiadó előtt, és ugyan próbáltam rávenni a fiúkat, hogy ne jöjjenek velem, nem voltak hajlandóak a kocsiban maradni, azt mondták, ez a kötelességük.
Így aztán mind a hárman elindultunk Jeremy irodája felé.
Kopogás nélkül rontottam a szobába, de rögtön meg is torpantam, mert Jeremyn kívül még két férfi volt a szobában, és éppen beszélgettek.
- Ó, elnézést, nem akartam zavarni! – szabadkoztam zavartan, és már fordultam is meg.
- Várj! – hallottam Jeremy hangját. – Már éppen befejeztük az urakkal, maradj csak!
Megvártuk, amíg kimennek, azután Jeremy becsukta mögöttük az ajtót, kicsukva ezzel Carlosékat is, bár ezt nem bántam.
- Nos, miért vagy itt? Könyv? Körút? – találgatott közömbös, hideg hangon, miközben egy pillanatra sem nézett rám, hanem a papírjai között turkált.
- Jeremy! – szóltam rá. Erre már felfigyelt.
- Igen? Mit akarsz? – teljesen kiakasztott ezzel a flegma stílusával.
- Csak beszélgeti szeretnék veled, kibékülni! Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled! – mondtam őszintén. – Kérlek, hallgass meg!
- Hát, jó! Mondjad! – figyelt végre rám teljesen.
- Mi lenne, ha nem itt beszélnénk meg, hanem eljönnél vele egy korai ebédre? Nyílt egy nagyon szuper étterem a közelben, mit szólsz? – reménykedtem benne, hogy igent mond. – Kérlek, utána békén hagylak!
- Rendben! Nem bánom! – mosolygott végre rám, és ezzel újra a régi Jeremyt láttam magam előtt.
Az autóban Carlosék elég furcsán néztek Jeremyre, de miután elkapták a tekintetem, mély társalgásba bonyolódtak egymással.
Lepakoltam az étterem előtt, és Carlosékat kint hagyva, bementünk.
A pincérnő rögtön ott is termett, és egy szabad asztalhoz vezetett bennünket.
Jeremy már éppen kihúzta volna nekem a széket, amikor a szemben lévő asztalnál megláttam őt!
Ezt nem hiszem el! Átkozódtam magamban! Miért kellett most összefutnom vele?