34. Fejezet
Pár percig kínzó csend volt közöttünk, amit aztán Kellan tört meg.
- Ne csináld ezt! Semmit sem értek! – pattant föl a fotelból idegesen. – Hova akarsz menni?
- A kiadó által szervezett körútra, muszáj, különben beperelnek! Nekünk pedig jót fog tenni, mert én ezt nem bírom! Szükségem van egy kis időre! – fakadtam ki.
- Az nem számít neked, hogy én mit akarok? – kiabált.
- Sajnálom, tényleg, muszáj elmennem! Még ha… - de megakasztott.
- Nem hiszem el! Ha akarnál, itt maradnál! Ha szeretnél – nyomta meg gúnyosan a szót –, nem mennél el! De te csak ilyen szánalmas módon akarsz szakítani velem! Ugye? – dühöngött, miközben egyre csak közelebb jött.
- Én nem akarok szakítani veled! Ha ezt képzeled, akkor nagyon hülye vagy! Szeretlek, még ha nem is hiszed! – emeltem föl a hangom én is.
- Szeretsz? Akkor bizonyítsd be! – mondta kihívóan, már olyan közelről, hogy éreztem a leheletét az arcomon.
- Hogyan? – alighogy befejeztem mohón, szinte már durván az ajkaim után kapott.
Éreztem, hogy két izmos keze átöleli a derekam, és szorosan magához ránt.
Átjárta a testem a borzongás, és már nem láttam akadályát, hogy tiltakozzak.
Kezemmel belopakodtam a pólója alá, másik kezem a nyaka köré fontam.
Később már a felsőt rángattuk le egymásról, és számat szenvedélyes sóhajok hagyták el.
Kellan lefektetett az ágyra, és fölém tornyosult. Szemei egyértelmű vágyat tükröztek.
Ekkor azonban pár percre kitisztult a fejem.
- Kellan, ugye tudod, hogy így is el fogok menni? – felkapta a fejét, mert közben már a hasamat csókolgatta, és dühösen felmordult.
Egy perccel később felkelt rólam, és magára kapkodta a ruháit.
- Most mit csinálsz? – kérdeztem értetlenül, mikor én is felültem.
A torkomat összeszorította valami, és kezdtem magam kényelmetlenül, megalázva érezni, így magamra húztam a takarót.
- Ne törődj velem! Mire vársz? Kezdj pakolni! Menj csak el nyugodtan! – az utolsó mondatot úgy mondta, hogy közben mélyen a szemembe nézett, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja. Semmilyen érzést nem tudtam kiolvasni a szeméből, olyan volt, mintha tényleg mindegy lenne neki, hogy elmegyek vagy itt maradok.
- Szakítani akarsz velem? – kérdeztem vékony hangon, és éreztem, hogy nem sok választ el a sírástól.
Látszott rajta, hogy egy pillanatra megdöbben, de aztán rendezte a vonásait.
- Szakítani? – gúnyos fintorba torzult a szája. – Igen! Így te is mehetsz ahova akarsz, nekem pedig nem kell bűntudatot éreznem, amiért Monicával vagyok… a családommal! –Úgy éreztem a pokol sem lehetne ilyen fájdalmas, mint az ő szavai.
Gyorsan magamra kaptam a pólóm és a nadrágom, majd Kellan elé állva, remegő kézzel, de levettem a jegygyűrűmet.
- Akkor ezt visszaadom… - éreztem, hogy a könnyeim megindulnak, de meg sem próbáltam visszatartani őket.
Kellan azonban ahelyett, hogy elvette volna tőlem, elhátrált előlem.
- Nekem nem kell! A tiéd! – tiltakozott.
- Így már nekem sem kell! És nem akarom tartogatni! – mondtam halkan, és letettem Kellan mellé a polcra, majd kirohantam a szobából, le a földszintre, egyenesen be a dolgozószobámba.
Belekuporodtam a fotelembe, és vártam, hogy mikor tör ki rajtam a zokogás, de csak a könnyeim folytak.
Egyszer, mintha láttam volna lenyomódni a kilincset, de nem jött be senki, így biztos csak képzelődtem.
Nem sokkal később hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó, és felbőg Kellan autója.
Elment! Talán örökre…
Felemeltem az asztalról a telefont, és felhívtam Isabelt.
- Tessék? – szólt bele.
- Kyra vagyok – hüppögtem –, ráérsz most? Át tudsz jönni?
- Mi a baj? – kérdezte ijedten.
- Csak gyere át, kérlek!
- Jó, nemsokára ott vagyok!
- Köszi! – letettem a telefont, és kimentem a szobából.
Körülnéztem, mintha reménykednék benne, hogy itt találom Kellant. Hiú ábránd…
Felmentem az emeletre, és mikor beléptem a hálószobába, döbbentem rá, hogy Kellan tényleg elment, mintha eddig nem fogtam volna föl. Az összes holmija eltűnt a szobából. Összepakolt, és elment.
Amikor beljebb léptem, észrevettem, hogy egy valamit mégsem vitt el, egy valamit, ami sem nekem nem kell már, sem neki, ez pedig nem volt más, mint a gyűrű.
Letöröltem az arcomról a könnyeket, és a hasamra simítottam a kezemet. Már csak ketten maradtunk egymásnak.
Kellan a gyerekünket nem is említette, mintha nem is létezne! Most biztos visszament Monicához és az ő kis tökéletes gyerekéhez.
Egy biztos, az én gyerekem nem fogja kárát szenvedni annak, hogy Kellannal szétváltunk.
Ezt a helyzetet, ha megjöttem, bármennyire is nem akarom, tisztázni fogom vele. Nem akarom, hogy a gyerekem apa nélkül maradjon, és nem is fogom hagyni!
Bár nem hiszem, hogy Kellan ne akarna tudomást venni a gyerekéről. Remélem csak dühös, és később majd higgadtabban már máshogyan fogja látni ezt az egészet.
Előhalásztam a szekrényből a bőröndömet, és elkezdtem pakolni. Magamban gyorsan átvettem a városokat, ahova megyünk, így megállapítottam, hogy mindenféle időjárásnak megfelelő ruhákat kell vinnem. Az őrült pakolásom és sírásom közepette érkezett meg Isabel.
- Mi a fene történt veled? – kérdezte értetlenül.
- Kellan… szakítottunk, elmegyek. – mondtam összefüggéstelenül, miközben egy percre sem hagytam abba a pakolást.
- Mi? Nem értek semmit! – beviharzott a szobába, és kikapta a kezemből a ruhákat, amiket éppen a bőröndbe készültem belegyömöszölni – Állj le! Most szépen leülsz, és elmondod érthetően, mi történt!
Miután elmeséltem mindent, Isabel hitetlenül pislogott rám.
- Ezt nem hiszem el! Kellan megbolondult! Én nem ilyennek ismertem, imád téged! – bizonygatta.
- Én is ezt hittem, de már mindegy, azt mondta szakítani akar, így szakítottunk! – mondtam elkeseredetten.
- Jó, ha ezt akarta, megkapta! Tudom, hogy nehéz, de ne foglalkozz vele! Ha azt látja, hogy tovább lépsz, talán ráébred, hogy mekkora hülye volt! – mondta magabiztosan.
- Én már nem tudnám újrakezdeni vele! Azok után, ahogy beszélt velem!
- Elhiszem, tudod mit? Jeremyvel mész, ugye? – bólintottam. – Akkor talán most adhatnál neki egy esélyt! – nézett a szemembe.
- Mi? De én…
- Tudom, te Kellant szereted! De jót tenne neked is és a babának is, ha nem körülötte járna folyamatosan az eszed! Ígérd meg, hogy adsz egy esélyt Jeremynek is!
Fölsóhajtottam. Talán igaza van.
- Nem tudom, kérlek ne szekálj ezzel, örülök, ha nem bőgök folyamatosan! Inkább segíts pakolni!
Ketten sokkal hamarabb végeztünk, és talán nem maradt ki semmi sem.
Mindketten fáradtan dőltünk le az ágyra, és rögtön el is nyomott az álom.
Álmomban folyamatosan azt a jelenetet láttam, amikor szakítottunk Kellannal, és amikor megpróbálnám visszatartani, hogy ne menjen el, egy hang sem jön ki a torkomon. Ezután mindig fölriadtam. Amikor visszaaludtam, akkor össze-vissza jelentek meg előttem a képek, amikor Kellant először látom meg, amikor megkéri a kezem, aztán amikor a kórházban megcsókolja Monicát…
- Kyra! Ébredj! Kyra! – Éreztem, hogy valaki egyre erősebben rázogat.
- Mi a baj? – kérdeztem Isabeltől.
- Arra ébredtem, hogy sírsz, gondoltam fölkeltelek! – és ahogy mondta, tényleg éreztem, hogy tiszta víz a párnám.
- Öhm, semmi baj, jól vagyok! Csak rosszat álmodtam! – mondtam, és kimásztam az ágyból.
- Kellanról, ugye? – nézett rám összehúzott szemmel.
- Igen. – Amikor ránéztem az órára rögtön kitisztult a fejem. – Úristen! Már tíz óra? Isabel! Háromkor indul a gépem! – kiáltottam föl.
Berontottam a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam. A tükörből egy bedagadt szemű, falfehér arcú, össze-vissza álló hajú nő nézett vissza.
Beálltam a zuhany alá, és jó sokáig folyattam magamra a vizet. Mikor úgy éreztem, egy kicsit emberibben érzem magam, megtörülköztem, megcsináltam a hajam, és az arcommal is megpróbáltam valamit kezdeni, hogy ne látszódjanak rajta a karikák meg a többi. Mikor végre végeztem, korántsem voltam a régi fényemben, még így is elég vacakul festettem, de többet már nem tudtam magamból kihozni.
Fölvettem valami kényelmes, a hangulatomhoz illő ruhát, ami megfelel az utazásra, és lementem a földszintre.
Isabelt a konyhában találtam meg.
- Este sem ettél semmit, így csináltam neked reggelit! Muszáj enned! – mondta dorgálóan. – Remélem ízleni fog!
- Köszönöm! – mosolyogtam rá, jólesett, hogy mellettem van, és segít nekem.
- Egyél!
Miután végeztem, elpakoltunk, elmagyaráztam Isabelnek, hogy amíg nem vagyok itthon, miket kéne csinálni, levelek, virágok, stb.
Nem árt, hogy valaki a házra néz, amíg úton vagyok.
A maradék időben beszélgettünk, és vártam, hogy Jeremy értem jöjjön.
Amikor fél kettő lett, Jeremy hangos dudálással a tudtunkra adta, hogy megérkezett.
- Kyra, jól vagy? Nagyon rosszul festesz! – állapította meg Jeremy, ahogy belépett az ajtón.
- Ezzel nem segítesz! – förmedt rá Isabel.
- Bocs, Kyra, ne haragudj! De mi történt miután elmentem? – kérdezte.
- Nem akarok most erről beszélni, csak menjünk már! – mondtam fáradtan.
- Jó, kiviszem a bőröndöket!
Jeremy bepakolt a kocsiba, én addig bezártam az ajtót, és elköszöntem Isabeltől.
- Hívj, ha odaértél! – ölelt át. – És ha van időd bármikor!
- Rendben! Hiányozni fogsz! Szia!
- Szia! – mondta, majd a fülemhez hajolt. – Ne törődj azzal, ami eddig volt! Tekintsd ezt az utat egy lezárásnak! Hidd el, így könnyebb lesz!
- Nem hiszem, de azért köszi!
Beszálltam az autóba, és elindultunk a reptérre.
Akarva vagy akaratlanul, de el kell ismernem, hogy ez az út, tényleg egy lezárás lesz.
Egy korszak vége.
2010. február 28., vasárnap
2010. február 21., vasárnap
33. Fejezet
33. Fejezet
Kellan arca szinte ragyogott, ahogy beléptünk a szobába, és meglátta Monica kezében a babát.
Szép kisgyerek volt, kénytelen voltam elismerni, de valahogy ösztönösen ellenszenvesnek találtam.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és közelebb mentem Kellanékhoz. Monica az ágyban feküdt, és folyamatosan engem nézett. Ezzel kezdett teljesen zavarba hozni, és felidegesíteni. Kényszeríteni kellett magamat, hogy ne nézzek végig magamon, és ne kezdjem igazgatni a ruhámat.
Helyette inkább Kellant néztem, ahogy elveszi a kezéből a gyereket, és a karjába veszi.
- Te biztos Kyra vagy! – szólalt meg Monica mézes-mázos hangon.
- Igen, – biccentettem felé kelletlenül –, gratulálok a babához! Nagyon aranyos!
- Ugye? – kapott a szón Kellan. – Nagyon gyönyörű kislány! – mondta vigyorogva, és felém lépett a gyerekkel.
- Ó, én nem… - kezdtem volna el tiltakozni, de félbeszakított.
- De, nyugodtan fogd csak meg! – erősködött.
- Igen, nem árt, ha gyakorolsz, amíg a tiéd is megszületik! – szólt közbe Monica. - Bár úgy látom, neked még egy kicsit kevesebb, mint a fele hátra van, de lehet, hogy tévedek – nézett végig rajtam alaposan. – Mindig ilyen volt az alakod?
Azt hittem, ott helyben megfojtom. Ezzel arra akart célozni, hogy kövér vagyok?
Kellan pedig egy szót sem szólt! Most vagy nem vette észre, hogy Monica sérteget, vagy ő is így gondolja.
- Köszönöm, de nem szeretném megfogni! – mondtam kimérten. – Maradjon nálad nyugodtan! – erőltettem meg egy halvány mosolyt Kellanra nézve.
- Ugyan, ne butáskodj! Vedd el nyugodtan! – nyújtotta felém.
Legszívesebben rá üvöltöttem volna. Nem képes felfogni, hogy nem akarom megfogni? Nem értettem, hogy miért erőlteti annyira!
Ekkor azonban, szerencsére, még mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt a telefonom.
- Elnézést!- motyogtam, és kisiettem a szobából.
- Igen? – szóltam bele.
- Kyra, szia! Otthon vagy, igaz? – kérdezte Jeremy.
- Nem igazán… Miért?
- Nem érdekes, majd ha ráérsz, hívj fel! – mondta lemondóan.
- Igazából ráérek, csak értem kéne jönnöd! – mondtam gyorsan.
Bárhol szívesebben lettem volna, mit itt.
- Rendben! Hol vagy? – kérdezte visszalelkesedve.
Miután megmondta a pontos címet, és megnyugtattam, hogy nincs semmi bajom, nem azért vagyok ismét a kórházban, megígérte, hogy siet, és letette.
Visszasétáltam a szobához, de ajtóban megtorpantam.
Kellan és Monica a kiságy előtt álltak, és Kellan keze lassan megindult Monica dereka felé, ráfonódott, majd közelebb vonta magához, és belecsókolt a nyakába.
Itt szakadt el nálam a cérna és kiszaladtam a kórházból.
Hogy tehette ezt velem? Úgy éreztem magam, mintha kiszakadt volna belőlem valami.
A torkom összeszorult, és alig kaptam levegőt. Már csak azon imádkoztam, hogy amíg Jeremy ide nem ér, addig ne kezdjek el bőgni.
Olyan nyomorultul éreztem magam! Átvert, és kihasznált!
De mit vártam?
Az agyam teljesen kikapcsolt. Nem tudtam, mit kéne most tennem. Tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna, és várjak, hogy mi lesz ezután, vagy szakítsak Kellannal? Más lehetőséget nem nagyon láttam.
Merengésemből egy előttem fékező autó szakított ki.
- Kyra, mi a baj? – kérdezte Jeremy aggodalmasan, amikor beszálltam mellé a kocsiba.
- Semmi, csak vigyél haza! – mondtam rekedten.
- Biztos? Borzalmasan sápadt vagy!
- Jeremy! Be tudnád fogni? Csak vigyél haza, kérlek! – kiabáltam rá.
- Rendben! – mondta csendesen és kihajtott a parkolóból.
Rögtön megbántam, hogy így beszéltem vele, de úgy éreztem, most nem tudnék bocsánatot kérni. Egy kicsit muszáj lenyugodnom hozzá.
Mikor végre hazaértünk, kipattantam a kocsiból, és besiettem a házba. Jeremy lemaradva jött utánam.
Felakasztottam a kabátom a fogasra, és bementem a nappaliba.
- Elárulod végre, hogy mi a bajod? Mi a fene történt az elmúlt egy órában, amióta felhívtalak, hogy így ki vagy borulva? – kérdezte Jeremy, és a végére egészen fölhergelte magát.
Fölsóhajtottam, és leültem a fotelba.
- Sajnálom, hogy bunkó voltam veled…
Jeremy türelmetlenül fújtatott.
- Nem erre vagyok kíváncsi! Mi történt?
- Azt hiszem, Kellan megcsal! Átvert, a kórházban, miután fölhívtalak visszamentem a szobába, és akkor láttam, hogy Kellan átöleli Monica derekát, és megcsókolja! – robbant ki belőlem egy szuszra az egész.
Jeremy pár percig csak bámult engem, mint aki nem akar hinni a fülének, majd leguggolt a fotelom elé, és megsimogatta az arcom.
- Nagyon sajnálom! – mondta halkan.
- Képzelem mennyire! – mondtam gúnyosan.
- Félreértesz! – nézett rám. – Azt sajnálom, hogy megbántott, és átvert! De jobb most, mintha az után történt volna, hogy hozzámész!
Ekkor még inkább sírhatnékom támadt, ahogy eszembe jutott, a jövőbeli esküvő képe. És most úgy néz ki, ebből semmi sem lesz!
- Szerinted mit kéne tennem? – kérdeztem, miközben a gyűrűmet bámultam.
- Nem tudom… Talán beszélned kéne vele! – gondolkodott el. – De az is lehet, hogy jót tenne nektek egy kis idő külön. Most, hogy így szóba jött, éppen ezért is jöttem!
- Miért? – néztem rá értetlenül, úgy éreztem valahol elvesztettem a fonalat.
- Tudod, van az a körút, amit mindig is terveztünk. De te visszamondtad, holott aláírtad a szerződést. Én akkor személyes okokra hivatkozva elsimítottam neked, de a kiadó most azzal fenyegetőzik, hogy ha nem mész el, beperel szerződésszegésért.
- Mi? Miért nem szóltál erről előbb? Teljesen megfeledkeztem róla!
- Tudom, de nekem is csak most szóltak! Én várni akartam, amíg egy kicsit helyre nem jössz!
Lehet, hogy igaza van Jeremynek. Jót tenne, ha egy kicsit külön lennénk, és mind a ketten át tudnánk gondolni, hogy mit akarunk.
Talán ez a leghelyesebb, amit most tehetek.
Most úgysem tudnék Kellan mellett lenni, és elviselni, ahogy a gyerekéről áradozik.
- Semmi baj, Jeremy! Mikor kell indulnom?
Óvatosan nézett újra a szemembe.
- Már holnap, különben beperelnek! Igazából, már két hete szólnom kellett volna – hajtotta le bűntudatosan a fejét.
- De hiszen azt sem tudom, hogy hova megyünk először… Ugye te is jössz? – kérdeztem.
- Persze, és ne aggódj, én már mindent elrendeztem!
- Örülök, de nekem még így is össze kell pakolnom! Mikor indul a gép holnap? – kérdeztem idegesen felállva a fotelból.
- Délután háromkor.
- El kell kezdenem pakolni, és felhívni Isabelt és… - hadartam, azonban hirtelen megszédültem, és ha Jeremy nem kap utánam, elesek.
- Jól vagy? – kérdezte ijedten.
- Nem, megszédültem, azt hiszem, tényleg nem tesz jót az idegeskedés!
- Igen, úgyhogy, most szépen fölviszlek, lefekszel, kipihened magad, és holnap ráérsz bepakolni! Rendben? – mondta, és már emelt volna föl.
- Mégis mit akarsz? – kérdeztem fölháborodottan. – Föl tudok menni! Csak megszédültem!
Miután lefeküdtem az ágyba, és sikerült elküldenem Jeremyt, nem bírtam tovább, kitört belőlem a sírás.
Miért nem sikerül nekem soha semmi?
Végül álomba sírtam magam.
Én úgy éreztem, hogy csak percek teltek el, de a sötétségből következtetve órák, mire felébredtem.
Tapogatózva nyúltam a lámpa kapcsolója felé. Mikor felkapcsoltam kellemes, meleg fény áradt szét a szobában.
A másik oldalamra fordultam, és ijedten felsikoltottam.
- Kellan? – kérdeztem halkan.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni! – mondta színtelen hangon. – Miért hagytál ott a kórházban egy szó nélkül? – kérdezte.
Felültem és elé sétáltam.
- Kellan, elmegyek! – mondtam halkan.
- Mi? – kiabált rám.
- Elutazok! Azt hiszem, szükségünk van egy kis időre külön egymástól, hogy el tudjuk dönteni, mit akarunk! – éreztem, hogy megint folyni kezdenek a könnyeim.
- De hát én tudom, mit akarok! Téged! – kiáltott föl kétségbeesve.- Sajnálom, de én nem tudom, és szerintem te se! – mondtam elfúló hangon.
Kellan arca szinte ragyogott, ahogy beléptünk a szobába, és meglátta Monica kezében a babát.
Szép kisgyerek volt, kénytelen voltam elismerni, de valahogy ösztönösen ellenszenvesnek találtam.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és közelebb mentem Kellanékhoz. Monica az ágyban feküdt, és folyamatosan engem nézett. Ezzel kezdett teljesen zavarba hozni, és felidegesíteni. Kényszeríteni kellett magamat, hogy ne nézzek végig magamon, és ne kezdjem igazgatni a ruhámat.
Helyette inkább Kellant néztem, ahogy elveszi a kezéből a gyereket, és a karjába veszi.
- Te biztos Kyra vagy! – szólalt meg Monica mézes-mázos hangon.
- Igen, – biccentettem felé kelletlenül –, gratulálok a babához! Nagyon aranyos!
- Ugye? – kapott a szón Kellan. – Nagyon gyönyörű kislány! – mondta vigyorogva, és felém lépett a gyerekkel.
- Ó, én nem… - kezdtem volna el tiltakozni, de félbeszakított.
- De, nyugodtan fogd csak meg! – erősködött.
- Igen, nem árt, ha gyakorolsz, amíg a tiéd is megszületik! – szólt közbe Monica. - Bár úgy látom, neked még egy kicsit kevesebb, mint a fele hátra van, de lehet, hogy tévedek – nézett végig rajtam alaposan. – Mindig ilyen volt az alakod?
Azt hittem, ott helyben megfojtom. Ezzel arra akart célozni, hogy kövér vagyok?
Kellan pedig egy szót sem szólt! Most vagy nem vette észre, hogy Monica sérteget, vagy ő is így gondolja.
- Köszönöm, de nem szeretném megfogni! – mondtam kimérten. – Maradjon nálad nyugodtan! – erőltettem meg egy halvány mosolyt Kellanra nézve.
- Ugyan, ne butáskodj! Vedd el nyugodtan! – nyújtotta felém.
Legszívesebben rá üvöltöttem volna. Nem képes felfogni, hogy nem akarom megfogni? Nem értettem, hogy miért erőlteti annyira!
Ekkor azonban, szerencsére, még mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt a telefonom.
- Elnézést!- motyogtam, és kisiettem a szobából.
- Igen? – szóltam bele.
- Kyra, szia! Otthon vagy, igaz? – kérdezte Jeremy.
- Nem igazán… Miért?
- Nem érdekes, majd ha ráérsz, hívj fel! – mondta lemondóan.
- Igazából ráérek, csak értem kéne jönnöd! – mondtam gyorsan.
Bárhol szívesebben lettem volna, mit itt.
- Rendben! Hol vagy? – kérdezte visszalelkesedve.
Miután megmondta a pontos címet, és megnyugtattam, hogy nincs semmi bajom, nem azért vagyok ismét a kórházban, megígérte, hogy siet, és letette.
Visszasétáltam a szobához, de ajtóban megtorpantam.
Kellan és Monica a kiságy előtt álltak, és Kellan keze lassan megindult Monica dereka felé, ráfonódott, majd közelebb vonta magához, és belecsókolt a nyakába.
Itt szakadt el nálam a cérna és kiszaladtam a kórházból.
Hogy tehette ezt velem? Úgy éreztem magam, mintha kiszakadt volna belőlem valami.
A torkom összeszorult, és alig kaptam levegőt. Már csak azon imádkoztam, hogy amíg Jeremy ide nem ér, addig ne kezdjek el bőgni.
Olyan nyomorultul éreztem magam! Átvert, és kihasznált!
De mit vártam?
Az agyam teljesen kikapcsolt. Nem tudtam, mit kéne most tennem. Tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna, és várjak, hogy mi lesz ezután, vagy szakítsak Kellannal? Más lehetőséget nem nagyon láttam.
Merengésemből egy előttem fékező autó szakított ki.
- Kyra, mi a baj? – kérdezte Jeremy aggodalmasan, amikor beszálltam mellé a kocsiba.
- Semmi, csak vigyél haza! – mondtam rekedten.
- Biztos? Borzalmasan sápadt vagy!
- Jeremy! Be tudnád fogni? Csak vigyél haza, kérlek! – kiabáltam rá.
- Rendben! – mondta csendesen és kihajtott a parkolóból.
Rögtön megbántam, hogy így beszéltem vele, de úgy éreztem, most nem tudnék bocsánatot kérni. Egy kicsit muszáj lenyugodnom hozzá.
Mikor végre hazaértünk, kipattantam a kocsiból, és besiettem a házba. Jeremy lemaradva jött utánam.
Felakasztottam a kabátom a fogasra, és bementem a nappaliba.
- Elárulod végre, hogy mi a bajod? Mi a fene történt az elmúlt egy órában, amióta felhívtalak, hogy így ki vagy borulva? – kérdezte Jeremy, és a végére egészen fölhergelte magát.
Fölsóhajtottam, és leültem a fotelba.
- Sajnálom, hogy bunkó voltam veled…
Jeremy türelmetlenül fújtatott.
- Nem erre vagyok kíváncsi! Mi történt?
- Azt hiszem, Kellan megcsal! Átvert, a kórházban, miután fölhívtalak visszamentem a szobába, és akkor láttam, hogy Kellan átöleli Monica derekát, és megcsókolja! – robbant ki belőlem egy szuszra az egész.
Jeremy pár percig csak bámult engem, mint aki nem akar hinni a fülének, majd leguggolt a fotelom elé, és megsimogatta az arcom.
- Nagyon sajnálom! – mondta halkan.
- Képzelem mennyire! – mondtam gúnyosan.
- Félreértesz! – nézett rám. – Azt sajnálom, hogy megbántott, és átvert! De jobb most, mintha az után történt volna, hogy hozzámész!
Ekkor még inkább sírhatnékom támadt, ahogy eszembe jutott, a jövőbeli esküvő képe. És most úgy néz ki, ebből semmi sem lesz!
- Szerinted mit kéne tennem? – kérdeztem, miközben a gyűrűmet bámultam.
- Nem tudom… Talán beszélned kéne vele! – gondolkodott el. – De az is lehet, hogy jót tenne nektek egy kis idő külön. Most, hogy így szóba jött, éppen ezért is jöttem!
- Miért? – néztem rá értetlenül, úgy éreztem valahol elvesztettem a fonalat.
- Tudod, van az a körút, amit mindig is terveztünk. De te visszamondtad, holott aláírtad a szerződést. Én akkor személyes okokra hivatkozva elsimítottam neked, de a kiadó most azzal fenyegetőzik, hogy ha nem mész el, beperel szerződésszegésért.
- Mi? Miért nem szóltál erről előbb? Teljesen megfeledkeztem róla!
- Tudom, de nekem is csak most szóltak! Én várni akartam, amíg egy kicsit helyre nem jössz!
Lehet, hogy igaza van Jeremynek. Jót tenne, ha egy kicsit külön lennénk, és mind a ketten át tudnánk gondolni, hogy mit akarunk.
Talán ez a leghelyesebb, amit most tehetek.
Most úgysem tudnék Kellan mellett lenni, és elviselni, ahogy a gyerekéről áradozik.
- Semmi baj, Jeremy! Mikor kell indulnom?
Óvatosan nézett újra a szemembe.
- Már holnap, különben beperelnek! Igazából, már két hete szólnom kellett volna – hajtotta le bűntudatosan a fejét.
- De hiszen azt sem tudom, hogy hova megyünk először… Ugye te is jössz? – kérdeztem.
- Persze, és ne aggódj, én már mindent elrendeztem!
- Örülök, de nekem még így is össze kell pakolnom! Mikor indul a gép holnap? – kérdeztem idegesen felállva a fotelból.
- Délután háromkor.
- El kell kezdenem pakolni, és felhívni Isabelt és… - hadartam, azonban hirtelen megszédültem, és ha Jeremy nem kap utánam, elesek.
- Jól vagy? – kérdezte ijedten.
- Nem, megszédültem, azt hiszem, tényleg nem tesz jót az idegeskedés!
- Igen, úgyhogy, most szépen fölviszlek, lefekszel, kipihened magad, és holnap ráérsz bepakolni! Rendben? – mondta, és már emelt volna föl.
- Mégis mit akarsz? – kérdeztem fölháborodottan. – Föl tudok menni! Csak megszédültem!
Miután lefeküdtem az ágyba, és sikerült elküldenem Jeremyt, nem bírtam tovább, kitört belőlem a sírás.
Miért nem sikerül nekem soha semmi?
Végül álomba sírtam magam.
Én úgy éreztem, hogy csak percek teltek el, de a sötétségből következtetve órák, mire felébredtem.
Tapogatózva nyúltam a lámpa kapcsolója felé. Mikor felkapcsoltam kellemes, meleg fény áradt szét a szobában.
A másik oldalamra fordultam, és ijedten felsikoltottam.
- Kellan? – kérdeztem halkan.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni! – mondta színtelen hangon. – Miért hagytál ott a kórházban egy szó nélkül? – kérdezte.
Felültem és elé sétáltam.
- Kellan, elmegyek! – mondtam halkan.
- Mi? – kiabált rám.
- Elutazok! Azt hiszem, szükségünk van egy kis időre külön egymástól, hogy el tudjuk dönteni, mit akarunk! – éreztem, hogy megint folyni kezdenek a könnyeim.
- De hát én tudom, mit akarok! Téged! – kiáltott föl kétségbeesve.- Sajnálom, de én nem tudom, és szerintem te se! – mondtam elfúló hangon.
2010. február 13., szombat
32. Fejezet
32. Fejezet
Kyra szemszög
- Tényleg hazamehetek? – kérdeztem meglepetten reggel az orvostól.
- Igen, semmi rendellenességet nem találtunk, így nyugodtan hazamehet, de egy hét múlva vissza kell jönnie kontrollra! Miután megkapta a zárójelentést, már mehet is! De nagyon oda kell figyelnie magára! – nézett a szemembe az orvos komolyan.
- Természetesen, és köszönöm! – megkönnyebbültem, hogy komolyabb baj nem történt.
Miután az orvos elment, elkezdtem összecsomagolni a holmimat, amit teljesen bevett ez az undorító kórház szag. Nagyon utálom a kórházakat!
Pakolás közben, azonban állandóan elkalandoztak a gondolataim.
Folyton csak Kellan járt a fejemben, és az, hogy apa lesz… Illetve már biztosan az, valószínűleg már megszületett a gyerek. Nekem azonban senki sem szólt. Kellan tegnap délután óta nem jelentkezett. Valószínűleg teljesen lefoglalta a gyerek, de igazán felhívhatott volna, hogy tudjam, mi van.
Ráadásul, ahogy a telefonból kivettem, amikor Monica felhívta, hogy Kellan lakásában él! Odaköltözött! Én erről semmit sem tudtam, és ez enyhén szólva rosszul érintett a dolog.
De el kell ezt fogadnom, csak egyelőre, még nem tudom, hogyan fog menni.
- Kyra! – hallottam a hangom az ajtó felől. – Hazaengedtek? Miért nem szóltál? – kérdezte Isabel, miközben belépett az ajtón, és enyhén rosszalló képet vágott.
- Szia, nem akartalak zavarni, vagy esetleg terhelni, haza tudok menni egyedül is!
- Igen? Mégis hogyan, amikor a kocsid otthon van, Kellan pedig, ahogy látom nincs itt? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
Jobban belegondolva, tényleg muszáj lett volna felhívnom valakit, ha haza akartam jutni.
- Igazad van – ismertem be –, köszi, hogy hazaviszel!
- Szívesen, de ha már így szóba jött, hol van Kellan? – nézett körbe a szobában.
Isabel valahogyan mindig rá tud tapintani a lényegre.
- Monica felhívta, hogy szülni fog, és azóta nem láttam… - mondtam neki, de nem néztem rá, helyette megint pakolni kezdtem.
- Uh, és megszületett már a gyerek? – kérdezte.
- Nem tudom, tegnap délután óta semmit sem hallottam felőle.
- Miért nem hívod föl? – nógatott.
- Nem akarom, majd ha lesz rám ideje, felhív… vagy ha végre eszébe jutok. – A mondat végét elmotyogtam, de Isabel meghallotta.
- Ne mondj ilyeneket, tudom, hogy most érzékenyebb vagy, meg minden, de Kellan nagyon szeret téged! Most biztos csak a kicsivel szeretne lenni… - ült le az ágyra, és közben megpróbált a szemembe nézni.
- Biztos igazad van – hagytam rá.
- Segítsek valamit? – lépett végre tovább.
- Nem kell köszi, már mindjárt végzek!
Nemsokára tényleg végeztem, és utána nem maradt más, mint a tehetetlen várakozás. Az orvos még mindig nem jött a zárójelentéssel, addig pedig nem mehetünk el.
Isabel leült az egyik fotelba, én pedig az ágyon ültem, és már türelmetlenül vártam, hogy végre hazamehessek erről az átkozott helyről.
Főleg, most, hogy megint nem volt semmi tennivalóm, nem tudtam másra gondolni, csak Kellanra.
Vajon milyen a babájuk? Biztos gyönyörű, hiszen Kellan és Monica a szülei, és ha egy kicsit is hasonlít majd rájuk, akkor a fiúk bomlani fognak majd utána.
Annyi mindent meg kell majd beszélnem Kellannal, hogy mi lesz eztán.
Olyan jó lenne, ha a mi babánk született volna meg előbb! Bár valószínűleg sokat nem változtatna a helyzeten, de engem mégis lefoglalna a baba, és nem érnék rá, hogy Monica gyerekén rágódjak, és hogy állandóan rajtuk járjon az eszem.
Merengésemnek az orvos belépése vetett véget.
- Itt vannak a papírok! Pár helyen alá kell írni, és utána mehetnek! – nyújtotta felém őket az orvos.
Gyorsan aláírtam őket, de közben a szemem sarkából láttam, hogy Isabelt félrevonja az orvos a folyosóra.
- Aláírtam, mehetünk, Isabel? – kérdeztem hangosabban, hogy felfigyeljenek a jelenlétemre.
- Persze! – mondta gyorsan Isabel, és bement a szobába a holmimért.
- Köszönök mindent! – néztem hálásan az orvosra. – Ha nagyobb baj történt volna, én nem is tudom, mit csináltam volna… - megint felrémlett előttem, amikor felébredtem, és láttam, hogy kórházban vagyok. Az a jeges rémület, ami elfogott, semmihez sem volt hasonlítható, amikor azt hittem, hogy elveszítettem a babámat.
- Nyugodjon meg! Szerencsére erős a szervezete! Nagyon vigyázzon magára, és ne hagyja, hogy bármi is felbosszantsa, a lelki egészség nagyon fontos! – nézett egyenesen a szemembe. – Akkor jövő héten várom kontrollra!
- Rendben! Akkor, viszlát! – búcsúztam el, és Isabel segítségével elindultunk kifelé. A gipsz miatt nehezen tudtam mozogni.
A kijáratnál a recepciós férfi kedvesen rám mosolygott, és körbenézve azt vettem észre, hogy mindenki engem bámul.
Nem értettem ezt a nagy figyelmet, ami rám irányult.
- Isabel, nem tudod, miért bámul mindenki? – kérdeztem suttogva.
Láttam, hogy körbenéz, majd halkan olyat mondott, amivel elérte, hogy még gyorsabban haza akarjak menni.
- Hát, azt hiszem, hogy ennek Kellan az oka! Tudod, amikor behozott téged, azt mondta, hogy a felesége vagy, aztán utána, behozta Monicát is, aki ugye éppen szülni készült, és Kellan azt mondta, hogy az Ő gyerekét. Ez pedig elég nagy felháborodást keltett, én is most hallottam nemrégen az orvosodtól. Szóval ti vagytok a kórház sztárjai, mindenki rólatok beszél!
- Nagyszerű, szóval mindenki kibeszél, és azt hiszik rólam, hogy megcsalt a „majdnem” férjem, ráadásul a lépcsőről is leestem és a babám is majdnem elment! Ezt nem hiszem el!
Isabel megszorította a karom.
- Kyra, nyugi! Nem hiszem, hogy ezt gondolják, de ha mégis, kit érdekel? Szerintem Kellan tartják szemétnek, ennyi! És talán, számíthatsz rá, hogy ez meg fog jelenni pár újságban is! Sajnálom! Csak otthon akartam elmondani!
Miután kiértünk végre a kórházból, és beültünk az autóba, hátradőltem, és becsuktam a szemem. Próbáltam lenyugodni. Hiszen az orvos is mondta, hogy nem jó, ha túl sokat idegeskedek.
- Jól vagy? – kérdezte egy kis idő után Isabel.
- Igen, csak kicsit fáj az oldalam…- mondtam, és automatikusan odanyúltam.
- Kaptál rá fájdalomcsillapítót?
- Igen. Majd otthon veszek be egyet.
- Rendben, akarod, hogy ott maradjak veled? – kérdezte bizonytalanul.
- Nem kell, azt hiszem, ha tudok, aludni fogok. Kellan úgyis teljesen elfeledkezett rólam.
- Ne mondj ilyet! Lehet, hogy valami baj történt, és Kellan idegességében el sem mozdul onnan. Hívd föl! – noszogatott.
- Minek? Nagyon gonosznak fogsz tartani, kérlek, ne utálj meg, ha azt mondom, hogy nem érdekel, hogy mi van a gyerekükkel? Tudod, hogy milyen borzalmas szörnyetegnek érzem magam miatta? Hogy, hogyan utálom magam, ezek miatt az érzések miatt? Mert nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az én babám miattam került veszélybe, hogy Kellan talán már nem is fog úgy törődni a mi gyerekünkkel, mint Monicáéval, és, hogy én hogyan fogok hozzászokni ehhez? – végre kimondtam az összes kétségemet, de még így is borzasztóan éreztem magam. Éreztem, hogy eleredtek a könnyeim.
- Jaj, Kyra! – sóhajtott fel. – Azt hiszem, ez normális! Valószínűleg, én még ennyire sem tudnám elviselni a helyzetet, mint te! – simogatta meg a karom.
- Gondolod? Én akkor is szörnyen érzem magam miatta! – sóhajtottam föl én is elkeseredetten.
- Elhiszem! – mondta együttérzőn.
Mikor végre hazaértünk, és beléptem az ajtón, Kola majdnem feldöntött.
- Szia, Kola! Szeretnél sétálni menni, ugye? Kellan téged is elfelejtett, ugye? – vakargattam meg a fejét.
- Felviszem a szobádba a táskát, jó? – kérdezte Isabel.
- Persze, köszi! – néztem Isabelre, majd ismét Kolához fordultam. – Éhes vagy, ugye? Gondolom, amíg nem voltam itthon, csak azt etted, ami a tányérodban maradt. Gyere, most adok neked!
Kola boldogan követett, és leült a tálja elé.
Miután adtam enni a kutyának, felmentem az emeletre Isabel után.
- Isabel! Nem kértem, hogy kezdj el kipakolni! Egyedül is képes vagyok rá! – mondtam szemrehányóan.
- Bocsi, csak segítni szerettem volna!
- Mindegy! – mondtam, de közben megszólalt a lakás telefon.
- Halló? – szóltam bele.
- Kyra! Otthon vagy? – ismertem föl Jeremy hangját.
- Igen, hazaengedtek!
- Szólhattál volna! Én meg tiszta ideg lettem, amikor nem találtalak sehol! – morgolódott. – Ki vitt haza?
- Isabel, miért? – kérdeztem.
- Mert nemcsak én egyedül kerestelek.
- Ezt hogy érted? Ki keresett?
- Kellan! Elég ideges volt, amikor megmondták neki, hogy már hazajöttél!
- Nagyszerű! – morogtam.
- És azt hiszem, annak sem örült, hogy engem is ott talált. Mondjuk, azt nem igazán értettem, hogy miért nem tudott róla, hogy hol vagy! Azt hittem, hogy ott volt melletted egész végig!
- Nem egészen, a volt barátnője felhívta, hogy szülni fog! Úgyhogy el kellett mennie! Azóta pedig nem hallottam felőle.
- Mondtam, hogy nem érdemel meg téged! –kiáltott föl.
- Jaj, Jeremy! Ezt inkább hagyjuk! – sóhajtottam föl.
- Kyra! – hallottam meg Kellan kiáltását.
Idegesség fogott el.
- Jeremy, megjött Kellan, most leteszem! Majd később gyere el! – búcsúztam gyorsan.
- Rendben, majd valamikor elmegyek! Szia!
Kellan felsietett a lépcsőn, és berontott a szobába.
- Hát itt vagy! – mondta megkönnyebbülten.
- Igen, hazajöttem.
- De hát miért nem szóltál? Felhívhattál volna! – mondta értetlenül, miközben egyre közelebb jött hozzám.
- Nem akartalak zavarni! – mondtam halkan, kerülve a tekintetét.
- Megszületett a lányom! Gyönyörű szép! Lucy Suzannah Lutz a neve! – mondta büszkén, és a tekintete csak úgy ragyogott.
- Gratulálok! – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, holott a keserűség öntött el látva az arcát, hogy milyen boldog, legszívesebben elbőgtem volna magam, és ezek miatt az érzések miatt újfent bűntudatom lett.
- Köszönöm! Nekem van a legszebb lányom a világon! – mondta vigyorogva, és magához ölelt.
- Elhiszem! – mondtam halkan, és nagyon jól esett újra a karjaiban lenni.
- Gyere, nézd meg! Szeretném, ha látnád Őt! – mondta, és egy kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézzen.
- Persze, szívesen megnézem! – mondtam, és éreztem, hogy valami kezd nagyon elromolni bennem, és a kapcsolatunkban.
Vajon meg tudok ezzel birkózni? El tudom fogadni, ezt az új helyzetet?
Kyra szemszög
- Tényleg hazamehetek? – kérdeztem meglepetten reggel az orvostól.
- Igen, semmi rendellenességet nem találtunk, így nyugodtan hazamehet, de egy hét múlva vissza kell jönnie kontrollra! Miután megkapta a zárójelentést, már mehet is! De nagyon oda kell figyelnie magára! – nézett a szemembe az orvos komolyan.
- Természetesen, és köszönöm! – megkönnyebbültem, hogy komolyabb baj nem történt.
Miután az orvos elment, elkezdtem összecsomagolni a holmimat, amit teljesen bevett ez az undorító kórház szag. Nagyon utálom a kórházakat!
Pakolás közben, azonban állandóan elkalandoztak a gondolataim.
Folyton csak Kellan járt a fejemben, és az, hogy apa lesz… Illetve már biztosan az, valószínűleg már megszületett a gyerek. Nekem azonban senki sem szólt. Kellan tegnap délután óta nem jelentkezett. Valószínűleg teljesen lefoglalta a gyerek, de igazán felhívhatott volna, hogy tudjam, mi van.
Ráadásul, ahogy a telefonból kivettem, amikor Monica felhívta, hogy Kellan lakásában él! Odaköltözött! Én erről semmit sem tudtam, és ez enyhén szólva rosszul érintett a dolog.
De el kell ezt fogadnom, csak egyelőre, még nem tudom, hogyan fog menni.
- Kyra! – hallottam a hangom az ajtó felől. – Hazaengedtek? Miért nem szóltál? – kérdezte Isabel, miközben belépett az ajtón, és enyhén rosszalló képet vágott.
- Szia, nem akartalak zavarni, vagy esetleg terhelni, haza tudok menni egyedül is!
- Igen? Mégis hogyan, amikor a kocsid otthon van, Kellan pedig, ahogy látom nincs itt? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
Jobban belegondolva, tényleg muszáj lett volna felhívnom valakit, ha haza akartam jutni.
- Igazad van – ismertem be –, köszi, hogy hazaviszel!
- Szívesen, de ha már így szóba jött, hol van Kellan? – nézett körbe a szobában.
Isabel valahogyan mindig rá tud tapintani a lényegre.
- Monica felhívta, hogy szülni fog, és azóta nem láttam… - mondtam neki, de nem néztem rá, helyette megint pakolni kezdtem.
- Uh, és megszületett már a gyerek? – kérdezte.
- Nem tudom, tegnap délután óta semmit sem hallottam felőle.
- Miért nem hívod föl? – nógatott.
- Nem akarom, majd ha lesz rám ideje, felhív… vagy ha végre eszébe jutok. – A mondat végét elmotyogtam, de Isabel meghallotta.
- Ne mondj ilyeneket, tudom, hogy most érzékenyebb vagy, meg minden, de Kellan nagyon szeret téged! Most biztos csak a kicsivel szeretne lenni… - ült le az ágyra, és közben megpróbált a szemembe nézni.
- Biztos igazad van – hagytam rá.
- Segítsek valamit? – lépett végre tovább.
- Nem kell köszi, már mindjárt végzek!
Nemsokára tényleg végeztem, és utána nem maradt más, mint a tehetetlen várakozás. Az orvos még mindig nem jött a zárójelentéssel, addig pedig nem mehetünk el.
Isabel leült az egyik fotelba, én pedig az ágyon ültem, és már türelmetlenül vártam, hogy végre hazamehessek erről az átkozott helyről.
Főleg, most, hogy megint nem volt semmi tennivalóm, nem tudtam másra gondolni, csak Kellanra.
Vajon milyen a babájuk? Biztos gyönyörű, hiszen Kellan és Monica a szülei, és ha egy kicsit is hasonlít majd rájuk, akkor a fiúk bomlani fognak majd utána.
Annyi mindent meg kell majd beszélnem Kellannal, hogy mi lesz eztán.
Olyan jó lenne, ha a mi babánk született volna meg előbb! Bár valószínűleg sokat nem változtatna a helyzeten, de engem mégis lefoglalna a baba, és nem érnék rá, hogy Monica gyerekén rágódjak, és hogy állandóan rajtuk járjon az eszem.
Merengésemnek az orvos belépése vetett véget.
- Itt vannak a papírok! Pár helyen alá kell írni, és utána mehetnek! – nyújtotta felém őket az orvos.
Gyorsan aláírtam őket, de közben a szemem sarkából láttam, hogy Isabelt félrevonja az orvos a folyosóra.
- Aláírtam, mehetünk, Isabel? – kérdeztem hangosabban, hogy felfigyeljenek a jelenlétemre.
- Persze! – mondta gyorsan Isabel, és bement a szobába a holmimért.
- Köszönök mindent! – néztem hálásan az orvosra. – Ha nagyobb baj történt volna, én nem is tudom, mit csináltam volna… - megint felrémlett előttem, amikor felébredtem, és láttam, hogy kórházban vagyok. Az a jeges rémület, ami elfogott, semmihez sem volt hasonlítható, amikor azt hittem, hogy elveszítettem a babámat.
- Nyugodjon meg! Szerencsére erős a szervezete! Nagyon vigyázzon magára, és ne hagyja, hogy bármi is felbosszantsa, a lelki egészség nagyon fontos! – nézett egyenesen a szemembe. – Akkor jövő héten várom kontrollra!
- Rendben! Akkor, viszlát! – búcsúztam el, és Isabel segítségével elindultunk kifelé. A gipsz miatt nehezen tudtam mozogni.
A kijáratnál a recepciós férfi kedvesen rám mosolygott, és körbenézve azt vettem észre, hogy mindenki engem bámul.
Nem értettem ezt a nagy figyelmet, ami rám irányult.
- Isabel, nem tudod, miért bámul mindenki? – kérdeztem suttogva.
Láttam, hogy körbenéz, majd halkan olyat mondott, amivel elérte, hogy még gyorsabban haza akarjak menni.
- Hát, azt hiszem, hogy ennek Kellan az oka! Tudod, amikor behozott téged, azt mondta, hogy a felesége vagy, aztán utána, behozta Monicát is, aki ugye éppen szülni készült, és Kellan azt mondta, hogy az Ő gyerekét. Ez pedig elég nagy felháborodást keltett, én is most hallottam nemrégen az orvosodtól. Szóval ti vagytok a kórház sztárjai, mindenki rólatok beszél!
- Nagyszerű, szóval mindenki kibeszél, és azt hiszik rólam, hogy megcsalt a „majdnem” férjem, ráadásul a lépcsőről is leestem és a babám is majdnem elment! Ezt nem hiszem el!
Isabel megszorította a karom.
- Kyra, nyugi! Nem hiszem, hogy ezt gondolják, de ha mégis, kit érdekel? Szerintem Kellan tartják szemétnek, ennyi! És talán, számíthatsz rá, hogy ez meg fog jelenni pár újságban is! Sajnálom! Csak otthon akartam elmondani!
Miután kiértünk végre a kórházból, és beültünk az autóba, hátradőltem, és becsuktam a szemem. Próbáltam lenyugodni. Hiszen az orvos is mondta, hogy nem jó, ha túl sokat idegeskedek.
- Jól vagy? – kérdezte egy kis idő után Isabel.
- Igen, csak kicsit fáj az oldalam…- mondtam, és automatikusan odanyúltam.
- Kaptál rá fájdalomcsillapítót?
- Igen. Majd otthon veszek be egyet.
- Rendben, akarod, hogy ott maradjak veled? – kérdezte bizonytalanul.
- Nem kell, azt hiszem, ha tudok, aludni fogok. Kellan úgyis teljesen elfeledkezett rólam.
- Ne mondj ilyet! Lehet, hogy valami baj történt, és Kellan idegességében el sem mozdul onnan. Hívd föl! – noszogatott.
- Minek? Nagyon gonosznak fogsz tartani, kérlek, ne utálj meg, ha azt mondom, hogy nem érdekel, hogy mi van a gyerekükkel? Tudod, hogy milyen borzalmas szörnyetegnek érzem magam miatta? Hogy, hogyan utálom magam, ezek miatt az érzések miatt? Mert nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az én babám miattam került veszélybe, hogy Kellan talán már nem is fog úgy törődni a mi gyerekünkkel, mint Monicáéval, és, hogy én hogyan fogok hozzászokni ehhez? – végre kimondtam az összes kétségemet, de még így is borzasztóan éreztem magam. Éreztem, hogy eleredtek a könnyeim.
- Jaj, Kyra! – sóhajtott fel. – Azt hiszem, ez normális! Valószínűleg, én még ennyire sem tudnám elviselni a helyzetet, mint te! – simogatta meg a karom.
- Gondolod? Én akkor is szörnyen érzem magam miatta! – sóhajtottam föl én is elkeseredetten.
- Elhiszem! – mondta együttérzőn.
Mikor végre hazaértünk, és beléptem az ajtón, Kola majdnem feldöntött.
- Szia, Kola! Szeretnél sétálni menni, ugye? Kellan téged is elfelejtett, ugye? – vakargattam meg a fejét.
- Felviszem a szobádba a táskát, jó? – kérdezte Isabel.
- Persze, köszi! – néztem Isabelre, majd ismét Kolához fordultam. – Éhes vagy, ugye? Gondolom, amíg nem voltam itthon, csak azt etted, ami a tányérodban maradt. Gyere, most adok neked!
Kola boldogan követett, és leült a tálja elé.
Miután adtam enni a kutyának, felmentem az emeletre Isabel után.
- Isabel! Nem kértem, hogy kezdj el kipakolni! Egyedül is képes vagyok rá! – mondtam szemrehányóan.
- Bocsi, csak segítni szerettem volna!
- Mindegy! – mondtam, de közben megszólalt a lakás telefon.
- Halló? – szóltam bele.
- Kyra! Otthon vagy? – ismertem föl Jeremy hangját.
- Igen, hazaengedtek!
- Szólhattál volna! Én meg tiszta ideg lettem, amikor nem találtalak sehol! – morgolódott. – Ki vitt haza?
- Isabel, miért? – kérdeztem.
- Mert nemcsak én egyedül kerestelek.
- Ezt hogy érted? Ki keresett?
- Kellan! Elég ideges volt, amikor megmondták neki, hogy már hazajöttél!
- Nagyszerű! – morogtam.
- És azt hiszem, annak sem örült, hogy engem is ott talált. Mondjuk, azt nem igazán értettem, hogy miért nem tudott róla, hogy hol vagy! Azt hittem, hogy ott volt melletted egész végig!
- Nem egészen, a volt barátnője felhívta, hogy szülni fog! Úgyhogy el kellett mennie! Azóta pedig nem hallottam felőle.
- Mondtam, hogy nem érdemel meg téged! –kiáltott föl.
- Jaj, Jeremy! Ezt inkább hagyjuk! – sóhajtottam föl.
- Kyra! – hallottam meg Kellan kiáltását.
Idegesség fogott el.
- Jeremy, megjött Kellan, most leteszem! Majd később gyere el! – búcsúztam gyorsan.
- Rendben, majd valamikor elmegyek! Szia!
Kellan felsietett a lépcsőn, és berontott a szobába.
- Hát itt vagy! – mondta megkönnyebbülten.
- Igen, hazajöttem.
- De hát miért nem szóltál? Felhívhattál volna! – mondta értetlenül, miközben egyre közelebb jött hozzám.
- Nem akartalak zavarni! – mondtam halkan, kerülve a tekintetét.
- Megszületett a lányom! Gyönyörű szép! Lucy Suzannah Lutz a neve! – mondta büszkén, és a tekintete csak úgy ragyogott.
- Gratulálok! – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, holott a keserűség öntött el látva az arcát, hogy milyen boldog, legszívesebben elbőgtem volna magam, és ezek miatt az érzések miatt újfent bűntudatom lett.
- Köszönöm! Nekem van a legszebb lányom a világon! – mondta vigyorogva, és magához ölelt.
- Elhiszem! – mondtam halkan, és nagyon jól esett újra a karjaiban lenni.
- Gyere, nézd meg! Szeretném, ha látnád Őt! – mondta, és egy kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézzen.
- Persze, szívesen megnézem! – mondtam, és éreztem, hogy valami kezd nagyon elromolni bennem, és a kapcsolatunkban.
Vajon meg tudok ezzel birkózni? El tudom fogadni, ezt az új helyzetet?
2010. február 6., szombat
31. Fejezet
31. Fejezet
Egyre csak Monica szavai visszhangoztak a fülemben. Pár percre teljesen ledermedtem. Apa leszek!
- Kellan! – Monica hangja térített magamhoz.
- Itt vagyok! Otthon vagy, nálam? – kérdeztem sürgetően.
- Igen! Csak gyere már!
- Azonnal ott vagyok! – mondtam, és már száguldottam is az ajtó felé.
- Kellan! – hallottam a szobából Kyra hangját.
Visszaléptem az ajtóból.
- Kyra, rohannom kell, Monica szülni fog! Apa leszek…- mondtam izgatottan.
Egy ideig vártam, hogy hátha mond valamit, de miután semmi nem történt, újfent elindultam kifelé.
Miközben rohantam a kocsihoz, átfutott a fejemben, hogy Kyra most biztos szörnyen érzi magát. De nem volt időm, hogy most őt vigasztalgassam. Sajnos, meg kell barátkoznia a helyzettel. Bár én sem örülök neki, de a gyerek nem tehet róla, Ő ebből az egészből nem érezhet majd semmit!
Nem tudom, milyen férj leszek, de apának, muszáj jónak lennem. Szeretem a gyerekeket, és mindig is szerettem volna párat. A pár meg is lett, bár én nem egészen így képzeltem el…
Hazafelé, muszáj volt kerülő utakat tennem, mert hatalmas volt a forgalom. Nem győztem átkozódni, némelyik idiótán, akik előttem vánszorogtak.
Mikor aztán a házhoz értem, még szinte le sem állítottam a motort, már ki is pattantam és szaladtam be a házba.
- Monica? – kiabáltam, ahogy beléptem – Hol vagy?
- Itt, a nappaliban.
Ott toporgott, és a kanapé támláját szorongatta, amikor odaértem hozzá.
- A holmid be van pakolva? – tiszta ideg lettem, amikor láttam, hogy Monica hogy szenved.
- Az emeleten van, azt hiszem… - mondta nem túl meggyőző hangon.
- Rendben, felmegyek érte, te addig be tudsz szállni egyedül is az autóba, vagy segítsek?
- Azt hiszem menni fog! De siess már! Igyekezz! – kiabált rám.
Tényleg az emeleten volt a táskája, a szekrény előtt. Felkaptam, és már rohantam is le vele.
A bejárat előtt egy pillanatra megtorpantam, hogy vajon minden meg van-e, amikor hangos dudálásra figyeltem föl. Monica! Siettet!
Nagyot sóhajtottam, és már mentem is.
A táskát bedobtam hátulra, és rögtön indítottam is.
Idegesen kapkodtam a fejem, hol az útra, hol Monicára.
Nagyokat nyögött, és szinte folyamatosan szitkozódott mindenre. Szidta, ami épp az eszébe jutott, az utat, engem, a férfiakat, de úgy általában mindent.
Mikor odaértünk a kórházhoz, segítettem kiszállni Monicának, a másik oldalamra felkaptam a táskát, és indultunk befelé.
Ismét a recepcióshoz indultunk először. Aki, amikor meglátott, elég döbbent képet vágott.
- Már megint maga? Most mi történt? – kérdezte értetlenül.
- A barátnőm szülni fog! – mondtam, és enyhén kínosnak találtam a helyzetet.
- A barátnője? Ember, nem este hozta be a feleségét? – kérdezte felháborodottan.
- De… de igazából, Ő csak a menyasszonyom! – mondtam feszengve, és éreztem, hogy nem sokáig bírom már.
- Én nem érek rá fecsegni! – csattant föl mellettem Monica.
- Elnézést hölgyem, ezeket ki kell töltenie! – tolta elé a papírokat.
- Már megint kezdi? – morrantam rá.
- Töltsd ki ezeket! – parancsolt rám Monica. – A szülőszobába úgyse jöhetsz be velem!
- Mi? Miért nem? – kérdeztem meglepetten.
Nem értettem, hogy miért nem akarja, hogy bemenjek vele… Hiszen én vagyok a gyerek apja! Jogom van látni, amikor világra jön!
- Azért! Nem akarom, hogy bent legyél! Majd, ha megszületik, lehetsz vele eleget – mondta, de ismét jöttek a fájások, és többször is felkiáltott, miközben beszélt.
A recepciós, akinek közben megnéztem a névtábláját, és kiderült, hogy Tomnak hívják, lehívott egy ápolót és Monica szülő orvosát.
Beültették egy tolószékbe, az orvos, pedig ráparancsolt, hogy fújjon nagyokat.
Miután engem szépen otthagytak, kitöltöttem a papírokat és Tom rosszalló pillantásával kísérve, elindultam a szülőszoba irányába.
Tényleg nem engedtek be, Monica kérésére, amin szörnyen dühös lettem. Már pár órája várakoztam, amikor eszembe jutott, hogy föl kéne hívnom anyáékat, hogy éppen most születik az unokájuk.
Pár csörgés után anya vette fel a telefont.
- Hallo? – szólt bele.
- Szia, anya!
- Kellan? Nagyon régen beszéltünk! – szidott meg – Jól vagy?
- Ami azt illeti, nemsokára nagyszülők lesztek! – mondtam boldogan.
A vonal túlsó végén anya boldogan felkiáltott, és hallottam, ahogyan elmondja apának is.
- Jaj, Kisfiam, nagyon örülünk! Odamegyünk, rendben? Nagyon szeretném látni az unokámat! – mondta anya boldogan.
- Rendben, majd szólok Monicának is!
- Kyra hogy van? Hogy viseli? – kérdezte visszakomolyodva.
- Hát nem is tudom… - nem igazán tudtam, hogy mondjam el anyának, hogy kórházba került miattam, és, hogy majdnem a baba is elment.
- Majd ha odaértünk, beszélek vele is! – biztosított anya. – Rögtön indulunk, holnapra ott is leszünk, jó?
- Persze! Anya? – kérdeztem
- Igen?
- Köszi! – mondtam hálásan.
Tudtam, hogy mosolyog.
- Nincs mit! Vigyázz magadra, és rájuk is! – búcsúzott.
- Rendben, szia!
- Szia!
Miután bontottam a vonalat, ismét csak várakoztam. Mikor az órámra néztem, láttam, hogy már dél is elmúlt. Szörnyen régóta vannak bent!
Már azon voltam, hogy megkérdezem, mi van, amikor megcsörrent a mobilom.
- Hello, Öcsi! – köszönt vidáman a bátyám.
- Szia, Brandon, gondolom anya már hívott! – szinte biztos voltam benne, hogy már az egész családot értesítette.
- Igen, az egész rokonságot körbetelefonálta! – nevetett.
Jó volt hallani a hangját.
- Gondoltam!
- És, megszületett már apuci szeme fénye? – gúnyolódott.
- Fogd be! Még nem… Már tiszta ideg vagyok, hogy mi tarthat ennyi ideig! – panaszoltam.
- Nyugi, Öcsi! Én is megyek anyáékkal! Én is látni akarom ám! Kíváncsi vagyok, kire ütött!
- Azt elhiszem! – nevettem föl.
- Viszek meglepetést is! – mondta büszkén. - Értek ám a gyerekekhez!
- Na persze, azt azért majd megnézem! – mondtam gúnyosan.
- Én meg tudod, mire vagyok kíváncsi? Arra, hogy majd hogyan fogsz pelenkát cserélni! – nevetett és alig bírta befejezni.
- Jól van, ha nem tudsz értelmesebb lenni, én most leteszem! Megkérdezem, hogy minden rendben van-e odabent! Szevasz!
- Szia! És sok szerencsét, vagy tudom is én, mit kell ilyenkor mondani! – mondta elgondolkodó hangon.
- Ez megteszi, de most tényleg leteszem! Majd gyertek! Szia!
- Szia!
Miután letettem, megcsóváltam a fejemet, hiszen hiába Ő az idősebb, nem venni észre, mind a ketten egyformán kergék vagyunk! Ez igaz az összes testvéremre.
Bekopogtam és kijött az egyik nővér, és megnyugtatott, hogy minden rendben van, és teljesen normális, hogy ennyi ideig tart a szülés.
Így aztán belenyugodva ültem le, az egyik folyosón lévő, kemény, kényelmetlen székre.
Eltelt még egy-két óra, amikor gyereksírásra kaptam föl a fejemet.
Megszületett! Rögtön fölpattantam és már mentem is az ajtóhoz. Negyed óra múlva, egy nővér jött ki az ajtón.
- Megszületett! – mondta mosolyogva. – Gyönyörű, egészséges kislány!
- Láthatom? – kérdeztem izgatottan.
- Mindjárt hozom! – mondta és visszament.
Pár perc múlva megjelent az ajtóban egy rózsaszíntakaróba bugyolált csomaggal a kezében.
Óvatosan mentem hozzájuk közelebb.
Amikor végre megpillantottam, elmondhatatlan, amit éreztem!
Olyan végtelenül pici volt, és ahogy rám emelte a hatalmas kék szemeit, elérzékenyültem.
- Bemutatom a lányát, Lucy Suzannah Lutzot! – hallottam meg a nővér hangját, és amikor a csöppség nevéhez ért, elszakítottam róla a tekintetem és a nővérre néztem.
- Lucy Suzannah Lutz? – kérdeztem meglepetten.
- Igen, az anyukája ezt a nevet mondta!
- Értem, végül is tetszik! – mondtam, és mosolyogva fordultam újra a lányom felé.
- Szabad? – kérdeztem. Szerettem volna a karjaimban fogni.
- Természetesen! Az anyát áttoltuk a szobájába, bejöhet hozzá!
- Rendben!
Átadta nekem Lucyt, végre megfoghattam.
Szinte elveszett a karomban, olyan kicsi volt. A haja világos barna színű volt, de még alig látszott pár szál. A kis kezei nagyon aprók voltak, és a száját néha ki-kinyitotta és úgy tátogott, vagy gügyögött egyet.
Beleszerettem első látásra! Ő az én kis hercegnőm!Magamhoz fogva indultam el vele, a nővér által mondott irányba, az anyukájához.
Egyre csak Monica szavai visszhangoztak a fülemben. Pár percre teljesen ledermedtem. Apa leszek!
- Kellan! – Monica hangja térített magamhoz.
- Itt vagyok! Otthon vagy, nálam? – kérdeztem sürgetően.
- Igen! Csak gyere már!
- Azonnal ott vagyok! – mondtam, és már száguldottam is az ajtó felé.
- Kellan! – hallottam a szobából Kyra hangját.
Visszaléptem az ajtóból.
- Kyra, rohannom kell, Monica szülni fog! Apa leszek…- mondtam izgatottan.
Egy ideig vártam, hogy hátha mond valamit, de miután semmi nem történt, újfent elindultam kifelé.
Miközben rohantam a kocsihoz, átfutott a fejemben, hogy Kyra most biztos szörnyen érzi magát. De nem volt időm, hogy most őt vigasztalgassam. Sajnos, meg kell barátkoznia a helyzettel. Bár én sem örülök neki, de a gyerek nem tehet róla, Ő ebből az egészből nem érezhet majd semmit!
Nem tudom, milyen férj leszek, de apának, muszáj jónak lennem. Szeretem a gyerekeket, és mindig is szerettem volna párat. A pár meg is lett, bár én nem egészen így képzeltem el…
Hazafelé, muszáj volt kerülő utakat tennem, mert hatalmas volt a forgalom. Nem győztem átkozódni, némelyik idiótán, akik előttem vánszorogtak.
Mikor aztán a házhoz értem, még szinte le sem állítottam a motort, már ki is pattantam és szaladtam be a házba.
- Monica? – kiabáltam, ahogy beléptem – Hol vagy?
- Itt, a nappaliban.
Ott toporgott, és a kanapé támláját szorongatta, amikor odaértem hozzá.
- A holmid be van pakolva? – tiszta ideg lettem, amikor láttam, hogy Monica hogy szenved.
- Az emeleten van, azt hiszem… - mondta nem túl meggyőző hangon.
- Rendben, felmegyek érte, te addig be tudsz szállni egyedül is az autóba, vagy segítsek?
- Azt hiszem menni fog! De siess már! Igyekezz! – kiabált rám.
Tényleg az emeleten volt a táskája, a szekrény előtt. Felkaptam, és már rohantam is le vele.
A bejárat előtt egy pillanatra megtorpantam, hogy vajon minden meg van-e, amikor hangos dudálásra figyeltem föl. Monica! Siettet!
Nagyot sóhajtottam, és már mentem is.
A táskát bedobtam hátulra, és rögtön indítottam is.
Idegesen kapkodtam a fejem, hol az útra, hol Monicára.
Nagyokat nyögött, és szinte folyamatosan szitkozódott mindenre. Szidta, ami épp az eszébe jutott, az utat, engem, a férfiakat, de úgy általában mindent.
Mikor odaértünk a kórházhoz, segítettem kiszállni Monicának, a másik oldalamra felkaptam a táskát, és indultunk befelé.
Ismét a recepcióshoz indultunk először. Aki, amikor meglátott, elég döbbent képet vágott.
- Már megint maga? Most mi történt? – kérdezte értetlenül.
- A barátnőm szülni fog! – mondtam, és enyhén kínosnak találtam a helyzetet.
- A barátnője? Ember, nem este hozta be a feleségét? – kérdezte felháborodottan.
- De… de igazából, Ő csak a menyasszonyom! – mondtam feszengve, és éreztem, hogy nem sokáig bírom már.
- Én nem érek rá fecsegni! – csattant föl mellettem Monica.
- Elnézést hölgyem, ezeket ki kell töltenie! – tolta elé a papírokat.
- Már megint kezdi? – morrantam rá.
- Töltsd ki ezeket! – parancsolt rám Monica. – A szülőszobába úgyse jöhetsz be velem!
- Mi? Miért nem? – kérdeztem meglepetten.
Nem értettem, hogy miért nem akarja, hogy bemenjek vele… Hiszen én vagyok a gyerek apja! Jogom van látni, amikor világra jön!
- Azért! Nem akarom, hogy bent legyél! Majd, ha megszületik, lehetsz vele eleget – mondta, de ismét jöttek a fájások, és többször is felkiáltott, miközben beszélt.
A recepciós, akinek közben megnéztem a névtábláját, és kiderült, hogy Tomnak hívják, lehívott egy ápolót és Monica szülő orvosát.
Beültették egy tolószékbe, az orvos, pedig ráparancsolt, hogy fújjon nagyokat.
Miután engem szépen otthagytak, kitöltöttem a papírokat és Tom rosszalló pillantásával kísérve, elindultam a szülőszoba irányába.
Tényleg nem engedtek be, Monica kérésére, amin szörnyen dühös lettem. Már pár órája várakoztam, amikor eszembe jutott, hogy föl kéne hívnom anyáékat, hogy éppen most születik az unokájuk.
Pár csörgés után anya vette fel a telefont.
- Hallo? – szólt bele.
- Szia, anya!
- Kellan? Nagyon régen beszéltünk! – szidott meg – Jól vagy?
- Ami azt illeti, nemsokára nagyszülők lesztek! – mondtam boldogan.
A vonal túlsó végén anya boldogan felkiáltott, és hallottam, ahogyan elmondja apának is.
- Jaj, Kisfiam, nagyon örülünk! Odamegyünk, rendben? Nagyon szeretném látni az unokámat! – mondta anya boldogan.
- Rendben, majd szólok Monicának is!
- Kyra hogy van? Hogy viseli? – kérdezte visszakomolyodva.
- Hát nem is tudom… - nem igazán tudtam, hogy mondjam el anyának, hogy kórházba került miattam, és, hogy majdnem a baba is elment.
- Majd ha odaértünk, beszélek vele is! – biztosított anya. – Rögtön indulunk, holnapra ott is leszünk, jó?
- Persze! Anya? – kérdeztem
- Igen?
- Köszi! – mondtam hálásan.
Tudtam, hogy mosolyog.
- Nincs mit! Vigyázz magadra, és rájuk is! – búcsúzott.
- Rendben, szia!
- Szia!
Miután bontottam a vonalat, ismét csak várakoztam. Mikor az órámra néztem, láttam, hogy már dél is elmúlt. Szörnyen régóta vannak bent!
Már azon voltam, hogy megkérdezem, mi van, amikor megcsörrent a mobilom.
- Hello, Öcsi! – köszönt vidáman a bátyám.
- Szia, Brandon, gondolom anya már hívott! – szinte biztos voltam benne, hogy már az egész családot értesítette.
- Igen, az egész rokonságot körbetelefonálta! – nevetett.
Jó volt hallani a hangját.
- Gondoltam!
- És, megszületett már apuci szeme fénye? – gúnyolódott.
- Fogd be! Még nem… Már tiszta ideg vagyok, hogy mi tarthat ennyi ideig! – panaszoltam.
- Nyugi, Öcsi! Én is megyek anyáékkal! Én is látni akarom ám! Kíváncsi vagyok, kire ütött!
- Azt elhiszem! – nevettem föl.
- Viszek meglepetést is! – mondta büszkén. - Értek ám a gyerekekhez!
- Na persze, azt azért majd megnézem! – mondtam gúnyosan.
- Én meg tudod, mire vagyok kíváncsi? Arra, hogy majd hogyan fogsz pelenkát cserélni! – nevetett és alig bírta befejezni.
- Jól van, ha nem tudsz értelmesebb lenni, én most leteszem! Megkérdezem, hogy minden rendben van-e odabent! Szevasz!
- Szia! És sok szerencsét, vagy tudom is én, mit kell ilyenkor mondani! – mondta elgondolkodó hangon.
- Ez megteszi, de most tényleg leteszem! Majd gyertek! Szia!
- Szia!
Miután letettem, megcsóváltam a fejemet, hiszen hiába Ő az idősebb, nem venni észre, mind a ketten egyformán kergék vagyunk! Ez igaz az összes testvéremre.
Bekopogtam és kijött az egyik nővér, és megnyugtatott, hogy minden rendben van, és teljesen normális, hogy ennyi ideig tart a szülés.
Így aztán belenyugodva ültem le, az egyik folyosón lévő, kemény, kényelmetlen székre.
Eltelt még egy-két óra, amikor gyereksírásra kaptam föl a fejemet.
Megszületett! Rögtön fölpattantam és már mentem is az ajtóhoz. Negyed óra múlva, egy nővér jött ki az ajtón.
- Megszületett! – mondta mosolyogva. – Gyönyörű, egészséges kislány!
- Láthatom? – kérdeztem izgatottan.
- Mindjárt hozom! – mondta és visszament.
Pár perc múlva megjelent az ajtóban egy rózsaszíntakaróba bugyolált csomaggal a kezében.
Óvatosan mentem hozzájuk közelebb.
Amikor végre megpillantottam, elmondhatatlan, amit éreztem!
Olyan végtelenül pici volt, és ahogy rám emelte a hatalmas kék szemeit, elérzékenyültem.
- Bemutatom a lányát, Lucy Suzannah Lutzot! – hallottam meg a nővér hangját, és amikor a csöppség nevéhez ért, elszakítottam róla a tekintetem és a nővérre néztem.
- Lucy Suzannah Lutz? – kérdeztem meglepetten.
- Igen, az anyukája ezt a nevet mondta!
- Értem, végül is tetszik! – mondtam, és mosolyogva fordultam újra a lányom felé.
- Szabad? – kérdeztem. Szerettem volna a karjaimban fogni.
- Természetesen! Az anyát áttoltuk a szobájába, bejöhet hozzá!
- Rendben!
Átadta nekem Lucyt, végre megfoghattam.
Szinte elveszett a karomban, olyan kicsi volt. A haja világos barna színű volt, de még alig látszott pár szál. A kis kezei nagyon aprók voltak, és a száját néha ki-kinyitotta és úgy tátogott, vagy gügyögött egyet.
Beleszerettem első látásra! Ő az én kis hercegnőm!Magamhoz fogva indultam el vele, a nővér által mondott irányba, az anyukájához.
2010. február 4., csütörtök
Díj!
Köszönöm a díjat, és hogy gondolt rám: Szandrának!!!Nagyon örültem neki!:))
Nagyon szeretem a történetét, olvassátok el: http://almaim-hercege.blogspot.com/
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem õket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
7 dolog magamról:
1.: Kedvenc íróim: Vavyan Fable, Stephenie Meyer, Jeffery Deaver és Nicholas Sparks.
2.: Van egy cicám és egy kutyám, imádom őket!
3.: Szeretek moziba menni, és rengeteg DVD-m van.
4.: Szeretek utazni, sok helyen jártam már.
5.: A barátaim mind nagyszerűek, lehet rájuk számítani.
6.: Szeretek zenét hallgatni, és mivel sokat utazok, sok zeném van, amiket út közben hallgatok.
7.: Szeretem a Twilight-ot és, talán nem meglepő, de Kellan Lutz a kedvencem!:))
7 Blog amiket olvasok, és nagyon szeretek:
1.: Szandra blogja: Nagyszerű történet, szeretem a szereplőit. Egy lányról szól, akinek meghal a nagymamája és feleségül megy egy férfihoz, akit a nagymamája választott neki. Ajánlom mindenkinek! Szandra: Álmaim hercege
http://almaim-hercege.blogspot.com/
2.: Candy blogja: Egy szuper történetet ír Robert Pattinsonról, de több története is van, az egyik Kellan Lutz-os, és van egy, ami Twilight-os Emmett Cullennel a főszerepben! Mindegyik nagyon jó!:))
Candy: Szerelem sokadik látásra
http://robpattinsonfiction.blogspot.com/
3.: Gicus15 blogja: Nagyon jó történet, egy zsidó lányról és egy katonáról szól!
Gicus15: Szerelem az ellenségből
http://rebekakreidl.blogspot.com/
4.: Rami23 blogja: Emmett Cullenes sztori.
Rami23: Ha új nap kél
http://haujnapkelbyrami.blogspot.com/
5.: Angyal blogja: Bár, egy ideje már szünetel, az eddigi történet tetszik!
Angyal: Bloody Roose
http://angyalbloodyrose.blogspot.com/
6.: LanaSwan: Nem tudom, ilyet lehet-e, az ő írásai, a Merengőn vannak fennt, de imádom őket! Nagyon jók!:)) Továbbá Ő segít nekem a történetemben, ezzel is köszönöm a segítségét!:)
LanaSwan: 1:Senkinek sem kellesz!
2:Szükségem van Rád!
3:Hazudd, hogy szeretsz!
1:http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=50233
2:http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=57384
3:http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=65996
7.: Tigi: Ő is a merengőn ír, egy nagyon jó történetet! Ajánlom ezt is!
Tigi: Nem akartam, mégis a legjobb lettem
http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=49180
Remélem nektek is tetszeni fog!:))
Cincóbincó
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
