Epilógus

Epilógus


- Most le kell tennem, Isabel! Majd később elmeséled, gyere át hozzánk! – belecsúsztattam a zsebembe a mobilt, és az én életem értelméhez fordultam. – Mi a baj, drágám? – simítottam végig az arcán.
A parkban sétáltunk, délután gyönyörűen sütött a nap, igyekeztünk kiélvezni. Chris érdeklődve figyelt meg mindet a babakocsiból, és néha nagyon próbált nekem mondani valamit.
Christopher nagyon jó baba volt, az estéket majdnem végig aludta, egyszer vagy kétszer kellett csak felkelni hozzá.

Kellan lefekvés előtt mindig mesélt neki, és amikor hazajött, az volt az első, hogy Christ kereste.
A járókáját nappaliban helyeztük el, a dolgomat végeztem, addig ő elvolt, hadonászott, gügyögött, a játékaival játszott. Amikor Kellan belépett az ajtón egyenesen a járókájához ment, kikapta onnan, és kezdetét vette a nagy érzelgős jelenet. Kellan pörgette-forgatta, néha földobálta, Chris pedig hangosan magyarázott neki, mire Kellan is rákezdte a mesélést. Az egész olyan volt, mintha mind a ketten elmesélték volna egymásnak, hogyan telt a napjuk. Ezt követően elindultak megkeresni engem.

A kórházban másnap szinte állandóan jött valaki látogatóba. Kellan behozta a fényképezőgépet és rengeteg képet készített rólunk. Apa rögtön babusgatni kezdte az unokáját, Isabel pedig csak rövid időre szakadt el Carlos mellől.
Kellan családja is eljött, és meg is telt velük a szoba. Eljött Kellan anyja és apja, a húga és az egyik bátyja meg öccse.
Mind nagyon kedvesek voltak, főleg Kellan szülei. Bár nem Chris volt az egyetlen unokájuk, mégis, nagyon izgatottak voltak.
Ahogy figyeltem Kellan anyukáját, Susant, kezében Chrisszel, fájdalmasan belémhasított a gondolat, hogy az én anyám, már nem tarthatja kezében az unokáját, és Kellant sem ismerhette meg, annak sem lehetet a részese, ahogyan családot alapítottunk Kellannal.
De ezeket a gondolatokat gyorsan ki is vertem a fejemből, és minden energiámat a fiamnak szenteltem.

Amikor hazaengedtek minket a kórházból Kellan kivett két hét szabadságot. Ketten kialakítottunk egy napirendet, amit könnyű volt tartani. A két hét elteltével Kellan fokozatosan kezdett el visszatérni a munkába, hogy minél többet lehessen itthon velünk.
Habár itt volt Christopher, Kellan és én, igyekeztünk egymással is eleget törődni. Imádtam azokat a késő délutánokat, amikor csak kettesben voltunk. De a legnagyobb örömmel mégis az töltött el, amikor Kellan és Chris együtt voltak. Egyszer sikerült elkapnom a fényképezőgéppel egy olyan pillanatot, amikor Kellan és miniatűr mása egymásra néz. Kellan csodálattal, és elképesztő melegséggel, a fia pedig csodálkozva, és egy hatalmas mosollyal az arcán, amit általában az apjának tartogat. Ez a kép azóta Kellan pénztárájában, a nappali falán és a mi hálónkban is megtalálható.

Élveztem minden együtt töltött pillanatot, és boldogan vártam az elkövetkezendőket.
Lehajoltam és felvettem Chris maciját, ami út közben kiesett a babakocsiból, és leporoltam.
Ismerős kutyaugatás hallottam a hátam mögül, és mosolyogva fordultam meg.
Életem másik értelme futott felénk Kolával.
Amikor odaért hangosan zihált.
- Már azt hittem, soha nem érlek utol benneteket! – csókolt meg Kellan. – Most végeztem, gondoltam utánatok jövök.
Élvezettel figyeltem, ahogyan a szívem, mint mindig, és remélem még jó sokáig, őrült kalapálásba kezd, és elönt a forróság. Valószínűleg ő a legszexibb apuka, akit valaha láttam, és csak az enyém.
Mosolyogva karolta át a derekam.
- Indulhatunk tovább? – kérdezte, miközben nem állta meg, hogy egy rövid időre, ki ne vegye a kocsiból Christ, és magához ne szorítsa.
- Mehetünk.
Mehetünk, már bármire készen állok, hiszen újra rendbe jött az életem, és ajándékba kaptam hozzá a két legfontosabb embert a világon.

VÉGE!

46. Fejezet

46. Fejezet


Kellan rohamtempóban vágta be a magát az autóba, és tolatott ki a garázsból. Megállt előttem, kipattant, majd besegített, és ő is beült.
- Kellan, nyugi, nincs semmi baj! Nem kell annyira sietni, még nem fáj, talán csak egy kicsit!
Rám nézett, de a gázpedálról nem vette lejjebb a lábát. Száguldottunk egyenesen a kórházba.
- Kellan, nyugodj meg! Jól vagyok, minden rendben. Az előbb talán egy kicsit bepánikoltam, de az azt hiszem, Carlos miatt volt.
Rám villantotta a szemét, és csodálkozva nézett rám. Alaposan végignézett rajtam, majd a szeme ismét az arcomon állapodott meg.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül.
Összezavarodva nézett rám.
- Semmi, csak amikor… amikor Monicát hoztam be szülni, akkor ő teljesen máshogy viselkedett. Látszott, hogy fáj neki, folyamatosan sürgetett, és szinte megállás nélkül káromkodott.
Ó, erre nem gondoltam. De hülye vagyok! Hiszen Kellannak nem ez az első szülése. Hogyan is felejthettem el! Akkor ezért viselkedett olyan furcsán!
- Azt hiszem, nem is kellett volna meglepődnöm rajta, hogy te más vagy! – mondta, és én hálás voltam a szavaiért, valahogy jól estek.
Gyorsan odaértünk a kórházba, és Kellan megint segített kiszállni, majd hangosan szitkozódni kezdett.
- Mi a baj? – mentem oda hozzá.
- Otthon hagytam a táskádat! Sajnálom!
- Mindegy, majd hazamész érte, amíg a szülőszobában leszek!
- Ne kezdd te is! – förmedt rám.
- Mit? – kérdeztem csodálkozva.
Látszott, hogy ideges és feszült, összehúzta a szemét, és felém emelte az ujját.
- Monica is ugyan ezt csinálta! Ő sem engedett be a szülőszobába! De most nem fogok engedni! Be fogok veled menni, nem akarom ugyan azt végigcsinálni, mint vele! Nem fogok fél napig a folyosón ülni és mászkálni idegesen, mint egy idióta! Bemegyek veled és kész! – mondta határozottan.
Én csak erőtlenül bólintottam, mert elkezdődött az első fájás. A kezeimet ökölbe szorítottam, a körmeim belevájódtak a tenyerembe. Éreztem, hogy összegörnyedek, de próbáltam tartani magam.
Tényleg kezdődik…
Kellan megfogta a karom és bevezetett a kórházba. A recepciónál egy ismerős arc, Tom állt.
- Hello! Adja a papírokat – nyújtotta a kezét Kellan beletörődően. – A mennyasszonyom szülni fog!
Tom elvigyorodott, és hiába éreztem úgy magam, hogy mindjárt szétszakadok, én is elmosolyodtam.
- Tessék – adta oda őket -, máris hívom az orvost! – Kellan megfogta őket és félrehúzott.
- Ezeket majd én kitöltöm, hívom apádat, és elhozom a táskádat, de nagyon sietek, és utána bejövök hozzád! Rendben? Nagyon vigyázz magadra! – magához húzott, és homlokon csókolt, majd elviharzott.
Miközben néztem, ahogy távolodik, megsimogattam a hasam.
- Remélem, hamar kibújsz onnan Christopher! Már nagyon várunk, és engem megkímélnél egy csomó fájdalomtól! Apu is örülne, ha hamar előbújnál, már nagyon várunk! – suttogtam neki.
Remélem, hallgat rám, és hamar vége lesz. Nem szeretnék túl sokat szenvedni.
- Ms. Mason? – szólított meg az orvosom. – Kérem, üljön bele! – mutatott a tolószékbe.
Betoltak a liftbe és felmentünk a harmadikra. Az ajtó előtt, nagy betűkkel volt kiírva, SZÜLÉSZET. Nagyot nyeltem miközben betoltak a folyosóra. Miközben egymás után hagytuk el az ajtókat, ismét rám tört egy fájás.
Szörnyű volt, már most azt kívántam, vagy bújjon ki most, vagy maradjon bent örökre.
Végül betoltak egy üres vizsgálószobába, ahol az orvos segített fölfeküdni a vizsgálóasztalra. Megmérte a vérnyomásomat, majd azt, hogy milyen sűrűn jönnek a fájások.
Megállapította, hogy negyedóránként, ilyenkor az mondta, vegyek mély lélegzeteket, ahogy a terhes tornán is tanultam.
Bejött egy nővér, és segített átöltözni, valami kórházi hálóingszerű vacakba, amit már most utáltam.
Amikor a fájások átlag ötpercenként jöttek, a nővér elment szólni az orvosnak, és betoltak a szülőszobába.
Kellan még nem volt sehol. Amit nem is bántam, nem szerettem volna, ha ilyen helyzetben lát. Elképzeltem, hogy nézhezek ki, és utána azon imádkoztam, bárcsak Kellan azután érne ide, amikor én már túlvagyok ezen.
Az arcom tiszta vörös lehetett, és úgy izzadtam, mint egy ló, a hajam padig szintén átnedvesedett és az arcomra tapadt.
De hát, hogy nézzek ki? Elvégre, szülök!
Bejött az orvos, és behajolt a lábaim közé.
- Nagyon jó, szépen ki van tágulva, amikor szólok, nyomjon erősen! – utasított.
A fájások olyan erősek lettek és olyan gyakran jöttek, hogy úgy éreztem szétszakadok.
- Ó, csak jöjjön már ki! Szedje már ki valahogyan! – kiabáltam az orvosra pont egy fájás kellős közepén. Az orvos viszont hozzá lehetett szokva, hiszen már évek óta ezt csinálja, és a szeme sem rebbent a kiabálásomra.
- Nagyon jól csinálja! Nyomjon, most! – én pedig nyomtam, de annyira fájt, hogy közben felszakadt belőlem egy hangos kiáltás.
Kellan éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen.
Megtorpant az ajtóban, és úgy nézett ki, mint aki odafagyott. Szemeit le sem vette rólam, és láttam, hogy megdöbben.
Ekkor egy újabb fájás következett és kínomban kicsordultak a könnyeim.
- Nem bírom már sokáig! Csináljon valamit! – könyörögtem.
Kellan odasietett hozzám, és letérdelt mellém. Kezeinket összekulcsoltuk, és egy újabb görcsnél az ingébe temettem az arcom, és meg erősebben szorítottuk egymás kezét.
- Mindjárt vége! Nagyon jól csinálja, már látom a lábát! Már nem kell sok!
Kellannal egymásra néztünk, és elmerültem a szemeiben, az erőt adott, a következő nyomáshoz.
- Nagyon jó, mindjárt kint van teljesen! Amikor szólok, nyomjon még egyet! – szememet le sem vettem Kellanról. – Most!
A kín már annyira elviselhetetlen lett, és olyan erősen próbáltam nyomni, hogy félig ülő helyzetbe tornáztam magam.
- Kint van! Sikerült! – kiáltotta az orvos, én pedig megkönnyebbülten zuhantam vissza. A szobát gyereksírás hangja töltötte be.
Kellan kisimította az arcomból a hajamat.
- Nagyon ügyes voltál!
Pár perccel később az orvos a kezembe adta életem legszebb és legnagyobb csodáját.
- Isten hozott, Christopher! – suttogtuk egyszerre Kellannal.
Később áttoltak minket egy másik szobába, és Christ mellém fektették, hogy megetessem. Egyáltalán nem bántam, hogy Kellan után kapta a nevét, hiszen a vak is látta, hogy tiszta Lutz.
A haja szőkésbarna volt, és sűrű, a szeme, ami a legjobban elbűvölt, akárcsak az apjáé, gyönyörű kék, olyan kék, mint az ég vagy a tenger. Az egész baba olyan kicsi volt, hogy alig mertem jobban megszorítani.
Miután megetettem, erőt vett rajtam a fáradtság, és mély álomba zuhantam.
Amikor felébredtem, a szobában ott volt Kellan is és a kezében tartotta a fiát, a fiunkat. Furcsa, de különösen jó érzés volt Kellan kezében látni Christ.
- Jól mutattok együtt – mondtam halkan.
- Felébredtél? Jól vagy? – állta fel óvatosan kezében a babával.
- Igen, és ő?
- Ő is, teljesen, nagyon nyugodt baba!
- Carlos hogy van? – jutott eszembe.
- Jól, semmi belső sérülése nem lett, még csak el sem tört semmije, pár zúzódása van. Isabel folyamatosan ott van mellette.
- Akkor jó, szerencséje volt!
Kellan felém nyújtotta Christophert, és pedig örömmel vettem ismét a karjaimba. Mind a ketten nagy csodálkozó szemekkel meredtünk egymásra.
- Az orvosok azt mondják, hatalmas szerencséje volt, hogy tompítani tudta valahogyan az esést, különben sokkal nagyobb baj is történhetett volna. Jól jött, hogy testőr, és gyakorlott az esésekben. Bukfencezve érkezett a földre, így csak a nyaka fáj nagyon. Szerencsés véletlen volt.
- Szerencsés véletlen… - sóhajtottam boldogan, miközben Kellan lehajolt, és átölelt minket.